Sziasztok!
~ Azt hiszem, hogy mostantól ilyen kis pontokba szedem a dolgokat, mert nem tudom, talán így könnyebb.
~ Szóval köszönöm a harmadik fejezethez érkezett két kommentet, nagyon örültem neki
~ Ehhez a fejezethez annyit, hogy talán ennek a legrövidebb a cselekmény ideje,holott terjedelemben ez a lefhosszabb, de ne tessék megrettenni, nem lesz gyakran ilyen, megígérem, mert akkor alig haladnánk a történettel.
~ Na, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást. Legyen hét óra.
Mia szomorúan huppan le mellém -
immáron végelegesen -, mikor az óra nagymutatója elhagyja a tizenkettes számot.
Látszik az arcán, hogy másra számított. Igazából csalódottabbnak tűnik, mint
én, amit azért furcsállok kicsit, elvégre nekem kell egy bénább partnerrel
összeállnom. Mindenesetre részvétteljesen megsimítom a vállát, majd átkarolom.
- Semmi baj, nem dőlt össze a
világ - mondom neki, ám a hangomon hallani, hogy én se vagyok éppen a
legboldogabb. Persze, sejtettem, hogy nem jön el, de azért reménykedtem, mert a
remény hal meg utoljára, vagyis most.
Ahogy az edzőmre nézek, nem
tudom, hogy mire számítsak, és azt sem tudom, hogy mit kapok, mert igazából
kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Az érzelmi konkrétan leolvashatatlanok.
Lehet, hogy tudta, amit én, de az is lehet, hogy ő is számított a fiára. Sajnos
az elmúlt évek alatt még nem sikerült teljesen kiismernem ezt a nőt, pedig
mindenki elhiheti, hogy megpróbáltam. Persze, azt tudom, hogy mivel lehet a
kedvére tenni és azt is tudom, hogy mivel lehet felidegesíteni, de azt, hogy
mikor mit érez, na arról fogalmam sincs. Igen, ez kicsit bénán hangzik, de így
van.
Hallom, hogy valahol a közelben
becsapódik egy ajtó. A hang az öltözők irányából jön, de egyikünk sem
tulajdonít neki túl nagy figyelmet, elvégre a takarító ma egész nap itt
serénykedik, szinte biztos, hogy ő az. Talán a szemetet viszi ki - megint -,
vagy egyszerűen csak feltakarított a kis helységekben, nem tudom, de nem is
érdekel. A takarító lépteinek zaja immáron a mi fülünkbe is eljut, ami azt
jelenti, hogy egyre közeledik felénk. Őszintén remélem, hogy nem szólít meg,
mert most semmi kedvem jó pofizni vele, bunkó meg nem akarok lenni, mert végül
is nem csinált semmi rosszat, csak a munkáját.
- Mi ez a gyászos hangulat itt? -
hallok meg egy ismerősen arrogáns hangot, mire Miával egyetemben felkapom a
fejemet, mert egy pillanatig azt hiszem, hogy képzelődöm, de nem. Valóban
Christian áll ott, átöltözve. Ez a tény talán jobban meglep, mint az, hogy itt
van. - Komolyan, már vagy tíz perce nézlek titeket és gondolkozom azon, hogy mi
a fészkes fenét csináltok itt. Először azt hittem, hogy valami női dolog, de
most már kezdek kételkedni. Szóval mi ez itt? - mutat a hármasunkra.
- Mi…
- Hol az autód? Nem láttuk a
csarnok előtt - vágok nem túl udvariasan a szőke lány szavába, mert azért mégse közölje vele, hogy
csak rá vártunk. Túlságosan nagynak érezné magát.
- A stadion mögött parkoltam le, az kevésbé forgalmas, mint előtte, és ha valaki lopni szeretné, akkor itt egyből
meghallom a riasztót is. Ez teljesen logikus - vonja meg a vállát, mire
komolyan bólintok, ezzel azt tettetve, hogy értem is azt, amit mond. Persze,
aggyal felfogom, hogy tulajdonképpen miről is van szó, de a logikát nem látom
benne, bár lehet, ez annak köszönhető, hogy nekem még jogosítványom sincs,
ezért is buszozok mindennap.
- Rendben - csapja össze a
tenyereit Aliona, mire riadtan ugrom egyet. A nem is olyan messzi távolból
hallok némi rosszindulatú kuncogást, de nem teszek semmit, legalábbis semmi
olyat, amivel a tudtára hoznám, hogy hallottam. - Fiam, Julia, kövessetek. Mia,
te maradj itt és várd meg azt a mihaszna Giuseppét, aki természetesen most is
késik - adja ki az utasítást, majd el is indul előre.
Mi hárman értetlenül nézünk
össze, mivel elképzelésünk sincs, hogy mi következhet most. Mindenesetre
egyikünk sem kérdez, csak csináljuk, amit mond. Vagyis felkapom a táskámat és
szapora léptekkel követem az újdonsült páromat és az anyját, aki tulajdonképpen
továbbra is az edzőm, vagyis már edzőnk. Hazudnék magamnak, ha azt mondanám,
hogy nem nézünk érdekes időszak elé, de jöjjön, aminek jönnie kell.
Először elképzelésem sincs, hogy
Aliona mit szeretne tőlünk, mivel nem utasított, hogy öltözzek át, ami azért
furcsa, mert mégis egy edzésen volnánk, vagy mi. Azonban, mikor benyit a balett
terembe, minden világossá válik. Ma lesz az a nap, amikor kiválasztjuk, hogy
mire táncolunk és mit. Vagyis azt nem, hogy mit, mivel a kötelező tánc
perfektül meg van adva, ami idén a keringő és a polka, vagy valami ilyesmi.
