Feltámadás - avagy mit hoz a jövő?

Sziasztok!

Nos, nem tudom, hogy lesz-e ember, aki elolvassa ezt a postot, de majd meglátjuk. Szóval eltűntem, nagyon csúnyán. Most megint panaszkodhatnék, hogy ez meg az meg amaz történt az életemben, de nem fogom ezt tenni, mert tudom, hogy a kutyát, meg a macskát sem érdekli. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy maradt még olvasóm, aki ezt a posztot olvassa, de hátha. 

Tehát visszatéve. Mint a cím is mutatja, ez egy olyan post, amiben felvázolom nektek, a még megmaradt olvasóimnak, hogy hogyan is  lesz ezután. Először egy kis regény akartam ide írni, de rájöttem, hogy az nem túl célravezető, ezért pontokba szedem a dolgot és a bejegyzés végén lesz egy kérdés is, amire várom a válaszotokat ^-^. Persze, csak ha szeretnétek.

Teendők/időrend:

1. Új dizájn - hát ennek is eljött/eljön az ideje. Talán kicsit ideje megújulni, pont mint a főnix, ami tűzbe veti magát, majd még szebben támad fel. (De annyit elárulok, hogy az uralkodó színek továbbra is a szürke és piros lesznek mert szerintem nagyon visszaadják a blog hangulatát).
2. Szereplő leírások - nos, erre is rászántam magam és a dizájnnal együtt egy ilyen is lesz ezentúl a "Szereplők" oldalon, hogy kicsit többet megtudjatok a fő- és mellékszereplőkről és mert szerintem kell egy ilyen.
3. Előzetes - ezek után egy héttel az új fejezet megjelenése előtt kaptok egy kisebb kb. egy world oldalnyi részletet az aktuálisan következő fejezetből, mert... mert ez szerintem számotokra tök izgalmas dolog.
4. Fejezetek - Megpróbálom beállítani őket 3-2,5 hetes ciklusra, de nem ígérek semmit, ez az a terv,amit talán a legnehezebb lesz végigvinnem. 

És akkor a kérdésekről egy kicsit. Ez amolyan vélemény/igény felmérés lesz és leginkább a TI véleményetekre vagyok kíváncsi. Persze, ha nem szeretnétek nem kell kitölteni, de én nagyon, nagyon örülnék neki ^^.

1. Ki a kedvenc szereplőd? (kérlek a főszereplőket Juliát és Christ ne mondd) 
2. Ki az a szereplő, aki a legkevésbé kedvelsz?
3. Melyik szereplőt szeretnéd egy kicsit jobban megismerni?
4. Szerinted mi lesz a történet vége?
5. Esetleg valami fontos, amit el szeretnél nekem mondani ^^.

Oké, az utolsó nem kérdés lett, de hátha van valaki, akinek van valami mondanivalója. 

Jaj még a végszó előtt szeretnék elnézést kérni Ilonától, akinek nem válaszoltam az előző megjegyzésére. Nagyon, nagyon sajnálom és remélem, hogy nem haragszik rám e miatt.

Szóval szeptember - október környékén találkozunk, megújulva, készen a folytatásra.

Ölel mindenkit:

Lucy F.

Nem haltam meg... még élek

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy lassan egy hónapja lógok ezzel a posttal, de egészen idáig nem volt erőm megírni. Még mielőtt bárki megijedne NEM ZÁROM BE A BLOGOT.  Az, hogy most az elmúlt három hónapban nem hoztam fejezetet annak tudható be, hogy az egyetem második féléve sokkal macerásabb, mint én azt eredetileg gondoltam. Egyáltalán nincs annyi időm, mint szeretném. Ugyan imádom a blogomat és Julia történetét is, de mikor van egy kis szabadidőm inkább a barátaimmal találkozom/beszélgetek, animét nézek vagy inkább olvasok, nem pedig írok, annak ellenére, hogy az írás is bizonyos szintű kikapcsolódás.

Mindenesetre nem akarom sokáig rabolni az időtöket, csak azt jöttem elmondani, hogy a következő fejezet várható időpontja JÚLIUS ELEJE ugyanis ekkorra leszek olyan állapotban, hogy tisztességes, a megszokott színvonalon lív írást adjak ki a kezem közül. A következő fejezetig is a türelmeteket és a kitartásotokat kérem. Valamint itt is nagyon köszönöm a díjakat, amiket chetben adtatok, igyekszem kitenni őket, amit tudom, a cserét kérőknek pedig a napokban mindenképpen válaszolok.

Hát ennyi lettem volna. Sok sikert mindenkinek a vizsgákhoz/érettségihez/dolgozatokhoz ^^ 

Júliusig ölel mindenkit:

Lucy

Tizenhetedik fejezet ~ Orosz út

Sziasztok!

~ Először is; sajnálom a majdnem két hónapnyi várakozást, de az élet közbe szólt, hogy költőien fejezhessem ki magam. Ugyanis miután levizsgáztam csak úgy nyakamba szakadt mindent, de ezzel most nem fárasztanék senkit. A lényeg az, hogy elnézést kérek a hosszú várakozásért.

~ Másodszor: köszönöm az előző fejezethez érkezett 20 pipát és 4 kommentet és az új felíratkozó(ka)t. Tudjátok, hogy ezek mindig nagyon sokat jelentenek nekem.

~ Ehhez a fejezethez már nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy rövidebb lett mint az előző, többet olyan brutálisan hosszú fejezetet ígérem nem hozok. Szóval jó szórakozást, remélem tetszeni fog a tizenhetedik fejezet.

Video

- Julija, biztos, hogy fej nem fájni, orvoshoz kell nem menni? - hallgatom Stefi edzőjének, Helgának kissé akcentusos, nyelvtanilag szinte teljesen helytelen mondatát, ám a fejemmel ismét nemet intek, pont úgy, mint az előző három, vagy négy alkalommal.

Mint utóbb kiderült, Marina esésének imitálása kívülről kicsit csúnyábbnak hatott, mint belülről, így amint legjobb barátnőmnek és Helgának sikerült felkaparni a jégről, kiültettek egy székre, és azóta akarnak meggyőzni arról, hogy ha kórházba nem is akarok menni, de a jégpálya orvosához menjek már el. Pedig én pontosan azóta bizonygatom nekik, hogy az égvilágon semmi bajom nincs, azt a kis égést leszámítva, ami a jégen való, nagy sebességű csúszástól keletkezett az alkaromon. A kék-zöld foltokat pedig inkább már meg sem említem, melyek estére a combjaimat fogják borítani a sok eséstől, melyet ma elszenvedtem.

- Hát jó - sóhajt végül lemondóan az ötvenes évei közepén járó, kissé tömzsi finn nő -, ha te mond, én hisz, Julija.

- Köszönöm - bólintok hálásan, mire a nő rám mosolyog, majd néhány finn instrukció elmondása után ott hagy minket Stefivel a lelátón.

- Szerintem pedig a pálya orvosához minimum el kéne menned, ha más miatt nem, akkor agykárosodás gyanújával - pufog mellettem Stefi. - Mert nem tagadhatod, Julia, láttam mit csináltál, direkt rontottad el azt az ugrást. És látod, mi lett a vége!

- Azért kiabálni nem kell - támasztom az állam az előttem lévő szék támlájára. - És igen, szándékosan csináltam, nem tagadom.

- Drágám, elhiszem, hogy fáj, amit Aliona a fejedhez vágott, bár még mindig nem tudom, hogy mi az, mindenesetre nem hiszem, hogy az a legjobb megoldás, ha összetöröd magad. Most hatalmas szerencséd volt, akár a bokád is rámehetett volna. Valaki biztosan fentről vigyázott rád. Még most is hihetetlen, hogy csak a korcsolyád szakadt szét, nem pedig a lábad tört el.

- Ja - dünnyögöm, ám én egyáltalán nem osztom Stefi lelkesedését az iránt, hogy „csak” a korcsolyám szakadt szét. Két nap múlva utazunk Szocsiba, négy nap múlva lépünk jégre a rövid programunkkal. Vagyis nagyjából ennyi időm van egy átlagosan két hetes tortúrára, amit korcsolyabetörésnek hívnak. Komolyan mondom, remek.

- Szóval mi is történt reggel? - jelenik meg Stefi arca a látóteremben, mire ijedten kapom hátra a fejem. Észre sem vettem, hogy lejjebb ment egy sorral, hogy jobban rám lásson. Mindenesetre, amint eljut a tudatomig, hogy mit kérdezett, nyelek egy nagyot. Eddig igyekeztem nem gondolni rá. Talán, sőt, biztosan ezért okoztam magamnak fájdalmat, hogy inkább arra koncentrálhassak a történtek helyet. Vagy egyszerűen csak érezni akartam valamit ahelyett a tompaság helyett, ami akkor lett úrrá rajtam, mikor kijöttem az irodából? Őszintén, nem tudom, de az biztos, hogy egészen idáig nem gondoltam Aliona szavaira. Tehát bármi is volt a tervem, bevált.

- Semmi - felelem kurtán, miközben oldalra fordítom a fejem, hogy kerüljem az immáron előttem ülő lány tekintetét.

- Persze. Szóval mi lenne, ha kihagynánk azt a részt, amikor én háromszor megkérdezem ugyan ezt, te meg háromszor válaszolod azt, hogy „Semmi”? Így most már hivatalosan a negyedik kérdésnél tartunk, tehát mondd el szépen Stefinek, hogy mi bánt.

- Szerinted önző vagyok? - fordulok felé, mire egy meglepett kék szempárral találom magam szembe.

- Tessék? Nem… Vagyis, ez egy bonyolult kérdés a te esetedben.

- Mi ebben a bonyolult? - szalad fel a szemöldököm, szerintem a homlokom közepére, vagy még azon is túl. 

- Hogy is mondjam… Szerintem Aliona kétféleképpen értette, vagyis érthette a dolgot, mert ha jól sejtem, akkor többek között ezt is a fejedhez vágta. Mindenesetre, érthette a magánéletbeli Julia Fabbrira. Ebben az esetben szerintem nincs teljesen igaza, mert szerintem nem vagy önző. Vegyük azt, hogy heteken át képes vagy „túlórázni”, csak azért, hogy segíts egy kibírhatatlan, félig orosz, félig amerikai lánynak, akit én már régen felpofoztam volna a modora miatt. Azonban ha Julia Fabbrit, a jégtáncost nézzük, akkor az edződnek sajnos igaza van. A jégen kicsit önző vagy… Illetve, talán nem is ez a legjobb szó rá, de nem találok mást. A lényeg mindenesetre az, hogy kívülről nézve Chrisszel nem mindig működtök úgy, mint egy csapat. Lehet, hogy neked fel sem tűnt, de az elmúlt versenyeiteken sokszor viselkedtél úgy a programotok közben, mint egy egyéni versenyző. És most kérlek, ne kérdezd meg, hogy ez mit is takar, mert nem tudom elmagyarázni, csak nézd vissza magatokat az interneten, akkor mindent megértesz - mondja el egy szuszra Stefi a kis monológját, vagyis inkább elméletét, melyet én csendben hallgatok.

Nem szólalok meg egyből, egy rövid ideig hallgatom a pálya, mondhatni, természetes zajait. Az edzők kiabálását, a hűtőberendezés bugását és a korcsolyák éleinek a jéggel való találkozásakor keletkező hangot, mely semmihez sem hasonlítható. Miközben ezekkel körülvéve ülünk egymással szemben, jár az agyam. Próbálom felidézni a versenyeken futott programjainkat, az érzéseimet, a gondolataimat, a gesztusaimat, egyszóval mindent. Sőt, kicsit továbbmegyek, próbálom felidézni a Romeoval közös éveink alatt történt dolgokat. Igaz, csak négy évig korcsolyáztunk együtt, de ez így is sok programot jelent, mivel kettőezer-tízig a táncosoknak évente háromszor kellett jégre lépni egy versenyen, nem csak kétszer, ugyanis volt egy kötelező tánc is, ami ma már a rövidprogram része. Szóval, a bátyámmal négy év alatt volt tíz és fél programom, mivel mielőtt konkrétan kidobott, elkezdtünk dolgozni az idei kűrünkön, mely a La Strada zenéjére lett megkoreografálva. De azt hiszem, hogy egy kicsit elkalandoztam. Ez régen volt, de ki tudja, hogy Romeo nem azért ejtett-e, mert úgy gondolta, hogy önző vagyok, csak nem akarta elmondani. Elképzelhető, hogy Chris is ugyan azt gondolja rólam, mint az anyja?

- Mind a kettőt mondta - töröm meg végül a csendet, mire Stefánia érdeklődő kék szemekkel mér végig, várva a folytatást. - Mind a két fajta „önzőséget” mondta. Úgy fogalmazott, hogy a jégen belül és kívül úgy látja, hogy engem nem érdekel senki más, csak saját magam. Mindezt azután, hogy gyakorlatilag lehülyézett, mert nem jutott eszembe, hogy két óra időeltolódás van Szocsi és Milánó között. Mintha én is olyan gyakran járnék Oroszországban, mint ő - kezd el belőlem ömleni a szó -, pedig nagyon jól tudja, hogy nem. Azt meg pláne tudja, hogy a matekkal mindig is bajaim voltak, amiről egyszerűen nem tehettem, pedig te és Romeo vagytok annak a tanúi, hogy többet tanultam azt a tárgyat, mint az összes többit együtt véve. És tudod, látszott rajta, hogy volt valami baja, mert máshogy nézett ki, mint ahogy szokott, és másképpen is viselkedett. Rendben, történt vele valamit, de nem vagyok bokszzsák, amibe csak úgy belerúghat, mert úgy tartja kedve. És tudod, mi a legidegesítőbb? Hogy Chris tud valamit, de nem hajlandó elmondani, mert nem teheti. Persze, fontos a titok, meg minden, de akkor is - húzom fel az állam alá a térdeimet, majd átkarolom a lábaimat. - Lehet, hogy ezt tényleg egy fagylalt mellett kellett volna megbeszélnünk, ahogy eredetileg is mondtad.

- Az biztos, - bólint, majd a jobb kezét az én összekulcsolt kézfejeimre helyezi. - De hidd el, túl leszel ezen. Most lehet, hogy nagy tragédiának tűnik, de ha jobban átgondolod, rájössz, hogy ebben van valami jó is.

- Na, és mi? - nevetek fel keserűen, mert én valahogy semmi jót nem látok a történtekben.

- Az ember többnyire azt bántja, akiről tudja, hogy feltétel nélkül szereti - mondja kedvesen mosolyogva, mire hitetlenkedve rázom meg a fejem.

- Ez marhaság, Chris is ezzel jött, de szerintem nem igaz. Mert az ember nem bántja azt, akit szeret, elvégre a szó néha nagyobb fegyver, mint az ütés.

- Szerintem pedig ez így igaz és…

- Beszéljünk valami másról, rendben? Mondjuk arról, hogy Helga mióta beszél olaszul? - vonom össze a szemöldököm, miközben abban reménykedem, hogy sikerül a témaváltásom, és Stefi leakad a ma történtekről. Bár, szívem szerint azt még nem kérdeztem meg tőle, honnan tudta, hogy Aliona bántott meg, de nem teszem, mert tényleg hanyagolni szeretném a témát, úgy holnap utánig. Vagyis addig, míg el nem indulunk Oroszországba.

- Ahogy akarod - vonja meg a vállát. - Mindig is tudott pár szót, és érti, amit mondanak neki. Elvégre évente két-három hónapot itt van, és valahogy meg kell beszélniük Flippel, hogy mi is olyankor a koncepció, mikor ő Finnországban van, én meg itt - feleli, miközben hátrapillant, hogy megkeresse Filippe Biancit, az edzőpárosának olasz tagját. Sajnos pont háttal van nekem, így nem tudom, hogy megtalálja-e, én mindenesetre látom a férfit, aki éppen a jégen tartózkodik, és egy tíz-tizenkét éves kislány tartását javítgatja.

- Szóval, egy kissé helytelen mondatot mindig is össze tudott rakni, csak eddig én nem tudtam róla - konstatálom a lényeget, mire a barátnőm bólint.

- Igen. Egyébként mit akarsz kezdeni a korcsolyáddal? - fordul ismét felém, mire én a mellette fekvő párra pillantok, majd kifújom a levegőt.

- Azt hiszem nem lesz választásom, az újat kell vinnem a fináléra - mondom, mire Stefi kétszer is végig mér.

- Ugye az a pár be van törve?

- Szerinted? - varázsolok kissé kényszeredett mosolyt az arcomra, mire Stefi a homlokára üt, jelezve: megértette, hogy még egyszer sem volt rajtam az a lábbeli, amiben négy nap múlva versenyezni szeretnék.

- Te ezt egészen komolyan gondolod? - néz rám, lassan olyan nagyra tágult pupillákkal, mint amik azokban a japán mesékben vannak. Én inkább nem válaszolok a kérdésére, csak megvonom a vállam, mert úgy is tudja, hogy nincs választásom, szakadt korcsolyában nem versenyezhetek.

Mindenesetre, Stefánia körülbelül fél órával később megláthatja, hogy mennyire gondolom komolyan a dolgot, ugyanis ismételten bemelegítő köröket csinálok a jégen, immáron az új, vakítóan fehér korcsolyámban. Most is ugyanolyan határozott vagyok, mint nagyjából két órával korábban, azonban egy dolog megváltozott. Akkor azért csináltam a dolgokat, hogy fájdalmat okozzak saját magamnak. Igen, kár lenne szépíteni, és azt mondani, hogy minden azért volt, mert meg akartam oldani Marina problémáját, mert nem így van. A jelen helyzet iróniája pedig az, hogy most már nem akarok magamnak fájdalmat okozni, de azt fogok. Mondtam már, hogy mennyire utálok korcsolyát betörni?

