2014. május 11.

Negyedik fejezet ~ Mert a zene az kell

Sziasztok!

~ Azt hiszem, hogy mostantól ilyen kis pontokba szedem a dolgokat, mert nem tudom, talán így könnyebb.
~ Szóval köszönöm a harmadik fejezethez érkezett két kommentet, nagyon örültem neki
~ Ehhez a fejezethez annyit, hogy talán ennek a legrövidebb a cselekmény ideje,holott terjedelemben ez a lefhosszabb, de ne tessék megrettenni, nem lesz gyakran ilyen, megígérem, mert akkor alig haladnánk a történettel.
~ Na, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást. Legyen hét óra.




Mia szomorúan huppan le mellém - immáron végelegesen -, mikor az óra nagymutatója elhagyja a tizenkettes számot. Látszik az arcán, hogy másra számított. Igazából csalódottabbnak tűnik, mint én, amit azért furcsállok kicsit, elvégre nekem kell egy bénább partnerrel összeállnom. Mindenesetre részvétteljesen megsimítom a vállát, majd átkarolom.
- Semmi baj, nem dőlt össze a világ - mondom neki, ám a hangomon hallani, hogy én se vagyok éppen a legboldogabb. Persze, sejtettem, hogy nem jön el, de azért reménykedtem, mert a remény hal meg utoljára, vagyis most.
Ahogy az edzőmre nézek, nem tudom, hogy mire számítsak, és azt sem tudom, hogy mit kapok, mert igazából kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Az érzelmi konkrétan leolvashatatlanok. Lehet, hogy tudta, amit én, de az is lehet, hogy ő is számított a fiára. Sajnos az elmúlt évek alatt még nem sikerült teljesen kiismernem ezt a nőt, pedig mindenki elhiheti, hogy megpróbáltam. Persze, azt tudom, hogy mivel lehet a kedvére tenni és azt is tudom, hogy mivel lehet felidegesíteni, de azt, hogy mikor mit érez, na arról fogalmam sincs. Igen, ez kicsit bénán hangzik, de így van.
Hallom, hogy valahol a közelben becsapódik egy ajtó. A hang az öltözők irányából jön, de egyikünk sem tulajdonít neki túl nagy figyelmet, elvégre a takarító ma egész nap itt serénykedik, szinte biztos, hogy ő az. Talán a szemetet viszi ki - megint -, vagy egyszerűen csak feltakarított a kis helységekben, nem tudom, de nem is érdekel. A takarító lépteinek zaja immáron a mi fülünkbe is eljut, ami azt jelenti, hogy egyre közeledik felénk. Őszintén remélem, hogy nem szólít meg, mert most semmi kedvem jó pofizni vele, bunkó meg nem akarok lenni, mert végül is nem csinált semmi rosszat, csak a munkáját.
- Mi ez a gyászos hangulat itt? - hallok meg egy ismerősen arrogáns hangot, mire Miával egyetemben felkapom a fejemet, mert egy pillanatig azt hiszem, hogy képzelődöm, de nem. Valóban Christian áll ott, átöltözve. Ez a tény talán jobban meglep, mint az, hogy itt van. - Komolyan, már vagy tíz perce nézlek titeket és gondolkozom azon, hogy mi a fészkes fenét csináltok itt. Először azt hittem, hogy valami női dolog, de most már kezdek kételkedni. Szóval mi ez itt? - mutat a hármasunkra.
- Mi…
- Hol az autód? Nem láttuk a csarnok előtt - vágok nem túl udvariasan a szőke lány  szavába, mert azért mégse közölje vele, hogy csak rá vártunk. Túlságosan nagynak érezné magát.
- A stadion mögött parkoltam le, az kevésbé forgalmas, mint előtte, és ha valaki lopni szeretné, akkor itt egyből meghallom a riasztót is. Ez teljesen logikus - vonja meg a vállát, mire komolyan bólintok, ezzel azt tettetve, hogy értem is azt, amit mond. Persze, aggyal felfogom, hogy tulajdonképpen miről is van szó, de a logikát nem látom benne, bár lehet, ez annak köszönhető, hogy nekem még jogosítványom sincs, ezért is buszozok mindennap.
- Rendben - csapja össze a tenyereit Aliona, mire riadtan ugrom egyet. A nem is olyan messzi távolból hallok némi rosszindulatú kuncogást, de nem teszek semmit, legalábbis semmi olyat, amivel a tudtára hoznám, hogy hallottam. - Fiam, Julia, kövessetek. Mia, te maradj itt és várd meg azt a mihaszna Giuseppét, aki természetesen most is késik - adja ki az utasítást, majd el is indul előre.
Mi hárman értetlenül nézünk össze, mivel elképzelésünk sincs, hogy mi következhet most. Mindenesetre egyikünk sem kérdez, csak csináljuk, amit mond. Vagyis felkapom a táskámat és szapora léptekkel követem az újdonsült páromat és az anyját, aki tulajdonképpen továbbra is az edzőm, vagyis már edzőnk. Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem nézünk érdekes időszak elé, de jöjjön, aminek jönnie kell.

