Sziasztok!
Hát, meghoztam a második fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Mind azon által gondolkoztam, és döntésre jutottam (nem, nem hülye korlátokat vezetek be), a fejezetek ezentúl hétvégén érkeznek, vagy szombaton, vagy vasárnap, attól függ, hogy hogyan tudok géphez kerülni és feltenni.
Kétszer átnéztem, de ha maradt benne elgépelés, akkor bocsánat. Hát ennyi voltam már a, jó olvasást. ^^

- Igen - feleli, miközben
mutogatja, hogy hajoljak le hozzá. Egy rövid pillanatig elgondolkodva pislogok,
majd csinálom, amit mutat, elvégre mi baj lehet belőle, ha meghallgatom, a
világ nem dől össze.
- Remek, most már suttoghatok,
mert hallod - vált ténylegesen kisebb hangerőre. - Szóval, nem gyakori, de van
olyan, hogy visszavonult korcsolyázók térnek vissza, ha még elég erősnek érzik
magukat, no meg persze benne vannak a gyakorlatban. Szóval, van egy férfi, itt,
az országban, aki talán jó lehet neked. Érted mire akarok kilyukadni, ugye? -
kérdezi olyan nyomatékkal, mintha értenem kéne, ám fogalmam sincs arról, hogy
mire is szeretne tulajdonképpen kilyukadni. Hogy őszinte legyek; a visszavonult
korcsolyázós dolog nekem is az eszembe jutott, de nem találtam senkit,
akit mozgósíthatnék, mert az én korosztályomban egy ilyen sem volt, legalábbis az
ISU listája szerint.
- Nem - rázom meg végül a fejem.
- Nem értem, hogy mit szeretnél.
- És egyesek még okosnak
tartanak. A bátyád.
- Romeo? De hiszen…
- Nyisd ki a füled - emeli meg picit
a hangerejét. - Nem a tied, az enyém. Az én bátyám.
- A tied? - ez az ötlet hihetetlenebbül
hangzik, mint bármi, amit egészen idáig hallottam. Amikor a listát néztem
Christian Fontana-t automatikusan átugrottam, két okból is. Az első igen
egyszerű, számomra az ő hirtelen és megmagyarázhatatlan visszavonulása valahogy
szentnek és sérthetetlennek tűnt, a második pedig az, hogy az utolsó, nagyjából
két évvel ezelőtti találkozásunk, hogy is mondjam, katasztrofálisra sikeredett.
Valahogy Ő és én sosem jöttünk ki túl jól, lehet, ennek ahhoz volt köze, hogy
Romeoval gyűlölték egymást, lehet más volt a háttérben, nem tudom, de az
biztos, hogy nem egy gúnynevet és sértést kellett tőle elviselnem abban az
időszakban, amíg ugyan ott edzettünk.
Azonban mégis van ráció Mia szavaiban, mert annak ellenére, hogy a viszonyunk kicsit sem nevezhető barátinak -
maximum elviselésnek -, Christopher remekül korcsolyázik - vagyis korcsolyázott -, az egyik legjobb volt
egészen három évvel ez előttig, ha visszajönne, ha táncolna velem, akkor
esetleg, de csak esetleg lenne esélyem a Morozov által edzett kis párocska
ellen.
- Látom, kezded kapisgálni, hogy
mire gondolok - hallom felcsendülni elégedetten a hangját, majd egy kulcsot
lógat elém. - Tessék, a legnagyobb pedig a lakásajtót, a többivel nem kell foglalkoznod. Miután
bejutottál a portás útbaigazít, ha kérdezget, akkor hivatkozz rám. Jaj, és okos
legyél. Az elmúlt években vagy tizen megkeresték őt, hogy nem lenne-e a
párjuk, de mindenkinek nemet mondott. Valamint ne lepődj meg, amikor belépsz a
hálószobába, mert biztos, hogy ott fogod találni, kicsit nagy a rendetlenség.
- Ez mennyire törvényes? -
kérdezem bambán, miközben a szemem előtt lengedező kulcsot nézem.
- Teljesen, elvégre nem törsz be,
hanem bemész, kulccsal. Egyébként a hálószoba az, amelyiknek a legnagyobb az
ajtaja - nyomja a kezembe a kis fém tárgyat egy papír kíséretében. - Julia, ha
elvállalja, adj neki időt - lágyul el a hangja. - Tudod… nehéz lesz neki, de én
hiszek benne, tudom, hogy sikerülhet neki, nektek - mondjak, mire bólintok. Erre
rám mosolyog és felpattan, majd már ott sincs. Még hallom, ahogy a távolból
kiált egy köszönést. Hihetetlen ez a lány, olyan, mint valami energiabomba,
egy egyik pillanatban pihen, de a következőben robban, és meg sem lehet
állítani.
Mindenesetre amint eltűnik, a
kezemben lévő kulcsot kezdem fixírozni. Vajon tényleg olyan jó ötlet ez?
A kérdésre akkor sem tudom a
választ, amikor leszállok a buszról. A papír, amit Mia adott, és amin a
bátyjának a címe van, már agyon van gyűrve. Igazából miután kiléptem az ajtón
és haza buszoztam, komolyan hittem benne, hogy nem keresem meg Őt, de amint
hazaértem anya egyből azt kérdezte, hogy megfogadtam-e a tanácsát, valamint,
hogy most hol is dolgozom nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy éppen a párok
közül válogatok. Persze, ez akkora hazugság volt, mint egy ház, még most is
csodálkozom, hogy nem szakadt rám a plafon, de itt vagyok. Igazából anyám
szemében láttam a kétkedést, de végül csak annyit mondott, hogy okosan
válasszak. Ez meglepett, megmondom őszintén, mert huzamosabb ellenállásra és
egyebekre számítottam. Mindenesetre tudom, hogy ha előállok egy negyedosztályú,
ismeretlen cseh fiúval, akkor anya mindenre rájön, sőt, akkor biztosan
hallgathatom a megjegyzéseit, melyek egy jobb napon még elviselhetőek és rosszabb
napon pedig… hát ne akarjátok tudni, hogy milyenek.