Mindenesetre, nincs választásom, így a bemelegítés után felhúzom a kezemre a kesztyűimet, majd neki is megyek az első ugrásnak, ami egy dupla rittberger. Nem sokkal az elrugaszkodás előtt látom Stefi rosszalló, és egyben beletörődött arckifejezését. Azonban azt ő is tudja, hogy két lehetőségem van: vagy most kezdem el betörni a korcsolyám, vagy Oroszországban, a verseny előtti edzéseken. Megjegyzem, egyik se éppen jó lehetőség.

Az ugrásból mindenesetre sikerül megérkeznem, bár kifordulok belőle és a kezem is le kell tennem, hogy ne essek el, de megvan. Ami végül is jó, elvégre nem versenyen vagyok, csak a korcsolyámat próbálom betörni, a lehető leggyorsabb, és lássuk be, legbrutálisabb módon. A továbbiakban több ugrást is „kipróbálok”, ha mondhatom így. Eleinte még a duplákból is sikerül megérkeznem, azonban ahogy telik az idő, egyre jobban kezd sajogni a lábam.

Először a lábujjaimat és a sarkamat dörzsöli ki a korcsolya, bár ezek már nem friss sebek, ezek azok, melyeket az elmúlt hetekben szereztem, hála Aliona intenzív jeges edzéseinek. Szóval, először a régi sebeim újulnak ki, majd ezután szépen sorjában következnek a bokáim - ez közül is inkább a jobb -, melyek véresre dörzsölődnek, és a lábfejeim, amiken jó pár vízhólyag keletkezik, melyeknek legalább a fele ki is durran, amíg a jégen vagyok.

Az idő mindenesetre gyorsan telik a jégen, még úgy is, hogy szinte minden mozdulatnál fájdalom hasít a lábaimba. Mikor felnézek az órára, azt látom, hogy lassan délután két óra, ez pedig azt jelenti, hogy kerek három és fél órát töltöttem a lábam tönkretételével. Persze, ezt nem egy huzamban, meg-megálltam inni, izzadságot törölni és meghallgatni Helga tanácsait, melyek egy részén jót mosolyogtam, mert nem értettem belőle semmit, egy részét pedig megfogadtam, mert hasznos volt.

Mindenesetre tudom, hogy abba kéne hagynom, ugyanis ha a lábam tudna, akkor biztosan kiabálna fájdalmában, én mégis elkezdek hátrafelé koszorúzni. Az utolsó ugrás. Mondom magamnak körülbelül ezredére, ám most komolyan is gondolom. Egynél több esést ma már nem bírok ki. Nadrág van rajtam, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy mikor levetkőzöm, a combomon egy hatalmas, kék-zöld folt fog díszelegni. A tervemhez híven elkezdek hátra koszorúzni, majd mikor késznek érzem magam, hátra lendítem a bal lábam, behajlítom a jobbot, majd egy gyors mozdulattal leszúrom a bal korcsolyám élének elején lévő recéket a jégbe, és már a levegőben is vagyok. Egy jobb napomon még két fordulatot is ki tudnék forogni, azonban most csak egy sikerül, az érkezést pedig inkább ne is említsük. Ugyanis mikor megérkezem a jégre, fájdalom nyilall a lábamba, melynek hatására a térdem reflexszerűen csuklik össze. Mikor a combom a hideg felülethez, ér már meg sem érzem a fájdalmat. Nem próbálok felállni, inkább addig csúszom a jégen, amíg a lendületem kitart. Megmondom őszintén, az a tervem, hogy addig fel sem tápászkodom a jégről, míg Marina szőke fürtjei meg nem jelennek a látóteremben, azonban ezt a tervemet egy másik szőke fürtös keresztülhúzza.

- Na, látom, abbahagytad saját magad kínzását, ennek szívből örülök - nyújtja felém a kezét Stefi, melyet mosolyogva fogadok el. - A kis hárpia érkezéséig még van még egy teljes óránk, ha jól sejtem - húz fel a jégről -, így mi lenne, ha elintéznénk a lábadat, aztán ennénk valamit? Farkas éhes vagyok.

- Felőlem, csak aztán kerüld el messzire a vadászt és a nagymamát.

- Nézd, én legalább embereket eszek, nem pedig engem akar megenni egy öregasszony - vonja meg a vállát, mire játékosan meglököm egy kicsit. Hát igen, jó, ha az ember „mesésen” el tud szórakozni a barátnőjével, még akkor is, ha már falra mászik a folytonos, nevére való utalásoktól.

- Megjött - sóhajt fel kissé gondterhelten Stefánia, mikor az ajtó egy nagy csattanással csapódik be Marinának köszönhetően. Az amerikai lány először a maga sajátos stílusával méri végig az éppen jégen gyakorló három, juniorkorú jégtáncos párt, gyorsan körbenéz a helységben, minden bizonnyal engem keresve. Mikor találkozik a tekintetünk, csak biccent, mire én intek neki, ezt követően pedig elindul az öltözők irányába, edzőruhát ölteni.

- Milyen kimért - dünnyögi Stefánia, miközben hátradől a lelátó egyik székén. - Komolyan mondom, sosem fogom megérteni, hogy miért foglalkozol vele. Azt meg végképp nem tudom felfogni, hogy hogyan tudod elviselni a stílusát.

- Nyugodtan elmehetsz, elrendezem egyedül is, igazán nem kell segítség.

- Persze - horkan fel nem éppen nőiesen a mellettem ülő -, hiszem, ha látom, ugyanis ezen a hótaposón kívül jelen pillanatban más lábbelit fájdalom nélkül nem tudsz felvenni, ha jól sejtem.

- Igen ez igaz, de…

- Semmi de, ha nem maradnék itt, biztos, hogy a jégről instruálnád őt, nem pedig a palánk mellől. És emlékezz az orvosi javallatra, pihentesd a lábad, amíg teheted, tehát holnap és holnapután pihenteted, aztán reménykedsz, hogy kibírod.

- Valóban? - vonom fel a szemöldököm. - És ki az az orvos, aki ezt javallotta?

- Dr. Stefania Pölkyö - feleli úgy, mintha ez egy teljesen egyértelmű válasz lenne. – A viccet félretéve, szörnyű állapotban volt a lábad, az meg külön nem tett neki jót, hogy a zoknid beleragadt szinte az összes sebedbe és kifakadt hólyagodba. Azt pedig hozzá sem tettem, hogy vannak még olyan vízhólyagok, amik nem durrantak ki. Megmondom őszintén, én olyan lábbal nem állnék ki egy versenyre sem. Azt meg még mindig nem értem, hogy hogyan tudtad ennyire tönkrevágni a lábadat, nekem ez még sosem sikerült, pedig én is törtem már be pár korcsolyát az életem során.

- Szóval Dr. Pölkyö, mi? Mindenesetre igazad van, én is elgondolkoztam azon, hogy vissza kéne lépni, de aztán rájöttem, hogy nem tudnám megtenni. Túl sok energiát fektettünk abba, hogy ez a verseny jól sikerüljön. Az elmúlt heteink az őrült gyakorlásról szóltak. Nem tehetem meg Chrisszel és magammal, hogy ezt eldobom, csak mert elbasztam, és nem törtem be időben a korcsolyát. Valamint fontos ez a verseny, legalábbis nekünk. Gondolj bele, csak két kvótánk van az Európa bajnokságra, és Charlotték nem fogják csak úgy hagyni, hogy a miénk legyen.

- De hiszen sokkal jobban szerepeltetek eddig a versenyeken, mint ők.

- Igen, de nem olyan nagyon sokkal, csak pont annyival, hogy bejussunk a fináléba. Ez nem fogja meghatni a szövetséget, ha esetleg legyőznek minket a nemzeti bajnokságon - rázom meg a fejem. - Csak akkor fog számítani, ha jó helyet szerzünk Szocsiban, mondjuk a negyediket, mert lássuk be: a dobogóra úgyse jutunk fel.

- Nem szeretem, amikor ilyen pesszimista vagy, hidd el, a szövetség…

- Itt vagyok - szakítja félbe Stefi mondatát Marina hangja. – Szóval, elkezdjük még ma, vagy végigbeszélitek az egész napot?

- Te…

- Menj le és melegíts be, a táncosok lassan végeznek, utána két teljes órán át csak miénk a jég - fojtom Stefibe a szót, mert semmi szükségem arra, hogy ők most összekapjanak a kislánnyal. Van nekem ennél nagyobb gondom is.

- Rendben, legalább valamiért megérte még ma is bejönnöm - bólint, majd elindul lefelé, ám pár lépcsőfok után megtorpan, majd hátranéz. - Csinos lábbeli Julia, hol vetted? Az ócskapiacon? - kérdi, mire egy pillanatig komolyan azt hiszem, hogy Stefi nekiugrik, ugyanis a hótaposók, ami a lábamon vannak, az ő tulajdonát képezik.

- Mennyit adnak gyilkosságért? - dünnyögi a mellettem ülő, mire felnevetek. Nos, tudni kell, hogy Stefánia rettentően kényes a cipőire, amikből, azt hiszem, több pár van neki, mint ahány ruha a szekrényében sorakozik.

- Többet annál, amiért megérné bántani - paskolom meg a vállát, majd a társaságában elindulok lefelé, hogy megosszam Marinával a felfedezésemet - vagy inkább csak teóriámat - ami a korcsolyámba került.

A lány eleinte nem akarja megérteni, hogy mire akarok kilyukadni, ám végül Stefi segítségével sikerül a tudomására hozunk, hogy szerintem mit is kéne csinálnia. Nem mondom, az első próbálkozások ismételten eséssel végződnek, ám egy idő után állva marad a lány. Most félreértés ne essék, nem tökéletes az ugrása, mert az érkezés nagyon ronda, vagy élhibás, vagy kifordul belőle, vagy leteszi a kezét, de sikerül. Persze, nem mind, a hibaszázalék még így is nagyon nagy, egyelőre jobban tenné, ha versenyen szimplát ugrana, bár… Ahogy megismertem Marinát, szinte biztos vagyok benne, hogy meg fog próbálkozni vele, ahogy eddig is tette. Mindenesetre, nem húzom el az edzést, vagy gyakorlást, vagy még így, három hét után sem tudom, minek nevezzem. Szóval, másfél óra után elengedem a lányt, aki persze nem akar menni, de Stefivel végül sikerül megértetnünk vele, hogy holnap reggel utazik, ahogy mi is, szóval mindenkinek jót tesz egy kis pihenés, és idő a bepakolásra. Ezzel persze egyetért, így végül úgy válunk el, hogy ő gyakorol, és ha van valami, akkor ír, hív, keres, ahogy tud. Bár, azt hiszem, hogy ez a mai világban egészen megoldható probléma.

Másnap reggel hét óra harminckor úgy vánszorgom ki Milánói repterére, mint aki a vágósorra készül, nem pedig egy versenyre. Nem akarom tudni, de még csak végiggondolni sem, hogy a buszon, villamoson és metrón mit gondoltak rólam az emberek, mikor egy hatalmas bőrönddel, egy sporttáskával és két ruhászsákkal - amiknek eredetileg be kellett volna férniük a bőröndbe - álltam a legnagyobb reggeli forgalomban. Most nincs akkora szerencsém, hogy fuvart kapjak, pedig egészen kezdtem hozzászokni, hogy ilyenkor vagy az edzőm és Mia, vagy Chris, vagy apa megkönyörülnek rajtam, és kihoznak. Hát, ma nem volt ekkora mázlim, de nem is lepődtem meg, főleg nem a tegnapi vita után. Mindenesetre, mikor megérkezem az előtérbe, a szokásos találkozó pontra, meglepve veszem tudomásul, hogy csak a párom van ott. Sem Aliona, sem Mia, sem annak edzője sincs még itt. Komolyan azt hittem, hogy én leszek az utolsó, aki megérkezik, mivel így is késtem vagy tíz percet.

- Jó reggelt - köszönök gyorsan és szűkszavúan, majd magam elé húzom a bőröndöm, ráterítem a ruhászsákokat, majd ráhajtom ezekre a fejemet. Nem túl kényelmes, de megteszi.

- Neked is Hercegnő. Úgy nézel ki, mint egy élőhalott, ugye tudsz róla?

- Öröm a bókjaidat hallgatni reggelente, ilyenkor érzem azt, hogy már ezért is megéri felkelni - dünnyögöm, miközben lehunyom a szemem. Csak egy kicsit hadd pihenjek! Az éjszakám maga volt a megtestesült borzalom. A lábam nem viselte túl jól, ha bármihez is hozzá kellett érnie, főleg azért nem, mert éjszakára fedetlenül hagytam a sebeket, hogy varosodjanak, ugyanis ezt a kötés alatt nem feltétlen tudják megtenni. Azonban ennek eredményeképpen nem tudtam úgy helyezkedni az ágyamban, hogy ne fájjon. Végül arra jutottam, hogy lecsúszom az ágyam széléig, a bokámig betatarozóm, a lábfejem pedig az ágy és a padló között fog lógni. Igen ám, ez jó ötletnek hangzott, de nem egy olyan lakásban, ahol éjszakánként körülbelül öt fok között stagnál a levegő. Mindenesetre, valahogy csak sikerült elszundítanom, körülbelül két órára, mert persze a reptérnek másfél órára kell lennie Milánó legnagyobb panelrengetegétől.

- Szóval nem aludtál sokat az éjszaka.

- Gratulálok, Sherlock! Erre egyedül jöttél rá, vagy segítség kellett hozzá? - kérdezem, miközben egy kicsit megmozgatom a fejem, mert kényelmetlen a „párnám”. Nem válaszol, aminek örülök, mert ez azt jelentheti, hogy rájött: most nem nagyon vagyok abban a beszélgetős hangulatban. Az álmosságom mellett a lábam is fáj, reggel két fájdalomcsillapítót szedtem be rá, de semmit sem javult. Az egyetlen, ami jónak mondható, az Stefi hótaposója, ami még mindig rajtam van. A bundázott bélés és a puha talp kicsit enyhítenek a dolgon, de még így is szörnyű, már csak azért is, mert muszáj volt zoknit felvennem.

- Figyelj - szólal meg végül Chris, mire egy nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Szóval mégsem fogta fel, hogy most nem vagyok abban a társalgós kedvemben. - Ami tegnap történt, az…

- Nem akarok beszélni róla, sem most, sem máskor - zárom rövidre a dolgot, mire csak valami dünnyögést kapok válaszul. Ó, igen, a tegnapi veszekedés. A lábam okozta fájdalmak miatt már majdnem sikerült elfelejtenem. De csak majdnem. Most viszont a dolog említésének köszönhetően úgy csap belém a harag érzése, mintha frissen történt esetről beszélnénk. Bár, ha jobban belegondolunk, annyira nem is régi a dolog, elvégre tegnap történt.

- Elhiszem, és meg is értem, de…

- Mi de van ebben, Christian? - kérdem, miközben fellököm magam a bőröndről, majd a szemeimet a velem szemben ülő íriszeibe fúrom. - Ha érted és elhiszed, akkor miért feszegeted? Jobban tennéd, ha békén hagynál ezzel a témával. Itt vagyok, minden rendben lesz, megcsinálom, amit kell. Sportoló vagyok, nem fogom bevágni a hisztit. Anyád az edzőnk, természetesen azt fogom csinálni, amit mond. Ha szakmai dologról van szó. Pont.

- De… - kezdi megint, ám szerencsére nem tudja befejezni a mondatot, ugyanis Mia úgy vágódik be közénk, mint valami üstökös. Chris bőröndjét még fel is rúgja, egyenesen a tulajdonos lábára, aki alig hallhatóan dünnyög valamit arról, hogy a húga jobban is figyelhetne, ha már ilyen akciói vannak. Mius mindenesetre nem zavartatja magát, inkább felém fordult és közli, hogy majd szeretne velem négyszemközt beszélni, mert fontos híre van számomra. Egy röpke pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon mivel kapcsolatban akarhat nekem „hírt” adni a mellettem ülő szőkeség, azonban konkrétan semmi sem jut eszembe. Szívem szerint megkérdezném a lányt, hogy mi a jó Istenről beszél, mikor megjelenik Aliona és Sasha, a lánya edzője. Ma láthatóan jobb kedve van, mint tegnap, sőt, jobban is néz ki, bár még mindig nagyon sápadt. Ha jóban lennénk, akkor minden bizonnyal megkérdezném, hogy mi a baj, így azonban csak kifújom a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd a szőke nőre függesztem a tekintetem és várom, hogy mondjon valamit. Ez szerencsére hamar bekövetkezik, ugyanis mikor Aliona konstatálja, hogy mindenki jelen van, akinek jelen kell lennie, a mondandóját gyorsan és tömören mondja, aminek kifejezetten örülök. Bár, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy semmi újat nem mond, csak azt ismétli el, amit tegnap az irodában, majd odaadja a repülőjegyeinket és figyelmeztet, hogy az útleveleket készítsük elő, mintha most utaznánk először repülőn. Az egészben a vicc az, hogy ezt minden egyes utazás előtt elmondja, történjen az busszal, vonattal, repülővel vagy autóval, ha éppen háziversenyről van szó. Ez egészen idáig nem zavart, ám most kicsit igen, és ha tehetném, akkor közbeszólnék, de nem teszem, ugyanis az illem alapjait azért ismerem.