Ahogy belépünk a hideg és dohszagú
terembe, mind a ketten elhelyezkedünk, majd Aliona önállósítva magát elénk rak
egy rádiót és egy halom CD-t. Eredetileg ezt a koreográfussal, no meg a
tánctanárral - aki ez esetben ugyanaz a személy - kéne kiválasztani, de… de úgy
fest ez most nem így lesz. Őszintén, ki az, aki ujjat mer húzni egy kemény
orosz nővel? Szerintem senki.
- Ezt mind meg kell hallgatnunk?
Azt mondtam volna, hogy senki?
Tévedtem, a saját fia, na ő ujjat mer húzni vele.
- Igen, ha baj, akkor el lehet
menni.
- Nem mondtam, hogy baj, csak
annyit kérdeztem, hogy mindet meg kell-e hallgatni. Szerintem nem, ha valami
jó, és tényleg megtetszik, akkor mi a szösznek kell további kínoz ni magunkat
biztosan nem befutó verziókkal, csak az időnket vesztegetjük vele. Nem? - húzza
fel a szemöldökét, miközben szinte már kihívóan néz az anyjára.
- Igen, de lehet, hogy lesz, ami
jobban megtetszik az után, szóval végig hallgatjátok mindet, még akkor is, ha
holnap reggelig ülünk itt, értve vagyok? - néz a fiára olyan szemekkel,
melyektől szerintem még Putyin is megrettenne.
- Igen - csúszik lejjebb a
széken, majd minden figyelmét az edzőnkre és a magnóra fordítja.
Az elkövetkezendő órákban egymás
után hallhatjuk végig a különböző számokat, a klasszikusoktól egészen a modern
feldolgozásokig, de egy - nem sok -, annyit se találunk. Időközben Giuseppe és
Mia is csatlakoznak hozzánk, ugyancsak egy halom CD kíséretében, de azok között
sem találunk semmi használhatót. Mindenesetre félreteszünk pár számot, de
egyikre sem mondjuk azt, hogy igazán tetszik. Érdekes, talán még életünkben nem
voltunk akkora egyetértésben, mint most, amikor számokat kell választani. A
végén már egyszerre szavazzuk le a rosszabbnál, rosszabb ötleteket. Nagyjából
hét órája ülhetünk a balett teremben, mikor előkerül egy lapot. Immáron a
netről nézünk ötleteket, melyek már egy fokkal jobbak, az ősrégi CD-knél, de
egyik sem az igazi. Valahogy hiányzik belőle a… a nem is tudom mi, talán az a
valami, amitől az lesz az a szám.
- Elég, szünetet - nyüszít fel
mellettem Christian, aki már háromszor váltott pózt, ezek közül egyszer feküdt
a földön, egyszer pedig a korcsolyájával játszadozott, így nem tudom, hogy
akkor mennyire figyelt oda.
- Rendben - dörzsöli meg a
szemeit Aliona. - Fél óra, addig ebédeljetek meg. Julia, te addig öltözz át.
Giuseppe, maga kérem, jöjjön velem, szerintem még fent van néhány zeném, ami
esetleg hasznos lehet - int a koreográfusnak, aki gondterhelt sóhaj kíséretével
emelkedik fel a padlóról, ahová órákkal ezelőtt telepedett le.
- Végül is, a helyzet ennél
rosszabb már úgysem lehet - mondja egy sóhaj kíséretében.
Szerencsétlen ember, az elmúlt
órákban többször szóltuk le, mi hárman - Mia, Chris és én -, hogy ezt nem
gondolhatja komolyan. Igazából az elmúlt években, mikor velem és a bátyámmal
foglalkozott talán nehezebb dolga volt, mert akkor anyám és Romeo válogatták a
zenéket, akik már kész tervekkel jöttek mindent illetően. Giuseppe abba sem
tudott beleszólni, hogy milyen zene legyen, csak abba, hogy az általuk
kiválasztottak közül melyikre a legkönnyebb koreográfiát csinálni. Szerintem
anya ezt csak azért hagyta neki, mert ő maga nem képes koreográfiát
összeállítani.
- Hihetetlenek vagytok - szólal
meg váratlanul Mia, mire felkapom a fejem.
- Tessék?
- Nem értem, hogy hogyan lehettek
ennyire válogatósok, legalább 700 számot meghallgattunk az imént, de nektek
egyik sem tetszett. Jó, párra mondtátok, hogy lehet, de akkor is… talán jobban
összeilletek, mint hittem volna.
- Ne kombinálj, egyszerűen csak
nem vagyunk hajlandóak akármire táncolni - vonja meg a vállát a mellettem ülő,
majd a húgára pillant. - Mius, éhes vagy? - kérdezi, mire majdnem hátraesem a
széken. Christian Fontana, amint kedvesen viselkedik valakivel, ez számomra
teljesen abszurd, mégis, itt történik az orrom előtt. Bár, ha jobban
belegondolok, akkor nem sok mindent tudok az ő testvéri kapcsolatukról, csak
annyit, hogy jobban kijönnek, mint mi, Roemoval. Mondjuk, ha jobban
belegondolok, akkor a legtöbb testvérpár jobban kijön, mint mi ketten, sőt,
szerintem a világon mindenki jobban kijön a testvérével. Végül is, a „Világ
legrosszabb testvérei” címet is viselnie kell valakinek, adott esetben nekünk.