Ahogy elhalad mögöttem a busz, szorongva pillantok körbe az ismeretlen környéken. Még sosem
jártam itt, elvégre ez a gazdagok része, ha szabad így mondanom. Erre az
olyanok laknak, akiknek sosem kellett dolgozni a megélhetésért, vagy egyéb
másért. Jó, mindig is tudtam én, hogy az edzőmnek sok pénze van, de azt, hogy
ennyire, na, azt nem, mert minden rosszindulat nélkül, egy 25 éves férfinek
honnan lenne annyi pénze, hogy Itt vásároljon egy lakást.
Nem tudom, hogy pontosan hány
házszámot nézek meg, és hányszor néznek ki a tömegből - mert megteszik - mire
megtalálom a legnagyobb és legfényűzőbb épületet az egész kerületben. Amint
végignézek a hatalmas épületen, megfordul a fejemben, hogy talán mégse kéne ezt
tennem, elvégre mi ketten sehogy sem vagyunk azonos súlycsoportban. Azonban
hirtelen, egy körülbelül velem egykorúakból álló csoport besodor az ajtón. Minden
olyan gyorsan és pillanatok alatt történik, hogy mire észbe kapok egy piros,
bársonyszőnyegen térdelek, miközben két tökéletesen tisztított, tükörsima -
tényleg látom magam benne! - cipők vannak előttem.
Meglepve nézek fel, mire öreg,
kedves tekintetű bácsival találom magam szembe. A helyett, hogy gonoszan,
vizslató tekintetekkel mérne végig, mint ahogy azt én gondoltam, kedvesen
mosolyog rám.
- Minden rendben kisasszony? - a
hangja is kedves és megértő, mintha egy régen elveszett nagypapa lenne.
- Igen, köszönöm - állok fel. -
Nem túl szép belépő, ugye?
- Volt már dolgom ennél cifrábakkal is, ne törődjön vele. Ha szabad megkérdeznem, akkor kihez jött?
- Én… Mia Fontana azt mondta,
hogy hivatkozzam rá, ha ez mond önnek valamit - a hangom eleinte bizonytalan,
de amikor feltűnik egy kedves, atyai mosoly az arcán tudom, hogy minden
rendben.
- Igen, akkor minden bizonnyal a
kisasszony bátyjához jött. A hatodik emeleten, a kettesszámú lakás, mind azon
által úgy érzem, kötelességem tájékoztatni, hogy egy másik hölgy tartózkodik
fent.
- Nem baj, csak futólag szeretnek
Christiannal beszélni, semmi olyan, ami miatt egy másik lány zavarna - mondom
rezzenéstelen arccal, mire az öregúr bólint és visszamegy a pult mögé.
Ahogy elindulok fölfelé, alaposabban
is körülnézek. Olyan ez az előcsarnok, mintha a Hiltonban vagy valami
kirendeltségében lennék. Stukkók és freskók ugyan nincsenek, de a díszeken és
képeken látszik, hogy nem akárkiknek építették ezt az épületet. Olyan
visszafogottan elegáns. Ahogy egyre feljebb, emeltről emeletre haladok, észreveszem,
hogy minden szintnek más a témája, a díszítése. Van, ahol a reneszánszot idézi,
van ahol a barokkot, van ahol az absztrakt művészeteket. Amikor a hatodikra
érek az eddigi leggyönyörűbb szint tárul elém. Ízléses falmetszetek, kis arany
díszítéssel, nem túl sok, pont elég, ahhoz, hogy szép legyen.
Végül, mikor kellően kicsodálkozom
magam, előszedem a táskából a Miától kapott kulcsot. Az ajtó előtt megint
elbizonytalanodom az ötletet illetően, de kinyitom az ajtó. Ha már eljöttem idáig, akkor végig is csinálom.
A lakás láttán elejtem a kezemben
lévő tárgyakat, vagyis a táskámat és a kulcsot. Nem tudom, hogy láttátok-e már
a Micsoda Nő című filmet, mert ha igen, akkor hasonlóképpen képzeljétek el Christian
lakását, mint a szállodai szobát, amit a főszereplő férfi bérel magának. A
nappali, amibe érkezem hatalmas és letisztult. Fehér bőrkanapé, fotelokkal,
üvegasztal, kandalló és egy puhának tűnő fehér szőnyeg a kanapé előtt és az
asztal alatt. Mint valami álomban, ha nem tudnám, hogy kinél vagyok, akkor
nyomban elvetetném vagy örökbe fogadtatnám magam a laskás tulajdonosával. Igyekszem gyorsan összeszedni a józanabb eszem, azonban ez nehezen megy, mert úgy lépkedek végig a
helységen, mintha valami szentélyben vagy múzeumban lennék. Arra pedig
igyekszem nem gondolni, hogy mit csinálhat éppen a lakás tulajdonosa, mivel úgy néz ki; nem
hallotta, hogy bejöttem. Bár az, hogy nincsenek semmilyen hangok a lakásban,
az jó jel, nem?