Mikor befejezi a beszédet, mindenki indul a dolgára, vagyis a repülőre. Szerencsére a beszállásnál most nincs probléma, minden úgy megy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Őszintén, azon meg már meg sem lepődök, mikor a két edzőt az első osztály felé irányítják, míg minket a másodosztályra. Már valahogy megszoktuk, hogy mi a háromszékes, összenyomódós részlegen utazunk, míg ők puha fotelokban bort és pezsgőt szürcsölgetnek. Na, jó, ez utóbbi talán kicsit túlzás, de azt hiszem, hogy a lényegen nem változtat, miszerint ők a jobb helyen ülik végig ezt a kereken négy órás utat. Persze, ez ellen nem is tehetek semmit, és igazából nem is akarok, így minden zokszó nélkül foglalom el a helyem Mia és az ablak között. Szeretem Miust, de most valahogy nagyon nincs kedvem vele beszélgetni, így a felszállást követően előszedem a zsebemből a telefonomat - mely repülő módra van állítva -, bedugom a fülhallgatóm a készülékbe és fülembe egyaránt, majd rányomok az első számra, ami az „utamba” akad. Ez a beszélgetés helyett hallgassunk zenét úgy másfél óráig sikerült, pontosan addig, míg Chris el nem ment, gondolom a mosdóba. Na, ez volt az a pillanat, amikor a húga támadást indított ellenem. Pontosabban kihúzta a jobb fülemből a fülest, ezzel kényszeríve, hogy felé forduljak.

- Na, végre, már azt hittem, sosem veszed észre, hogy beszélni szeretnék veled - kezdi el egyből a mondandóját. - De ez most mindegy is, gyorsan mondom, amit szeretnék, amíg Chris nincs itt. Képzeld, tegnap beszéltem Sofival, vagyis inkább ő keresett engem.

- Sofi? A barna, orosz lány, Marina barátnője?

- Igen, igen, de most ne szakíts félbe. Szóval, mikor ott volt velünk Milánóban, beszéltem vele a Christina talányról, persze csak diszkréten, aztán el is felejtődött a dolog. Erre tegnap este kaptam tőle egy üzenetet, vagyis inkább egy pontozólapot az orosz kupasorozat egyik versenyéről, melyen ő is indult. A rövid programokat tegnap futották, a kűrt pedig holnap fogják. Na, érted, mire akarok kilyukadni? - néz rám a nagy, csillogó és ismerős barna szemeivel. Olyan szemekkel, melyeket már biztosan láttam korábban, de most hirtelen nem tudom hová rakni őket.

- Nem - rázom meg végül a fejem. - Elképzelésem sincs arról, hogy mire akarsz utalni. - Oké, ez hazugság, mert sejtem, mit szeretne tőlem, de nagyon remélem, hogy tévedek.

- Hogy lehetsz ilyen? - ragadja meg a karom izgatottan a mellettem ülő lány. - Hát nem érted, hogy ez mekkora lehetőség nekünk? Egy verseny, ahogy az a lány részt vesz, egy olyan országban, ahol mi is jelen leszünk, pont egy olyan napon, mikor nem kell csinálnunk semmit.

- De holnap elvileg edzésünk van, nem? - vonom össze a szemöldököm kicsit zavartan, miközben a bal fülemből is kirántom a fülest. - Anyád ezt párszor a szánkba rágta az elmúlt napok folyamán.

- Igen, eredetileg úgy volt, de a szervezők több edző kérésére megváltoztatták a beosztást. Holnap a junior táncosoké és női egyéni versenyzőké a jég, mivel ők futják elsőnek a rövidprogramokat, a páros versenyzőkkel karöltve. Anya nekem is indulás előtt mondta, azt hiszem, hogy még a reptéren el akarta mondani neked és Chrisnek, de mivel késtünk, már nem volt rá idő. Szerintem Szocsiban fog vele előrukkolni, de ez most végül is nem fontos. Vissza Tinára, mert a bátyám nemsokára visszatér. Szóval, ha van közöttük valami kapcsolat, akkor biztos, hogy ott lesz azon a versenyen, ahogy mi is.

- Kizárt! - vágom rá a kelleténél talán kicsit élesebb hangon, amit mintha Mia észre sem venne, úgy folytatja.

- De miért? Mondd, hogy nem érdekel a dolog! Látod, nem tudod mondani - vágja rá szünet hagyása nélkül. - Tudom, hogy érdekel, és na, olyan jó lenne, ha hárman tudnánk menni. Kérlek - néz rám a végén kiskutyaszemekkel, annak is azzal a tipikus fajtájával, melyre csak egy gyerek képes.

A francba! Konkrétan ez az első dolog, ami eszembe jut, miután Mia elhallgat. A ki cseles tudja, hogy egészen kiskorától kezdve imádom őt, néha úgy érzem, mintha a húgom lenne. Azt hiszem, hogy Amerikában, de az is lehet, hogy máshol, Chris azt mondta, néha úgy érzi, Mia inkább az én testvérem, mintsem az övé. Mondjuk kinézetre sem rám, sem a bátyjára nem hasonlít, kiköpött anyja - kivéve a szemeit -, azt viszont el kell ismernem, hogy viselkedés tekintetében tényleg jobban hasonlít rám, mint a családja bármely tagjára. Bár ennek biztosan köze van ahhoz, hogy gyakorlatilag mellettem nőtt fel, ugyanis szinte mindig ott volt az edzéseken az anyjával. Egészen addig, míg el nem kezdett a mostani orosz edzőjénél készülni. Mindenesetre, nagyon jól tudja, hogy hogyan tekintek rá, és ezt ki is használja. Bár, mielőtt igent mondanék, végigpörgetem az elhangzott dolgokat a fejemben, és egy szónál megakadok.

- Hogy hogy hárman, te, én, és még ki?  - kérdem, ám amint elhagyja a számat a mondat már rá is jövök, ki az „összeesküvés” harmadik tagja. – Stefánia?

- Igen ő - erősít meg Mia. - Na, jössz?

- Hová kell mennie? - érkezik vissza Chris is, mire Mius meglepetten és kissé zavartan néz a bátyjára, aki elfoglalja helyét a legszélső széken. - Nos? - vonja fel a szemöldökét, mintha neki mindenhez köze lenne, amit a húga és én csinálunk.

- A versenyre - mondom én végül a szőke lány helyett. A kérdező pár pillanatig mustrálja az arcom hazugság nyomait keresve, ám mikor nem talál semmit, csak bólint. Végül is igazat mondtam, versenyre hívott, csak azt nem tettem hozzá, melyikre.

- Milyen versenyre? - érkezik a következő kérdés, mire legszívesebben falba, vagy ha mást nem, az előttem lévő székbe verném a fejem.

- A junior nők egyéni versenyre - kapcsolódik vissza társaságunk harmadik tagja is a beszélgetésbe. - Sofi is bejutott a fináléba, és megkérdeztem Juliát, hogy eljön-e velem megnézni.

- És elmegyek veled - sóhajtok végül, mert most már, ha akarnék, se tudnék nemet mondani, elvégre a junior nők versenye helyben lesz, Tináé pedig… Nos, nem tudom, hol, ezt az egy apróságot Mia kihagyta a történetből.

- Nagyon érdekes programotok lesz - feleli Chris iróniától csöpögő hangon, mintha neki olyan remek programtervezete lenne a holnapi napra.

- Hát az is - dobbant egyet kissé sértődötten Mia a lábával a repülő padlóján, vagyis csak dobbantana, ha nem a jobb lábfejemet találná telibe. Úgy nyögök fel, mint egy kutya, ami szerintem jó, mivel egy komplett sikolyos káromkodást folytok vissza, de páran még így is felém fordítják a tekintetüket, többek között Mia és Chris is. Eddig is lüketettek a lábaim, ám a jobb most már éget, és bár nem látok át a csízmán, de abban szinte biztos vagyok, hogy pár hólyag kifakadt, és a sebeken lévő varok is lejöttek. Mintha eddig nem lett volna rossz állapotban a lábam.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom - szabadkozik Mia. - Nem akartam. Ennyire fájt?

- Nem, nem - rázom meg a fejem, miközben kitörlöm a szememből a könnyeket, melyek szintén a fájdalom hatására szöktek bele. - Csak pont rossz helyen találtad el - veregetem meg a lány vállát nyugtatóan, mire az hálásan rám mosolyog, majd előveszi a telefonját, hogy valamelyik rajta található játékkal szórakoztassa magát. Erre én csak megrázom a fejem, majd felemelem azt, melynek köszönhetően Chris hihetetlenül barna szemeivel találom magam szembe, melyek az én íriszembe fúródnak.  Pár pillanatig úgy néz rám, mintha átlátna rajtam, és mindent tudna arról, hogy mi történt most. Mintha tudná, hogy a húga nem csak rossz helyre lépett. Ez azonban nem tart sokáig, ugyanis amikor elszakítja a tekintetét az enyémtől, az érzés is tovaszáll, azonban a helyébe lép egy másik, miszerint valaki végig figyel a repülőúton.

 - Nem hiszem el, hogy erre rávettetek - mondom a mellettem álló Stefinek, miközben Miára nézek, aki éppen sorban áll a jegypénztárnál, hogy megvegye a jegyeinket Moszkvába, ugyanis, mint utóbb kiderült, ott tartják Christina Bosco versenyét.

- Ne mondd többes számban, ő volt a bűnös, én nem csináltam semmit.

- Persze, ő. Ha már te is belementél, nem mondhattam neki nemet.

- Ravasz kislány - mosolyodik el a mellettem álló. - Nekem úgy adta elő, hogy te már igent mondtál, de én egyébként is jöttem volna. Chris ide, Chris oda, érdekel, hogy az a Christina Bosco mit tud nyújtani egy versenyen. Veled ellentétben, aki láttad a szintfelmérőjét, én csak egy ritka rossz minőségű videót láttam róla a neten. Bár, megmondom őszintén, abban sem vagyok biztos, hogy ő volt benne - mondja Stefi a kelleténél egy picivel komolyabban. Úgy érzem, hogy erre én már nem tudok mit mondani, így inkább csak bólintok, majd oldalra fordítom a fejem, így még pont látom a piros vonatot, ami elszáguld a leghátsó vágányon. A pályaudvar maga szép, egyszerre mondható réginek és modernek. Ezt azért mondom, mert kívülről az egésznek olyan vár jellege van, köszönhetően az óratoronynak, és a fehér téglából épült falaknak, azonban mikor belép az ember, kettős érzés lesz úrrá rajta, egyszerre vegyül a régi és az új, ugyanis a peronok, a sínek, és maguk a vonatok is csúcstechnikásak. Mia állítása szerint alig egy hónapja fejezték be a teljes felújítást, amit állítólag egy évvel azután kezdtek el, hogy megtudták: Szocsi rendezi jövőre a XXII. Téli Olimpiai játékokat. Az előbbi gondolatra egy kicsit megborzongok. Az előző „játékokról” nincsenek túl kellemes emlékeim, bár, ha azt nézzük, akkor a kötelező tánc és a rövid program jól sikerültek, azok alapján az utolsó előtti csoportban futhattunk, aztán pedig egyenes volt lefelé az út. Szeretném, ha jövőre másképpen lenne. Félreértés ne essék, nem nyerni szeretnék, két lábbal állok a földön, tudom, hogy az lehetetlen. Azzal is tisztában vagyok, hogyha a dolgok papírforma szerint alakulnak, akkor a dobogóra sem kerülünk fel, de nekem nem lesz baj, mert én nem ezért fogok menni. Én azért akarok 2014-ben itt lenni, hogy majd a verseny után, mikor lefutottuk a kűrt, azt gondolhassam, hogy „Ez az, megcsináltuk, kihoztuk magunkból a maximumot”. Ennyi, én csak ennyit szeretnék. Szerintem ez nem olyan nagy kérés.

- Hogy van a lábad? - szakít ki a gondolataimból Stefi hangja.

- Fagyottan - mondom az igazságot, ugyanis tényleg nem érzem a végtagjaimat, sem az orromat, sem a füleimet. Pedig körülbelül egy órája vagyok kint a levegőn, de már most úgy érzem, hogy atomjaimra fagyok, mindezt úgy, hogy a kabáton kívül két melegítő felső és egy pulóver van rajtam, alul pedig egy harisnya, egy leggings és a farmernadrágom, amit alig tudtam felerőltetni magamra. Egyszóval elég jól fel vagyok öltözve, de hát mit tudok tenni, olasz vagyok, a legrosszabb esetben mínusz hét fokos telekhez vagyok szokva, nem a mínusz huszonhét fokoz, ami ebben az országban uralkodik. Persze, korábban jártam már itt egy-egy versenyen, de az mindig tél elején volt, és Moszkvában, ahol állítólag tíz fokkal melegebb van, mint itt, ami mínusz tizenhét fokot jelent.

- Jó, én is meg vagyok fagyva, de te is nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam - forgatja a szemét, mire kissé elmosolyodom.

- Őszintén, éjszaka cseszettül fájt, főleg a jobb. Bár erre szerintem az is rásegített, hogy a repülőn Mia teljes erejéből rátaposott, persze csak véletlen. Az meg már csak hab a tortán, hogy éjszaka zokniban kellett aludnom, hogy Chris ne vegye észre, hogy milyen állapotban van a lábam. Mindezt azután, hogy a fürdőszobában újra bekötöztem.

- Ó igen, a nagy versenyek átka, a közös szoba. Az pedig külön öröm szokott lenni, mikor a párokat egy szobába osztják ilyen-olyan praktikus okok miatt. Legalábbis én ezt hallottam.

- Igen, ez külön „öröm” - vágok egy grimaszt, ám több megjegyzésre már nem futja, ugyanis Mia egy örökkévalóságnak tűnő idő után, mely a valóságban tíz perc sem lehetett, megérkezik a jegyeinkkel.

- Na, jó, a tízórai vonatra vettem jegyet, ami olyan - néz gyorsan az órájára - hat perc múlva itt van. Ez egy gyorsvonat, ami annyit jelent, hogy a moszkvai végállomáson kívül három helyen áll csak meg, ami gondolom, nem érdekel titeket. Az út két óra és húsz perc, ha minden jól megy, és sehol sem várakoztatnak meg bennünket. A verseny egykor kezdődik, a stadion pedig busszal tizenöt percre van a pályaudvartól. Valamint Tina az utolsó előtti futó, így bőven van időnk odaérni, de azért jobb lenne nem késni. Kérdés van? - néz először Stefire, majd rám, ám mind a ketten nemet intünk a fejünkkel. - Remek, akkor menjünk a hetes vágányhoz, ugyanis onnan indul a vonat - indul előre, mi pedig szó nélkül követjük.

Érdekes, mióta tegnap a reptéren leszállt a repülőgépünk, Mia és Aliona - akivel még mindig nem beszélek, és amit szerencsétlen apa, aki kint várt minket, egyszerűen nem tudott hová tenni - valahogy hirtelen nagyon elemükbe kerültek. Úgy pörögnek, mint a búgócsiga, nevetgélnek, mindenkivel beszélgetnek, és a többi. Ez tegnap a nyitóünnepségen volt nagyon látványos, ahol egy pillanatra sem tudtak egy helyben maradni, ellenben apámmal, Chrisszel és velem. Mi remekül elbeszélgettünk arról, hogy milyen hideg van, valamint odáig jutottunk, hogy a hótaposó, hiába fekete és márkás, nem való egy ilyen rangos eseményre. Apám szerintem egy lapos talpú balerina cipőt, míg Chris szerint egy fekete magassarkút kellett volna felvennem. Itt persze mondhattam volna nekik, hogy miért is van rajtam, ami, de ehelyett megjegyeztem, hogy nem keresek stylistot, de ha kiadó lesz ez a hely, majd értesítem őket.

A vonat a legnagyobb szerencsénkre három perccel korábban fut be az állomásra, így hamarabb jutunk fel a melegbe. Persze, a járművön nem lehet több, három, esetleg négy foknál, de a kinti hőmérséklethez képest határozottan fejlődést jelen. Mondanám, hogy meglepően kevesen vannak a vonaton, de ez nem lenne igaz, ugyanis kifejezetten sokan vannak. A legtöbb kabin tele van, alig sikerül olyat találnunk, amiben van három szabad hely, ami láthatóan nem csak engem, de a két barátnőmet is meglepi. Ki a rák gondolta volna, hogy délelőtt tíz órakor tele lesz egy vonat?

Mindenesetre, sikerül találnunk egy fülkét, ahol csak egy nő tartózkodik a hároméves forma kisfiával. Nem mondom, hogy nagy a hely, de pont elférünk öten. Mia a nő mellé ül, mi pedig Stefivel a velük szemben lévő székre telepedünk le. Eleinte még beszélgetünk, azonban ahogy elindul a vonat, én nekidőlök a falnak és inkább hallgatom, ahogy a barátnőim beszélgetnek, miközben az arcom belefúrom a Christől kapott sálba, amit reggel konkrétan hozzám vágott, azzal a felszólalással, hogy Oroszországban, télen a sapka, sál, kesztyű a szentháromság. Megjegyzem, utálom a sálakat, és eleinte nem is akartam elfogadni, azonban úgy voltam vele, hogy jól jöhet, és jól is jött, nem is akár mennyire. Utálom a sálakat, és azt is utálom, mikor Chrisnek igaza van. Egy ideig még nézem és hallgatom, ahogy Mia és Stefi vitatkoznak valamiről, majd mind a ketten elnevetik magukat, ám egy idő után a melegnek és a vonat ütemes, szinte már ringatózásának köszönhetően lecsukódnak a szemeim és álomba merülök. Nem olyan mély alvás ez, ugyanis érzékelem magam körül a valóságot, vagy legalábbis annak egy töredékét, ugyanis hallom a kisfiú sírását, az anyuka nyugtatását, a barátnőim hangját és egy férfi kissé goromba mondatait. Persze érteni semmit nem értek belőlük, már csak azért sem, mert oroszul beszélnek.