- Igen - válaszolja rövidebb
gondolkodás után Mia. - Egy szendvics, vagy valami péksütemény most jólesne.
- Rendben - tápászkodik fel, majd
mielőtt kimenne az ajtón, felém fordul. - És te, Hercegnő?
- Én? - kérdezem teljesen
meglepve.
- Igen, mást nem hívnak itt
Hercegnőnek, legalábbis szerintem - néz körül színpadiasan.
- Igazából az én nevem sem Her…
- Most nehogy ezen akadj fent.
Kérsz enni, vagy sem?
- Ha már kimész, akkor hozhatsz
nekem is valamit. Igazából mindent megeszek, szóval megelégszem ugyanazzal,
amit a húgodnak hozol.
Nem mond semmit, csak bólint, majd
elhagyja a termet. Élvezem, vagy legalábbis megpróbálom élvezni a pillanatnyi
csendet, mikor megszólal a táskám legmélyén Bizet Carmenje. Sóhajtva állok fel
a székről. Egyszerűen nincs kedvem senkihez, bár amilyen kevés ember tudja a
számomat, akár totózhatnék is, hogy ki keres, de nem teszem. Egyszerűen csak
előveszem a készüléket, majd a kijelzőre sem pillantva felveszem.
- Halló tessék?
- Jó napot - szól bele egy
ismeretlen hang a telefonba, mire összeráncolom a szemöldököm. Akcentussal és
néhány nyelvtani hibával beszéli az olaszt. Szívem szerint kijavítanám, de egy
ismeretlennel szemben ez furcsán venné ki magát. - Julia Fabbri kisasszony?
- Igen - mondom bizonytalanul. -
Szabad megkérdeznem, hogy ki beszél?
- Természetesen kisasszony, a
nevem Arnold Osseldorf, és úgy hallottam, hogy kegyed pár nélkül maradt. Tudja
az én tanítványom, bizonyos Maxim Kudasev hasonló helyzetben van. Az edzőjét
nem értem el így…
- Sajnálom - szakítom félbe nem
túl illedelmesen -, de a probléma már megoldódott.
- Értem - hallom a hangján, hogy
csalódott, de nem tudok ez ellen mit tenni, mert bár tudom, hogy ki az a Maxim
Kudasev, kicsit sincs kedvem Irina levetett párjával táncolni. Ez az a
lehetőség, ami még akkor sem merült fel bennem, mikor nem volt már lehetőségem,
csak a cseh fiú. - Akkor elnézést kérek a zavarásért, további szép napot -
teszi le a telefont, majd az egész végig engem bámuló Miára téved a tekintetem.
- Ez mi volt?
- Hát, anyukádat nem érték el,
azért…
- Nem a beszélgetés. Arról tudom
- legyint -, valami edző hívott, hogy rád tukmáljon egy párt. Én a zenére
gondoltam. Mi volt ez?
- Carmen, egy francia opera. A
története elég tragikus, de a zenéi nem rosszak - vonom meg a vállam.
- Megnézhetem? - nyújtja ki a
kezét a készülékért, mire megvonom a vállam, jelezve, hogy nekem mindegy.
- Én addig elmegyek átöltözni -
intek az ajtó elé, mert melegítőben mégis kényelmesebb bármit csinálni - még
szenvedni is -, mint farmerben. A szőkeség nem mond semmit, csak megvonja a
vállát, jelezve, hogy neki mindegy, ő már a telefonom világába van merülve.
Nem is foglalkozom vele tovább,
kilépek a folyosóra. Ahogy végigmegyek a kihalt épületen megborzongok egy
kicsit. Hihetetlen, hogy ilyenkor csak mi edzünk itt. Persze, van benne ráció,
mert a legjobbjaink Amerikában vagy az Oroszoknál vannak, Stefi pedig a
Finneknél , de akkor is, egy-két ember lehetne itt, csak hogy ne kongjon a hely
az ürességtől. Mondjuk, az is közrejátszhat a dologban, hogy ez a csarnok
kifejezetten az igazolt versenyzőknek van létrehozva, vagy nem, inkább az olyan
versenyzőknek, akik nemzetközi versenyeken képviselik az országunkat. Ebből
kevesen vagyunk, mert bár az olasz korcsolya nincs olyan alacsony szinten, mint
egyes helyeken, de olyan magasan sincs, mint a fentebb felsorolt államokban.
Szóval elmondhatom, hogy a középmezőnyben vagyunk.
Miközben edzőruhára váltok
valahogy - Isten se tudja hogyan - apa felé kalandoznak a gondolataim. Ugyan
egy teljes nap sem telt el azóta, hogy felhívtam, de a legtöbb, szerintem
normális ember ennyi idő alatt, amennyi a hívás óta eltelt lehallgatja az
üzeneteit. Bár, ha jobban belegondolok, akkor apa sosem volt normális, ez abból
is látszik, hogy képes volt feleségül venni az anyámat, mondjuk szerintem már
az sem százas, aki huzamosabb ideig képes elviselni azt a nőt.
- Hát ti mit csináltok? -
kérdezem meglepve, mikor arra érek vissza, hogy Christian és Mia egy
fülhallgatóval a telefonomon lévő számokat hallgatják. Igazából sok bizarr
jelenetet láttam már életemben, de ez minden túl tesz.
