Második fejezet ~ Kezdetek

Sziasztok!

 Hát, meghoztam a második fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Mind azon által gondolkoztam, és döntésre jutottam (nem, nem hülye korlátokat vezetek be), a fejezetek ezentúl hétvégén érkeznek, vagy szombaton, vagy vasárnap, attól függ, hogy hogyan tudok géphez kerülni és feltenni.

Kétszer átnéztem, de ha maradt benne elgépelés, akkor bocsánat. Hát ennyi voltam már a, jó olvasást. ^^

- Még egy? - kérdezem kicsit hitetlenkedve, elvégre mit tudhat egy olyan kislány, mint Mia. Persze, elismerem az eszét, mert okos a maga korosztályából, de azért furcsa, hogy tud valamit, amit Aliona nem mondott el nekem. Sőt, már az furcsa, hogy az edzőm nem tár elém minden lehetőséget, ami csak van.

- Igen - feleli, miközben mutogatja, hogy hajoljak le hozzá. Egy rövid pillanatig elgondolkodva pislogok, majd csinálom, amit mutat, elvégre mi baj lehet belőle, ha meghallgatom, a világ nem dől össze.

- Remek, most már suttoghatok, mert hallod - vált ténylegesen kisebb hangerőre. - Szóval, nem gyakori, de van olyan, hogy visszavonult korcsolyázók térnek vissza, ha még elég erősnek érzik magukat, no meg persze benne vannak a gyakorlatban. Szóval, van egy férfi, itt, az országban, aki talán jó lehet neked. Érted mire akarok kilyukadni, ugye? - kérdezi olyan nyomatékkal, mintha értenem kéne, ám fogalmam sincs arról, hogy mire is szeretne tulajdonképpen kilyukadni. Hogy őszinte legyek; a visszavonult korcsolyázós dolog nekem is az eszembe jutott, de nem találtam senkit, akit mozgósíthatnék, mert az én korosztályomban egy ilyen sem volt, legalábbis az ISU listája szerint.

- Nem - rázom meg végül a fejem. - Nem értem, hogy mit szeretnél.

- És egyesek még okosnak tartanak. A bátyád.

- Romeo? De hiszen…

- Nyisd ki a füled - emeli meg picit a hangerejét. - Nem a tied, az enyém. Az én bátyám.

- A tied? - ez az ötlet hihetetlenebbül hangzik, mint bármi, amit egészen idáig hallottam. Amikor a listát néztem Christian Fontana-t automatikusan átugrottam, két okból is. Az első igen egyszerű, számomra az ő hirtelen és megmagyarázhatatlan visszavonulása valahogy szentnek és sérthetetlennek tűnt, a második pedig az, hogy az utolsó, nagyjából két évvel ezelőtti találkozásunk, hogy is mondjam, katasztrofálisra sikeredett. Valahogy Ő és én sosem jöttünk ki túl jól, lehet, ennek ahhoz volt köze, hogy Romeoval gyűlölték egymást, lehet más volt a háttérben, nem tudom, de az biztos, hogy nem egy gúnynevet és sértést kellett tőle elviselnem abban az időszakban, amíg ugyan ott edzettünk.

Azonban mégis van ráció Mia szavaiban, mert annak ellenére, hogy a viszonyunk kicsit sem nevezhető barátinak - maximum elviselésnek -, Christopher remekül korcsolyázik - vagyis korcsolyázott -, az egyik legjobb volt egészen három évvel ez előttig, ha visszajönne, ha táncolna velem, akkor esetleg, de csak esetleg lenne esélyem a Morozov által edzett kis párocska ellen.

- Látom, kezded kapisgálni, hogy mire gondolok - hallom felcsendülni elégedetten a hangját, majd egy kulcsot lógat elém. - Tessék, a legnagyobb pedig a lakásajtót, a többivel nem kell foglalkoznod. Miután bejutottál a portás útbaigazít, ha kérdezget, akkor hivatkozz rám. Jaj, és okos legyél. Az elmúlt években vagy tizen megkeresték őt, hogy nem lenne-e a párjuk, de mindenkinek nemet mondott. Valamint ne lepődj meg, amikor belépsz a hálószobába, mert biztos, hogy ott fogod találni, kicsit nagy a rendetlenség.