- Julia - lökdösi meg a vállam Stefi, mire csak nyögök egyet, majd ha lehetséges, még lejjebb húzom a nyakam, melynek köszönhetően a sál már az orromig ér. Nem, még mindig nem szeretem őket, de jelen pillanatban melegít, és olyan illata van, mint Chrisnek és… Álljunk csak meg egy szóra! Engem ez az utolsó tény miért is érdekel? Azt hiszem, a havas orosz sztyeppe elvette az eszem. Mindenesetre, nagy nehezen kinyitom a szemem, majd barátnőmre függesztem.

- Jó reggel Csipkerózsika, ideje elhagyni a fedélzetet, megérkeztünk Moszkvába.

- De hiszen csak most indultunk el - dünnyögöm.

- Az a „most” jó két és fél órája volt. Na, gyere - ragadja meg a karom Mia, miközben felhúz a székről - nem szeretnénk elkésni.

- Nem, valóban - törlöm ki a szemeimből az álmosságot, majd fellököm magam az ülésről. Szerencsére nem mi vagyunk az utolsók, aki leszállnak a vonatról, így senki sem bámul meg minket a pályaudvaron, vagy a vonaton. Mindenesetre, mikor meglátok egy kávéautomatát, az az első dolgom, hogy odarongyolok, és veszek egy kissé íztelen, hosszú kávét. Persze, mindezt az én kis orosz szótáram segítségével, mivel még véletlenül sincs a gombokra angolul oda írva a termékek neve. Szpaszibo Rasszíjja, mondanám, ha stílszerű akarnék lenni.

Ezek után megint gyalogolunk egy kicsit a hidegben a buszmegállóig, ahol szerencsére nem várakozik sok ember, ez mondhatni megnyugvást jelent a vonatút után, egészen addig, míg be nem fut a buszunk. Nos, ha én eddig azt hittem, hogy a mi olasz buszaink vannak túlzsúfolva, akkor nagyon is tévedtem. Ahhoz képest, amiben most van részünk, a mi buszaink szellősek. Azt hiszem, hogy ilyenkor szokás mondani, hogy most már tudom, mit éreznek a szardíniák a konzervben. Az út az állomás és a pálya között körülbelül húsz percig tart. Ezen idő alatt számtalanszor löknek jobbra és balra, szitkozódnak nekünk oroszul, melyekre Mia olyan hevesen válaszol, mint ahogy kapjuk őket. Eleinte elgondolkozom azon, hogy megkérdezem, miket vágnak egymás fejéhez teljesen ismeretlenekkel, de aztán úgy döntök, hogy ez teljesen felesleges lenne, ha a lány élvezi ezt a „vitát”, akkor csinálja.

Mikor végre sikerül lekeverednünk a buszról, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szánkat, Stefiét és az enyémet, ugyanis Miust láthatólag nem viselte meg a szardínia lét. Hát, jó neki. A megállótól szerencsére nem kell sokat gyalogolni a havas, sóval leszórt járdákon. A pályát igazából lehetetlen lenne eltéveszteni, nem csak a méretei, és a rajta lévő hatalmas ЦСКА felirat miatt - amiket csak azért ismerek, mert Mia ötmillió plusz egyszer mutatta meg nekem a helyet, ahol moszkvai tartózkodása alatt edzeni szokott -, azonban a fő ismérveim inkább a tömeg és a bejárat mellé függesztett plakát, melyen egy számomra ismeretlen korcsolyás lány díszeleg.

- Itt vagyunk - mondja ki Mia hangosan azt a tényt, mire szerintem már mindannyian rájöttünk.

- És mennyi a belépő? - fonja össze a karjait Stefi.

- Ingyenes. Szerinted ki az, aki fizet azért, hogy kilenc és tizenegy év közötti kislányokat lásson korcsolyázni?

- Jól van, na, azért nem kell leharapnod a fejemet, csak feltettem egy kérdés.

- Én meg csak válaszoltam - vonja meg a vállát Mia, mire a barátnőm rám néz. Gondolom segítséget vár, ám most csalódnia kell, nem fogok közbeavatkozni, lassan huszonegy éves lesz, egy évvel és négy hónappal idősebb nálam. Azt hiszem, hogy egy tizennégy évessel elbír az én segítségem nélkül is. Bár annyit el kell ismernem, hogy Mius hangjában kicsit tényleg nagyobb él volt a kelleténél, de nem vagyok a rokona, hogy ezt felrójam neki.

Szerencsére nem alakul ki veszekedés a két szőke lány között, így nyugodtan indulunk el befelé. Jégpálya lévén nincs bent húsz fok, ám a kinti mínuszoknál mindenképpen kellemesebb a hőmérséklet. A csarnok belülről nem rejt számunkra semmi újat, pontosan olyan, mint a legtöbb pálya. Van jég, lelátó, székek és egy zászló. Ez mondjuk adott esetben nem az országé, hanem az egyesületé, aminek a tulajdonában van a hely. Mikor leülünk, Miának sikerül megállapítania, hogy pont időben értünk oda a kezdésre, ugyanis az első csoport, vagyis az első öt kislány már a jégen melegít. Ha jól emlékszem az internetes listára, akkor öt csoportba osztották őket, úgy, hogy az utolsóban hatan vannak. Ez huszonegy kislányt jelent. Ilyenkor érzem azt, hogy piszok mázlisták az oroszok, nekünk egy átlagos felnőtt bajnokságon vannak ennyien, nem egy egyszerű „kupán”. Persze, tudom, ez a verseny az oroszoknál nagydolog, de akkor is.

A verseny eleinte elég lapos, ha szabad ezt mondanom. A kilenc és tíz évesek nagyon aranyosak, de rengeteget hibáznak. Egyik-másik kislány nagyon merev, de azért egy valamit el kell ismernem, illetve ismernünk Stefivel. Mi ennyi idősen nem tudtunk triplát ugrani, annak is örültünk, ha a dupla sikerült. Ez pedig megint felveti azt a kérdést, hogy miben jobbak az oroszok, mint a világ többi országa? Mit csinálnak annyira másképpen?

Mindenesetre, mikor lemegy az első tizenöt kislány, és Tina csoportja lép a jégre egyszerre mind a hárman megelevenedünk, és olyan intenzíven kezdjük a jeget bámulni, mintha valami nagyon fontos múlna rajta. Most három harci feladatunk van: megtalálni a lány, az anyját és Christ.

- Ott van, a rózsaszín ruhában - ragadja meg izgalmában a karom Mia, mire arrafelé vándorol a tekintetem, amerre mutat, és valóban. A pálya szélén, a palánknál áll egy neonrózsaszín ruhás kislány, aki az edzője utasításait hallgatja, majd határozottan bólint, és már fojtatja is a bemelegítést.

-  Mi ez a ruha? Komolyan mondom, olyan, mint egy tütü, amit lehányt egy csillámpóni. Mire akar korcsolyázni ebben a ruhában, a My litte pony főcímdalára? - tágul ki meglepetten csapatunk harmadik tagjának a pupillája.

- Ne legyél gonosz, te is voltál kislány - rázom meg a fejem rosszallóan. Jó, tényleg nem a legnagyobb főnyeremény az a ruha, de azért annyira nem rossz, mint aminek Stefi akarja beállítani.

- Igen voltam, de… Á, hagyjuk. Egyébként ott van Carolina - int lefelé, mire Miával odakapjuk a tekintetünket.

És valóban, ott tolja egy tagbaszakadt, erős férfi, aki éppen mond valamit, mire a tolószékben ülő nő elneveti magát. Megmondom őszintén, ez egy kicsit sokkol. Igen, tudtam, hogy ez vele a helyzet, számítottam erre, de így látni akkor is, olyan… olyan furcsa. Az emlékeimben az az erőteljes, mosolygós tizenéves lány él, aki Chrisszel korcsolyázott nap, mint nap a római pályákon, és aki sosem félt az újtól. Nem pedig egy törékeny, kerekes székes nő képe.

- Ne bámuld annyira - lök meg oldalról Stefi. - És akkor összegezzük, kettőből három, pont az nincs itt, aki a lényeg lenne. Julia, te véletlenül sem találtad meg Christian-t, ugye?

- Nem, sehol sem találtam meg, de nem emlékszem, hogy felosztottuk volna, hogy ki kit keres.

- Nem is - könyököl Mia az előtte lévő üres székre -, csak ha mi már felfedeztük a lányokat, gondoltuk, te felfedezet a bátyámat, de mindegy is. Kezdődik - mutat a jégre, ahol az első kislány, olyan tízéves forma, már be is állt a kezdő pozícióba fehér kis tütüjébe, nem sokkal ezután pedig megszólal a Hattyúk tava. Ezt követően még két kislányt nézünk meg ezzel a zenével és egyet a Virágkeringővel, mire oda kerülünk, hogy az következzen, akiért végigültük ez elmúlt négy órát.

Christina határozottan csúszik a jég közepére. Először tesz egy kört, rugózik párat a térdeivel, csak az után áll be a kezdő pozícióba. Ahogy kicsit előre hajolok a székben, próbálom alaposabban szemügyre venni a Tinát. Az arcát tekintve a lány kiköpött anyja, egyetlen egy dolog nem stimmel: a barna fürtjei, azt biztosan nem a szőke Carolinától örökölte. Mindenesetre, mikor felcsendül a zene, örömmel állapítom meg, hogy nem Csajkovszkij egy művét hallhatjuk újra, helyette inkább a Don Quiote zenéje köszön vissza. Érdekes választás, az biztos, ebben a korban a kislányok, illetve inkább az edzőik könnyebb darabokat választanak, nem pedig egy paso doble számot. Mindenesetre, Tina próbálja megállni a helyét. Az elemeket tisztességesen végrehajtja, az ugrásai alacsonyak, de gyorsan pörgeti őket, így kijönnek neki a triplák és a duplák egyaránt. Ugyan két ugrást ellép, de a végén az az álló spárgás forgás hihetetlen, még úgyis, hogy látványosan vándorol benne. Egy dolog biztos, az oroszok nem véletlen szeretnék a saját versenyzőik között tudni ezt a lányt, és az is biztos, hogy a töketlenekből álló olasz szövetség nem fog rájuk licitálni, még úgy se, hogy egyelőre hozzánk jár az ISU szintfelmérőre, nem az oroszokhoz. Bár lehet, hogy ennek inkább van köze az anyjához, mint az Olaszországhoz fűződő kapcsolatához. A programja után mindenesetre boldognak látszik, sőt, biztosan az is, ugyanis mikor befejezi, a szája elé kapja a kezét és még egy mosolyt is megereszt a nem túl népes közönség felé. Tudja, hogy az apró hibái ellenére jól futott, nagyon is jól. A mezőnyből eddig csak egy tizenegy éves volt, akit jobbnak mondtunk nála, az a lány pedig egy tripla-tripla kombinációt ugrott a könnyebb fajtából, mondom ezt úgy, hogy ez nekem sosem sikerült, a második ugrásból mindig elestem, de ez most itt nem rólam szól. Visszatérve: Tina végül második lesz az összesítésben, csak a fentebb említett lány előzi meg. És ennyi, mehetünk. Csúnyán fog hangzani, de azt kell mondanom, hogy szerencsére az éremátadót már csak a család és a sajtó előtt rendezik, nem a nagyközönség előtt, mint a nemzetközi versenyeken

- Hát, nem tudom, megérte-e eljönni, és végigülni ezt az egészet - nyújtogatja Stefi az elgémberedett végtagjait, miközben kifelé lépkedünk a többi nézővel együtt.

- Jók voltak a kislányok, de én csalódott vagyok, nem derült ki semmi új. A bátyám nem volt itt, pedig én tényleg azt hittem, hogy eljön.

- Ugyan Mia - karolom át -, lehet, hogy csak én láttam bele túl sokat ebbe az egészbe, talán nem volt semmi, csak szimpla kedvesség Carolina és a lánya felé, akit minden bizonnyal ismert, mert ha utána számolsz, akkor rájössz, hogy a lány még a karrierjük alatt született.

- Ezt te sem hiheted el komolyan? Túl sok az egybe vágó dolog, és… - bicsaklik meg a hangja a csalódottságtól, melyet hirtelen nem tudok hová tenni, ám időm sincs gondolkodni a dolgon, mivel mind a ketten nekimegyünk az egészen idáig előttünk gyalogló Stefinek, aki most olyan mereven áll egy helyben, mint akit odaragasztottak.

- Mi a csuda, miért… - kérdezném tőle, ám mikor kilépek mögüle, belém is fagy a szó, a mellettem álló Mia arcára pedig kiül a reménykedés, azt hiszem, hogy még egy izgatott sikoly is elhagyja a száját. Hát, kinek mi, nekem biztos egy szörnyülködő és meglepett kiáltás szakadna fel a torkomból, mert az utolsó dolog, amire számítottam, hogy Ő ma megjelenik itt a verseny végén. Mert oké, ha el jön rá, mint néző, és látjuk, az egy dolog, de ezt így nem lehet hová tenni. Csak nem véletlenül járt erre, elvégre Szocsiban kéne lennie, ahogy mondjuk nekünk is, de ez már részletkérdés.

- Lennétek olyan kedvesek és el tudnátok mondani, hogy mi is csináltok itt pontosan? - kérdi az előttünk álló Christian Fontana minden köszönés vagy bevezető nélkül.

Személyes blog + névváltás

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek utólagosan is boldog újévet kívánni!

ÉS akkor térjünk a tárgyra. Mint ahogy azt a cím is mutatja, most nem egy új fejezettel érkeztem, hanem egy hírrel, mi szerint január nyolcadikán megnyitottam a személyes blogomat. Ezen az oldalon különféle dolgok lesznek olvashatók. Többek között könyv ajánlók, "kihívások" és novellák mindenféle témában, ha esteleg ihletet kapnék. Szóval ha esetleg a szokásos fejezetek előtti hablatyaimon kívül érdekel titeket, hogy ki is vagyok, miket is gondolok a világ dolgairól, akkor szeretettel várok mindenkit a Lucy's mad things című oldalamon.

Valamint mivel a blog világban kezdtek elszaporodni a "Lucy" nevű felhasználók egy barátnőm tanácsára mondhatni felvettem egy vezetéknevet, így mostantól Lucy Faiela az írói nevem. Ez persze semmin sem változtat, továbbra is Lucy vagyok, csak családnevem is lett. :D

Ennyi lettem volna mára, a tizenhetedik fejezet előreláthatóan a hónap utolsó hetében érkezik, szóval addig is a türelmetleneteket érem. :)

Ölelek mindenkit ^^

Tizenhatodik fejezet ~ Dupla axel és egyéb katasztrófák

Sziasztok!

~ Először is, megkésve de Boldog Karácsonyt mindenkinek. Remélem, hogy minden kedves olvasómnak az volt a fa alatt, amit szeretett volna. És előre is Sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek.

~Másodszor nagyon köszönöm a pipákat és kommenteket, melyek az előző fejezethez érkeztek, hihetetlenül jól estek. Mindegyiket szerettem olvasni és mindegyikre válaszoltam is. Valamint köszönöm annak a 49 embernek, aki feliratkozott a blogra, el sem hiszem, hogy már ennyien vagyunk. Tudom, szinte mindig el mondom, hogy nem hittem hogy ennyi embert fog érdekelni a blog, de ez így van. Ez a 49 számomra egy hihetetlenül nagy szám.

~ De azért elnézést is kell kérnem, mert megint másfél hónapot kellett várni a fejezetre, ami nagyon sok. A következőt - annak ellenére, hogy vizsgaidőszak van - igyekszem gyorsabban hozni. Mindenesetre ez, a tizenhatodik egy nagyon hosszú fejezet lett és szerintem izgalmas, annak ellenére, hogy nem túl cselekményes (ez talán kicsit paradoxon, de majd megértitek, ha megtiszteltek azzal, hogy elolvassátok ezt a fejezetet is).

~ És jaj képzeljétek a csodálatos Leahtól kaptam egy hasonlóan csodálatos könyvborítót, melyet a Fejezetek menüpont alatt nézhettek meg. Remélem nektek is annyira fog tetszeni mint nekem. Na jó, nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok mindenkinek. ^^

Fontos megjegyzés a fejezethez: Azienda Transporti Milanesi = ATM, vagyis olyasmi mint Budapesten a BKK (régi nevén BKV)

 

Unottan támasztom a tenyerembe az állam, miközben a bátyámat, az anyámat és Irinát nézem, amint az egyik francia főszervezővel veszekednek a gálaprogramok sorrendjéről. Mindezt miért? Mert nem tudják felfogni azt az egyszerű tényt, hogy nem ők az utolsó, záró fellépők, hanem a hazai srác, aki megnyerte a férfiak versenyét. Bár, szerintem az is bántja őket, hogy közvetlen utánam és Chris után kell jégre lépniük. Degradálja és lehangolja őket az a tény, hogy a harmadik helyezettek után kell fellépniük, ez merőben ront az előadás minőségén, hogy anyámat idézzem. Persze, degradálja őket. Le merem fogadni, hogy a bátyám ennek a szónak a jelentését se tudja, egyszerűen zavarja őket, hogy mindössze azért nyertek, mert én, vagyis mi, mert csapat vagyunk. Szóval csak azért nyertek, mert elrontottuk a rövidprogramot.