Hálát adok az én kis barátnőmnek,
hogy elmondta melyik ajtót kell választanom, mert az biztos, hogy néztem volna
meg utoljára. Ahogy kinyitom az ajtót és meglátom, megérzem, hogy mi van bent
egyből hátra is lépek. Sok undorító dolgot szagoltam már életem folyamán,
elvégre nekem is van egy bátyám, de ez… ez valami borzalmas. Mia felkészített, de
ez. Szerencsére félhomály van, így nem látom az egész helységet, csak
körvonalakat, de az is sok. Óvatosan kezdek el befelé lépkedni, igyekszem nem
hasra esni az egyik földön heverő üvegben, dobozban vagy egyéb,
beazonosíthatatlan szemétben.
Az ágy viszonylag közel van, így
egy kisebb akadálypálya megtétele után, már sikerül elérnem a megcélzott
bútorig. Az két személyt látok az ágyneműk között, egy szőke hajú lányt és a fiút, akit
keresek, ha a portás nem szól, most minden bizonnyal meglepődök azon, hogy egy
félmeztelen szőkeség fekszik mellette, de így mondhatni tényként fogadom fel a dolgot.
Ahogy még egyszer végignézek a helységen, ahol a napjait tölti, egy pillanatra ismételten
elfog a kétség, hogy én komolyan őt akarom-e, a cseh fiú szívesen táncolna
velem, és hogy őszinte legyek; egyre jobb választásnak tűnik. Lehet, hogy senki
sem ismeri, és igazából sehol sincs a világranglistán, de ki tudja, vannak még
csodák. De, ha már eljöttem idáig és beverekedtem magam a szeméthalmokon át, akkor
egy kérdésbe nem halok bele.
- Haló - lökdösöm meg a Christian
mellett fekvő vállát, amire az nyögve felém fordul, kell neki pár pillanat,
mire rájön, hogy hol van és áll előtte valaki, azonban, amikor tudatosulnak
benne a dolgok, kitágul a pupillája és ijedten néz rám.
- Ugye nem a barátod mert, ha…
- Cöhh - horkanok fel nem túl
nőiesen. - Még csak az kéne. Egyszerűen beszélni akarok vele, négyszemközt, ha nem
probléma - mondom a lánynak, aki ránézésre alig lehet 18 éves. Mindenesetre nem
mondok semmit, csak megvárom, hogy bólintson, majd összeszedje a dolgait és kimenjen. Hogy
elmegy-e? Nem tudom, de nem is különösebben érdekel, nem az én lakásom. Közvetlen
az ajtó csukódásának hangja után Christiant is meglökdösöm, de ő nem reagál,
még csak felém sem fordul. Már azon vagyok, hogy rácsapok egyet a hátára, ám az
ágy mögött lévő szekrényen megpillantok egy üveget, ami félig tele van. Némi
gondolkodás után nyúlok érte, először beleszagolok, majd gyorsan el is kapom az
orromtól, mert már a tömény alkohol szaga is marja a szaglószervemet. Ahogy az
ágyon fekvő - minden bizonnyal másnapos - fiúra nézek, nem gondolkozom azon
sokat, hogy mit csinálok az üveg tartalmával. Egy gyors mozdulattal ráöntöm. Először
azt hiszem, hogy nem hat, de mégis, megmozdul.
- Ideje lenne felébredni - teszem
vissza az üveget a helyére. Christian sután és lomhán, mint valami nagyúr
fordul hátra. Bár, ez az ő lakása, így ha azt veszem, akkor tényleg ő a nagyúr
- Mi az drága, ráadás kéne? -
kérdezi olyan hangon, amelyre majdnem elnevetem magam.
- Ne tévessz össze a kurváddal,
koránt sem vagyunk egy súlycsoport - mondom, miközben összefonom magam előtt a
karjaimat.
- Ki… - fordul felém, mire
akaratlanul is, de hátrébb lépek egy picit. Ugyanolyan, mint amikor utoljára
láttam. Barna szemek, kócos barna haj és napbarnított bőr, legalább biztoan jó
helyen járok. - Ni csak, ni csak. Hercegnő, minek köszönhetem a látogatásod?
Neked nem pár után kéne keservesen kutatnod, miután a saját bátyád dobott el,
mint egy használt rongyot? - kérdezi szemtelenül, mire ökölbe szorulnak a
kezeim, de igyekszem higgadtságot erőltetni magamra. Azon pedig fent sem
akadok, hogy nem akarja tudni, hogyan jutottam be a lakásába, de kitudja. Lehet
annyira másnapos, hogy az agya még nem képes feldolgozni ilyen tényeket.
- De, és pont azt csinálom.
- Na ne - röhög fel hangosan. -
Te komolyan azért vagy itt, hogy engem megkérj? - hát, úgy tűnik, még sincs
annyira leépülve, mint pár perce gondoltam
- Képzeld el; igen, úgy
gondoltam, hogy adok neked egy esélyt, hogy visszatérj - mondom neki olyan
hangsúllyal, mintha én tennék szívességet neki és nem ő nekem.
- Egy esélyt? - könyököl fel az
ágyon, mire lecsúszik a takaró a mellkasáról, én meg reménykedem benne, hogy
nem annyira alul öltözött, mint a barátnője volt. - Te komolyan azt hiszed, hogy
nekem erre van szükségem?
Hallom a hangjában a szarkazmust,
és ez dühít. Mit hisz, ki ő? A világ királya? Na nem, most már csak azért is
igent fog nekem mondani, ha addig élek is. És én még hosszú, hosszú ideig
szeretnék élni.