Először elképzelésem sincs, hogy Aliona mit szeretne tőlünk, mivel nem utasított, hogy öltözzek át, ami azért furcsa, mert mégis egy edzésen volnánk, vagy mi. Azonban, mikor benyit a balett terembe, minden világossá válik. Ma lesz az a nap, amikor kiválasztjuk, hogy mire táncolunk és mit. Vagyis azt nem, hogy mit, mivel a kötelező tánc perfektül meg van adva, ami idén a keringő és a polka, vagy valami ilyesmi.
Ahogy belépünk a hideg és dohszagú terembe, mind a ketten elhelyezkedünk, majd Aliona önállósítva magát elénk rak egy rádiót és egy halom CD-t. Eredetileg ezt a koreográfussal, no meg a tánctanárral - aki ez esetben ugyanaz a személy - kéne kiválasztani, de… de úgy fest ez most nem így lesz. Őszintén, ki az, aki ujjat mer húzni egy kemény orosz nővel? Szerintem senki.
- Ezt mind meg kell hallgatnunk?
Azt mondtam volna, hogy senki? Tévedtem, a saját fia, na ő ujjat mer húzni vele.
- Igen, ha baj, akkor el lehet menni.
- Nem mondtam, hogy baj, csak annyit kérdeztem, hogy mindet meg kell-e hallgatni. Szerintem nem, ha valami jó, és tényleg megtetszik, akkor mi a szösznek kell további kínoz ni magunkat biztosan nem befutó verziókkal, csak az időnket vesztegetjük vele. Nem? - húzza fel a szemöldökét, miközben szinte már kihívóan néz az anyjára.
- Igen, de lehet, hogy lesz, ami jobban megtetszik az után, szóval végig hallgatjátok mindet, még akkor is, ha holnap reggelig ülünk itt, értve vagyok? - néz a fiára olyan szemekkel, melyektől szerintem még Putyin is megrettenne.
- Igen - csúszik lejjebb a széken, majd minden figyelmét az edzőnkre és a magnóra fordítja.
Az elkövetkezendő órákban egymás után hallhatjuk végig a különböző számokat, a klasszikusoktól egészen a modern feldolgozásokig, de egy - nem sok -, annyit se találunk. Időközben Giuseppe és Mia is csatlakoznak hozzánk, ugyancsak egy halom CD kíséretében, de azok között sem találunk semmi használhatót. Mindenesetre félreteszünk pár számot, de egyikre sem mondjuk azt, hogy igazán tetszik. Érdekes, talán még életünkben nem voltunk akkora egyetértésben, mint most, amikor számokat kell választani. A végén már egyszerre szavazzuk le a rosszabbnál, rosszabb ötleteket. Nagyjából hét órája ülhetünk a balett teremben, mikor előkerül egy lapot. Immáron a netről nézünk ötleteket, melyek már egy fokkal jobbak, az ősrégi CD-knél, de egyik sem az igazi. Valahogy hiányzik belőle a… a nem is tudom mi, talán az a valami, amitől az lesz az a szám.
- Elég, szünetet - nyüszít fel mellettem Christian, aki már háromszor váltott pózt, ezek közül egyszer feküdt a földön, egyszer pedig a korcsolyájával játszadozott, így nem tudom, hogy akkor mennyire figyelt oda.
- Rendben - dörzsöli meg a szemeit Aliona. - Fél óra, addig ebédeljetek meg. Julia, te addig öltözz át. Giuseppe, maga kérem, jöjjön velem, szerintem még fent van néhány zeném, ami esetleg hasznos lehet - int a koreográfusnak, aki gondterhelt sóhaj kíséretével emelkedik fel a padlóról, ahová órákkal ezelőtt telepedett le.
- Végül is, a helyzet ennél rosszabb már úgysem lehet - mondja egy sóhaj kíséretében.
Szerencsétlen ember, az elmúlt órákban többször szóltuk le, mi hárman - Mia, Chris és én -, hogy ezt nem gondolhatja komolyan. Igazából az elmúlt években, mikor velem és a bátyámmal foglalkozott talán nehezebb dolga volt, mert akkor anyám és Romeo válogatták a zenéket, akik már kész tervekkel jöttek mindent illetően. Giuseppe abba sem tudott beleszólni, hogy milyen zene legyen, csak abba, hogy az általuk kiválasztottak közül melyikre a legkönnyebb koreográfiát csinálni. Szerintem anya ezt csak azért hagyta neki, mert ő maga nem képes koreográfiát összeállítani.
- Hihetetlenek vagytok - szólal meg váratlanul Mia, mire felkapom a fejem.
- Tessék?
- Nem értem, hogy hogyan lehettek ennyire válogatósok, legalább 700 számot meghallgattunk az imént, de nektek egyik sem tetszett. Jó, párra mondtátok, hogy lehet, de akkor is… talán jobban összeilletek, mint hittem volna.