- Még mindig itt tartunk? - támaszkodik mellém Christopher, mire érdeklődve pillantok le rá. - Manuval elugrottunk reggelizni. Gondoltuk, mire visszaérünk, befejezik, de úgy néz ki, hogy tévedtünk.

- Neked is szia - biccentek felé mosolyogva, majd a tekintetem visszavándorol a jég közepén álló négyesre. - Valamint igen - sóhajtok egy nagyot, miközben elkezdek a pulcsim ujjával babrálni - még ez a téma, és szerintem még egy darabig ez is lesz. Nem ismered te rendesen az anyámat, addig nem fogja feladni, amíg el nem éri a céljait.

- És jelen pillanatban azok mik is?

- Nos, Cseh fiú, feltetted a nap kérdését, mert én se tudom. Amíg kicsit közelebb álltak hozzám, vagy egyszerűen anyám kiabált hangosabban, értettem egy két dolgot. Én ebből azt raktam össze, hogy anyám, és talán Romeo is, bár ebben nem vagyok annyira biztos. Szóval ők ketten azt akarják, hogy ők vagy utolsónak szerepeljenek a gálán, a finálé előtt, vagy ha ez lehetetlen, akkor mi szerepeljünk előbb Chrisszel, mert nekik kellemetlen, ha közvetlen a harmadik helyezettek után kell jégre lépniük.

- Végül is, ha azt vesszük, akkor a kűrt ti nyertétek.

- Igen a kűrt, de a versenyben az összesített pontszámok alapján, éppen hogy feljöttünk a harmadik helyre, másfél ponton múlott a dolog - sóhajtok egyet kissé megkönnyebbülve. Megmondom őszintén, tegnap hatalmas kő esett le a szívemről, mikor vége lett a kűrnek. Mikor jégre léptünk, komolyan, volt egy pillanat, mikor azt hittem, hogy viszont látom az ebédem, ám ez szerencsére nem történt meg. Nem mondom, hogy tökéletes Carment futottunk, voltak benne apróbb bakik, de az a program határozottan jobban sikerült, mint egy hónapja Amerikában.

- Egyébként, hogy hogy ilyen egyedül üldögélsz itt? - tesz fel egy újabb kérdést, ezzel kiragadva a gondolataimból.

- Nem vagyok egyedül, Chris ott alszik - mutatok magam mögé, ahol a párom minden bizonnyal a lelátó legalsó fokán fekszik, a sáljával az arcán, hogy a fény ne zavarja őt, vagyis egy fél órával ezelőtt ezt csinálta.

- Értem - bólint a mellettem álló kicsit furcsán, mintha ez nem lenne teljesen természetes dolog. - Az edzőitek? A szőke hajú nő és édesapád?

- Oh, ők vagy két órája elmentek - legyintek. - Mikor reggel nyolckor meglátták, hogy a díszes kis csapat odavonul a szervezőkhöz, közölték, hogy délre itt vannak, akkor talán már el is kezdhetjük a próbát, ha valami változás van, hívjuk őket. Chris pedig közvetlen ezután nyomta a kezembe a telefonját, majd feküdt le.

- És te?

- Engem egyszerűen csak érdekel a dolgok végkifejlete. Tudod, szörnyen rossz tulajdonságom a kíváncsiság, így ha megtudom, mi lesz a dolgok vége, és hogyan, akkor már azt mondom, hogy megérte az elmúlt két órában itt ülni a palánkon, és a telefonon lévő idióta játékokkal játszani - vonom meg a vállam. Ám azt már nem teszem hozzá a dologhoz, hogy a telefonra én töltöttem le az idióta játékokat, melyeket, ha Chris meglát, szerintem rosszul lesz.

- Értem, így azt hiszem minden világos, illetve majdnem minden. Hol van a te kőkorszaki Samsungod? - vonja fel tréfásan a szemöldökét, mire elnevetem magam. Még a vonaton jegyezte meg, hogy az én kis nyomóképes készülékem, ami arra pont jó, hogy telefonáljak, SMS-t küldjek és zenét hallgassak, kicsit retronak számít egy olyan korban, ahol lassan az Iphone 4 S lesz a legújabb és legmenőbb modell a piacon.

- Jaj, hagy már békén - lököm meg a könyökömmel a vállát. Na, mégis csak jól jön, hogy ő áll, én pedig ülök. Magasabb vagyok! - Annyira aranyos kis telefon, én szeretem, vagyis lehet, hogy csak szerettem, mert tegnapelőtt este véletlen lelöktem a szekrényről, és széteset.

- Várj, hadd találjam ki! Atomjaira tört, mert olyan régi volt, és nem tudod összerakni.

- Idióta - csóválom a fejem tetetett komolysággal. - Mondjuk, abban igazad van, hogy szétesett, de csak a hátlapja jött le, és az akkuja esett ki, amit az óta sem találok, így mindig annak a mobilját használom, akién keresnek - mondom ezt úgy, mintha az olyan sok lenne, holott Belláról, Miáról és Stefiről beszélünk mindössze. Ez a három ember pedig apám és Chris telefonján el tud érni.

- Nem lehetnek könnyűek a hétköznapjaid, ha egy ilyen „remek” párossal kell együtt élned - billenti a fejét Romeo és az anyám felé, aki éppen a karját lengeti és erőteljesen gesztikulál valami furcsa olasz-angol keveréknyelven, amit én sem értek, nemhogy szerencsétlen francia, aki előtte áll.

- Nem olyan vészesek, mint amilyennek most látszanak.

- Persze, hiszem, ha látom - húzza fel meglepve a szemöldökét.

- Na, jó, talán a párváltás óta tényleg kicsit puskaporos otthon a hangulat, de egyébként semmi komolyabb összeütközés nincsen - ferdítem el az igazságot, mert akármennyire is kedvesnek tűnik a mellettem álló fiú, nem fogok neki beszámolni a családom dolgairól. Főleg nem azokról, amik a kellemetlenebb részei az életünknek, ilyen például a kapcsolatom az anyámmal, és újabban a bátyámmal is.

- Jaj, jó is, hogy említed, már akartam kérdezni, hogy mi is volt ennek az oka? Jó, ne haragudj, hogy ezt fogom mondani, de nem voltatok egy világklasszis páros. Mikor szóba került, hogy esetleg összeálljunk, megnéztem az eredményeidet, vagyis eredményeiteket, és ha jól emlékszem, a világbajnokságon a legjobb helyezésetek egy hetedik hely volt, amit az olimpia utáni évben szereztetek.

- Dicséretes, hogy így felkészültél belőlem - ezt a furcsa mondatot -, de rosszul emlékszel. Hetedikek az Európa bajnokságon lettünk, a világbajnokságon nyolcadik hely volt a legjobb eredményünk, tavaly. De ez szerintem teljesen mindegy - vonom meg a vállam. – Én, mondhatni, egy kényszermegoldás voltam annak idején, mikor úgy döntöttek Irinával, hogy befejezik együtt. Bár az okát a mai napig nem értem. Akkor is jók voltak együtt, és utálom bevallani, de most is nagyon jók. Klasszisokkal jobbak, mint mi valaha is leszünk.

- Frászt! Utálom a felesleges pesszimizmust, no meg azokat az embereket, akik lebecsülik magukat. Honnan tudnád, milyen legyen Christiannal? Eddig egészen jók vagytok. Most szereztétek meg a második közös érmeteket. Ez két versenyből két dobogót jelent, ez nem rossz.

- Jól van, na, de ezek Grand Prix-k, nem világversenyek. Ott esélyünk se lesz. Vegyünk, mondjuk egy világbajnokságot. Az eddigi pontszámok alapján mi a hatodik helyen lennénk, Romeoék a másodikon, ugyanis a tegnapi összpontszámuk nem sokkal marad el az orosz címvédőkétől. Persze, ez nem jelent semmi konkrétat, elvégre ez még nem egy lejátszott menet, és márciusig bármi megtörténhet, de érted, mit mondok, ugye?

- Persze, hogy értem, pesszimista vagy. Nézd, ki tudja, mire lehettek képesek Fontana és te. Volt már rá példa, hogy két olyan ember állt össze, akik az előző párjukkal középszerűek voltak, de utána taroltak, bajnokok lettek, akiket senki sem felejtett el.

- Igen történik ilyen, ezerévente egyszer - fújom ki a levegőt.

- Lehettek ti is az az egy pár. Ki tudja, lehet, hogy jövőre majd az olimpiai dobogóról fogsz nekem integetni.

- Persze, esetleg a legszebb álmaimban - nevetek fel keserűen.

Látom, hogy Christopher szólásra nyitja a száját, ám a mondatát már nem éppen tudja befejezni, mert az egyik francia szervező odacsúszik hozzánk, majd elkezd valamit magyarázni, szörnyen gyorsan és iszonyatos francia akcentussal. Komolyan koncentrálnom kell, hogy megértsem az előttem álló férfi szavait, de a lényeget, azt hiszem, hogy sikerül megértenem. Azt szeretné, hogy cseréljünk helyet a szintén harmadik helyen végzett amerikai páros korcsolyásokkal. A férfi persze sűrű bocsánatkérések közepette kéri ezt, mondván, hogy ők eredetileg nem így tervezték, de így alakult és a többi. Nem mondja ki, de érezhetően azt akarja sugallani, hogy anyáméknak így megfelelne a dolog, ezért nagyon örülne, ha belemennék, hogy végre el tudjuk kezdeni a próbát.

- Én, azt hiszem, hogy így…

- Kizárt - jelenik meg a jégen Chris, mire zavartan nézek a fiúra. Az előbb még nem a lelátón aludt? Mindenesetre a fent említett szóba elegyedik szerencsétlen franciával, aki próbálja neki vázolni a helyzetet, miszerint ez lenne a leggyorsabb megoldás arra, hogy anyámék végre leszálljanak róla. - Továbbra sem - válaszolja karba tett kézzel.

- Miért? Mármint nem teljesen mindegy mikor jövünk? Most az az egy fellépő, akit elénk raknak, szerintem nem sokat számít - próbálom menteni a dolgokat, mivel nem tudom, Chris hogy van vele, de jelen pillanatban mindenki minket néz, elég szúrós szemekkel, amit meg tudok érteni. Ők is elég régóta várnak arra, hogy történjen végre valami, ami előremozdítja az ügyet.

- Ezt komolyan gondolod? - néz rám kicsit meglepve, mire bólintok. Pár pillanatig meglepetten méreget, mintha valami másra számított volna. - Te tényleg nem érted, ugye? - vált át olaszra, hogy a közelben lévők ne értsék, amit mond. - Ez most itt egy presztízskérdés. Tudod, a legtöbb helyen a gálát a helyezések sorrendjében adják elő, azonban vannak olyan országok is, például pont Franciaország, ahol az utolsó négy fellépő a fix, akik aranyérmet nyertek. A többiek különböző nézőpontok szerint vannak beosztva. Ez is mindenhol más. Van, ahol a közönség ízlését követi a dolog, kit szeretnek és kit nem, olyat is láttam már, hogy technikai tudás alapján osztották be a versenyzőket, és még megannyi dolgot, amit nem fogok felsorolni. Te így is helyet cserélnél azzal a lánnyal, csak mert anyád és a bátyád ezt akarja? - kérdezi olyan hangsúllyal, mintha én nem tudnám az előbb felsoroltakat, mintha most vennék részt először nemzetközi versenyen.

- Igen, mert azt akarom, hogy vége legyen, hogy végre azt csináljuk, amiért itt vagyunk, ne pedig azon vitatkozzunk, hogy ki mikor adja elő azt a három, maximum négy percet.

Megmondom őszintén, egy részem azt mondaná a szervezőnek, hogy felejtse el ezt az ötletet, azonban egy másik - és jelen pillanatban a dominánsabb - azt akarja, amit mondtam, hogy vége legyen. Borzasztóan elegem van anyám mesterkedéseiből, meg úgy belőle is. Azt hiszem, hogy sosem kérdeztem meg apát, sem magát anyát, hogy mi baja velem. Nem hiszem, hogy valaha is vétettem ellene valamit, sőt, mindig igyekeztem a kedvére tenni, de sosem volt elég. De néha, mikor a híradót hallgatom, ahol olyanokat mondanak, hogy egy anya közvetlen szülés után megölte a gyermekét, majd elásta, úgy érzem, hogy részben még így is szerencsés vagyok, elvégre élek. Ez azt jelenti, hogy anyám, ha nem is annyit, mint Romeo iránt, de valamennyi szeretet biztosan érez irántam.

- Ez az utolsó szavad? - kérdi Chris, mire egy aprót bólintok. - Jobban megváltoztál, mint eleinte gondoltam - rázza meg a fejét, majd a velünk szemben álló franciára néz és közli vele, hogy benne vagyunk a cserében.

A mobiltelefonom csöngése, mint valami kés, úgy hasít bele a lakás csendjébe. Hirtelen nagyon utálom azt a pillanatot, mikor megígértem annak a szőke mini boszorkánynak, hogy segítek neki, valamint magamat is elküldöm a francba, mert vettem egy új akkumulátort a telefonomba. Ha ezt nem teszem, akkor most lenne mire fognom, hogy nem megyek. Igazából a fene gondolta volna, hogy tegnap, mikor a másfél órás út után leszállt a gépünk Milánó repterén, Aliona azt mondja, hogy kapunk egy hét pihenőidőt. Mindezt úgy, hogy kilencven százalékos valószínűséggel bejutottunk a Grand Prix döntőjébe, oda ahová már csak a legjobbak kerülhetnek be. Vagyis inkább azok, akik az elmúlt hetek versenyei alatt annyi pontot szedtek össze, hogy bekerüljenek. Szívem szerint azt mondanám, hogy akik mind a két eseményükön érmet szereztek, azonban nem ritka eset, hogy olyanok is bekerülnek a hat induló pár közé, akik egy második és egy negyedik helyet szereztek. Az egész egy viszonylag egyszerű pontrendszer alapján működik. Hatból két verseny, két helyezés, két pont. Értelemszerűen az első helyezésért jár a legtöbb, utána fokozatosan csökkenek a pontok. A legjobb hatba pedig az kerül be, aki ezek alapján feljebb kerül a listán. Chris és én jelen pillanatban a negyedikek vagyunk.

Mindenesetre, visszatérve az eredeti témára, a halál gondolta, hogy Aliona három héttel a finálé előtt hét teljes nap pihenőt ad nekünk. Ha ezt tudom, akkor biztosan nem hétfő reggel kilencre - vagy nyolcra? - rendelem a pályára Marinát és Miát, aki sajnos nem tett le azon tervéről, hogy csatlakozzon hozzánk. Pedig Isten látja lelkem, én minden megpróbáltam. Egy szó, mint száz, reggel fél nyolc van, én pedig erős késztetést érzek arra, hogy visszaaludjak. Pár pillanatig el is játszom ezzel a gondolattal, sőt, azt hiszem majdnem sikerül is, azonban a telefonom megint megakadályoz benne, így ezúttal a szundi gomb helyett a rendes „kikapcsoló” gombot nyomom meg, majd kikászálódom az ágyból.

Igazából hálát adok az eszemnek, hogy tegnap este volt erőm megfürödni, így most azzal nem kell foglalkoznom, mert, ahogy a szekrényem elé állok, és szemügyre veszem magam az  egészalakos tükörben, legszívesebben betörném azt, mivel úgy nézek ki, mint valami zombi. Fehér bőr, kialvatlan, táskás szemek és kócos, barna haj. Remekül festek, mit ne mondjak. Mikor végigfuttatom a tekintetem a tiszta ruháimon, gondterhelt sóhaj hagyja el a számat, majd lekapom a legelső darabokat, melyek a ruhakupacok legtetején vannak. Így végül közel egy perc múlva egy zöld-fehér csíkos felsőben, egy egyszerű farmerban és egy ciklámen bokazokniban állok vissza a tükör elé. Nem mondom, hogy jobban nézek ki, de az emberi öltözet - ami nem kinyúlt pólóból és rövidnadrágból áll, melyben egyébként már fázom éjszakánként - határozottan sokat dob a helyzeten. A tükör előtt állva egy pillanatig eljátszom a smink gondolatával, azonban gyorsan el is vetem a dolgot, tekintve, hogy végső soron edzeni megyek, ahol aztán semmi szükségem arra, hogy leizzadjam magamról azt, amit most felkennék. Így csak megfésülöm a hajam, majd kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom és a fogaimat, majd gyorsan összedobálom az edző felszerelésem. Mikor a korcsolyára kerül sor, elbizonytalanodom egy pillanatra. Talán az újat kéne vinnem, amit szeptember óta ide-oda cipelek Amerika és Olaszország, valamint a lakásunk és az edzőterem között, de eddig egyszer sem volt rajtam. Pedig szép, fehér és új, ellentétben a másikkal, ami csúnya, szürkülő és régi. Mégis, van egyetlen egy indok a listán, ami az utóbbi felé dönti a listát, ami nem más, mint a kényelem minden téren. Egy új korcsolyát betörni hosszú és fájdalmas dolog. Egy olyan procedúra, ami megviseli az ember lábát, nem is kicsit. Úgy gondolom, hogy az országos és az Európa bajnokság közti bő egy hónap pontosan tökéletes egy új korcsolya betörésére.