- Igen - felelem magabiztosabban,
mint ami vagyok. - Nézzük, lassan negyedik éve nem csinálsz mást, csak
tönkreteszed magad, de hidd el, tudom, hogy van egy olyan részed, ami
visszavágyik a jégre - hű, ez nagyon szentimentálisan hangzott, jobb, ha
kitalálok valami mást, mert így nem veszem rá. - De te gyáva vagy, mert nem
mész vissza. Nem tudom, hogy mi történt, de nem is érdekel, a legtöbben
felállnak egy esés után, te viszont elmenekültél - hát, ez sem volt jobb.
- Össze-vissza beszélsz - emeli
fel a kezében lévő üveget, amit nem tudom, hogy mikor vett magához. - Szóval,
ha csak ennyit akartál mondani, akkor el is mehetsz és küldd be… izé… na, a
lányt.
Hirtelen nem tudom, hogy mit mondja, amikor azonban a férfi gúnyos mosolyára téved a tekintetem
megemberelem magam - mert rám senki sem fog így nézni - és egy számomra is
váratlan mozdulattal kikapom a kezéből az üveget.
- Mit csinálsz, Hercegnő? -
kérdezi a hangjában jól hallható meglepődöttséggel, ez tükrözi az én
állapotomat is, de igyekszem nem kimutatni, most határozottnak kell lennem,
ezen függ minden. Lehet, hogy semmi esélyem sincs, de talán, talán sikerülhet.
- Ne hívj így, van nevem is.
Julia, nem hercegnő - mondom, mert utálom, mindig is utáltam a gúnynevet, amit
rám ragasztott, de ez őt sosem érdekelte, mert mindig viccesnek találta. Hát
érdekes, ahogy hallom senki sem nevet.- Szerezd vissza! - emelem fel az üveget.
- Ha sikerül, akkor békén hagylak, ha nem, akkor legalább a holnapi edzésre el
kell jönnöd, hogy tegyünk egy próbát.
Hülyeség, hatalmas hülyeséget
csinálok, semmi garancia nincs arra, hogy nem nevet ki és fordít nekem hátat,
de reménykednem kell benne, hogy ebben az anyjára és a húgára ütött, akik sosem
hagynának ki semmilyen lehetőséget, hogy az erejüket és a nagyságukat
fitogtassák. Akármennyire is szeretem ezt a családot, azt el
kell mondanom, hogy rengeteg rossz tulajdonságuk van, az egyik, talán
legnagyobb az erőfitogtatás. Sosem hagynak ki egy alkalmat sem, hogy az ember
orra alá dörgöljék, hogy mennyire jók.
- Komolyan? Elveszem tőled, és
többet nem látlak? Békén hagysz ezzel a hülyeséggel? Ez túl könnyű - füttyent
egyet, mire olyan gyorsan, hogy követni is alig tudom, már kint is van az
ágyból, és előttem áll, szerencsére nem ádámkosztümben, hanem alsóneműben.
Olyan gyorsan mozdulok, ahogy
csak tudok, de gyorsabb, mint én - hogy lehet valaki ilyen fürge úgy, hogy az
elmúlt években elitta az agya normális részét? -, és az ujjai már az egyik
csuklóm köré is fonódnak. Azonban, már az ajtónál vagyunk, amit a szabadon lévő
kezemmel sikerült kinyitnom, így egy gyors forgással kinyomulunk rajta. Mintha
balettoznánk. Azonban Ő jó, nagyon jó (mind a balettban, mint abban, hogy alig
hagyjon érvényesülni). Úgy harcolunk az üvegért, mintha táncolnánk, de Christian
így is erősebb, már majdnem eléri a kezemben lévő tárgyat, amikor eszembe jut
valami. Így szétnyitom az ujjaimat, mire az üveg hangos csattanással törik
darabokra a padlón. Egy pillanatig elégedett mosoly játszik az arcomon, azonban
ez nem tart hosszú ideig, mivel abban a minutumban, hogy Christian elenged,
kiszalad a lábam alól a talaj. Valahogy nem tudatosult bennem, hogy ő tart meg
engem, így zuhanok, egyenesen a padló és persze a szilánkok felé. Már
felkészülök a csattanásra és a „kellemes” érzésre, amikor találkozom az
alkoholos üvegszilánkokkal - de hé, legalább fertőtlenítve lesznek a sebek -,
amikor egy kéz kulcsolódik a derekam köré és fog meg.
- Idióta - remek, egy újabb
gúnynév. - Nehogy azt hidd, hogy nyertél, mert csaltál. Eltörted az üveget -
húz fel álló helyzetbe, és azonnal el is enged, amint meg tudok állni a saját
lábaimon, amik megjegyzem; úgy remegnek, mint valami kocsonya.
- Ez egy külön koreográfia volt?
- hallom meg a lány hangját, akit nem is olyan sokkal ezelőtt küldtem ki a
szobából. - Mert tök olyan volt, mintha táncolnátok, de nagyon jól csináltátok
- mondja, mire mind a ketten odakapjuk a fejünket. Éppen az asztalnál ül és
iszik. Érdekes, így fényben és ruhában fiatalabbnak néz ki, mint a félhomályban.
- Nem, nem táncoltunk - rázom meg
a fejem, majd megint a férfi felé fordulok. - Nyertem, nem volt róla szó, hogy
tisztességesen kell játszanom - mondom a barna szemeibe, amit valószínűleg az
apjától örökölt, mert még csak nem is hasonlít az anyjáéra és a húgáéra. -
Szóval, holnap reggel hétkor a jégen - fordítok neki hátat.