- Ne kombinálj, egyszerűen csak nem vagyunk hajlandóak akármire táncolni - vonja meg a vállát a mellettem ülő, majd a húgára pillant. - Mius, éhes vagy? - kérdezi, mire majdnem hátraesem a széken. Christian Fontana, amint kedvesen viselkedik valakivel, ez számomra teljesen abszurd, mégis, itt történik az orrom előtt. Bár, ha jobban belegondolok, akkor nem sok mindent tudok az ő testvéri kapcsolatukról, csak annyit, hogy jobban kijönnek, mint mi, Roemoval. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor a legtöbb testvérpár jobban kijön, mint mi ketten, sőt, szerintem a világon mindenki jobban kijön a testvérével. Végül is, a „Világ legrosszabb testvérei” címet is viselnie kell valakinek, adott esetben nekünk.
- Igen - válaszolja rövidebb gondolkodás után Mia. - Egy szendvics, vagy valami péksütemény most jólesne.
- Rendben - tápászkodik fel, majd mielőtt kimenne az ajtón, felém fordul. - És te, Hercegnő?
- Én? - kérdezem teljesen meglepve.
- Igen, mást nem hívnak itt Hercegnőnek, legalábbis szerintem - néz körül színpadiasan.
- Igazából az én nevem sem Her…
- Most nehogy ezen akadj fent. Kérsz enni, vagy sem?
- Ha már kimész, akkor hozhatsz nekem is valamit. Igazából mindent megeszek, szóval megelégszem ugyanazzal, amit a húgodnak hozol.
Nem mond semmit, csak bólint, majd elhagyja a termet. Élvezem, vagy legalábbis megpróbálom élvezni a pillanatnyi csendet, mikor megszólal a táskám legmélyén Bizet Carmenje. Sóhajtva állok fel a székről. Egyszerűen nincs kedvem senkihez, bár amilyen kevés ember tudja a számomat, akár totózhatnék is, hogy ki keres, de nem teszem. Egyszerűen csak előveszem a készüléket, majd a kijelzőre sem pillantva felveszem.
- Halló tessék?
- Jó napot - szól bele egy ismeretlen hang a telefonba, mire összeráncolom a szemöldököm. Akcentussal és néhány nyelvtani hibával beszéli az olaszt. Szívem szerint kijavítanám, de egy ismeretlennel szemben ez furcsán venné ki magát. - Julia Fabbri kisasszony?
- Igen - mondom bizonytalanul. - Szabad megkérdeznem, hogy ki beszél?
- Természetesen kisasszony, a nevem Arnold Osseldorf, és úgy hallottam, hogy kegyed pár nélkül maradt. Tudja az én tanítványom, bizonyos Maxim Kudasev hasonló helyzetben van. Az edzőjét nem értem el így…
- Sajnálom - szakítom félbe nem túl illedelmesen -, de a probléma már megoldódott.
- Értem - hallom a hangján, hogy csalódott, de nem tudok ez ellen mit tenni, mert bár tudom, hogy ki az a Maxim Kudasev, kicsit sincs kedvem Irina levetett párjával táncolni. Ez az a lehetőség, ami még akkor sem merült fel bennem, mikor nem volt már lehetőségem, csak a cseh fiú. - Akkor elnézést kérek a zavarásért, további szép napot - teszi le a telefont, majd az egész végig engem bámuló Miára téved a tekintetem.
- Ez mi volt?
- Hát, anyukádat nem érték el, azért…
- Nem a beszélgetés. Arról tudom - legyint -, valami edző hívott, hogy rád tukmáljon egy párt. Én a zenére gondoltam. Mi volt ez?
- Carmen, egy francia opera. A története elég tragikus, de a zenéi nem rosszak - vonom meg a vállam.
- Megnézhetem? - nyújtja ki a kezét a készülékért, mire megvonom a vállam, jelezve, hogy nekem mindegy.
- Én addig elmegyek átöltözni - intek az ajtó elé, mert melegítőben mégis kényelmesebb bármit csinálni - még szenvedni is -, mint farmerben. A szőkeség nem mond semmit, csak megvonja a vállát, jelezve, hogy neki mindegy, ő már a telefonom világába van merülve.
Nem is foglalkozom vele tovább, kilépek a folyosóra. Ahogy végigmegyek a kihalt épületen megborzongok egy kicsit. Hihetetlen, hogy ilyenkor csak mi edzünk itt. Persze, van benne ráció, mert a legjobbjaink Amerikában vagy az Oroszoknál vannak, Stefi pedig a Finneknél , de akkor is, egy-két ember lehetne itt, csak hogy ne kongjon a hely az ürességtől. Mondjuk, az is közrejátszhat a dologban, hogy ez a csarnok kifejezetten az igazolt versenyzőknek van létrehozva, vagy nem, inkább az olyan versenyzőknek, akik nemzetközi versenyeken képviselik az országunkat. Ebből kevesen vagyunk, mert bár az olasz korcsolya nincs olyan alacsony szinten, mint egyes helyeken, de olyan magasan sincs, mint a fentebb felsorolt államokban. Szóval elmondhatom, hogy a középmezőnyben vagyunk.
Miközben edzőruhára váltok valahogy - Isten se tudja hogyan - apa felé kalandoznak a gondolataim. Ugyan egy teljes nap sem telt el azóta, hogy felhívtam, de a legtöbb, szerintem normális ember ennyi idő alatt, amennyi a hívás óta eltelt lehallgatja az üzeneteit. Bár, ha jobban belegondolok, akkor apa sosem volt normális, ez abból is látszik, hogy képes volt feleségül venni az anyámat, mondjuk szerintem már az sem százas, aki huzamosabb ideig képes elviselni azt a nőt.