- Ez mennyire törvényes? - kérdezem bambán, miközben a szemem előtt lengedező kulcsot nézem.

- Teljesen, elvégre nem törsz be, hanem bemész, kulccsal. Egyébként a hálószoba az, amelyiknek a legnagyobb az ajtaja - nyomja a kezembe a kis fém tárgyat egy papír kíséretében. - Julia, ha elvállalja, adj neki időt - lágyul el a hangja. - Tudod… nehéz lesz neki, de én hiszek benne, tudom, hogy sikerülhet neki, nektek - mondjak, mire bólintok. Erre rám mosolyog és felpattan, majd már ott sincs. Még hallom, ahogy a távolból kiált egy köszönést. Hihetetlen ez a lány, olyan, mint valami energiabomba, egy egyik pillanatban pihen, de a következőben robban, és meg sem lehet állítani.

Mindenesetre amint eltűnik, a kezemben lévő kulcsot kezdem fixírozni. Vajon tényleg olyan jó ötlet ez?

A kérdésre akkor sem tudom a választ, amikor leszállok a buszról. A papír, amit Mia adott, és amin a bátyjának a címe van, már agyon van gyűrve. Igazából miután kiléptem az ajtón és haza buszoztam, komolyan hittem benne, hogy nem keresem meg Őt, de amint hazaértem anya egyből azt kérdezte, hogy megfogadtam-e a tanácsát, valamint, hogy most hol is dolgozom nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy éppen a párok közül válogatok. Persze, ez akkora hazugság volt, mint egy ház, még most is csodálkozom, hogy nem szakadt rám a plafon, de itt vagyok. Igazából anyám szemében láttam a kétkedést, de végül csak annyit mondott, hogy okosan válasszak. Ez meglepett, megmondom őszintén, mert huzamosabb ellenállásra és egyebekre számítottam. Mindenesetre tudom, hogy ha előállok egy negyedosztályú, ismeretlen cseh fiúval, akkor anya mindenre rájön, sőt, akkor biztosan hallgathatom a megjegyzéseit, melyek egy jobb napon még elviselhetőek és rosszabb napon pedig… hát ne akarjátok tudni, hogy milyenek.

Ahogy elhalad mögöttem a busz, szorongva pillantok körbe az ismeretlen környéken. Még sosem jártam itt, elvégre ez a gazdagok része, ha szabad így mondanom. Erre az olyanok laknak, akiknek sosem kellett dolgozni a megélhetésért, vagy egyéb másért. Jó, mindig is tudtam én, hogy az edzőmnek sok pénze van, de azt, hogy ennyire, na, azt nem, mert minden rosszindulat nélkül, egy 25 éves férfinek honnan lenne annyi pénze, hogy Itt vásároljon egy lakást.

Nem tudom, hogy pontosan hány házszámot nézek meg, és hányszor néznek ki a tömegből - mert megteszik - mire megtalálom a legnagyobb és legfényűzőbb épületet az egész kerületben. Amint végignézek a hatalmas épületen, megfordul a fejemben, hogy talán mégse kéne ezt tennem, elvégre mi ketten sehogy sem vagyunk azonos súlycsoportban. Azonban hirtelen, egy körülbelül velem egykorúakból álló csoport besodor az ajtón. Minden olyan gyorsan és pillanatok alatt történik, hogy mire észbe kapok egy piros, bársonyszőnyegen térdelek, miközben két tökéletesen tisztított, tükörsima - tényleg látom magam benne! - cipők vannak előttem.

Meglepve nézek fel, mire öreg, kedves tekintetű bácsival találom magam szembe. A helyett, hogy gonoszan, vizslató tekintetekkel mérne végig, mint ahogy azt én gondoltam, kedvesen mosolyog rám.

- Minden rendben kisasszony? - a hangja is kedves és megértő, mintha egy régen elveszett nagypapa lenne.

- Igen, köszönöm - állok fel. - Nem túl szép belépő, ugye?

- Volt már dolgom ennél cifrábakkal is, ne törődjön vele. Ha szabad megkérdeznem, akkor kihez jött?