Nem tudom, hogy eljön-e, azt sem
tudom, hogy komolyan veszi-e az imént történteket. Semmit se tudok, csak azt,
hogy megpróbáltam és akár nyerhetek is, ez holnap reggel hétkor kiderült. Így
ha nem is magabiztosan, de bizakodva lépek ki a lakása ajtaján.
Lefelé olyan gyorsan szedem a lábaimat, mintha repülnék. Egyelőre nem nyertem meg magamnak, csak egy
próbát - ha ott lesz -, de ez így is elég ahhoz, hogy reménykedjek, és mint
tudjuk a remény néha szárnyakat ad.
- Látom sikerült elintézni azt,
amiért jött - hallom meg a portás hangját.
- Igen - fordulok a pultja felé.
- Köszönöm a segítséget. A viszontlátásra - köszönök el tőle, bár nem hiszem,
hogy még látjuk egymást.
- Viszlát, kisasszony, igazán
örültem, hogy végre megismerhetem - mondja, mire visszafordulok, de rákérdezni
már nem tudok, mert egy fiatal házaspárral foglalkozik. De akkor is, mire
értette azt, hogy „végre”?
- Na, hogy sikerült? - ront rám
Mia abban a pillanatban, hogy kilépek anyámék lakásának az ajtaján. Komolyan
visszaugranék az előszobába, ha nem csuktam volna be az ajtót. Az elmúlt napok
statisztikáját figyelembe véve azt hiszem, ennek a kis szőkeségnek az lett az
életcélja, hogy rám hozza a frászt.
- Neked is jó reggelt - kis deja
vu érzésem van, mintha tegnap is valami hasonló párbeszéd játszódott volna le
köztünk. - Egyébként azt hiszem, hogy egészen jól. Azt mondta, hogy eljön ma
megpróbálni - foglalom össze nagyon röviden a tegnap történteket, minden
magyarázat nélkül. Semmi szükség arra, hogy a kis kotnyeles megtudja, mi
is történt pontosan.
- Ne ez remek - üti össze a kis
tenyereit. - Akkor gyere, lent vár a kocsi - kapja el a karomat és már húz is
lefelé.
- A micsoda? - kérdezem, miközben
még erősebben szorítom meg a sporttáskám fülét, nehogy elejtsem.
- Tudod, kocsi. Négy kereke van,
és emberek utaznak benne, ja és benzinnel működik.
- Arra gondoltam, hogy miért is
vár ránk egy kocsi?
- Mert én nem szoktam buszozni, a
komornyik elvisz, ahová szeretném - mondja olyan természetességgel, mintha
mindennapi lenne, hogy az embernek van egy komornyikja. Pedig nem az,
legalábbis nekem és az emberiség nagy részének. Nagyon remélem, hogy ezzel
azért ő is tisztában van, mert nekem néha nem úgy tűnik.
Amint leérünk a ház elé, egyből
kiszúrom az autójukat, amit nem lehet eltéveszteni. Jó, nem egy limuzin, de
akkor is, legalább egy B+ árkategóriás autó.
Nekünk még autónk sincs. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy
milyen lenne, ha az én tulajdonomban állna hasonló autó. Hm, az első dolgom
minden bizonnyal lenne, hogy megszerzem a jogosítványt, mivel a nélkül nem
tudnám vezetni, csak porosodna, vagy anya második férje használná, vagyis
akarná használni, de én nem engedném neki, mert ő egy autógyilkos. Az elmúlt
évben, „csak” négyszer karambolozott. Mondjuk nem sérült meg senki, de mind a
négyszer totálkárosra törte az autót.
Ahogy megérkezünk a fekete
autóhoz, egy középkorú úr pattan elő belőle, hogy ajtót nyisson Miának. Én erre
hitetlenkedve felvonom a szemöldökömet, majd átmegyek a jármű túloldalára és
„kiszolgálom” magam úgy, ahogy azt egy átlagember csinálja.
- Jó reggelt Julia - fogad az edzőnk
hangja. Ez egy picit meglep, mert nem számítottam rá, holott teljesen logikus,
hogy itt van, elvégre a lánya csak nem autózgathat egyedül, vagy mégis?
Komolyan nem tudom, hogy mik a gazdagok szokásai.
- Viszont - biccentek felé
illedelmesen, majd beülök a helyemre és bekapcsolom magam. Látom rajta, hogy
kérdezni szeretne valamit, azonban a sofőr belé folytja a szót.
- Kisasszony - néz rám, mire
illedelmesen biccentek egyet. - Üdvözlöm a „fedélzeten” - mondja tréfásan -, a
következő állomás a jégpálya, ha nem tévedek - vándorol a tekintete Miára, aki
mosolyogva bólint egyet.
- Szóval, Mia ragaszkodott hozzá,
hogy ma felvegyünk, van róla bármi elképzelésed miért? - kérdezi őszinte
érdeklődéssel.
- Nem, nem nagyon - azt hiszem, hogy rendszeres hazudozó leszek, tegnap az anyám, ma az edzőm.
- Érdekes - morfondírozik az orra
alatt, majd megint rám pillant. - És mond, végül hogy döntöttél, ma jön a cseh
fiú az edzésre?
- A cseh fiú? - kérdezek vissza
reflexből.
- Igen, vagy esetleg találtál
valakit fél nap alatt?
- Én… - köpni, nyelni nem tudok
meglepetésemben, nem tud róla. Istenem. Jól láthatóan várja a válaszomat,
azonban nem tudok neki mit mondani, mert azt mégsem mondhatom, hogy a háta
mögött megkérdeztem a tulajdon fiát, akit csellel rávettem, hogy jöjjön el.
Hogy hangzana már? Elég furcsán.