- Hát ti mit csináltok? - kérdezem meglepve, mikor arra érek vissza, hogy Christian és Mia egy fülhallgatóval a telefonomon lévő számokat hallgatják. Igazából sok bizarr jelenetet láttam már életemben, de ez minden túl tesz.
- Nem egyértelmű? - néz rám Mius.
- A zenelistádat böngésszük át, Hercegnő. Egyébként a padra raktam az rendelésed, ha érdekel.
- Köszönöm - nyögöm ki valahogy, majd a fent említett helyre somfordálok, hogy megnézzem mit is kaptam pontosan, illetve mit is találok a fehér szatyorban. Ahogy szétnyitom a füleket, majdnem elejtem meglepetésemben, ugyanis biztosan nem azt kaptam, amit Mia. Három dolgot találok a zacskóban, egy dobozt a kedvenc kakaómból, ami melegen ugyan jobb, de most nem akadékoskodom, egy sajtos szendvicset, meglepő módon saláta nélkül, amire allergiás vagyok, és amivel együtt csinálják az ilyet - tehát külön kell kérni, hogy nélküle legyen -, valamint egy diós kiflit, ami szintén a kedvencem és, amire Mia allergiás. Hitetlenkedve emelem a tekintetem Christianra, aki éppen bőszen bólogat valamire, amit a húga mond neki. Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy honnan tudhatta ezeket a dolgokat, a kakaót leszámítva, mert azt szinte mindenki tudja rólam, de a többi, a többit nem. Nem hiszem, hogy a szőkeség mondta el neki, a véletlen lehetőségét, pedig biztosra kizárom, mert ilyen véletlen nincs.
- Te minden számot szeretsz erről a telefonról? - hallom meg teljesen váratlanul a párom hangját.
- Igen, többnyire - nézek rá furcsán, mivel milyen kérdés ez. Még jó, hogy szeretem a számokat, amik a telefonomon vannak. Nem viccből rakom rá őket.
- Az jó, mert akkor megtaláltam a zenéinket.
- Erről előbb nem kéne esetleg engem is megkérdezned?
- Most mondtad, hogy szereted a telefonodon lévő zenéket.
- Mindegy, mond mire gondoltál aztán megbeszéljük - közlöm vele, direkt kiemelve két szót.
- Az egyik a Carmen, amiről mintha Mia azt mondta volna, hogy a csengőhangod, mind azon által, ennek jó a vége, ugyanis a főszereplő leszúrja a szerelmét, és…
- Jó? - vonom fel a szemöldököm, mert nem tudom megállni, hogy ebbe ne szóljak bele. - Te milyen világban élsz? - nézek rá, miközben kibontom, majd beleharapok a szendvicsembe, amit egyébként ő hozott.
- Igazából a vége alapjáraton nem jó, de táncolhatnánk azt a részt a jégen, így egy párszor leszúrhatnálak, egy álom teljesülne, hidd el - vonja fel a szemöldökét, mire az első kezembe kerülő dolgot vágom hozzá, történetesen a saját pénztárcáját. Mindenesetre a reakcióm meglepetésként éri, a sikeres találatomat egy hangos koppanás és egy azt követő nem mindennapi szitkozódás követi. Akaratlanul is, de elégedetten elmosolyodom, nekem senki se mondja büntetlenül, hogy le akar szúrni.
- És mi a másik szám, amit a rövid programhoz gondoltál?
- Honnan… á igazából mindegy. Az az idióta dal, abból a musicalből, abból a testvéres-feleségesből.
-  Seven brides for seven brothers, erre gondolsz?
- Igen. A története iszonyat baromság, de ezek a számok nem olyan rosszak, akár össze is vághatunk egy mixet, hogy mindenre passzoljon.
- Ez egészen jól hangzik - bólintok rá mosolyogva.
Hirtelen izgatott leszek, ez lesz az első olyan szezonom, ahol olyan zenére táncolok, amit én is szeretek. Érdekes módon ez csak engem tesz ilyen mérhetetlenül izgatottá, ugyanis Christian teljesen közömbösen fogadja a tényt, miszerint belegyeztem a dologba. Mondjuk, ennek nem szabadna, hogy meglepjen, elvégre neki normális kapcsolata volt az előző párjával, akivel még mindig nem tudom, hogy mi történt. A Wikipedia - igen, szánalmas vagyok, hogy ott nézek utána, de jobb komolyan nem jutott az eszembe - nem ír semmit, csak annyit, hogy az utolsó világbajnokságuk után váratlanul visszavonult ő is, meg a párja is. Ja, és még annyit, hogy ők voltak a legszebb páros a jégen és azon kívül. Képet szerencsére nem mutattak, bár az alapján, amit a lakásán láttam, hát… nem tudom, nem hiszem, hogy valaki hosszabb ideig kibírná mellette, vagy fordítva. Szóval ez a lány, bizonyos Carolina, elég nagy tűrőképességgel rendelkezett, minden téren.