- Nem egyértelmű? - néz rám Mius.
- A zenelistádat böngésszük át,
Hercegnő. Egyébként a padra raktam az rendelésed, ha érdekel.
- Köszönöm - nyögöm ki valahogy,
majd a fent említett helyre somfordálok, hogy megnézzem mit is kaptam pontosan,
illetve mit is találok a fehér szatyorban. Ahogy szétnyitom a füleket, majdnem
elejtem meglepetésemben, ugyanis biztosan nem azt kaptam, amit Mia. Három
dolgot találok a zacskóban, egy dobozt a kedvenc kakaómból, ami melegen ugyan
jobb, de most nem akadékoskodom, egy sajtos szendvicset, meglepő módon saláta
nélkül, amire allergiás vagyok, és amivel együtt csinálják az ilyet - tehát
külön kell kérni, hogy nélküle legyen -, valamint egy diós kiflit, ami szintén
a kedvencem és, amire Mia allergiás. Hitetlenkedve emelem a tekintetem
Christianra, aki éppen bőszen bólogat valamire, amit a húga mond neki. Nem
értem, egyszerűen nem értem, hogy honnan tudhatta ezeket a dolgokat, a kakaót
leszámítva, mert azt szinte mindenki tudja rólam, de a többi, a többit nem. Nem
hiszem, hogy a szőkeség mondta el neki, a véletlen lehetőségét, pedig biztosra
kizárom, mert ilyen véletlen nincs.
- Te minden számot szeretsz erről
a telefonról? - hallom meg teljesen váratlanul a párom hangját.
- Igen, többnyire - nézek rá
furcsán, mivel milyen kérdés ez. Még jó, hogy szeretem a számokat, amik a
telefonomon vannak. Nem viccből rakom rá őket.
- Az jó, mert akkor megtaláltam a
zenéinket.
- Erről előbb nem kéne esetleg
engem is megkérdezned?
- Most mondtad, hogy szereted a
telefonodon lévő zenéket.
- Mindegy, mond mire gondoltál
aztán megbeszéljük - közlöm vele, direkt kiemelve két szót.
- Az egyik a Carmen, amiről
mintha Mia azt mondta volna, hogy a csengőhangod, mind azon által, ennek jó a
vége, ugyanis a főszereplő leszúrja a szerelmét, és…
- Jó? - vonom fel a szemöldököm,
mert nem tudom megállni, hogy ebbe ne szóljak bele. - Te milyen világban élsz?
- nézek rá, miközben kibontom, majd beleharapok a szendvicsembe, amit egyébként
ő hozott.
- Igazából a vége alapjáraton nem
jó, de táncolhatnánk azt a részt a jégen, így egy párszor leszúrhatnálak, egy
álom teljesülne, hidd el - vonja fel a szemöldökét, mire az első kezembe kerülő
dolgot vágom hozzá, történetesen a saját pénztárcáját. Mindenesetre a reakcióm
meglepetésként éri, a sikeres találatomat egy hangos koppanás és egy azt követő
nem mindennapi szitkozódás követi. Akaratlanul is, de elégedetten elmosolyodom,
nekem senki se mondja büntetlenül, hogy le akar szúrni.
- És mi a másik szám, amit a
rövid programhoz gondoltál?
- Honnan… á igazából mindegy. Az
az idióta dal, abból a musicalből, abból a testvéres-feleségesből.
-
Seven brides for seven brothers, erre gondolsz?
- Igen. A története iszonyat
baromság, de ezek a számok nem olyan rosszak, akár össze is vághatunk egy
mixet, hogy mindenre passzoljon.
- Ez egészen jól hangzik - bólintok
rá mosolyogva.
Hirtelen izgatott leszek, ez lesz
az első olyan szezonom, ahol olyan zenére táncolok, amit én is szeretek.
Érdekes módon ez csak engem tesz ilyen mérhetetlenül izgatottá, ugyanis
Christian teljesen közömbösen fogadja a tényt, miszerint belegyeztem a dologba.
Mondjuk, ennek nem szabadna, hogy meglepjen, elvégre neki normális kapcsolata
volt az előző párjával, akivel még mindig nem tudom, hogy mi történt. A
Wikipedia - igen, szánalmas vagyok, hogy ott nézek utána, de jobb komolyan nem jutott
az eszembe - nem ír semmit, csak annyit, hogy az utolsó világbajnokságuk után
váratlanul visszavonult ő is, meg a párja is. Ja, és még annyit, hogy ők
voltak a legszebb páros a jégen és azon kívül. Képet szerencsére nem mutattak,
bár az alapján, amit a lakásán láttam, hát… nem tudom, nem hiszem, hogy valaki
hosszabb ideig kibírná mellette, vagy fordítva. Szóval ez a lány, bizonyos
Carolina, elég nagy tűrőképességgel rendelkezett, minden téren.
- Jó látni, hogy még nem öltétek
meg egymást - lép be az ajtón Aliona, mögötte pedig a koreográfusunk a megígért
CD-k társaságában.
Erre a megjegyzésre egyikünk sem
mond semmit, mert mindenki tudja, ha Mia nem lenne velünk, már biztos, hogy
egymás torkának estünk volna. Már az első pillanatban sem kedveltük egymást,
pedig akkor még igazán gyerekek voltunk. Azt hiszem, hogy éppen betölthettem az
ötödik évemet, amikor apa kihozott a pályára, hogy megnézzük a bátyám edzését, ami egy három napos edzőtábor miatt Rómában volt.