Szerencsére megmenekülök a válaszadástól,
mert a kocsi hirtelen ránt egyet, majd fékek hangja csikordul. Egy pillanatig
azt sem tudom, hogy mi történik, ám amikor meglátom az ablak előtt elszaladó és
vihorászó iskolás lányokat megértem. Ennek a kis közjátéknak köszönhetően Aliona a sofőrre szegezi
minden figyelmét és vele kezd el diskurálni valamiről. Mikor biztos leszek
benne, hogy nem rám figyel, közelebb hajolok Miához.
- Pszt! Miért nem mondtad el neki?
- Arról nem volt szó, hogy szólok
anyának, én csak egy ötletet adtam, ez a te bizniszed - jogos, tényleg nem volt
róla szó, hogy szól, de nekem valahogy evidens volt. Együtt laknak, vacsora
közben megemlíthette volna a nekem adott tanácsát, ötletét vagy mit tudom én mi
a halálát. De hogy én tálaljam, vagy mit tálaljam, kész tények elé állítsam,
arról nem volt szó.
- Nyugi - paskolja meg a
vállamat. - Majd viszek virágokat a sírodhoz.
Kedves, ő is tudja, mint ahogy
én, hogy az anyja nem szereti, ha késztények elé állítják, azt meg végképp
tudja, hogy mit gondol Christianról és arról, hogy abbahagyta a korcsolyázást,
ezt hangoztatta, nem is egyszer az edzéseink alatt. És ez a vélemény nem, hogy
nem pozitív, hanem a legnegatívabb kritika, amit bárkitől, vagy bárkiről valaha
is hallottam. Vajon, mit fog szólni, ha kiderül, hogy ő jön edzésre? Persze, én
barom erre tegnap nem gondoltam, én hatalmas marha. Ebből botrány lesz, nem is
kicsi. Az út hátralévő a kezembe temetem az arcom és igyekszem nem
visszaszámolni az életemből hátralévő perceket. Ahogy beállunk a parkolóba
érzem, hogy valaki bökdösi a vállam, mire felkapom a fejem. Persze, nem kell
Einsteinnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek arra ki az.
A tekintetem találkozik Miáéval,
aki kimutat az ablakon egy gyönyörű, piros musztángra. Erre összevonom a
szemöldököm, mert tény, hogy szeretem a musztángokat, de most legkisebb gondom
is nagyobb egy autónál. Ám, amikor egyre jobban kezd mutogatni, rájövök, hogy
mit szeretne a tudtomra hozni. Ez a testvére autója. Végem van.
Olyan lassan és vontatottan
szállok ki a járműből, hogy még Aliona is megjegyzést tesz rá. Próbálom
elodázni a bemenetelt, de nem sikerül. Bőszen haladunk a bejárat, majd a
pálya felé. Minél beljebb érünk az épületbe, a gyomrom annál nagyobb görcsbe
rándul, azonban meg kell lepődnöm, mert a dolgozókon és rajtunk kívül nincs ott
senki. Erre a tényre értetlenül Miára nézek, aki megvonja a vállát.
- Idő van! - kocogtatja meg az
óráját az edzőm, mire mind a ketten odakapjuk a fejünket. - Hol van a cseh,
vagy a párod? Nem szeretem a pont… - azonban nem tudja befejezni a mondatot,
mert hangosan csapódik a főbejárat. Összerezzenek, pont úgy, ahogy a mellettem
álló kislány is. Aha, szóval nem csak én félek az anyja haragjától, hanem ő is.
- Remek, már nagyon kív… - fordul
hátra abban a pillanatban, hogy mondhatni megérkeznek a lépések, azonban
belé fagy a szó. Ez nem jó, amivel mind a ketten tisztában vagyunk, így Miával
szinkronban lépünk hátra.
Christianúgy áll ott -
napszemüvegben, farmerban és egy egyszerű fehér felsőben -, mint aki semmit sem
fogott fel az imént történtekből, ami talán nem is baj. Igazából, ha nem lennék
éppen olyan helyzetben, hogy ő az edző fia, akiről az edzőnek van egy jól kialakult
véleménye, akkor repdesnék az örömtől, hogy eljött, azonban így. A pokolba
kívánom magam, hogy tegnap minden gondolkodás nélkül a mellettem állóra
hallgattam.
- Bocsi, hogy késtem, lerobbant a
busz - szólal meg végül a kellemetlen csendben
- De hiszen kocsival jöttél -
mondja szerintem reflexszerűen Mia.
- Egy musztánggal - teszem hozzá
én, ezt a kicsit sem lényeges információt, szintén reflexszerűen.
- Az előttem lévő busz robbant le
- magyarázza olyan hangsúllyal, mintha hülyékkel vagy degeneráltakkal beszélne,
de úgy, hogy továbbra sem tűnik fel neki a kínos csend. Azt pedig ne is vegyük
hozzá, hogy biztosan hazudik, mivel láttuk a kocsiját, már akkor itt állt,
amikor megérkeztünk.
- Nem kell körbevezetni, tudom,
hogy hol van az öltöző, de azért köszi a felajánlást - veszi a vállára a
sporttáskáját, melyről eddig fel sem tűnt, hogy van nála, majd olyan lazán megy
el mellettünk, mintha az övé lenne a világ, bár ebben a pillanatban talán az
övé is.
A helységben az egyetlen hangot a
férfi cipőtalpának egyenletes dobolása adja. Amikor ezek a hangok elhalnak,
valahol az öltöző folyosó végén, Aliona szépen és lassan fordul meg, mint
valami profi gyilkos. Amint velünk szemben áll, úgy néz végig rajtunk, mintha
mi öltünk volna meg valakit.