- Jó látni, hogy még nem öltétek meg egymást - lép be az ajtón Aliona, mögötte pedig a koreográfusunk a megígért CD-k társaságában.
Erre a megjegyzésre egyikünk sem mond semmit, mert mindenki tudja, ha Mia nem lenne velünk, már biztos, hogy egymás torkának estünk volna. Már az első pillanatban sem kedveltük egymást, pedig akkor még igazán gyerekek voltunk. Azt hiszem, hogy éppen betölthettem az ötödik évemet, amikor apa kihozott a pályára, hogy megnézzük a bátyám edzését, ami egy három napos edzőtábor miatt Rómában volt. Azelőtt nem igen akartam korcsolyázni, sosem gondoltam arra, hogy sportoló legyek és a testvéreim nyomdokaiba lépjek, megfelelt nekem a magam tökéletesen egyszerű élete.
Lényeg, hogy az akkor  tizenkét éves bátyám Irinával éppen valami formációt gyakoroltak, amikor mi a palánkhoz értünk, azonban nem csak ők voltak a jégen, de nem ám. Még voltak páran ám közülük határozottan kiemelkedett Christian Fontana és párja, akiket akkor még nem ismertem fel, elvégre távol is voltak meg kicsit is voltam. Mindenesetre már akkor is bámulatosan táncoltak, csak úgy szelték a jeget, miközben végrehajtották az edzőjük minden utasítását. Bevallom őszintén; lenyűgöztek, de nem ez inspirált arra, hogy a jégre lépjek, de nem ám. Miután apa leültetett egy székre, hogy várjam meg ott, míg ő anyával beszél, odajött hozzám egy szőke hajú nő, majd letelepedett mellém. Nem szóltunk egymáshoz, én az egyik fonott copfommal játszottam, ő meg az edzést nézte. Nem tudom, hogy meddig ülhettünk így egymás mellett, talán tíz, tizenöt percig, bár lehet, hogy ennél jóval kevesebb volt, mert mint tudva lévő; a gyerekek másképpen érzékelik az időt.
- Szeretnéd kipróbálni? - törte meg a csendet Aliona, mert ő volt az, aki akkor leült mellém. Talán a sors keze volt, talán a véletlen, talán valami teljesen más, számomra ismeretlen dolog. Nem tudom, de azt hiszem, hogy nem is érdekel.
Végül némi habozás után rábólintottam a dologra, mert bár az ember lánya nem áll szóba idegenekkel az edzőmben már akkor is volt valami szimpatikus, valami, ami miatt teljesen megbíztam benne. Így nem is olyan sokkal később a palánk szélénél találtam magam, a későbbi edzőm társaságában. Bevallom, amikor először álltam rá a jégre félmásodperc sem kellett és egyből a földön, akarom mondani a jégen találtam magam, sőt; másodszor sem volt másképpen és harmadszor sem. Nem tudom, hogy Aliona hányadik esés-kelés kombináció után könyörült meg rajtam, de biztos, hogy nem az első három után. Végül, mikor odajött elkapta a vállam, majd pár egyszerű instrukcióval látott el, melyek a tartásomra és a lábmunkámra vonatkoztak. Kicsit hitetlenkedve néztem rá, mert nem hittem, hogy sikerülhet az, amit mond, azonban mégis megcsináltam. Hogy miért? Nem tudom, azonban legnagyobb meglepetésemre sikerült. Nem voltam sem gyors, sem profi, de mentem és állva maradtam, vagyis maradtam volna, ha valaki nem jön nekem teljes erőből. Annyira hirtelen és váratlanul történt az ütközés, hogy pár pillanatig nem tudtam hová lenni meglepetésemben, csak feküdtem a hideg jégeb és próbáltam feldolgozni az eseményeket.
- Hé, te meg mi a nyavalyát csinálsz itt, ez egy versenyzőknek fent tartott pálya, ha nem tudnád, sőt, jelen pillanatban utánpótlás edzések vannak, nem pedig a kezdők órái. Azt hiszem nagyon eltévedtél kicsi lány - szakított ki bódulatomból egy ismeretlen és arrogáns fiú hangja. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy korábban láttam már valahol, talán a bátyámmal, gondoltam, elvégre ők is korcsolyázók, de azért ez már akkor sem tűnt túl erős indoknak. Hogy akkor honnan volt ismerős? Meg ne kérdezzétek, mert ha agyonüttök, akkor sem tudom megmondani.
- Hé, föld hívja a béna kislányt jelentkezz!... Hé, föld hívja Juliát, jelentkezz!
- Tessék? Honnan tudod a nevem? - kapom fel a fejem, mire három értetlen szempárral találom szembe magam.
- Még jó, hogy tudom a neved - néz rám „enyhén” lesajnálóan a párom. - Egyébként Hercegnő, megtennéd, hogy figyelsz ránk, ha jól tudom, akkor ketten leszünk a jégen, nem csak én. Bár, lehet, hogy egyedül jobban járnék.
- Persze, mert a jégtánc egy egyéni műfaj   - mondom, majd az edzőnkre pillantok. - Bocsánat, nem figyeltem. Miről volt szó eddig?