- Én… Mia Fontana azt mondta, hogy hivatkozzam rá, ha ez mond önnek valamit - a hangom eleinte bizonytalan, de amikor feltűnik egy kedves, atyai mosoly az arcán tudom, hogy minden rendben.

- Igen, akkor minden bizonnyal a kisasszony bátyjához jött. A hatodik emeleten, a kettesszámú lakás, mind azon által úgy érzem, kötelességem tájékoztatni, hogy egy másik hölgy tartózkodik fent.

- Nem baj, csak futólag szeretnek Christiannal beszélni, semmi olyan, ami miatt egy másik lány zavarna - mondom rezzenéstelen arccal, mire az öregúr bólint és visszamegy a pult mögé.

Ahogy elindulok fölfelé, alaposabban is körülnézek. Olyan ez az előcsarnok, mintha a Hiltonban vagy valami kirendeltségében lennék. Stukkók és freskók ugyan nincsenek, de a díszeken és képeken látszik, hogy nem akárkiknek építették ezt az épületet. Olyan visszafogottan elegáns. Ahogy egyre feljebb, emeltről emeletre haladok, észreveszem, hogy minden szintnek más a témája, a díszítése. Van, ahol a reneszánszot idézi, van ahol a barokkot, van ahol az absztrakt művészeteket. Amikor a hatodikra érek az eddigi leggyönyörűbb szint tárul elém. Ízléses falmetszetek, kis arany díszítéssel, nem túl sok, pont elég, ahhoz, hogy szép legyen.

Végül, mikor kellően kicsodálkozom magam, előszedem a táskából a Miától kapott kulcsot. Az ajtó előtt megint elbizonytalanodom az ötletet illetően, de kinyitom az ajtó. Ha már eljöttem idáig, akkor végig is csinálom.

A lakás láttán elejtem a kezemben lévő tárgyakat, vagyis a táskámat és a kulcsot. Nem tudom, hogy láttátok-e már a Micsoda Nő című filmet, mert ha igen, akkor hasonlóképpen képzeljétek el Christian lakását, mint a szállodai szobát, amit a főszereplő férfi bérel magának. A nappali, amibe érkezem hatalmas és letisztult. Fehér bőrkanapé, fotelokkal, üvegasztal, kandalló és egy puhának tűnő fehér szőnyeg a kanapé előtt és az asztal alatt. Mint valami álomban, ha nem tudnám, hogy kinél vagyok, akkor nyomban elvetetném vagy örökbe fogadtatnám magam a laskás tulajdonosával. Igyekszem gyorsan összeszedni a józanabb eszem, azonban ez nehezen megy, mert úgy lépkedek végig a helységen, mintha valami szentélyben vagy múzeumban lennék. Arra pedig igyekszem nem gondolni, hogy mit csinálhat éppen a lakás tulajdonosa, mivel úgy néz ki; nem hallotta, hogy bejöttem. Bár az, hogy nincsenek semmilyen hangok a lakásban, az jó jel, nem?

Hálát adok az én kis barátnőmnek, hogy elmondta melyik ajtót kell választanom, mert az biztos, hogy néztem volna meg utoljára. Ahogy kinyitom az ajtót és meglátom, megérzem, hogy mi van bent egyből hátra is lépek. Sok undorító dolgot szagoltam már életem folyamán, elvégre nekem is van egy bátyám, de ez… ez valami borzalmas. Mia felkészített, de ez. Szerencsére félhomály van, így nem látom az egész helységet, csak körvonalakat, de az is sok. Óvatosan kezdek el befelé lépkedni, igyekszem nem hasra esni az egyik földön heverő üvegben, dobozban vagy egyéb, beazonosíthatatlan szemétben.

Az ágy viszonylag közel van, így egy kisebb akadálypálya megtétele után, már sikerül elérnem a megcélzott bútorig. Az két személyt látok az ágyneműk között, egy szőke hajú lányt és a fiút, akit keresek, ha a portás nem szól, most minden bizonnyal meglepődök azon, hogy egy félmeztelen szőkeség fekszik mellette, de így mondhatni tényként fogadom fel a dolgot. Ahogy még egyszer végignézek a helységen, ahol a napjait tölti, egy pillanatra ismételten elfog a kétség, hogy én komolyan őt akarom-e, a cseh fiú szívesen táncolna velem, és hogy őszinte legyek; egyre jobb választásnak tűnik. Lehet, hogy senki sem ismeri, és igazából sehol sincs a világranglistán, de ki tudja, vannak még csodák. De, ha már eljöttem idáig és beverekedtem magam a szeméthalmokon át, akkor egy kérdésbe nem halok bele.