Azelőtt nem igen akartam korcsolyázni, sosem gondoltam arra, hogy sportoló
legyek és a testvéreim nyomdokaiba lépjek, megfelelt nekem a magam tökéletesen egyszerű élete.
Lényeg, hogy az akkor tizenkét éves
bátyám Irinával éppen
valami formációt gyakoroltak, amikor mi a palánkhoz értünk, azonban nem csak ők
voltak a jégen, de nem ám. Még voltak páran ám közülük határozottan kiemelkedett Christian Fontana és párja, akiket akkor még nem ismertem fel, elvégre távol is voltak meg kicsit is voltam. Mindenesetre már akkor is
bámulatosan táncoltak, csak úgy szelték a jeget, miközben végrehajtották az
edzőjük minden utasítását. Bevallom őszintén; lenyűgöztek, de nem ez
inspirált arra, hogy a jégre lépjek, de nem ám. Miután apa leültetett egy
székre, hogy várjam meg ott, míg ő anyával beszél, odajött hozzám egy szőke hajú nő, majd letelepedett mellém. Nem szóltunk egymáshoz, én az egyik
fonott copfommal játszottam, ő meg az edzést nézte. Nem tudom, hogy meddig
ülhettünk így egymás mellett, talán tíz, tizenöt percig, bár lehet, hogy ennél jóval kevesebb volt, mert mint tudva lévő; a gyerekek másképpen érzékelik az időt.
- Szeretnéd kipróbálni? - törte
meg a csendet Aliona, mert ő volt az, aki akkor leült mellém. Talán a sors keze
volt, talán a véletlen, talán valami teljesen más, számomra ismeretlen dolog. Nem tudom, de azt hiszem,
hogy nem is érdekel.
Végül némi habozás után rábólintottam a dologra, mert bár az ember lánya nem áll szóba idegenekkel az edzőmben már akkor is volt valami szimpatikus, valami, ami miatt teljesen megbíztam benne. Így nem is olyan sokkal később a palánk szélénél találtam magam, a későbbi edzőm társaságában. Bevallom, amikor először álltam rá a jégre félmásodperc sem kellett és egyből a földön, akarom mondani a jégen találtam magam, sőt; másodszor sem volt másképpen és harmadszor sem. Nem tudom, hogy Aliona hányadik esés-kelés kombináció után könyörült meg rajtam, de biztos, hogy nem az első három után. Végül, mikor odajött elkapta a vállam, majd pár egyszerű instrukcióval látott el, melyek a tartásomra és a lábmunkámra vonatkoztak. Kicsit hitetlenkedve néztem rá, mert nem hittem, hogy sikerülhet az, amit mond, azonban mégis megcsináltam. Hogy miért? Nem tudom, azonban legnagyobb meglepetésemre sikerült. Nem voltam sem gyors, sem profi, de mentem és állva maradtam, vagyis maradtam volna, ha valaki nem jön nekem teljes erőből. Annyira hirtelen és váratlanul történt az ütközés, hogy pár pillanatig nem tudtam hová lenni meglepetésemben, csak feküdtem a hideg jégeb és próbáltam feldolgozni az eseményeket.
Végül némi habozás után rábólintottam a dologra, mert bár az ember lánya nem áll szóba idegenekkel az edzőmben már akkor is volt valami szimpatikus, valami, ami miatt teljesen megbíztam benne. Így nem is olyan sokkal később a palánk szélénél találtam magam, a későbbi edzőm társaságában. Bevallom, amikor először álltam rá a jégre félmásodperc sem kellett és egyből a földön, akarom mondani a jégen találtam magam, sőt; másodszor sem volt másképpen és harmadszor sem. Nem tudom, hogy Aliona hányadik esés-kelés kombináció után könyörült meg rajtam, de biztos, hogy nem az első három után. Végül, mikor odajött elkapta a vállam, majd pár egyszerű instrukcióval látott el, melyek a tartásomra és a lábmunkámra vonatkoztak. Kicsit hitetlenkedve néztem rá, mert nem hittem, hogy sikerülhet az, amit mond, azonban mégis megcsináltam. Hogy miért? Nem tudom, azonban legnagyobb meglepetésemre sikerült. Nem voltam sem gyors, sem profi, de mentem és állva maradtam, vagyis maradtam volna, ha valaki nem jön nekem teljes erőből. Annyira hirtelen és váratlanul történt az ütközés, hogy pár pillanatig nem tudtam hová lenni meglepetésemben, csak feküdtem a hideg jégeb és próbáltam feldolgozni az eseményeket.
- Hé, te meg mi a nyavalyát
csinálsz itt, ez egy versenyzőknek fent tartott pálya, ha nem tudnád, sőt, jelen pillanatban utánpótlás edzések vannak, nem pedig a kezdők órái. Azt hiszem nagyon eltévedtél kicsi lány -
szakított ki bódulatomból egy ismeretlen és arrogáns fiú hangja. Ahogy
ránéztem, tudtam, hogy korábban láttam már valahol, talán a bátyámmal, gondoltam,
elvégre ők is korcsolyázók, de azért ez már akkor sem tűnt túl erős indoknak. Hogy akkor honnan volt ismerős? Meg ne kérdezzétek, mert ha
agyonüttök, akkor sem tudom megmondani.
- Hé, föld hívja a béna kislányt
jelentkezz!... Hé, föld hívja Juliát, jelentkezz!