- A fiam megmutatta a zenéket, amiket választottatok. Egészen jó, nekem tetszik és Giuseppe is rábólintott arra, hogy megkoreografálja nektek a dolgot. Amikor pedig meg lettél szólítva az volt a kérdés, hogy van-e ötleted a gála produkcióra.
- Minek? - szakad ki belőlem akaratlanul is a kérdés. Romeoval sosem voltunk olyan jók, hogy előadhassuk, szerintem ez mos is teljesen felesleges, legalábbis én eddig nem is gondoltam rá, hogy olyanunk is lesz. Úgy néz ki, hogy ezzel egyedül vagyok, mert Chris kikerekedő szemei és a húgának fejcsóválása egyértelműen a tudtomra adják; tévedtem, lesz olyanunk.
- Vagyis nem - összegzi a dolgot Aliona. - Viszont nekem, nekünk - int a mögötte lévő koreográfusra - van egy ötletünk. Thousand years, ami…
- Nem - vágjuk rá egyszerre mind a ketten, meglepően nagy összhangban. Szerintem még nem is volt olyan, hogy ennyire egyetértettünk valamiben, egy napon belül. Emberek, történelmet írunk.
- Miért, az olyan szép szám - áll egyből az anyja mellé Mia.
- És remekül illene rátok - kontráz rá a társaságunk másik férfitagja.
- Az egy szerelmes dal - nézek rájuk kételkedve.
- Pontosan, csak akkor vagyok hajlandó eljátszani, hogy szerelmes vagyok belé, ha a végén leszúrhatom - mondja, mire akkorát csapok a vállra, hogy még az én kezem is belesajdul, ám ahogy látom, Ő meg sem rezdül. Mindig is tudtam, hogy az alkohol tartósítja az embert, na, erre itt az élő bizonyíték.
- Julia, ne bántalmazd a partneredet, Christian, te meg ne hergeld. Az ég szerelmére, viselkedjetek már érett felnőttekként. Mius néha komolyabban viselkedik, mint ti ketten együttvéve - szól ránk, mire az utolsó megnevezett olyan képet vág, amire akaratlanul is, de felnevetek.  Sajnos Aliona nem hülye, így egyből megrovóan néz a mellette állóra, aki csak azért sem hagyja abba a grimaszolást.
- Lányom - csóválja meg végül a fejét. - Neked egyébként is pakolnod kéne, holnap reggel utazol, ha nem tévedek.
- Hová? - nézek a kislányról az anyjára.
- Vissza az oroszokhoz. Daszvidanyja Olaszország! - int színpadiasan Mia, mire felnevetünk.
Hát igen, ez eszembe juthatott volna, elvégre kis barátnőm az év ezen szakaszában, Moszkvában szokott edzeni az orosz edzőjével, akit nem is igazán ismerek, mindössze csak párszor láttam egy-egy versenyen. Nem tudom, hogy mit gondoljak a nőről, igazából olyan semleges.
- Na jó - hagyja el egy lemondó sóhaj az edzőnk ajkait. - Azt hiszem, hogy mára ennyi is elég volt. Teljesen használhatatlanok vagytok. Mindenki menjen haza, majd holnap reggel folytatjuk. A gép nyolckor indul, tehát reggel, kivételesen tízre, legyen itt mindenki. Kemény hónapok állnak előttünk.

Gyorsan cserélek ruhát, miközben Mius vidáman fecseg arról, hogy mennyire várja már a holnapot, no meg a találkozást a barátaival, akiket a junior világbajnokság óta nem látott. Igazából kicsit felnézek a mellettem ülő lányra, én biztosan nem bírnám ki, ha hónapokig távol kéne lennem az otthonomtól. Persze, ez nem a családomra vonatkozik, hanem inkább az országra, az érzésre, az emberekre, meg arra a maroknyi barátomra, ami van. Azt hiszem, hogy háromnál, négynél nincs több, bár, talán nem is kell.
A szőke lány egyszerűen nem akarja abbahagyni a beszélést, össze-vissza csapong a témák között, miközben úgy érzem, hogy nem is azt akarja mondani, amit. Mit ha csak alibiből beszélne, hogy az igazi témáját elodázhassa az utolsó pillanatig. Bár ki tudja, lehet tévedek, elvégre az a viselkedés nem jellemző Miára. Ő azaz ember, aki megmondja a saját véleményét és nem érdekli, hogy mi a fogadtatás.
- Állj! - szólalok meg váratlanul. - Szerintem te nem is ezt akarod nekem mondani, nincs igazam? - nézek rá mosolyogva, miközben összecipzárazom a táskámat és felkapom a vállamra.
- Én… szóval… nem akarok elmenni - nyögi ki, mire meglepve fordulok felé, nem hittem, hogy igazam van. Szomorú, tisztán látszik rajta, hogy az. Nem mosolyog és a szeme sem csillog olyan ravaszul, mint általában, sőt, mintha könnyeket is fel vélnék fedezni.
- Hiszen az előbb arról beszéltél, hogy milyen jó lesz megint Oroszországban, mi történt hirtelen?