- Haló - lökdösöm meg a Christian mellett fekvő vállát, amire az nyögve felém fordul, kell neki pár pillanat, mire rájön, hogy hol van és áll előtte valaki, azonban, amikor tudatosulnak benne a dolgok, kitágul a pupillája és ijedten néz rám.

- Ugye nem a barátod mert, ha…

- Cöhh - horkanok fel nem túl nőiesen. - Még csak az kéne. Egyszerűen beszélni akarok vele, négyszemközt, ha nem probléma - mondom a lánynak, aki ránézésre alig lehet 18 éves. Mindenesetre nem mondok semmit, csak megvárom, hogy bólintson, majd összeszedje a dolgait és kimenjen. Hogy elmegy-e? Nem tudom, de nem is különösebben érdekel, nem az én lakásom. Közvetlen az ajtó csukódásának hangja után Christiant is meglökdösöm, de ő nem reagál, még csak felém sem fordul. Már azon vagyok, hogy rácsapok egyet a hátára, ám az ágy mögött lévő szekrényen megpillantok egy üveget, ami félig tele van. Némi gondolkodás után nyúlok érte, először beleszagolok, majd gyorsan el is kapom az orromtól, mert már a tömény alkohol szaga is marja a szaglószervemet. Ahogy az ágyon fekvő - minden bizonnyal másnapos - fiúra nézek, nem gondolkozom azon sokat, hogy mit csinálok az üveg tartalmával. Egy gyors mozdulattal ráöntöm. Először azt hiszem, hogy nem hat, de mégis, megmozdul.

- Ideje lenne felébredni - teszem vissza az üveget a helyére. Christian sután és lomhán, mint valami nagyúr fordul hátra. Bár, ez az ő lakása, így ha azt veszem, akkor tényleg ő a nagyúr

- Mi az drága, ráadás kéne? - kérdezi olyan hangon, amelyre majdnem elnevetem magam.

- Ne tévessz össze a kurváddal, koránt sem vagyunk egy súlycsoport - mondom, miközben összefonom magam előtt a karjaimat.

- Ki… - fordul felém, mire akaratlanul is, de hátrébb lépek egy picit. Ugyanolyan, mint amikor utoljára láttam. Barna szemek, kócos barna haj és napbarnított bőr, legalább biztoan jó helyen járok. - Ni csak, ni csak. Hercegnő, minek köszönhetem a látogatásod? Neked nem pár után kéne keservesen kutatnod, miután a saját bátyád dobott el, mint egy használt rongyot? - kérdezi szemtelenül, mire ökölbe szorulnak a kezeim, de igyekszem higgadtságot erőltetni magamra. Azon pedig fent sem akadok, hogy nem akarja tudni, hogyan jutottam be a lakásába, de kitudja. Lehet annyira másnapos, hogy az agya még nem képes feldolgozni ilyen tényeket.

- De, és pont azt csinálom.

- Na ne - röhög fel hangosan. - Te komolyan azért vagy itt, hogy engem megkérj? - hát, úgy tűnik, még sincs annyira leépülve, mint pár perce gondoltam

- Képzeld el; igen, úgy gondoltam, hogy adok neked egy esélyt, hogy visszatérj - mondom neki olyan hangsúllyal, mintha én tennék szívességet neki és nem ő nekem.

- Egy esélyt? - könyököl fel az ágyon, mire lecsúszik a takaró a mellkasáról, én meg reménykedem benne, hogy nem annyira alul öltözött, mint a barátnője volt. - Te komolyan azt hiszed, hogy nekem erre van szükségem?

Hallom a hangjában a szarkazmust, és ez dühít. Mit hisz, ki ő? A világ királya? Na nem, most már csak azért is igent fog nekem mondani, ha addig élek is. És én még hosszú, hosszú ideig szeretnék élni.