Így ezekkel a gondolatokkal, a lassan másfél éve használt párt rakom bele a sporttáskába, majd már otthon sem vagyok, ugyanis mikor az órára nézek, a digitális betűk azt mutatják nekem, hogy fél kilenc van. Ha tehetném, akkor minden bizonnyal eltűnődnék azon, hogy hogyan és mivel töltöttem az elmúlt egy órát, azonban nem tehetem.

Szerencsére kivételesen a Milánói közlekedés is kegyes velem, így közel háromnegyed óra alatt sikerül megérkeznem a főbejárathoz. Tudom, még ez is soknak tűnik, azonban az itteni buszok a menetrendet hírből sem ismerik, vagy ha mégis, akkor pedig dugó van a városban, és egy fél életbe telik az embernek, mire ideér. Valamint a metrón is folyton az ATM ellenőreibe lehet botlani, akik úgy mustrálnak, mintha az lenne minden ember életcélja, hogy ellógja az ellenőrzést. Néha, na, jó, szinte minden nap sajnálom, hogy mi a Gyakorló csarnokban, nem pedig az Agorà Stadio del Ghiacco-ban edzünk, ami határozottan közelebb lenne, mint ez. Nem kéne kétszer átszállnom a metró, busz, metró kombinációval, elég lenne egy metró, és már ott is lennék. Mindenesetre, egy szó, mint száz, ma hatalmas szerencsém van, így pont tizenöt perc késéssel sikerül befutnom, de szó szerint.

Ahogy belépek az előtérbe, majdnem leejtem a sporttáskát - ami időközben a vállamról a kezembe került - ugyanis három kislánnyal találom magam szembe. Igen hárommal, nem pedig kettővel, mint ahogy arról eredetileg szó volt. Sőt, isten igazából csak egyről volt szó, a másodikat nem tudtam lerázni. De a harmadik? Mi vagyok én? Bébiszitter?

- Késtél, méghozzá nem is keveset. Több mint egy órát. Remélem sejted, hogy ez megengedhetetlen egy élsportoló számára. Nem tudom, hogy ti olaszok, hogyan kezelitek ezt, de nálunk megengedhetetlen az ilyesmi - esik nekem egyből Marina, minden féle köszönés nélkül.

- Neked is szia, én is örülök, hogy látlak - biccentek felé. - Hogy telt az elmúlt hétvégéd? Köszönöm, nekem jól.

- Ne kertelj! - pattan fel a székéről, mint valami idegbeteg. - Késtél, pedig azt üzented Miával, hogy nyolc órára legyünk itt, erre ideérsz negyed tízre. Nem érzed ezt kicsit nagy léhaságnak, vagy bunkóságnak? Esetleg ennyibe veszel minket, gyerekeket, hogy azt hiszed, ezt megcsinálhatod? Csak hogy tudd, én nem vagyok gyerek - lovallja bele magát teljesen a témába, mire felvonom a szemöldököm. Ha nem lenne lehetetlen, akkor biztos megfordulna a fejemben, hogy minket elcseréltek a kórházban és ő az anyám vérszerinti lánya, nem pedig én.

- Hé, nyugi! Nem kell egyből nekiesni mindenkinek - sóhajt egyet Mia meglepően fáradtan. - Arról nem Julia tehet, hogy ma reggel elfelejtetted bevenni az ideggyógyszeredet. Egyébként meg teljesen mindegy, hogy mi az időpont, ráérünk egész nap. Gyakorlatilag miénk az egész pálya, mindössze öttől hétig lesz edzés a rekreációs csapat egy részének, pontosabban a kisebbeknek.

- És ez engem hol nyugtat meg? Itt vagyok fél nyolc óta, szerintem teljesen jogos, ha ideges vagyok. Végül is, csak a karrieremről van szó, nem másról.

- Attól, hogy a gyakorlásaink első napján elkések, teljesen mindegy mennyit - na, jó, nem mindegy, mert ha annyi ideje várnék, mint ő, akkor én is ideges lennék, de vagy én jöttem rossz időpontra, vagy Mia mondott rosszat -, nem ezen fog múlni annak a két és fél fordulatnak a sikere.

- Ha te mondod - fújtat egyet, majd a vele szemben ülő barna hajú lányra téved a tekintete, aki egészen idáig megszeppenve ült a helyén. - Ó, egyébként ő a barátnőm, Sofia, ezen a héten nálam van látogatóban, egyenesen Moszkvából - jelenti be úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha nem lenne nekem elég vele és Miussal.

- Ha zavarok, akkor igazán elmehetek - szólal meg viszonylag vékony hangon, szinte már érthetetlen orosz akcentussal, mire majdnem felvonom a szemöldököm, de visszafogom magam. - Én igazán nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek.

- Semmi baj, maradhatsz - mondom, holott legszívesebben az ellenkezőjét felelném, de nem egy ártatlan, vagy legalábbis ártatlannak kinéző gyereken fogom leverni azt, amiről nem ő, hanem az arrogáns kis barátnője tehet. - Én most elmegyek öltözni, körülbelül tíz perc. Utána találkozzunk a tornateremben.

- Ott nincs jég - vágja rá Marina, mintha teljesen hülye lennék.

Szívem szerint kommentálnám a dolgot, de nem teszem, inkább összeszorítom a fogam és elmegyek öltözni. Nyugalom Julia! Ha minden igaz, akkor már csak egy hétig van a városban, csak annyit kell kibírnod vele.

Ahogy belépek a tornateremnek kinevezett raktár ajtaján, egyből Marina hitetlenkedő tekintetével találom magam szemben. Nem tudom, de igazából nem is akarom elképzelni, hogy mi zajlik le a lány fejében, miközben megfordul a tengelye körül, véleményem szerint nem először, de nem is másodszor. Rendben, nem ez a legszebben kialakított tornaterem a világon, de az egész épületben, csak itt található egy viszonylag régi, de még használható dobbantó, egy matrac, ami tavaly lett lehozva a fenti balett teremből, és kissé sárgás, fehéres falak, valamint halovány fény. Mindazonáltal a célra tökéletesen megfelel.

- Mióta csinálja teszt? - nézek Miára, miközben leteszem mellé a korcsolyáim és egy üveg vizet.

- Mióta bejöttünk, de már kezd baromi idegesítő lenni. Eleinte azt is hajtogatta, hogy ilyen nincs, ez rosszabb, mintha a pokolba került volna, de szerencsére az első szólásra abbahagyta. Bár, ez azt jelenti, hogy nagyon lesokkolhatta a hely. Egyébként tényleg, miért ide kellett jönnünk, és miért nem a jégpályára?

- Eleinte oda akartam vinni, de aztán rájöttem, hogy azzal nem megyek semmire, ha szerencsétlennel ötmilliószor megpróbálom megugratni az ugrást, amiből minden bizonnyal egy se fog sikerülni. Inkább megpróbálkozom anyád módszerével.

- Anyáéval? - pillant rám meglepve.

- Igen - mosolyodom el halványan. - Tudod, nem mindenki tanulja meg olyan gyorsan a tripla ugrásokat, mint te. Én hosszú ideig szenvedtem velük. Már elmúltam tizenhárom, mikorra mindegyik, ugyan hellyel-közzel, de sikerült. Te hány éves is voltál, mire minden tripla ugrásod sikerül?

- Tizenegy és tizenkét éves koromra mindet sikerült stabilizálni, legalábbis majdnem mindet - tűnődik el, mire bólintok. Ez így lenne a normális, legalábbis olyan intenzív edzésterv mellett, amilyen Miáé, és az összes olyan kislányé, akiket a szülők, az edzők, vagy éppen az adott ország korcsolyaszövetségének tagjai nemzetközileg akarnak versenyeztetni. Ahogy az elutazásunk napján elnéztem Marina edzését, és hallgattam a szavait, arra a következtetésre jutottam, hogy őt leginkább a szülei támogatják, nem pedig az edzője, vagy az amerikai föderáció. Mindenesetre azon nem változtat, hogy láthatóan a nő, aki állítólag kis kora óta foglalkozik vele, nem szentelt elég időt arra, hogy az ugrásokat rendesen megtanítsa neki.

- Rendben - tapsolok kettőt. - Egy kis figyelmet kérek, az…

- Mit keresünk itt, egyáltalán? Mi ez a hely? - tér észhez a révületéből Marina. - Arról volt szó, hogy az ugrásban segítesz, nem pedig ide hozol!

- Oké - fonom össze magam előtt a karjaimat -, ha véget ért a hiszti rohamod. és esetleg megint hajlandó vagy angolul beszélni, akkor folytatom az előbb félbeszakított mondatom, mely pont a válaszokat tartalmazta volna a kérdéseidre - mondom az immáron oroszul beszélő lánynak, aki erre egyből elhallgat. - Szóval, mielőtt közbeszóltál azt akartam mondani, hogy azért vagyunk itt, mert úgy gondolom, a hagyományos módszert már eljátszottátok párszor az edződdel.

- Párszor? - horkan fel. - Szinte minden nap rám köti azt a hevedert, majd azt kéri, hogy ugráljak, miközben a heveder végére erősített bottal emel magasabbra, hogy meglegyen az ugrás. Nem jött rá félévnyi próbálkozás után, hogy ez nem segít. Egyfolytában azt hajtogatja, hogy ha másnak is sikerült, akkor nekem is fog, ne hisztizzek, hanem csináljam. Nem érti, hogy én nem olyan vagyok, mint mások, mint például ők - mutat a másik két lány irányába, akik egymás mellett ülnek a padon.

- Sejtettem, így gondoltam, más „utat” választok. Engem annak idején így tanított meg az edzőm arra, hogy ki tudjam forogni magukat a tripla forgásokat. A dolog lényege az, hogy a dobbantóról ugrasz el, és úgy forogsz. Lényegében ugyanazon az alapon működik, mint a heveder, ad egy kis plusz lökést, azonban itt te fogod elérni ezt, nem pedig egy külső ember.

- Érdekesen hangzik - hajtja oldalra a fejét - talán még sikerülhet is.

- Talán, azonban alig van időnk, ugyanis ha jól emlékszem, vasárnap utazol.

- Dehogy - legyint. - Elfelejtettem szólni, de változott a terv, december negyedikén reggel megyek haza, ha jól sejtem, pont egy nappal azelőtt, hogy ti elutaznátok Oroszországba. Szóval van három teljes hetünk.

- Rendben, ez azt jelenti, hogy ezen a héten csütörtökig nagyrészt itt leszünk, utána majd összehangoljuk valahogy a kettőnk idejét, ha ez nem sikerül, akkor majd hétvégén fogunk a jégen dolgozni - sóhajtok. Pedig pont ezt szeretem a versenyszezonban, azt, hogy Aliona bár keményebb a hétköznapi edzéseken, a hétvégéket meghagyja pihenőnapnak, mondván, valamikor mentálisan is fel kell töltődnünk, magyarán aludni sem árt néha napján.

- Felőlem - vonja meg a vállát, mint akit már egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondok. - Kezdhetem? - szegezi rám kék íriszeit, mire bólintok, majd hozzáteszem, hogy melegítsen be, mielőtt elkezd ugrálni. Erre persze kapok egy lesajnáló pillantás, melynek tulajdonképpen az az üzenete, hogy; „Sportoló vagyok, tudom mi a dolgom!”.

Míg ő bemelegít, addig én a két kislány segítségével a terem közepére tolom a matracot, közvetlen elé pedig a dobbantót. Ezután Marina első próbálkozásai úgy sikerülnek, ahogy arra számítok. Ismeretlen neki a módszer, így úgy esik-kel, mintha a jégen lenne, azzal a különbséggel, hogy a matracon nem szerez kék-zöld foltokat. Persze, az elmozdul, és néha-néha vissza kell tolnia, de utána folytatja. Úgy három, négyórányi intenzív esés után végre sikerül talpon maradnia. Persze, nem tökéletes, mert ellép belőle, de mi, a lelkes, de közben halálosan unatkozó nézőközönség egy kisebb tapssal jutalmazzuk a teljesítményét. Ennek örömére meghajol, megigazítja a copfját, melyből a hajának kilencven százaléka kihullott, majd folytatja az ugrálást. Jómagam szerencsére készültem, ugyanis mielőtt feljöttem, megálltam a büfénél, és vettem egy szendvicset, azonban Mia ás Sofi nem gondoltak erre, így valamikor három és négy óra között végleg megunják a nézelődést, így korcsolyáik társaságában, egy kurta köszönés kíséretében elhagyják a termet, ezzel magunkra hagyva kettőnket.

Nem sokkal négy óra előtt kezdem azt hinni, hogy Marina egy edzőrobot, ugyanis reggel óta folyamatosan ugrál lefelé arról a dobbantóról, csak néha-néha áll meg inni, illetve egyszer ebédelni, de csak valami apróságot, hogy a forgás közben biztosan ne jöjjön vissza. Én, mikor először csináltam ezt, körülbelül másfél óráig bírtam a tortúrát, utána gyakorlatilag térden állva könyörögtem Alionának, hogy hagyjuk abba, ő pedig vagy kétszer parancsolt vissza, mire végre belement. Azonban, miután második, vagy talán harmadik alkalommal sikerült a három forgásból éppen hogy, de talpra megérkezni, na, én akkor lettem olyan megszállott, mint Marina már az elején. Persze, ő és én különbözőek vagyunk, az előttem ugráló lány úgy érzi, hogy a karrierje, az élete múlik ezen, én akkor még nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, csak egy tizenkét, tizenhárom éves lány voltam. Az megint más kérdés, hogy ezek a tripla ugrások teljesen tökéletesen csak két évvel később sikerültek.

- Mára ennyi elég volt - nézek az órára, melynek kismutatója pont abban a pillanatban ér a négyesre - majd holnap folytatjuk.

- De… még… nem… sikerült… rendesen… megállnom… - lihegi, miközben elterül a matracon. Édes Istenem, folyik szerencsétlenről a víz, alig áll a lábán, de az a legnagyobb gondja, hogy nem sikerült tökéletesen megcsinálnia egy feladatot. Ezek szerint tényleg igazak azok a városi legendák, melyek arról szólnak, hogy az orosz és amerikai versenyzőket gyakorlatilag halálra dolgoztatják a siker érdekében.

- Jó, akkor mondjuk azt, hogy ha osztályoználak, akkor a mai feladatra ötöst kapnál. Így már hajlandó vagy abbahagyni? - vonom fel a szemöldököm, mire már csak csukott szemmel bólint. - Nézd - ülök le mellé némi gondolkodás után a matracra, hátha fáradtan kicsit kedvesebb -, értem én, hogy nagyon akarod azt az ugrást, de azért nem kéne ennyire megerőltetned magad, van időd, még fiatal vagy. Ha csak később érsz be, az se, baj. Vannak olyanok, akik mindenféle junior karrier nélkül robbannak be a köztudatba.

- Leszek valaha olyan jó, mint ők? - nyitja ki félig a szemét, mire kissé zavartan nézek rá, mert elképzelésem sincs, hogy kiket takarhat az „ők” kifejezés. - Mia és Sofi. Leszek valaha olyan jó, eljöhet az a pillanat, mikor legyőzöm őket?

- Nézd, nem fogok zsákbamacskát árulni, mert nem hiszem, hogy ezt várod tőlem, nem vagy egy született tehetség, mint ők. Nem fog tetszeni a hasonlat, de inkább olyan vagy, mint én. Keményen dolgozol minden egyes nyújtásért és ugrásért, ha jól sejtem. Te vagy az első, aki a pályára érkezik és az utolsó, aki elhagyja azt. De tudod, van egy mondás, miszerint a kemény munka legyőzi a tehetséget, mikor a tehetség ellustul, mert azt hiszi, hogy neki nem kell annyit dolgoznia. Akkor az, aki végig keményen dolgozik, felülkerekedhet rajta.

- És ez mikor lesz? - támaszkodik föl a matracon.

- De kis telhetetlen vagy. Egyébként nem tudom, majd egyszer, mikor az élet megfelelőnek találja a pillanatot. Talán már most, bár ezt kétlem, szerintem inkább a jövőben, olyan öt, talán hat év múlva. Persze, nem vagyok jós, nem ígérhetem, hogy ez valóban így lesz.

- Hát jó, de ne foglalkozzunk a jövővel, egyelőre maradjunk a jelennél - áll fel. - Most megyek öltözni, holnap találkozunk, és tegyél meg nekem egy szívességet. Ne késs! Az idő nem telik lassabban - néz rám ismét úgy, mintha ő lenne az Angol királynő, és a világ arra várna, hogy ő parancsokat osztogasson.

Istenem, jó hosszú három hétnek nézünk elébe!