- Tessék? Honnan tudod a nevem? -
kapom fel a fejem, mire három értetlen szempárral találom szembe magam.
- Még jó, hogy tudom a neved -
néz rám „enyhén” lesajnálóan a párom. - Egyébként Hercegnő, megtennéd, hogy
figyelsz ránk, ha jól tudom, akkor ketten leszünk a jégen, nem csak én. Bár,
lehet, hogy egyedül jobban járnék.
- Persze, mert a jégtánc egy
egyéni műfaj - mondom, majd az edzőnkre
pillantok. - Bocsánat, nem figyeltem. Miről volt szó eddig?
- A fiam megmutatta a zenéket,
amiket választottatok. Egészen jó, nekem tetszik és Giuseppe is rábólintott
arra, hogy megkoreografálja nektek a dolgot. Amikor pedig meg lettél szólítva
az volt a kérdés, hogy van-e ötleted a gála produkcióra.
- Minek? - szakad ki belőlem
akaratlanul is a kérdés. Romeoval sosem voltunk olyan jók, hogy előadhassuk,
szerintem ez mos is teljesen felesleges, legalábbis én eddig nem is gondoltam
rá, hogy olyanunk is lesz. Úgy néz ki, hogy ezzel egyedül vagyok, mert Chris
kikerekedő szemei és a húgának fejcsóválása egyértelműen a tudtomra adják;
tévedtem, lesz olyanunk.
- Vagyis nem - összegzi a dolgot
Aliona. - Viszont nekem, nekünk - int a mögötte lévő koreográfusra - van egy
ötletünk. Thousand years, ami…
- Nem - vágjuk rá egyszerre mind
a ketten, meglepően nagy összhangban. Szerintem még nem is volt olyan, hogy
ennyire egyetértettünk valamiben, egy napon belül. Emberek, történelmet írunk.
- Miért, az olyan szép szám - áll
egyből az anyja mellé Mia.
- És remekül illene rátok -
kontráz rá a társaságunk másik férfitagja.
- Az egy szerelmes dal - nézek
rájuk kételkedve.
- Pontosan, csak akkor vagyok
hajlandó eljátszani, hogy szerelmes vagyok belé, ha a végén leszúrhatom -
mondja, mire akkorát csapok a vállra, hogy még az én kezem is belesajdul, ám
ahogy látom, Ő meg sem rezdül. Mindig is tudtam, hogy az alkohol tartósítja az
embert, na, erre itt az élő bizonyíték.
- Julia, ne bántalmazd a
partneredet, Christian, te meg ne hergeld. Az ég szerelmére, viselkedjetek már
érett felnőttekként. Mius néha komolyabban viselkedik, mint ti ketten
együttvéve - szól ránk, mire az utolsó megnevezett olyan képet vág, amire
akaratlanul is, de felnevetek. Sajnos
Aliona nem hülye, így egyből megrovóan néz a mellette állóra, aki csak azért
sem hagyja abba a grimaszolást.
- Lányom - csóválja meg végül a
fejét. - Neked egyébként is pakolnod kéne, holnap reggel utazol, ha nem
tévedek.
- Hová? - nézek a kislányról az
anyjára.
- Vissza az oroszokhoz.
Daszvidanyja Olaszország! - int színpadiasan Mia, mire felnevetünk.
Hát igen, ez eszembe juthatott
volna, elvégre kis barátnőm az év ezen szakaszában, Moszkvában szokott edzeni
az orosz edzőjével, akit nem is igazán ismerek, mindössze csak párszor láttam
egy-egy versenyen. Nem tudom, hogy mit gondoljak a nőről, igazából olyan
semleges.
- Na jó - hagyja el egy lemondó
sóhaj az edzőnk ajkait. - Azt hiszem, hogy mára ennyi is elég volt. Teljesen
használhatatlanok vagytok. Mindenki menjen haza, majd holnap reggel folytatjuk.
A gép nyolckor indul, tehát reggel, kivételesen tízre, legyen itt mindenki.
Kemény hónapok állnak előttünk.
Gyorsan cserélek ruhát, miközben
Mius vidáman fecseg arról, hogy mennyire várja már a holnapot, no meg a
találkozást a barátaival, akiket a junior világbajnokság óta nem látott.
Igazából kicsit felnézek a mellettem ülő lányra, én biztosan nem bírnám ki, ha
hónapokig távol kéne lennem az otthonomtól. Persze, ez nem a családomra
vonatkozik, hanem inkább az országra, az érzésre, az emberekre, meg arra a
maroknyi barátomra, ami van. Azt hiszem, hogy háromnál, négynél nincs több,
bár, talán nem is kell.
A szőke lány egyszerűen nem
akarja abbahagyni a beszélést, össze-vissza csapong a témák között, miközben
úgy érzem, hogy nem is azt akarja mondani, amit. Mit ha csak alibiből beszélne,
hogy az igazi témáját elodázhassa az utolsó pillanatig. Bár ki tudja, lehet
tévedek, elvégre az a viselkedés nem jellemző Miára. Ő azaz ember, aki
megmondja a saját véleményét és nem érdekli, hogy mi a fogadtatás.
- Állj! - szólalok meg
váratlanul. - Szerintem te nem is ezt akarod nekem mondani, nincs igazam? -
nézek rá mosolyogva, miközben összecipzárazom a táskámat és felkapom a
vállamra.