- Itt akarok maradni veled, meg anyával, meg a bátyámmal, meg azzal a fura koreográfussal és a komornyikunkkal. Én szeretek itt lenni. Ott minden olyan… olyan hideg, és nem jó. Persze, kedvesek ott, de nincs ott Seo-Yong, sem Huan, sem senki, akivel különösebben jóba lennék. Csak Katy van ott, de ő olyan… olyan orosz. Nagyon nagyra van magával, pedig nincs mire, csak második lett a Vb-n, megelőztem. Tudod, ő mindig is ilyen volt. Én… - nem bírom tovább, megölelem, pedig nem szoktam, elvégre a kis szőkeség nem az, aki gyakran rászorulna. Érzem, hogy ő is körém fonja a karjait, majd elkezd rázkódni. Istenem, sír. Nem tudom, hogy milyen érzés, ha az embernek van egy húga, de gondolom hasonló lehet.
- Mia - tolom el magamtól a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem kell elmenned, senki sem kényszerít rá, Sasa is biztosan eljön ide, te vagy a legjobb versenyzője. Ha meg nem, akkor kerítünk valakit, aki sokkal jobban edz, mint ő.
- De itt nem erről van szó - törölgeti a szemeit. - Anya is mindig mondja, hogy maradhatok, ha szeretnék, sőt, szerintem ő még szeretné is, hogy ne menjek, de azt nem tehetem meg, most nem. Ha itt maradok, akkor bebizonyítom, hogy nem vagyok elég erős.
- Ez hülyeség, nem attól látszik az erős, hogy kínzod magad.
- Nem, de vissza kell mennem, te is tudod, hogy ott sokkal több esélyem van az előrelépésre. Négy év és versenyezhetek a felnőttek között, el tudod képzelni, hogy ez milyen kevés? Az oroszoknál vannak a legjobb edzők, balett tanárok és minden. Ott kell maradnom, ha mást nem addig, amíg… nem tudom - dől neki a falnak.
- Én se - dőlök mellé, miközben egy csomag papír zsebkendőt nyújtok felé. - Nézd, én nem tudom, hogy milyen helyzetben vagy, mert mindig is itt edzettem, szóval csak meg tudlak hallgatni.
- Nem is várok mást. Furcsán fog hangzani, de te vagy az egyetlen, akinek ezt elmondhattam. Anya biztos nem engedne el, ha így előadom neki a dolgokat. Néha, sőt, soha nem látszik, de nagyon aggódó természet ő. Ne nézz így - mosolyodik el végre - igazat mondok.
- Hiszek neked - paskolom meg a vállát.
- Tudom. Figyelj, holnap kijössz a reptérre elköszönni, ugye?
- Persze, ki nem hagynám.
- Köszönöm és köszönöm, hogy meghallgattál, nagyon kellett ez nekem, de ha bármikor, bárkinek is elmondod az itt történeteket, akkor letagadom - próbál fenyegetően nézni, mire felnevetek. Ezt még gyakorolnia kell.
- A mi titkunk marad, becsületszó - nyújtom fel a kisujjam, mire ő is nyújtja az övét.
Amint elengedjük egymás végtagjait, kinyitom a táskám, majd rövid kutatás után előveszek belőle egy kicsit megviselt, pár helyen összevarrt korcsolyás plüsstehenet, majd Mia elé öltettem. Először összeráncolja a szemöldökét, majd értetlenkedve néz rám.
- Mit kezdjek Dollyval?
- Vidd magaddal, neked most nagyobb szükséged van rá, mint nekem - vonom meg a vállam.
- De Ő a kabalád.
- Tudom - bólintok.
Igen a kistehén az én kabalám. Még a legelső versenyemre kaptam apától, holott minden ugrást elrontottam, egyben sem sikerült tisztességesen megállnom. Hazafelé végig sírtam, mire apa lefékezett egy játékboltnál, bevitt, majd közölte, hogy válasszak egy állatot, ami ezen túl segít nekem. Szipogva, könnytől piros szemekkel vetettem meg az első - és az egyetlen - állatot, aminek korcsolya volt a lábán. Azóta mindig velem van, ha a jégre lépek, legyen az edzés, verseny vagy bármi más.
- Tényleg elvihetem? - kérdezi továbbra is hitetlenkedve, miközben a kezébe veszi.
- Persze Milly - simítom meg a fejét.
- Minek szólítottál?
- Milly - lököm el magam a faltól, majd átkarolom a mellettem állót. - Miért, most te ne nézz így. Mond, nem hangzik jól: Milly és Dolly?
- De, remekül. Pont, mint két tehén név.
- Látod, egymásnak teremettetek titeket - mutatok rá.
Meglepetten lépek hátra, mikor Mius váratlanul megölel, majd mintha mi sem történt volna, megy tovább. Azt hiszem, hogy ez egy harmadik köszönöm akart lenni a kabaláért. Nem mondok neki semmit, csak megrázom a fejem, majd mosolyogva követem a kék ruhás lányt. Vicces, csak most veszem észre, hogy tulajdonképpen összeöltözött a plüssel. Mind a ketten kék ruhában vannak.