- Igen - felelem magabiztosabban, mint ami vagyok. - Nézzük, lassan negyedik éve nem csinálsz mást, csak tönkreteszed magad, de hidd el, tudom, hogy van egy olyan részed, ami visszavágyik a jégre - hű, ez nagyon szentimentálisan hangzott, jobb, ha kitalálok valami mást, mert így nem veszem rá. - De te gyáva vagy, mert nem mész vissza. Nem tudom, hogy mi történt, de nem is érdekel, a legtöbben felállnak egy esés után, te viszont elmenekültél - hát, ez sem volt jobb.

- Össze-vissza beszélsz - emeli fel a kezében lévő üveget, amit nem tudom, hogy mikor vett magához. - Szóval, ha csak ennyit akartál mondani, akkor el is mehetsz és küldd be… izé… na, a lányt.

Hirtelen nem tudom, hogy mit mondja, amikor azonban a férfi gúnyos mosolyára téved a tekintetem megemberelem magam - mert rám senki sem fog így nézni - és egy számomra is váratlan mozdulattal kikapom a kezéből az üveget.

- Mit csinálsz, Hercegnő? - kérdezi a hangjában jól hallható meglepődöttséggel, ez tükrözi az én állapotomat is, de igyekszem nem kimutatni, most határozottnak kell lennem, ezen függ minden. Lehet, hogy semmi esélyem sincs, de talán, talán sikerülhet.

- Ne hívj így, van nevem is. Julia, nem hercegnő - mondom, mert utálom, mindig is utáltam a gúnynevet, amit rám ragasztott, de ez őt sosem érdekelte, mert mindig viccesnek találta. Hát érdekes, ahogy hallom senki sem nevet.- Szerezd vissza! - emelem fel az üveget. - Ha sikerül, akkor békén hagylak, ha nem, akkor legalább a holnapi edzésre el kell jönnöd, hogy tegyünk egy próbát.

Hülyeség, hatalmas hülyeséget csinálok, semmi garancia nincs arra, hogy nem nevet ki és fordít nekem hátat, de reménykednem kell benne, hogy ebben az anyjára és a húgára ütött, akik sosem hagynának ki semmilyen lehetőséget, hogy az erejüket és a nagyságukat fitogtassák. Akármennyire is szeretem ezt a családot, azt el kell mondanom, hogy rengeteg rossz tulajdonságuk van, az egyik, talán legnagyobb az erőfitogtatás. Sosem hagynak ki egy alkalmat sem, hogy az ember orra alá dörgöljék, hogy mennyire jók.

- Komolyan? Elveszem tőled, és többet nem látlak? Békén hagysz ezzel a hülyeséggel? Ez túl könnyű - füttyent egyet, mire olyan gyorsan, hogy követni is alig tudom, már kint is van az ágyból, és előttem áll, szerencsére nem ádámkosztümben, hanem alsóneműben.

Olyan gyorsan mozdulok, ahogy csak tudok, de gyorsabb, mint én - hogy lehet valaki ilyen fürge úgy, hogy az elmúlt években elitta az agya normális részét? -, és az ujjai már az egyik csuklóm köré is fonódnak. Azonban, már az ajtónál vagyunk, amit a szabadon lévő kezemmel sikerült kinyitnom, így egy gyors forgással kinyomulunk rajta. Mintha balettoznánk. Azonban Ő jó, nagyon jó (mind a balettban, mint abban, hogy alig hagyjon érvényesülni). Úgy harcolunk az üvegért, mintha táncolnánk, de Christian így is erősebb, már majdnem eléri a kezemben lévő tárgyat, amikor eszembe jut valami. Így szétnyitom az ujjaimat, mire az üveg hangos csattanással törik darabokra a padlón. Egy pillanatig elégedett mosoly játszik az arcomon, azonban ez nem tart hosszú ideig, mivel abban a minutumban, hogy Christian elenged, kiszalad a lábam alól a talaj. Valahogy nem tudatosult bennem, hogy ő tart meg engem, így zuhanok, egyenesen a padló és persze a szilánkok felé. Már felkészülök a csattanásra és a „kellemes” érzésre, amikor találkozom az alkoholos üvegszilánkokkal - de hé, legalább fertőtlenítve lesznek a sebek -, amikor egy kéz kulcsolódik a derekam köré és fog meg.