- Én… szóval… nem akarok elmenni
- nyögi ki, mire meglepve fordulok felé, nem hittem, hogy igazam van. Szomorú,
tisztán látszik rajta, hogy az. Nem mosolyog és a szeme sem csillog olyan
ravaszul, mint általában, sőt, mintha könnyeket is fel vélnék fedezni.
- Hiszen az előbb arról
beszéltél, hogy milyen jó lesz megint Oroszországban, mi történt hirtelen?
- Itt akarok maradni veled, meg
anyával, meg a bátyámmal, meg azzal a fura koreográfussal és a komornyikunkkal.
Én szeretek itt lenni. Ott minden olyan… olyan hideg, és nem jó. Persze,
kedvesek ott, de nincs ott Seo-Yong, sem Huan, sem senki, akivel különösebben
jóba lennék. Csak Katy van ott, de ő olyan… olyan orosz. Nagyon nagyra van
magával, pedig nincs mire, csak második lett a Vb-n, megelőztem. Tudod, ő
mindig is ilyen volt. Én… - nem bírom tovább, megölelem, pedig nem szoktam,
elvégre a kis szőkeség nem az, aki gyakran rászorulna. Érzem, hogy ő is körém
fonja a karjait, majd elkezd rázkódni. Istenem, sír. Nem tudom, hogy milyen
érzés, ha az embernek van egy húga, de gondolom hasonló lehet.
- Mia - tolom el magamtól a
lányt, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem kell elmenned, senki sem kényszerít
rá, Sasa is biztosan eljön ide, te vagy a legjobb versenyzője. Ha meg nem,
akkor kerítünk valakit, aki sokkal jobban edz, mint ő.
- De itt nem erről van szó -
törölgeti a szemeit. - Anya is mindig mondja, hogy maradhatok, ha szeretnék,
sőt, szerintem ő még szeretné is, hogy ne menjek, de azt nem tehetem meg, most
nem. Ha itt maradok, akkor bebizonyítom, hogy nem vagyok elég erős.
- Ez hülyeség, nem attól látszik
az erős, hogy kínzod magad.
- Nem, de vissza kell mennem, te
is tudod, hogy ott sokkal több esélyem van az előrelépésre. Négy év és
versenyezhetek a felnőttek között, el tudod képzelni, hogy ez milyen kevés? Az
oroszoknál vannak a legjobb edzők, balett tanárok és minden. Ott kell maradnom,
ha mást nem addig, amíg… nem tudom - dől neki a falnak.
- Én se - dőlök mellé, miközben
egy csomag papír zsebkendőt nyújtok felé. - Nézd, én nem tudom, hogy milyen
helyzetben vagy, mert mindig is itt edzettem, szóval csak meg tudlak hallgatni.
- Nem is várok mást. Furcsán fog
hangzani, de te vagy az egyetlen, akinek ezt elmondhattam. Anya biztos nem
engedne el, ha így előadom neki a dolgokat. Néha, sőt, soha nem látszik, de
nagyon aggódó természet ő. Ne nézz így - mosolyodik el végre - igazat mondok.
- Hiszek neked - paskolom meg a
vállát.
- Tudom. Figyelj, holnap kijössz
a reptérre elköszönni, ugye?
- Persze, ki nem hagynám.
- Köszönöm és köszönöm, hogy meghallgattál,
nagyon kellett ez nekem, de ha bármikor, bárkinek is elmondod az itt
történeteket, akkor letagadom - próbál fenyegetően nézni, mire felnevetek. Ezt
még gyakorolnia kell.
- A mi titkunk marad, becsületszó
- nyújtom fel a kisujjam, mire ő is nyújtja az övét.
Amint elengedjük egymás
végtagjait, kinyitom a táskám, majd rövid kutatás után előveszek belőle egy
kicsit megviselt, pár helyen összevarrt korcsolyás plüsstehenet, majd Mia elé
öltettem. Először összeráncolja a szemöldökét, majd értetlenkedve néz rám.
- Mit kezdjek Dollyval?
- Vidd magaddal, neked most
nagyobb szükséged van rá, mint nekem - vonom meg a vállam.
- De Ő a kabalád.
- Tudom - bólintok.
Igen a kistehén az én kabalám.
Még a legelső versenyemre kaptam apától, holott minden ugrást elrontottam,
egyben sem sikerült tisztességesen megállnom. Hazafelé végig sírtam, mire apa
lefékezett egy játékboltnál, bevitt, majd közölte, hogy válasszak egy állatot,
ami ezen túl segít nekem. Szipogva, könnytől piros szemekkel vetettem meg az
első - és az egyetlen - állatot, aminek korcsolya volt a lábán. Azóta mindig
velem van, ha a jégre lépek, legyen az edzés, verseny vagy bármi más.
- Tényleg elvihetem? - kérdezi
továbbra is hitetlenkedve, miközben a kezébe veszi.
- Persze Milly - simítom meg a
fejét.
- Minek szólítottál?
- Milly - lököm el magam a
faltól, majd átkarolom a mellettem állót. - Miért, most te ne nézz így. Mond,
nem hangzik jól: Milly és Dolly?
- De, remekül. Pont, mint két
tehén név.
- Látod, egymásnak teremettetek
titeket - mutatok rá.
Meglepetten lépek hátra, mikor
Mius váratlanul megölel, majd mintha mi sem történt volna, megy tovább. Azt
hiszem, hogy ez egy harmadik köszönöm akart lenni a kabaláért. Nem mondok neki
semmit, csak megrázom a fejem, majd mosolyogva követem a kék ruhás lányt.