Ahogy kiérünk a csarnokból Christiannal és Alionával találjuk magunk szembe. Éppen elmélyülten, kicsit gesztikulálva beszélgetnek - vagy vitatkoznak? - valamiről. Kis társammal kérdően pillantunk egymásra, majd megvonom a vállam, jelezve, hogy nem tudom mi tévők legyünk. Végül beszéd nélkül, pillantásokkal megállapodunk abban, hogy megvárjuk őket. Szerencsére hamar észreveszik, hogy már nincsenek egyedül, így az edzőnk egy nyomatékos bólintás után ránk néz és közli, hogy szálljunk be a kocsiba, ma hazavisznek.
Szívem szerint ellenkeznék, de látom rajta, hogy jobb, ha most csinálom, amit mond, mivel nem tudom, mi volt a beszélgetésük témája, de az biztos, hogy nem volt kellemes téma. Viszont, amikor elindulunk a továbbra is luxusszámba menő jármű felé hátrapillantok, így pont látom, ahogy Chris a saját autója felé sétál.
- Várj! - kiáltok utána némi tétovázás után, mire láthatóan meglepetten fordul hátra.
- Mi van?
- Tessék - veszek ki pár eurót a táskám egyik külső zsebéből, majd felé nyújtom őket, mire értetlenül húzza össze a szemöldökét. - Az ebédért - segítem ki, mire még értetlenebbül néz, majd hátat fordít nekem.
- A vendégem voltál - legyint, mert szerinte ezzel lerendeztük. Igazából szerintem is, mert nem játszom el azt az idióta, filmekbe való jelenetet, amikor mérgesen megpróbálom rátukmálni a pénzt. Ha nem kéri, akkor nem, nem fogom erőltetni, úgyis lakásra vagy albérletre gyűjtök, amire előbb összejön.
- Állj meg! - kiáltok utána megint, mert a pénzes témát ugyan ejtettem, de még van hozzá egy kérdésem.
- Mit akarsz még? - fordul ismét felé, immáron türelmetlenül.
- Miért jöttél el? Félre ne érts, örülök neki, de mi volt az oka?
- Komolyan tudni akarod Hercegnő?
- Nem, viccből kérdeztem - forgatom meg a szemem. - Még jó, hogy igen, különben nem járatnám a szám hiába. Ne magadból indulj ki.
- Nem mondom meg - mondja nemes egyszerűséggel, mire ha tudna, akkor egy hatalmasat koppanna az állam. - Igazából nem tartozik rád, de legyen annyi elég, hogy még véletlenül sem miattad volt, te csak egy… hogy is mondják? Ja, megvan, eszköz vagy a történetben, ezt fogadd el és nem akarj tudni többet, vagy ha kellemesebb úgy, akkor gondolj arra, hogy kötöttünk egy szövetséget. Te segítesz nekem, én segítek neked. 
- Tényleg? De jó, hogy ezt velem is közölted.
- Nem kellett tudnod, a te szemszögedből ez tökéletesen lényegtelen.
- Valóban? Lényegtelen, hogy csak egy eszköz vagyok a kezedben, de legyen, elfogadom ezt az egyességet, vagy mit a fenét - és még én csodálkoztam, hogy Aliona nem viseli jól a kész tényeket, hát én sem. - De cserébe meg kell tenned nekem valamit. Ha kiszállsz, akkor nem telefonon közlöd velem, úgy, hogy közben arra várok; érkezz már meg.
- Én nem a bátyád vagyok Hercegnő, ezt jegyezd meg. Ha csak ennyi a feltételed, akkor rendben, nekem jó - vonja meg a vállat, majd legnagyobb meglepetésemre kinyújtja a karját, nem hittem volna, hogy kezet fogunk rázni, de vannak még meglepetések az életben. Határozottan szorítom meg a kezét. Most azt hiszi, hogy nyert, pedig téved. Túl sok körülötte a titok, meg a rejtély, olyan dolgok, amiket ki fogok deríteni. Egy szezon és egy nyár. Minimum ennyi időm van, nem sok, de nem is kevés.
Készülj Christian Fontana, mert a legrosszabb embert választottad az „eszközödnek”...


2 megjegyzés:

  1. Drága Lucy!

    Na, ide is megérkeztem. Remek fejezet lett, mint mindig. Olyan kis cuki Julia, amikor Miával van. Mintha legjobb barátnők lennének. Az a tehenes nagyon tetszett, Milly és Dolly. XD
    Christian egy dög, már bocsi. Unszimpi. Kezet foghatna Romeo-val - bár, ha jól vettem ki a szavaidból, lesz ez még így se. Már nagyon várom a folytatást, remélem hamar hozod. :)

    Ölel hű olvasód,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett. Igen, Milly és Dolly, ez még vissza fog köszönni ebben a történetben, biztos vagyok benne.
      Hát igen, jelen pillanatban az, de ki tudja, lehet, hogy neki is megvan rá az oka, lehet hogy nincs. Ezt egyelőre nem árulom el, legyen meglepetés. Viszont, tényleg kezet foghatnának, de mint mondani szokták: "Kér dudás nem fér meg egy csárdában". :)

      Ölel:
      Lucy

      Törlés