- Idióta - remek, egy újabb gúnynév. - Nehogy azt hidd, hogy nyertél, mert csaltál. Eltörted az üveget - húz fel álló helyzetbe, és azonnal el is enged, amint meg tudok állni a saját lábaimon, amik megjegyzem; úgy remegnek, mint valami kocsonya.

- Ez egy külön koreográfia volt? - hallom meg a lány hangját, akit nem is olyan sokkal ezelőtt küldtem ki a szobából. - Mert tök olyan volt, mintha táncolnátok, de nagyon jól csináltátok - mondja, mire mind a ketten odakapjuk a fejünket. Éppen az asztalnál ül és iszik. Érdekes, így fényben és ruhában fiatalabbnak néz ki, mint a félhomályban.

- Nem, nem táncoltunk - rázom meg a fejem, majd megint a férfi felé fordulok. - Nyertem, nem volt róla szó, hogy tisztességesen kell játszanom - mondom a barna szemeibe, amit valószínűleg az apjától örökölt, mert még csak nem is hasonlít az anyjáéra és a húgáéra. - Szóval, holnap reggel hétkor a jégen - fordítok neki hátat.

Nem tudom, hogy eljön-e, azt sem tudom, hogy komolyan veszi-e az imént történteket. Semmit se tudok, csak azt, hogy megpróbáltam és akár nyerhetek is, ez holnap reggel hétkor kiderült. Így ha nem is magabiztosan, de bizakodva lépek ki a lakása ajtaján.

Lefelé olyan gyorsan szedem a lábaimat, mintha repülnék. Egyelőre nem nyertem meg magamnak, csak egy próbát - ha ott lesz -, de ez így is elég ahhoz, hogy reménykedjek, és mint tudjuk a remény néha szárnyakat ad.

- Látom sikerült elintézni azt, amiért jött - hallom meg a portás hangját.

- Igen - fordulok a pultja felé. - Köszönöm a segítséget. A viszontlátásra - köszönök el tőle, bár nem hiszem, hogy még látjuk egymást.

- Viszlát, kisasszony, igazán örültem, hogy végre megismerhetem - mondja, mire visszafordulok, de rákérdezni már nem tudok, mert egy fiatal házaspárral foglalkozik. De akkor is, mire értette azt, hogy „végre”?

- Na, hogy sikerült? - ront rám Mia abban a pillanatban, hogy kilépek anyámék lakásának az ajtaján. Komolyan visszaugranék az előszobába, ha nem csuktam volna be az ajtót. Az elmúlt napok statisztikáját figyelembe véve azt hiszem, ennek a kis szőkeségnek az lett az életcélja, hogy rám hozza a frászt.

- Neked is jó reggelt - kis deja vu érzésem van, mintha tegnap is valami hasonló párbeszéd játszódott volna le köztünk. - Egyébként azt hiszem, hogy egészen jól. Azt mondta, hogy eljön ma megpróbálni - foglalom össze nagyon röviden a tegnap történteket, minden magyarázat nélkül. Semmi szükség arra, hogy a kis kotnyeles megtudja, mi is történt pontosan.

- Ne ez remek - üti össze a kis tenyereit. - Akkor gyere, lent vár a kocsi - kapja el a karomat és már húz is lefelé.

- A micsoda? - kérdezem, miközben még erősebben szorítom meg a sporttáskám fülét, nehogy elejtsem.

- Tudod, kocsi. Négy kereke van, és emberek utaznak benne, ja és benzinnel működik.

- Arra gondoltam, hogy miért is vár ránk egy kocsi?

- Mert én nem szoktam buszozni, a komornyik elvisz, ahová szeretném - mondja olyan természetességgel, mintha mindennapi lenne, hogy az embernek van egy komornyikja. Pedig nem az, legalábbis nekem és az emberiség nagy részének. Nagyon remélem, hogy ezzel azért ő is tisztában van, mert nekem néha nem úgy tűnik.