- Egy perc, ennyit kaptok, hogy
megmagyarázzátok nekem az iménti jelentet - mondja olyan hideg hangon, ami
mellett az Antarktisz nyaralóhelynek tűnik. Hogy is szokták mondani a vallásos
emberek? Ja meg van; Isten engem úgy segéljen…
Drága Lucy!
VálaszTörlésNa, egy kis késéssel, de megérkeztem, és elolvastam a fejezetet. Meg kell mondjam, nem erre számítottam. Azt hittem, Christian nem megy el az edzésre. Kíváncsi vagyok, Aliona hogyan fogadja majd a teljes magyarázatot, és hogy egyáltalán Julia hogyan magyarázza ki magát a helyzetből. Tetszik, hogy ellenszenvesek egymással, de azért remélem, hogy a későbbiekben megbarátkoznak, ha együtt fognak korcsolyázni.
Néhány elíráson kívül semmi kivetnivalóm sincs! Tökéletesen írsz, és még mindig imádom! :)
Ölel,
Leah
Drága Leah!
TörlésAkkor én még nagyobb késéssel válaszolok, ami ugyan nem szokásom, de a Blogger egyszerűen nem akarta elküldeni, amit írok. Köszönöm a kommented, mint mindig. Igazából eleinte én is azt gondoltam, hogy jobb lenne, ha nem menne, de végül elment, mert... mert így talán meglepőbb.
Hát Aliona az a személy, aki szereti azt mutatni, hogy ő irányít, méh akkor is, amikor ez nem így van ^^". Hát nem barátkoznak meg egy könnyen, ennyit szerintem elárulhatok. :)
Ölel,
Lucy
Drága Lucy!
VálaszTörlésTegnap éjszaka bukkantam rá a blogodra, és nagyon is örülök neki, ugyanis egy nagyon igényes és ötletes történetre leltem benne. Jómagam is kedvelem a jégtáncot, bár bevallom igazán sose néztem televízióközvetítést róla, de kislánykoromban a Jéghercegnő c. film az egyik kedvencem volt.
A történeted nagyon tetszik, maga az ötlet és a kidolgozottság, tálalás is, számomra igazán szokatlan erről olvasni, de sikeresen megnyertél vele. Először a karaktereid ragadtak magukkal, különösen tetszik a két fivér - a nevüket nem is említve -, és az édesanyjuk is, aki egy 'tipikusan' negatívabb szereplő, de hihetetlenül illik a témához. A főszereplő egy igazán határozott karakter, meg is lepődtem az erőteljes jellemén, ugyanis valójában mindig a bátyja, Romeo árnyékában volt köteles élni és elegendő szeretet se kapott az anyja irányából, de talán ezek tehették őt erősebbé és kitartóbbá. A kis Mia pedig tündéri, egy kétségkívül szimpatikus leányzó, öröm volt olvasni azokat a jeleneteket, amelyekben ő is szerepelt. És itt van még Christian Fontana, a leendő arrogáns partner, aki egyelőre igen rejtélyes és unszimpatikus szereplője a történetednek, de mindezek ellenére kíváncsian várom azt, ahogy kibontakozik az ő személyisége is. Tényleg figyelemfelkeltő a kedvcsináló leírás oldalt, amely eleget sejtet, de mégis rengeteg megválaszolatlan kérdés bújik mögötte, és Christiannal is ugyanez a helyzet.
A cselekményről egyelőre sokat nem árultál el, de biztos vagyok benne, hogy izgalmas, fordulatos lesz, és a fogalmazásoddal élvezet is lesz olvasni. Magával ragadott a stílusod, könnyed, kicsit játékos és közvetlen, és ez a témához is nagyon illik. Ki kell emelnem, hogy látszik jártas vagy a jégtáncban, ugyanis szakszavakat alkalmazol és teljesen hitelesen adod elő a sport örömeit, nehézségeit és árnyoldalait is, ez pedig nagyon fontos. Viszont, mint ahogy az előttem szóló is tette, én is szeretném felhívni a figyelmed az elütésekre, mindezek biztosan figyelmetlenségből, esetleges sietségből erednek, de az összképen icipicit rontanak, bár engem személy szerint nem túlzottan zavarnak, csak kiböki sokszor a szemem. Nem tudom, hogy Wordben írsz e, de ha igen szerintem egy helyesírás ellenőrzőt futtass le biztonság kedvéért, mégha a program sokszor butaságokat is képes aláhúzni.
Azért a jelenlegi fejezetről is ejtenék pár szót, ha nem bánod. Tetszett, faltam a sorokat, és Julia határozottsága és megnyilvánulásai sokszor megmosolyogtattak, külön tetszett az üveges trükk, igazán eszes húzás volt a lánytól. Bevallom számítottam rá, hogy Christopher megjelenik az edzésen, a büszkesége nem engedte volna, hogy ne tegye ezt meg, így számomra ez a fordulat nem igazán volt meglepő, inkább arra leszek kíváncsi miképpen is áll majd hozzá a dolgokhoz és sikerül el levetkőznie az arrogáns természetét.
Gratulálok, színvonalas, ügyes és nagyon ötletes történetet vetsz papírra! Csak így tovább!
Ölel,
Carlie
Kedves Clarie!
TörlésNagyon köszönöm a hosszú kommentedet.