Érdekes, huszonegy nap hosszúnak tűnik, ha az ember előtte áll, azonban mikor az már mögötte van, olyan rövidnek tűnik, mintha egy nap telt volna el, pedig ez nem így van. Az idő múlik, ezt mutatja az is, hogy ha a naptárra nézek, az már december harmadikát mutat. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi áll mögöttem. A napjaim úgy néztek ki, hogy Marina, edzés, Marina, alvás. Az a szőke kislány teljesen rám telepedett az első másfél hét után. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy megadtam neki a telefonszámomat, így néha még éjszaka is felhív a random kérdéseivel, néha pedig a hisztijével, hogy neki semmi sem fog sikerülni. Olykor már komolyan azon vagyok, hogy elküldöm őt valami melegebb éghajlatra, de aztán eszembe jut, hogy egy gyerekkel van dolgom. Persze Mia, Stefi, Mihael és Chris - aki nem tudom mikor kezdte el nézni a tanítási kísérletemet, de láthatólag élvezi a szenvedésemet - nagyon jókat derülnek ezen, de megérteni, vagy esetleg segíteni egyikük sem akar.

Azt pedig már nem is említem, hogy szerintem Alionának teljesen elmentek otthonról. Mikor a grand prix széria hatodik versenye után kiderült, hogy ötödik helyen ugyan, de bejutottunk a fináléba - ha úgy tetszik, döntőbe -, teljesen megőrült. Idén már másodszorra borította fel a saját edzési tervét, mely annyiban változott, hogy kevesebb táncóra, kevesebb edzőtermi munka, és sokkal több jégen töltött idő, ahol kénye-kedve szerint kínozhat minket. Persze, most biztosan van, aki azt gondolja, hogy túlzok, de ez nem így van.

Mert szerintem az már tényleg bajos, mikor az átlagos napi négy, esetleg ötórás jeges edzés helyett tizenkét órát vagy a jégen, úgy, hogy az edződ olyat vár tőled, tőletek, ami szinte már lehetetlen. Az pedig már a dolgoknak a legalja, ha az ember egy esés után két dolgot tapasztal. Az egyik az, hogy nem tudja, hol kezdődik ő és hol a párja, akivel elesett, a másik pedig az, hogy végül is mindegy már, ugyanis annyira fájnak a tagjai, hogy egy folttal több, vagy kevesebb már igazán nem számít.

Az pedig már külön hab a saját tortámon, hogy a korcsolyám edzésről edzésre rosszabbul fest. Azt hiszem, hogy a jobbnak az orráról már kezd lehámlani a bőr, ami minden, csak nem jó. Mikor ezt megláttam, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy az Oroszországban lévő versenyig betöröm az új pár korcsolyámat, azonban aznap este, mikor beültem a kádba, arra lettem figyelmes, hogy a meleg, fürdőhabos víz csípi mind a két bokámat és a fölötte lévő részt. Akkor vettem észre, hogy a sok edzés és esés közepette már a régi párnak is sikerült kidörzsölnie a lábam. Mondjuk nem csak az enyémet, mert másnap, az egyik szünetünkben láttam, hogy Chris lába is be van kötve, körülbelül ugyanott, ahol az enyém. Pontosan ekkor sikerült megbizonyosodnom róla, hogy nem velem van a baj, ez már tényleg sok.

Persze, most felmerülhet a kérdés, hogy hol van, vagy is volt ilyenkor apám? Hát Svájcban, valami rendkívüli gyűlésen, ami után úgy döntött, hogy még marad egy kicsit elintézni az ügyeit, majd velünk Szocsiban találkozik.

- Elég, elég, elég - kulcsolom össze a karom magam előtt, miközben nézem Marinát, ahogy feltápászkodik a jégről. Mondanom sem kell, hogy már megint elesett, ismét az axelből, és még mindig nem tudom, hogy mit tehetnék érte többet, pedig holnap utazik. - Hagyjuk abba, ennek most semmi értelme. Ne haragudj, de nem tudok teljesen rád koncentrálni. Ne mondj semmit - emelem fel a két kezem, mert látom, hogy robbanni akar -, tudom, holnap utazol, és még mindig semmi eredmény. Nézd, nekünk ma, ha minden jól megy, csak egy rövidített edzésünk lesz, ahol egyszer elpróbáljuk a programokat, majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk szerdán, és hasonlók. De ezután, olyan három körül találkozhatunk, ha szeretnéd.

Lehet, hogy bunkó vagyok, de nem várom meg a válaszát. Minden szabadidőmet, ami mostanában volt, vele töltöttem, nekem is kell egy kis szünet. Így felbaktatok Marina felnőtt és férfi alteregója, vagyis Chris mellé, aki láthatóan pontosan olyan kimerült, mint én. Ennek köszönhetően kivételesen nincs hozzám egy szava sem, csak rám pillant, majd megint hátradönti a fejét. Én erre a gesztusra csak megvonom a vállam, majd leülök egy székre, és onnan nézem, ahogy a szőke kislány megcsinálja az szokásos, edzésvégi levezető köröket. Annyira elszánt, és annyira keményen dolgozik. Azt a fránya axelt leszámítva szépek és magasak az ugrásai, többnyire jó élre is érkezik, de ez nem elég. A fentebb említett elem sikeres végrehajtása nélkül nem sokra mehet. Persze, szimplát ugorhat belőle, az megy is neki, de azzal az erős amerikai mezőnyben semmire sem mehet.

- Minek töröd magad ezzel a lánnyal? Ha engem kérdezel, semmi értelme.

- De nem kérdeztelek, mert nem érdekel a véleményed, ha eddig nem tűnt volna fel - felelem kurtán, majd megint a jégre szegezem a tekintetem, melyen már nem találom meg Marinát.

- Hű, Julia Fabbri, ma harapós hangulatban van, ilyen sem volt még.

Álmos és fáradt vagyok, minden vágyam az, hogy az ágyamban fekve aludhassak, ahelyett, hogy itt üljek a jégpályán, ahol az eddigi életem közel hetven százalékát töltöttem. Néha az ilyen napokon, mikor elegem van mindenből és mindenkiből, szeretnék olyan átlagos életet élni, mint a legtöbb lány. Régebben - többnyire matematika órán - sokat gondolkoztam azon, hogy milyen lehet átlagos életet élni, olyat, amit nem az határoz meg, hogy mikorra kapod a jégidőt, mikor szabad a táncterem és mikor tud fogadni az orvos, vagy éppen a masszőr. Most, ahogy itt ülök, és Chris gúnyolódását hallgatom - ami talán most nem is az, csak már én veszem annak - azon kapom magam, hogy szívesebben ülnék egy egyetem padjában, mint itt.

Mindenesetre úgy érzem jobbnak, ha a mostani hangulatommal nem válaszolok a páromnak, így inkább kihalászom a farmernadrágom zsebéből a telefonom, meg a fülhallgatómat, melyet bedugok a fülembe, majd elkezdem nézegetni a mappákat, melyekbe a zenéimet rendezgettem, azonban a régi olasz slágerek és a modern pop dalok között egy olyat sem találok, ami tetszene. Végül egy kis hezitálás után rámegyek a Korcsolyazenék nevezetű mappára, mely három másik mappát tartalmaz, melyeknek olyan kreatív nevei vannak; hogy Julia, Romeo és Chris. Ezekben vannak azok a zenevágások, melyekre a jégen bármit is csinálok és csináltam, kicsit rendszerezve. Végül, némi hezitálás után azt a kis ikont választom, mely a testvérem nevét viseli, mert abban van az a zene, melyre most szükségem van. Így néhány kattintás után a fülemben megszólal a tavalyi kűrünk zenéje, mely Csajkovszkijtól a Hattyúk tava. Pontosabban a négy hattyú tánca, és kisebb bevágások a darabból, hogy a szám kitegye azt a négy percet, amennyit a kűrnek kell.

Csukott szemmel hallgatom a zenét és azt hiszem, hogy el is bóbiskolok, mivel látom magam előtt, ahogy négyen táncoljuk. Marina, Sofi - aki egyébként nem tudom, mit keres az álmaimban, mert alig beszéltem vele, amíg itt volt -, Mia és én. A mozdulatokat tökéletesen egyszerre csináljuk, pontosan úgy, ahogy annak idején egy videóban láttam. Azonban egyszer csak, mikor valahol a közepénél jön a vágás megállunk, majd a sor elején lévő szőke kislány kiválik és elkezdi táncolni Odettnek azt a szólóját, melyre a szerző eredetileg írta a művet.  Legalábbis egy ideig, aztán hirtelen megáll, nekifut, és Isten se tudja, hogyan, csinál egy tökéletes dupla axelt, amiből tökéletesen érkezik meg, úgy, hogy pár másodpercig mozdulatlanul áll meg, majd visszaáll Sofi mellé, és onnan folytatjuk, ahonnan abbahagytuk. Ez az álom, vagy nem is tudom, minek nevezzem, megismétlődik még párszor, majd egyszer csak valamelyik „visszajátszás” kellős közepén egy kellemetlen, de ismerős pityegő hang csendül fel a zene helyett. Ennek hatására az előttem lévő balett ruhás Marina képének helyét sötétség veszi át.

Ahogy megmozdítom a fejem, egyből egy kis fájdalom hasít a nyakamba, ugyanis a világ egyik lehető legkényelmetlenebb pózában aludtam, vagyis szundítottam el, mivel mikor a mobilom kijelzőjére nézek, kiderül, hogy alighogy negyven perc telt el azóta, hogy hazaküldtem a szőke lányt. Mindenesetre megmozgatom a nyakam, hogy kimenjen belőle a görcs, közben elnyomok egy ásítást.

- Jobbra, balra, jobbra, balra - mondogatom, miközben ide-oda hajtom a fejemet.

- Te meg mi az istent csinálsz? Úgy nézel ki, mint aki most szökött az elmegyógyintézetből - közli a Chris, mire felé fordítom a fejem. Remek! Őszintén reménykedtem, hogy az alvásom alatt eltűnt, elment, felszívódott, vagy egyszerűen csak kedvesebb lett, de ilyen maximum az álmaimban történhetne meg.

- Tök mindegy - fújom ki a levegőt. - Aliona ugye véletlenül sem akar korábban jönni?

- Nem hiszem, időpontra ment az… - akad meg hirtelen, mintha valami olyat kezdett volna el mondani, amihez nekem semmi közöm. Erre a tényre érdeklődve húzom fel a szemöldököm és próbálom elkapni a tekintetét, amit most még véletlenül sem enged.

- Szóval mit is akartál mondani, hol van anyukád?

- Itt - hallunk meg egy ismerős hangot, azonban mikor a hozzá tartozó testet keressük, sehol sem találjuk. Jó sok körbekémlelés után már azt hiszem, hogy csak a nagy tárban hallatszó visszhangok szórakoztak velünk, mikor a széksor legaljánál megpillantom az edzőnket, akiről hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy valóban ő az, vagy csak a halovány mása. Ahogy nézem azt a nőt, aki ott áll, akaratlanul is, de ledermedek. Szokásos bundakabátja és farmerja helyett egy egyszerű melegítő felső és a hozzá tartozó tréningnadrág van rajta, a haja pedig szedett-vedett, konkrétan olyan, mintha most kelt volna fel, de talán nem is ez a legfurcsább - még akkor se, ha az elmúlt tizenvalahány évben nem láttam ilyen otthoni, vagy éppen hétköznapi öltözékben, mert legrosszabb esetben is egy farmerben és egy pólóban mutatkozott, melyhez egy ízlésesen összefogott copf párosult. Hanem a bőrének fehérsége, mely a jégével vetekszik, a karikás szemei, melyek olyanok, mintha napok óta nem aludt volna eleget, és az a fáradtág, ami jelen pillanatban az egész lényéből sugárzik, nem természetes. Persze, Alionának is lehetnek rossz napjai, már volt is neki, de én úgy érzem, hogy ez más, hiszen tegnap még minden rendben volt, legalábbis úgy nézett ki, mintha rendben lenne. De ebben sem vagyok annyira biztos, megmondom őszintén, a nagy hajtásban és Marina tanításában teljesen megfeledkeztem arról, hogy a körülöttem lévő embereket figyeljem. De ekkora változást csak észrevettem volna. Vagy nem?

Igazából nem tudom milyen indíttatásból, de Chrisre tévednek a szemim, aki immáron állva nézi az anyját kifürkészhetetlen tekintettel, miközben ökölbe szorított kézzel markolja a rajta lévő farmernadrág szárát.

- Minden rendben? - teszem fel ezt a nevetséges kérdést, igazából ezt sem tudom, kinek, mert láthatóan semmi sincs rendben, és úgy néz ki, hogy az elmúlt három hétben ismételten sikerült elsiklanom valami fontos felett, ami észre kellett volna vennem. Mondjuk az már kiderült életem eddigi tizenkilenc éve alatt, hogy elég figyelmetlen vagyok, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire.

- Igen - mondják egyszerre a jelenlévők, ezzel kirángatva engem a gondolataim világából.

- Oké - bólintok, miközben kettejük között kapkodom a tekintetem, de már nem szólalok meg, mert bármilyen meglepő, egy dologgal tisztában vagyok, azzal, hogy mikor kell hallgatni, és ez most az a pillanat, amikor nekem, mint kívülállónak, azt kell tennem. A csönd kettejük között hosszúra nyúlik, hosszabbra, mint én arra számítok, mindez úgy, hogy egyikük sem mozdul, csak határozottan nézik egymást. Talán a szemükkel kommunikálnak, vagy nem tudom, de az biztos, hogy valami olyasmi történik kettejük között, amit én, a gyerek, vagyis Chris szemszögéből biztosan, nem érthetek meg.

- Menjünk! - fordít végül hátat az edzőnk olyan váratlanul, hogy akaratlanul ugyan, de egy picit hátra kell hőkölnöm, annyira rákoncentrálok a nőre. - Az irodámban megbeszéljük, amit kell. Itt kicsit hideg van.

Egészen eddig a szezonig Aliona irodája olyan volt számomra, mint Mózesnek az ígéret földje. Itt volt szinte mellettem, mégsem mehettem be, mert féltem a következményektől, meg mi keresnivalóm lett volna itt. Idén meg már harmadszor ülök ugyanabban a bőrfotelben, farkasszemet nézve a nővel, aki azóta az edzőm, hogy a jégre léptem, ám most mégis úgy érzem, hogy egy ismeretlen ül előttem. Látom, ahogy beszél, hallom a hangját, azt is értem, hogy mit mond, mégis úgy érzem, hogy nem ismerem. Persze, ez részben igaz is, mert még sosem jártam a házában, a gyerekein és a volt férjén kívül senkit sem ismerek, bár talán Marco Fontana-t elég meredek dolog az ismert emberek csoportjába sorolni, mivel kétszer találkoztam vele még Rómában, és az is odáig terjedt, hogy köszöntem neki. Ezen kívül pont annyit tudok róla, mint más ember, ami szerintem egy kicsit ciki dolog, de arról meg nem tehetek, hogy nem nyílt meg előttem, és nem avatott be a magánélete részleteibe. Amihez talán semmi közöm.

- Julia, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?

- Hát persze - támasztom a tenyerembe az arcom, melynek köszönhetően a könyököm belesüpped a karfa vattával és bőrrel bevont részébe.

- Akkor lennél olyan kedves elismételni, amit mondtam? - fúrja barna íriszeit az én szemeimbe. Hoppá, úgy fest, van, ami most is ugyanolyan!

- Arról beszéltél, hogy holnapután nyolckor indulunk, ezt követően elfoglaljuk a szállást, utána azt csinálunk, amit akarunk. A megérkezést követő nap pedig délelőtt lesz a táncosoké a jég, közvetlenül a lányok után, ahol azt szeretnéd, hogy elsősorban a Carmenre fordítsuk a hangsúlyt, mert ott vannak nagyobb hiányosságaink.

- Nagy vonalakban igen, és hány órakor fogunk megérkezni Sochiba?

- Azt mondtad, négy óra az út, vagyis délre.

- A frászt! - csap az asztalra ingerültem, bár kissé erőtlenül, mert nem szól akkorát az ütés, mint amekkorát várok. Ennek ellenére felkapom a fejem, mert így, a jégen kívül Aliona soha nem emelte fel velem szemben a hangját. - Látom mégse sikerült teljesen rám figyelned. Ideje lenne végre kinőnöd azt az elkényeztetett kislány stílust, amiben talán egész életedben benne voltál. Akkor talán tudnál rám figyelni, és foglalkozni azzal is, hogy mi a fenét fogsz csinálni egy ismeretlen országban, aminek még alapszinten sem beszéled a nyelvét. Ezek mellett miért jártál te tizenkét évig az iskolába? Mert tanulni nem sokat tanultál, az egyszer biztos. Időeltolódás, Julia. Ha jól tudom, akkor tapasztaltad már párszor. De…

- Anya! Nem...                  

- … ezen, talán már meg sem lepődök, mert mondd, figyelsz te magadon kívül másra? Mert sem most, sem a jégen nem tűnik úgy, hogy Julia Fabbrin kívül más is érdekelne ezen a világon. Talán ezért van az, hogy a…

- Értettem - állok fel a székből úgy, hogy remeg a kezem, a lábam, és a hangom is, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarom hallani ennek a mondatnak a folytatását. Talán azért, mert az egy olyan szakadást tudna okozni a kapcsolatunkba, amin ha akarnánk, akkor se tudnánk túllendülni.

Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben azt az embert nézem, akiben eddig mindenkinél jobban megbíztam. Látom, ahogy a szemei elkerekednek a kimondott szavak után, mert rájön mit is mondott nekem valójában.