Vicces, csak most veszem észre, hogy tulajdonképpen összeöltözött a plüssel.
Mind a ketten kék ruhában vannak.
Ahogy kiérünk a csarnokból
Christiannal és Alionával találjuk magunk szembe. Éppen elmélyülten, kicsit
gesztikulálva beszélgetnek - vagy vitatkoznak? - valamiről. Kis társammal
kérdően pillantunk egymásra, majd megvonom a vállam, jelezve, hogy nem tudom mi
tévők legyünk. Végül beszéd nélkül, pillantásokkal megállapodunk abban, hogy
megvárjuk őket. Szerencsére hamar észreveszik, hogy már nincsenek egyedül, így
az edzőnk egy nyomatékos bólintás után ránk néz és közli, hogy szálljunk be a
kocsiba, ma hazavisznek.
Szívem szerint ellenkeznék, de
látom rajta, hogy jobb, ha most csinálom, amit mond, mivel nem tudom, mi volt a
beszélgetésük témája, de az biztos, hogy nem volt kellemes téma. Viszont,
amikor elindulunk a továbbra is luxusszámba menő jármű felé hátrapillantok, így
pont látom, ahogy Chris a saját autója felé sétál.
- Várj! - kiáltok utána némi
tétovázás után, mire láthatóan meglepetten fordul hátra.
- Mi van?
- Tessék - veszek ki pár eurót a
táskám egyik külső zsebéből, majd felé nyújtom őket, mire értetlenül húzza
össze a szemöldökét. - Az ebédért - segítem ki, mire még értetlenebbül néz,
majd hátat fordít nekem.
- A vendégem voltál - legyint,
mert szerinte ezzel lerendeztük. Igazából szerintem is, mert nem játszom el azt
az idióta, filmekbe való jelenetet, amikor mérgesen megpróbálom rátukmálni a
pénzt. Ha nem kéri, akkor nem, nem fogom erőltetni, úgyis lakásra vagy
albérletre gyűjtök, amire előbb összejön.
- Állj meg! - kiáltok utána
megint, mert a pénzes témát ugyan ejtettem, de még van hozzá egy kérdésem.
- Mit akarsz még? - fordul ismét
felé, immáron türelmetlenül.
- Miért jöttél el? Félre ne érts,
örülök neki, de mi volt az oka?
- Komolyan tudni akarod Hercegnő?
- Nem, viccből kérdeztem -
forgatom meg a szemem. - Még jó, hogy igen, különben nem járatnám a szám hiába.
Ne magadból indulj ki.
- Nem mondom meg - mondja nemes
egyszerűséggel, mire ha tudna, akkor egy hatalmasat koppanna az állam. -
Igazából nem tartozik rád, de legyen annyi elég, hogy még véletlenül sem
miattad volt, te csak egy… hogy is mondják? Ja, megvan, eszköz vagy a
történetben, ezt fogadd el és nem akarj tudni többet, vagy ha kellemesebb úgy,
akkor gondolj arra, hogy kötöttünk egy szövetséget. Te segítesz nekem, én
segítek neked.
- Tényleg? De jó, hogy ezt velem
is közölted.
- Nem kellett tudnod, a te
szemszögedből ez tökéletesen lényegtelen.
- Valóban? Lényegtelen, hogy csak
egy eszköz vagyok a kezedben, de legyen, elfogadom ezt az egyességet, vagy mit
a fenét - és még én csodálkoztam, hogy Aliona nem viseli jól a kész tényeket,
hát én sem. - De cserébe meg kell tenned nekem valamit. Ha kiszállsz, akkor nem
telefonon közlöd velem, úgy, hogy közben arra várok; érkezz már meg.
- Én nem a bátyád vagyok
Hercegnő, ezt jegyezd meg. Ha csak ennyi a feltételed, akkor rendben, nekem jó
- vonja meg a vállat, majd legnagyobb meglepetésemre kinyújtja a karját, nem
hittem volna, hogy kezet fogunk rázni, de vannak még meglepetések az életben.
Határozottan szorítom meg a kezét. Most azt hiszi, hogy nyert, pedig téved. Túl
sok körülötte a titok, meg a rejtély, olyan dolgok, amiket ki fogok deríteni.
Egy szezon és egy nyár. Minimum ennyi időm van, nem sok, de nem is kevés.
Készülj Christian Fontana, mert a
legrosszabb embert választottad az „eszközödnek”...
Drága Lucy!
VálaszTörlésNa, ide is megérkeztem. Remek fejezet lett, mint mindig. Olyan kis cuki Julia, amikor Miával van. Mintha legjobb barátnők lennének. Az a tehenes nagyon tetszett, Milly és Dolly. XD
Christian egy dög, már bocsi. Unszimpi. Kezet foghatna Romeo-val - bár, ha jól vettem ki a szavaidból, lesz ez még így se. Már nagyon várom a folytatást, remélem hamar hozod. :)
Ölel hű olvasód,
Leah
Drága Leah!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett. Igen, Milly és Dolly, ez még vissza fog köszönni ebben a történetben, biztos vagyok benne.
Hát igen, jelen pillanatban az, de ki tudja, lehet, hogy neki is megvan rá az oka, lehet hogy nincs. Ezt egyelőre nem árulom el, legyen meglepetés. Viszont, tényleg kezet foghatnának, de mint mondani szokták: "Kér dudás nem fér meg egy csárdában". :)
Ölel:
Lucy