Örülök, hogy ennyire tetszik a történet. A cselekményhez annyit, hogy az igazán a hatodik fejezet környékén fog komolyabban körvonalazódni,
Az elgépelésekhez annyit mondanék, hogy minidig átnézem a fejezeteket, holott wordben írom őket, de valahogy olyan buta, hogy az ilyen szavakat, hogy "megát" is elfogadja,, szóval rá nagyon nem számíthatok :/. Eddig a Chrome automatikus javítására bíztam a dolgot az átnézés mellett. Azonban most az valamiért nem nagyon szereti a chrome a bloggert, azonban a másik böngésző sajnos nem néz helyesírást. És igazából én tudom, hogy adott helyre mit szerettem volna írni, így - sajnos - automatikusan azt olvasom oda. Persze, ez nem kifogás vagy mentegetőzés, csak gondoltam elmondom.
Örülök, hogy tetszett az üveges trükk, azt én is nagyon szerettem írni. Chris arroganciájához nem teszek hozzá semmit, mert azzal elárulnék pár dolgot a jövőről, amit igazán nem szeretnék, mert lelőnék pár poént.
Köszönöm szépe még egyszer, amit írtál és remélem, hogy a következő fejezet is tetszeni fog ^^
Ölel,
Lucy
Kedves Lucy!
VálaszTörlésTalán nem tartod fairnek, hogy a hibákat emelem ki, de hát ezeken egy gyors mozdulattal változtatni lehet, az egyébként érdekesnek ígérkező történetben. Nagyon jól írsz, és jól is érzékeltetsz, kár lenne pár apró hibával rontani a minőségén.
A hibákat azért írom külön, hogy amint kijavítod, ki lehessen törölni, mert amúgy csak elcsúfítaná az amúgy szép és rendezett sorokat. Egy olyan, amin nem biztos hogy akarsz javítani az a logikai csavar, hogy miért akar egy tizenhét éves lány bemenni egy egyébként számára alig ismert pasi hálószobájába, ahol minden bizonnyal történik valami. Ezt nem magyarázod meg kellően. Vagy a húgának kellene erre valami ésszerűt kitalálni, vagy a múltból kéne valami emléket vagy pletykát felemlegetni, vagy bármit. De így az önkényes kukkoláson kívül más célja nincs a dolognak. És most a javítható hibák: tízen- rövid i, elviselésnek- elviselhetőnek, nem tudom, hogy mi mondja- k, nem is hasonlít az anyjáért- anyjáéra, ne ez remek- na, ez nem, amivel- valami itt hiányzik, És amin nagyon jót szórakoztam: isten engem úgy segélyen. A segély az más... Logikus lenne, hogy isten adjon segélyt, de akkor meg segélyezzen lenne. Ez itt "adjon segítséget", vagy régiesen- SEGÉLJEN! :D
VálaszTörlésKedves Ajándék!
TörlésMeg mondom őszintén; amikor reggel felkeltem és megláttam, hogy hány komment érkezett az első fejezethez komolyan azt hittem, trollkodó emberkével van dolgom, így nagyon megkönnyebbültem, hogy nem. Természetesen végig tisztában voltam azzal, hogy a történetben vannak elgépelések (ha jobban tetszik helyesírási hibák). Valamikor a szünet elején neki is álltam kijavítgatni őket, azonban ezzel továbbra is az volt a baj, hogy én annak olvastam a szöveget, aminek írni szerettem volna, így csak a hibák egy kisebb részét találtam meg. Mind azon által, az nem olyan, hogy fair, nem fair. Te segítő szándékkal, leírod hogy szerinted mik a hibáim és mik hibáznak a történetben.
Én ennek tényleg örülök, mert így tudom, hogy min kell változtatnom, vagy mire kell jobban odafigyelnem. De két dolgot szeretnék tisztázni ^^. Julia 19 éves - mivel két év telt el a prológus óta, de ezt szerintem írom is az első fejezetben :) -, és igen, lehet, hogy ez így elsőre kissé értelmetlennek, tűnik, de szerintem valahol Julia még mondja is, hogy az utolsó találkozásuk nem sült el jól, ami a két évvel azelőtti olimpián volt. Ez ugyan még nem jelenti azt, hogy hű de nagy barátok, de már valami alap arra, hogy nem teljesen ismeretlenek egymásnak. Valamint Chris reakciója is ezt akarta sugallani, hogy nem dobja ki mérgesen a lányt, sőt még gúny neve is van. (És többnyire az ember csak azt hívja így, aki tényleg alaposan ismer, legalábbis az ő korukban.) Persze, lehet hogy ez csak nekem evidens mivel ismerem a múltat és hasonlókat. Mindenesetre nekik van egy "szép" és hosszú közös múltjuk, mely a történet folyamán fog teljes egészében az olvasók elé kerülni. :)
A hibákat pedig javítani fogom^^
Kedves Lucy!
VálaszTörlésLehet, hogy tényleg trollkodok, de azt a lehető legjobb szándékkal teszem. :D Én is írok, tudom, hogy az ember millió hibát ejt, és a 100. olvasásra sem veszi észre, én is hálás szoktam lenni, ha valaki kijavít. És tudom azt is, hogy milyen lehangoló tud lenni, ha az ember a hibáival szembesül, de egy pillanatig se kedvtelenedj el, mert közben olyanokat is gondolok, hogy ki ez a lány, és hogy ír ilyen jól. És végig fogom olvasni a bejegyzéseket, és kijavítom mindet, amit észreveszek. Ha adsz valami más elérhetőséget, akkor oda küldöm, hogy ne itt kelljen törölgetni őket, ha már kijavítottad. :D
Na jó XD Mivel a mobilom kb. háromszor nyelte be a választ így most csak annyit írok hogy hidd el; nem kedvenetlenedtem el és a chupika@citromail.hu email címre nyugodtan írharsz :)
Törlés