Amint leérünk a ház elé, egyből kiszúrom az autójukat, amit nem lehet eltéveszteni. Jó, nem egy limuzin, de akkor is, legalább egy B+ árkategóriás autó.  Nekünk még autónk sincs. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az én tulajdonomban állna hasonló autó. Hm, az első dolgom minden bizonnyal lenne, hogy megszerzem a jogosítványt, mivel a nélkül nem tudnám vezetni, csak porosodna, vagy anya második férje használná, vagyis akarná használni, de én nem engedném neki, mert ő egy autógyilkos. Az elmúlt évben, „csak” négyszer karambolozott. Mondjuk nem sérült meg senki, de mind a négyszer totálkárosra törte az autót.

Ahogy megérkezünk a fekete autóhoz, egy középkorú úr pattan elő belőle, hogy ajtót nyisson Miának. Én erre hitetlenkedve felvonom a szemöldökömet, majd átmegyek a jármű túloldalára és „kiszolgálom” magam úgy, ahogy azt egy átlagember csinálja.

- Jó reggelt Julia - fogad az edzőnk hangja. Ez egy picit meglep, mert nem számítottam rá, holott teljesen logikus, hogy itt van, elvégre a lánya csak nem autózgathat egyedül, vagy mégis? Komolyan nem tudom, hogy mik a gazdagok szokásai.

- Viszont - biccentek felé illedelmesen, majd beülök a helyemre és bekapcsolom magam. Látom rajta, hogy kérdezni szeretne valamit, azonban a sofőr belé folytja a szót.

- Kisasszony - néz rám, mire illedelmesen biccentek egyet. - Üdvözlöm a „fedélzeten” - mondja tréfásan -, a következő állomás a jégpálya, ha nem tévedek - vándorol a tekintete Miára, aki mosolyogva bólint egyet.

- Szóval, Mia ragaszkodott hozzá, hogy ma felvegyünk, van róla bármi elképzelésed miért? - kérdezi őszinte érdeklődéssel.

- Nem, nem nagyon - azt hiszem, hogy rendszeres hazudozó leszek, tegnap az anyám, ma az edzőm.

- Érdekes - morfondírozik az orra alatt, majd megint rám pillant. - És mond, végül hogy döntöttél, ma jön a cseh fiú az edzésre?

- A cseh fiú? - kérdezek vissza reflexből.

- Igen, vagy esetleg találtál valakit fél nap alatt?

- Én… - köpni, nyelni nem tudok meglepetésemben, nem tud róla. Istenem. Jól láthatóan várja a válaszomat, azonban nem tudok neki mit mondani, mert azt mégsem mondhatom, hogy a háta mögött megkérdeztem a tulajdon fiát, akit csellel rávettem, hogy jöjjön el. Hogy hangzana már? Elég furcsán.

Szerencsére megmenekülök a válaszadástól, mert a kocsi hirtelen ránt egyet, majd fékek hangja csikordul. Egy pillanatig azt sem tudom, hogy mi történik, ám amikor meglátom az ablak előtt elszaladó és vihorászó iskolás lányokat megértem. Ennek a kis közjátéknak köszönhetően Aliona a sofőrre szegezi minden figyelmét és vele kezd el diskurálni valamiről. Mikor biztos leszek benne, hogy nem rám figyel, közelebb hajolok Miához.

- Pszt!  Miért nem mondtad el neki?

- Arról nem volt szó, hogy szólok anyának, én csak egy ötletet adtam, ez a te bizniszed - jogos, tényleg nem volt róla szó, hogy szól, de nekem valahogy evidens volt. Együtt laknak, vacsora közben megemlíthette volna a nekem adott tanácsát, ötletét vagy mit tudom én mi a halálát. De hogy én tálaljam, vagy mit tálaljam, kész tények elé állítsam, arról nem volt szó.

- Nyugi - paskolja meg a vállamat. - Majd viszek virágokat a sírodhoz.

Kedves, ő is tudja, mint ahogy én, hogy az anyja nem szereti, ha késztények elé állítják, azt meg végképp tudja, hogy mit gondol Christianról és arról, hogy abbahagyta a korcsolyázást, ezt hangoztatta, nem is egyszer az edzéseink alatt. És ez a vélemény nem, hogy nem pozitív, hanem a legnegatívabb kritika, amit bárkitől, vagy bárkiről valaha is hallottam. Vajon, mit fog szólni, ha kiderül, hogy ő jön edzésre? Persze, én barom erre tegnap nem gondoltam, én hatalmas marha. Ebből botrány lesz, nem is kicsi. Az út hátralévő a kezembe temetem az arcom és igyekszem nem visszaszámolni az életemből hátralévő perceket. Ahogy beállunk a parkolóba érzem, hogy valaki bökdösi a vállam, mire felkapom a fejem. Persze, nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek arra ki az.