Igazából nem érzem úgy, hogy nekem bármi mondani valóm lenne, azt hiszem, mindent hallottam, amit hallanom kellett. Igyekszem megőrizni a maradék méltóságom, már ha nekem még van olyanom bárki előtt is, így lassan hagyom el az irodát, nem rohanok ki zokogva. Azt hiszem, hogy Aliona a nevemet mondja, talán magyarázkodni akar, talán csak bocsánatot kérni, de nem érdekel, most nem. Pár nap múlva talán kíváncsi leszek rá, talán meghallgatom a mondandóját, ha még el szeretné mondani, de ez most nem az a pillanat.

Érdekes módon azt hittem, hogy ha kiérek, zaklatottabb leszek, esetleg zokogva rohanok az öltözőig, de nem teszek ilyet. Talán a sokk az oka, talán valami más, de a helyzethez képest meglehetősen nyugodt vagyok, legalábbis külsőleg. Ugyanis a szívem hevesen dobog, az agyamban pedig ezernyi gondolat cikázik, pillanatok az elmúlt évekről, az elmúlt versenyekről. A szemembe folyamatosan gyűlnek a könnyek, de én mindig kitörlöm őket, mert tudom, hogy ha egy elindul, akkor azt követi a többi is. Én pedig erős vagyok, vagy legalábbis próbálom magam annak mutatni.

Úton az öltözőbe összefutok pár emberrel, leginkább névtelen versenyzőkkel és az edzőikkel, akik elsősorban a két hét múlva esedékes nemzeti bajnokságra készítik fel a versenyzőiket, hogy azok jó helyezést érjenek el, hogy a szövetség számoljon velük, mikor embereket kell küldeni a nemzetközi versenyekre. Én mindenesetre kedvesen biccentek és köszönök, mindenkinek, aki szembe jön velem, mert ez így illik. Mikor kiérek a jéghez, intek Stefinek, aki éppen a bemelegítő köröket rója, miközben az edzője finnül adja neki az instrukciókat, melyekből csak az ugrások neveit értem, mást nem. Mindenesetre nekik is köszönök, majd tovább megyek, vagy legalábbis próbálok, azonban van olyan még ezen a kerek világon, akit nem tudok átvetni az álmosollyal és az pont a legjobb barátnőm, ki olyan gyorsan érkezik a palánkhoz és kapja el a kezem, hogy azt a találkozást valószínűleg még két utcával arrébb is hallják.

- Hé, jól vagy? - hajtja oldalra a fejét, miközben kék szemeivel többször is végig mér.

- Ezt akár én is kérdezhetném ezután az ütközés után. Egyébként persze - bólintok -, körülbelül annyira, mint egy hóember a napon.

- Vagyis el akarsz olvadni? - kúszik egy féloldalas mosoly az ajkaira, amit kivételesen nem viszonzok. - Jó bocsánat, nem volt vicces - sóhajt egy nagyot. - Csak megpróbáltam oldani a feszültséget, rossz ötlet volt, sajnálom. Egyébként mi történt, kit kell laposra vernem? Remélem Charlotte a bűnös, mostanában nagyon viszket rá a tenyerem. Hallottad, hogy miket mondott, miért kerültetek be végül a fináléba? Felháborító, persze minden ember magából indul ki.

- Igen, hallottam, de nem foglalkozom vele, már csak azért sem, mert megnéztem, és a bírók nagy része nő volt a versenyeinken. Velük nehezen feküdtem volna össze - vonom meg a vállam.

- Szóval nem ő a probléma. Akkor Christian? Neki is szívesen behúzok. Vagy anyád?  Már bajosabb, de még megoldható, persze, csak ha megengeded. Vagy a bátyád? Na, rá már azóta pályázok, hogy megismertem.

- Nem ők azok, és aki megbántott az sem olyan ember, aki csak úgy megverhetnél.

- Jó - veregeti meg a vállam kedvesen. - Akkor, ha szeretnéd, mondd el, hogy mi történt, de gyorsan, mert azt hiszem, hogy a párod éppen téged keres. Épp az imént látott meg a lelátóról, és szerintem futva közeledik.

- Oké, akkor nagy vonalakban annyi, hogy valakinek sikerült elég rendesen belegázolni a lelki világomba.

- Értem, szóval Aliona volt - vonja le a következtetést, mire fent akadnak a szemeim. - Most meg ne kérdezd, honnan tudtam, majd később, ha egy doboz egészséges fagylalt mellet beszélgetünk, elmondom. Most csak fuss, ha nem akarsz vele találkozni, mert itt van, vagy menj elébe, ha beszélni akarsz vele - tanácsolja, majd hátra kiált valamit az edzőjének, aki az egész beszélgetésünk alatt Stefi nevét és valami finn szöveget kiabált, melynek gondolom az volt az értelme, hogy hagyja abba a beszélgetést. - Sok sikert, majd beszélünk - mondja még gyorsan, mielőtt végleg visszatérne a jégre.

Amint Stefánia eltűnik a palánktól, Chris felé nézek, aki az öltözők irányából közelít felém, pontosan arról, ahová eredetileg indultam. Remek. Megmondom őszintén, minden porcikám menekülni szeretne, azonban lassú és nyugodt léptekkel elindulok felé. Igyekszem úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, elvégre még egy minimum három órás edzést ki kell bírnom vele és Alionával, ami alatt úgy kellene viselkednem, mint egy profinak, vagyis félre kellene tennem azt az ellentétet, ami köztünk van.

Igazából mikor elindulok a párom felé, azt hiszem, hogy ez menni fog, meg tudom csinálni, végig tudok csinálni úgy egy edzést, hogy nagyon mérges vagyok Alionára, azonban ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, úgy érzem, hogy ez nem fog menni. Nem lesz meg az a feltétlen bizalom, aminek versenyző és edző között ugyanúgy meg kell lennie, mint egy pár két tagjai között. Mikor mellé érek, a kezdeti elhatározásommal ellentétben nem mondok neki semmit, csak elmegyek mellette, arra, amerre eredetileg indultam.

Ahogy belépek az öltözők folyosójára, és teszek előre pár lépést, feléled bennem a remény, hogy békén hagy, ám ez olyan gyorsan hull porba, hogy arra szó nincs, mivel meghallom, ahogy az ajtó becsukódik, és mikor megfordulok, nem kell csalódnom. Christian áll mögöttem.

- Ha az imént történtekről akarsz beszélni - ugyan, mi másról akarna? -, akkor nincs mit mondanom.

- Ma elmarad a betervezett edzés - mondja kurtán, mire bólintok, majd hátat fordítok neki, ezzel jelezve, hogy semmi kedvem beszélgetni vele, de nem veszi a lapot, vagy egyszerűen csak nem akarja. - Kérlek, ne haragudj rá, nem akarta azt mondani, és hidd el, nem úgy gondolta, csak mostanában nehéz napjai vannak. Ideges, és…

- Nem érdekel - fordulok megint hátra. - Nekem is voltak nehéz napjaim, van, hogy én is ideges vagyok, de mégsem rajta töltöm ki a dühömet. Nem hordom el mindennek, és nem kiabálom le a fejét azért, mert megfeledkezik egy két órás időeltolódásról.

- Nem érted, semmit nem értesz. De hogyan is érthetnéd, hiszen nem tudsz semmit - rázza a fejét, a hangját pedig nem tudom hová tenni, olyan, mintha egyszerre lenne neki kellemetlen és szórakoztató ez a helyzet.

- Akkor talán be kéne avatnod - tanácsolom szenvtelenül, mert kezd elegem lenni abból, hogy én vagyok az önző, de nekem kéne mindent elnéznem úgy, hogy közben valamit eltitkolnak előttem.

- Sajnálom, de nem tehetem – feleli, és érdekes módon a hangjából igazi szomorúságot hallok kicsengeni, nem pedig a szokásos gúnyt. Néha, sőt, szinte mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Chris nem velem egyidős, hanem lassan huszonhat éves. Ez mondjuk leginkább a viselkedésének köszönhető, azonban most, ahogy itt áll előttem, és olyan mérhetetlen szomorúság sugárzik belőle, melyet én nem értek, annak tűnik, akinek lennie kéne. Egy komoly és érett férfinak.

- Akkor erről ennyit - fordítok neki ismételten hátat, mert ebben a beszélgetésben nem jutottunk egyről a kettőre. Pár pillanatig még várok egy kicsit, hátha van számomra valami mondanivalója, azonban mikor nem mond semmit, elindulok előrefelé. Nyugodtan lépkedek előre, már az ajtónál vagyok, mikor a párom megszólal.

-  Egy valamit ne feledj, az ember többnyire azon tölti ki a dühét, akit szeret, mert tudja, hogy azt utána sem veszíti el.

Azt hiszem, hogy választ vár tőlem, de mikor rájön, hogy ezt biztosan nem kapja meg, egy gondterhelt sóhaj kíséretében elhagyja a folyosót.

- Hát persze - nézek az ajtóra, amin az imént kiment, - én meg az Angol királyné húga vagyok.

Azt hiszem, hogy minden sportolóban él egy kis mazochista vonás. Ha ez nem lenne így, nem tudnánk hajnalok hajnalán felkelni azért, hogy aztán fájdalom és minden egyéb közepette órákon át eddzünk. Bennem most pont ez a hajlam erősödik fel, ugyanis ahelyett, hogy hazamennék és pihennék egy kicsit, ahelyett a jégen találom magam, ahol valami olyasmire készülök, amiről biztosan tudom, hogy fájni fog, de már várom is, ami egy kicsit beteges dolog.

Ahogy leveszem az élvédőimet és felsiklom a jégre, szabadnak érzem magam, úgy érzem, hogy repülök. Ahogy körülnézek a hatalmas pályán, kissé mosolyogva állapítom meg, hogy nincsenek sokan, így pont marad elég jég ahhoz, amit tervezek. Először bemelegítek, ahogy azt kell, mert bár szándékosan akarok magamnak fájdalmat okozni, megsérülni mégsem szeretnék, két nap múlva utazom Oroszországba. Amint úgy érzem, hogy elég sok kört róttam a pályán, koszorúzom kicsit, majd elkezdek előre felé csúszni. A súlyt a balról a jobb lábamra helyezem, melyet behajlítok, majd elrugaszkodom a jégről. Axel, a legnehezebb ugrás, mert mikor azt mondjuk, hogy „dupla” az nem két fordulatot jelent, mint a másik öt ugrásnál, hanem két és felet, így eshet meg az a dolog, hogy bár a korcsolyázó elölről indítja az ugrást, mégis hátrafelé érkezik.

Maga az ugrás pontosan úgy sikerül, ahogy várom, egy hatalmas eséssel, de ez nem tántorít el, mert pont ez volt a célom, mikor eldöntöttem, hogy ide jövök. Esni és kelni akartam, erre pedig nincs jobb recept, mint olyan dolgot csinálni, amit lassan öt éve nem csináltam. Sokan azt mondják, hogy olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Ez részben igaz is, az alapok megmaradnak, nem felejtettem elugrani, de ahhoz, hogy az ember meg tudjon érkezni, folytonos gyakorlás is kell. Mindenesetre nem megy el a kedvem, amint abbahagyom a csúszást a jégen, feltápászkodom, letörölöm a cicanadrágom, megigazítom a bokamelegítőm, majd megint lendületet veszek az ugráshoz, mely pontosan ugyanúgy végződik, ahogyan az előző. Eséssel.

Azt hiszem, hogy háromig, vagy négyig számolom az eséseket, onnantól csak várom, hogy mikor találkozom végre a jéggel. Persze, nem mondom, hogy nem fáj a dolog, mert de, van, amikor nagyon is, azonban úgy érzem, hogy a testem fájdalma elvonja a figyelmem a lelkem fájdalmáról. Ám miközben eszeveszetten ugrálok, gondolkozom is Marinán és az álmomon. Az egész annyira furcsa és abszurd volt. Persze, az első héten, mikor a dobbantóval edzettünk, többször is megjegyeztem, hogy olyan kecsesen spiccre érkezik, mint egy balerina, de sosem gondoltam volna, hogy ez valaha visszaköszön rám. Az egyik esésem után már felállni sincs kedvem, inkább az érkezési pózban csúszok tovább egy kicsit, addig, míg kitart a lendületem. Mikor megállok a jégen, kihúzom magam alól a lábam, megdörzsölöm a sajgó térdem, majd Stefire szegezem a tekintetem, aki éppen abban a pillanatban érkezik meg tökéletesen egy dupla axel - tripla toeloop kombinációból, melyet a kűrjében mutat be, ha minden jól megy. Ezt követően egy kis koszorú és lépéssor gyakorlás után belemegy az egyik legnehezebb, három ugráselemet tartalmazó kombinációjába, mely egy tripla lutzot, átvezetésképpen egy szimpla rittbergert, végül pedig egy tripla salchowot, amit nem mindig sikerül kiforognia, például most sem, így nem sokkal később ő is az én szintemen találja magát, a jégen. Azonban Stefánia velem ellentétben nem marad rest, egyből felpattan, és már menne is neki a kombinációnak megint, ha az edzője le nem intené, és oda nem hívná magához. Azt már nem tudom, hogy mit mond, vagy éppen mutogat neki, mert végre valahára feltápászkodom a jégről, majd a palánk azon részéhez csúszom, ahol az egyik pulóveremet, a vizemet és az élvédőimet hagytam. Amint odaérek hozzájuk, az első dolgom az, hogy leveszem a rajtam lévő felsőt, majd megigazgatom a rajtam maradt piros ujjatlant, végül pedig felpattanok a palánkra ahol első dolgom az, hogy igyak, a második pedig az, hogy magamhoz vegyem a telefonom, ahol elkezdem nézegetni az elmúlt három hét felvételeit, melyeket Marina gyakorlásáról készítettem. Azonban most nem úgy szemlélem őket, mint eddig, valahogy mindegyiket a furcsa álmom függvényében látom, azt is, ahol a dobbantóról ugrál, és azt is, ahol a jégen esik. Mind a kettőn gyorsan forgat, magasra ugrik és megfelelően spiccel, és… te szent ég! Hogy én erre eddig nem jöttem rá, pedig többször is megjegyeztem Miának, hogy ha balettozna, akkor egy-egy ugrás után tökéletesen meg tudna érkezni a spicc cipő fa végére. Ahogy kezdek „gyanakodni”, a telefonom becsúsztatom az egyik melegítő felsőm zsebébe, majd mielőtt leugranék a palánkról, a jobb lábamat az ölembe veszem, és spicc pózba feszítem. Ha igazam van, már pedig nagyon valószínű, hogy az van, akkor Marina azért esik mindig, mert nem a korcsolyájának élére érkezik, hanem a fogakra, amik az él elején vannak.

Mindenesetre, ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés, így leugrom az eddigi helyemről, visszaveszem a fekete kesztyűimet, majd besiklok a jég jobb szélére, ahol jelenpillanatban nem tartózkodik senki. Először körbenézek, minek köszönhetően a tekintetem akaratlanul is Aliona irodájának irányába téved. Nyugalom Julia, a mai napod ennél rosszabb már úgyse lehet, szóval most ne rá koncentrálj, hanem a kislányra, akinek még segíthetsz. Ezzel próbálom nyugtatni magam, mielőtt megint nekivágnék a jégnek.

Szerencsére a kis pihenőm nem volt olyan hosszú, így nem kell újra megcsinálnom a bemelegítő köröket, azonban Marina ugrásának imitálása előtt csinálok pár egyfordulatos ugrást, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Mikor végre rászánom magam, és elkezdek hátra koszorúzni, mikor úgy érzem, hogy eljött az idő, jó mélyről kifújom a levegőt, majd megfordulok, a balról a jobb lábamra helyezem a súlyt, majd elrugaszkodom a jégtől. Érzés alapján, a mai napon ez az ugrásom sikerül a legszebbre, talán ha nem akarnám szándékosan elrontani, a mai nap folyamán először sikerülne megérkeznem ebből az ugrásból. Azonban tartom magam az eredeti tervemhez, így mikor kezdem kinyitni az ugrást, mindent megteszek, hogy spiccel érkezzek a jégre. Ez sikerül is, így az él elején lévő karmok beakadnak a jégbe, melynek köszönhetően elkezdek előre esni, azonban olyasmi történik, amire még álmomban sem számítok. Hirtelen az az érzésem támad, hogy a jobb lábam kicsúszik a korcsolyából, miközben pedig erre figyelek, nem emelem magam elé időben a kezem, így már csak pont arra van időm, hogy a fejemet megvédjem a jéggel való találkozástól. Mikor leérkezem, a tüdőmből kiszorul minden levegő, és elhomályosul az előttem lévő világ. Pár másodpercig azt hiszem, hogy az eszméletemet is elvesztem, azonban ez nem történik meg, ehhez nem volt elég nagy az esés.

A hangok alapján úgy gondolom, hogy már nem vagyok egyedül, van körülöttem valaki, vagyis valakik, akik mintha veszekednének. Amikor kicsit fellököm magam, akkor tudom csak száz százalékosan kivenni Stefi aggódó hangját, amint azt kérdezi, hogy minden rendben van-e velem, azon kívül, hogy minden bizonnyal agykárosodásom van, hogy ilyeneket csinálok. De nem válaszolok neki, csak hátrapillantok a jobb lábamra, mert van egy nagyon rossz sejtésem is, ami be is igazolódik, amint meglátom, amit meg kell látnom.

- A francba már - dünnyögöm magam elé, majd a fejem visszaejtem a kezeimre, melyek továbbra is a hideg jégen fekszenek.

Azt gondoltam volna, hogy ez a nap ennél rosszabb nem lehet? Hát tévedtem, most sokkal, de sokkal rosszabb lett.