A tekintetem találkozik Miáéval, aki kimutat az ablakon egy gyönyörű, piros musztángra. Erre összevonom a szemöldököm, mert tény, hogy szeretem a musztángokat, de most legkisebb gondom is nagyobb egy autónál. Ám, amikor egyre jobban kezd mutogatni, rájövök, hogy mit szeretne a tudtomra hozni. Ez a testvére autója. Végem van.

Olyan lassan és vontatottan szállok ki a járműből, hogy még Aliona is megjegyzést tesz rá. Próbálom elodázni a bemenetelt, de nem sikerül. Bőszen haladunk a bejárat, majd a pálya felé. Minél beljebb érünk az épületbe, a gyomrom annál nagyobb görcsbe rándul, azonban meg kell lepődnöm, mert a dolgozókon és rajtunk kívül nincs ott senki. Erre a tényre értetlenül Miára nézek, aki megvonja a vállát.

- Idő van! - kocogtatja meg az óráját az edzőm, mire mind a ketten odakapjuk a fejünket. - Hol van a cseh, vagy a párod? Nem szeretem a pont… - azonban nem tudja befejezni a mondatot, mert hangosan csapódik a főbejárat. Összerezzenek, pont úgy, ahogy a mellettem álló kislány is. Aha, szóval nem csak én félek az anyja haragjától, hanem ő is.

- Remek, már nagyon kív… - fordul hátra abban a pillanatban, hogy mondhatni megérkeznek a lépések, azonban belé fagy a szó. Ez nem jó, amivel mind a ketten tisztában vagyunk, így Miával szinkronban lépünk hátra.

Christianúgy áll ott - napszemüvegben, farmerban és egy egyszerű fehér felsőben -, mint aki semmit sem fogott fel az imént történtekből, ami talán nem is baj. Igazából, ha nem lennék éppen olyan helyzetben, hogy ő az edző fia, akiről az edzőnek van egy jól kialakult véleménye, akkor repdesnék az örömtől, hogy eljött, azonban így. A pokolba kívánom magam, hogy tegnap minden gondolkodás nélkül a mellettem állóra hallgattam.

- Bocsi, hogy késtem, lerobbant a busz - szólal meg végül a kellemetlen csendben

- De hiszen kocsival jöttél - mondja szerintem reflexszerűen Mia.

- Egy musztánggal - teszem hozzá én, ezt a kicsit sem lényeges információt, szintén reflexszerűen.

- Az előttem lévő busz robbant le - magyarázza olyan hangsúllyal, mintha hülyékkel vagy degeneráltakkal beszélne, de úgy, hogy továbbra sem tűnik fel neki a kínos csend. Azt pedig ne is vegyük hozzá, hogy biztosan hazudik, mivel láttuk a kocsiját, már akkor itt állt, amikor megérkeztünk.

- Nem kell körbevezetni, tudom, hogy hol van az öltöző, de azért köszi a felajánlást - veszi a vállára a sporttáskáját, melyről eddig fel sem tűnt, hogy van nála, majd olyan lazán megy el mellettünk, mintha az övé lenne a világ, bár ebben a pillanatban talán az övé is.

A helységben az egyetlen hangot a férfi cipőtalpának egyenletes dobolása adja. Amikor ezek a hangok elhalnak, valahol az öltöző folyosó végén, Aliona szépen és lassan fordul meg, mint valami profi gyilkos. Amint velünk szemben áll, úgy néz végig rajtunk, mintha mi öltünk volna meg valakit.

- Egy perc, ennyit kaptok, hogy megmagyarázzátok nekem az iménti jelentet - mondja olyan hideg hangon, ami mellett az Antarktisz nyaralóhelynek tűnik. Hogy is szokták mondani a vallásos emberek? Ja meg van; Isten engem úgy segéljen…