Tizedik fejezet ~ Bajnokok között

Sziasztok!

~  Köszönöm, csak ennyit tudok mondani, mivel az elmúlt időszakban, ami a két fejezett között telt el az olvasók száma 21-re gyarapodott. Ezt egyszerűen nem is tudom elhinni, de tényleg,
~ Valamint köszönöm az előző fejezethez érkezett négy kommentet és nyolc pipát, azok is nagyon jól estek.

~ Nos, kicsit késtem a fejezettel, ezt nagyon sajnálom. Őszintén ennek a késésnek két oka is van, az egyik, hogy mindig közbejött valami, a másik pedig az, hogy valahogy sokat szenvedtem írás közben. Egyszerűen semmi sem akart olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem. Hát, azt kell mondjam, hogy most sem olyan, de már sokkal közelebb áll hozzá, mint eredetileg.
~ Valamint a cím szerintem nem a legjobb, de más nem jutott esz eszembe, szóval ezt most nézzétek el nekem. Illetve, ha valakinek van jobb ötlete, várom az ötletét, mert lecserélem, ha az megtetszik ^^
~ Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást mindenkinek, remélem, hogy tetszeni fog.

 Rövid program 

Szaggatottan veszem a levegőt, miközben Christian barna szemeivel nézek farkasszemet. Komolyan tudni szeretné, hogy miért követem, nekem pedig ki kéne találnom valami hihető magyarázatot, mert azt mégsem mondhatom, hogy a húga kért arra; kémkedjek utána. Lássuk be; nagyon furcsán festene. 

Lassan vánszorognak mellettünk a percek, miközben némán állunk egymással szemben. Tudom, hogy ha nem adok valami értelmes magyarázatot, akkor valóban itt hagy ezen az Isten háta mögötti helyen, de nem tudok mit mondani, egyszerűen nem megy. Valami furcsa, érzés, ösztön vagy mit tudom én mi akadályozza meg azt, hogy beköpjem Miát, pedig Isten látja lelkem; megtenném. Imádom a kislányt, de itt most a túlélésemről van szó. Persze ennyire azért nem vészes a helyzet, de akkor is.

- Tik-tak, tik-tak - kocogtatja meg a kezén lévő órát Chris, mire felvonom a szemöldököm. Mióta hord ő órát? - Telik az időd Hercegnő, és az enyém is. Szóval?

- Én… én… csak… szóval, véletlen mentünk ugyan arra - nyögöm ki valahogy, azonban én se hiszek a saját szavaimnak, akkor ő miért is hinne.

- Aha, én meg Mohamed reinkarnációja vagyok - bólogat. - Julia, ideje megtanulnod valamit; csapnivalóan hazudsz. Mind azon által jobb ha tudod, hogy ilyenkor a szád jobb sarka mindig rángatózni kezd.

- Persze, mert olyan nagyon ismersz. Mondj két ilyen alkalmat és elhiszem neked - fonom össze a karom, mert én hirtelenjében egyet sem tudok felidézni.

- Rendben, kettőezer tíz Vancouver. Idézem; „Nem Christian Fontana, az égvilágon semmi bajom, arra meg végképp semmi szükségem, hogy itt maradj!” - próbálja utánozni a hangomat, mire ökölbe szorul a kezem. - De hogy egy aktuálisabb példát mondjak, alig pár hónapja, megint csak idézlek; „Képzeld el; igen, úgy gondoltam, hogy adok neked egy esélyt, hogy visszatérj”. Na? - vonja fel a szemöldökét, mire nem mondok semmit. Az első miatt átkozom magam, bár akkor a hülye is láthatta, hogy nem vagyok jól és szükségem van valakire, aki nem az anyám, vagy az edzőm, de a második. Persze, hogy nem esélyt akartam neki adni, hanem szerezni akartam magamnak egy olyan párt, akinek van is valamiféle technikai tudása, és csak ő volt kéznél. De ha a kezdettől fogva tudta, hogy nem mondok igazat, akkor miért állt le velem? Oké, neki is vannak céljai, amikről nekem fogalmam sincs, de akkor is, ez furcsa. Vagy annyira mégsem?

- Nem válaszolsz? Akkor, szia - fordít hátat, mire olyan gyorsan kapom el a hozzám közelebb lévő karját, hogy felfogni is alig van ideje.

- Kérlek, ne hagyj itt, tényleg nem tudom, hogy hol vagyok. Egyébként nem mondhatom meg, hogy miért követlek, hidd el - mondom, miközben megbizonyosodom róla, hogy a szótárban a "szánalom" szó mellé az én képemet kéne tenni.

- Szóval nem mondhatod el? - kérdezi, mire bólintok. Őszintén remélem, hogy ennyi elég lesz neki és vele mehetek, mert nem fog visszakísérni a szállodához, aztán lelépni, azt nem engedem. Akkor bevetem a remek színészi játékom és kihisztizem a dolgot, vagy nem tudom, majd megoldom. - Vagyis Mia van a dologban - állapítja meg. Szerintem; ha nem lenne az állam az arcomhoz rögzítve, akkor most biztosan hatalmasat koppanna Seattle egyik ismeretlen utcáján. Bárkire, vagy bármire gondolhatott volna, de nem eltalálta, nem tippelt, mert nem kérdést tett fel, hanem megállapított valamit.

- Nem tudom, hogy miből jutottál erre, de nem, neki ehhez semmi köze - közlöm vele magabiztosan, mire hitetlenkedve összevonja a szemöldökét.

- Te tényleg azt hiszed, hogy tudsz nekem hazudni, azok után is, hogy ez előbb kifejtettem; látom, mikor ezt csinálod? De most legalább megerősítettél. Mondjuk gondolhattam volna. Ti ketten - csóválja a fejét -, mint a zsák és a foltja. Ő ki talál valamit, te meg támogatod, mert kedvedre való. Mondjuk ez nem meglepő, néha erősen kételkedem benne, hogy esetleg nem a te testvéred-e, mert rád alkalmakként jobban hasonlít, mint rám vagy anyára. De mindegy - sóhajt egyet gondterheltem. - Gyere - ragadja meg koránt sem kedvesen a csuklóm, majd elkezd maga után húzni -, a szüleink kinyírnának, ha itt hagynálak téged.

- Remek - dünnyögöm, miközben utána ballagok. Kicsit ugyan erősen szorítja a csuklóm, de ez mondhatni a legkevesebb. - Ezt eddig nem tudtad volna mondani? - teszek fel egy kérdést, amire egyértelműen nem várok választ, mert tudom, hogy ez úgyis nem lenne. Persze, hogy nem mondta volna el, hogy úgysem hagyna itt. Élvezte a kínzásom minden pillanatát.

Körülbelül fél óráig gyalogolunk Seattle kanyargós útjain, mígnem egy hatalmas térre nem érünk. Itt a vezetőm hirtelen megáll, majd csúnyán néz rám, mikor figyelmetlenségemnek köszönhetően neki megyek. Én csak megvonom a vállam, majd alaposabban szemügyre veszem a helyet, ahová jöttünk. Ha nem Christianról lenne szó, akkor komolyan meglepődnék, azonban így, inkább csak próbálom összekapatni az állam a földről, mivel egy még burzsoább lakóház előtt állunk, mint amiben a párom lakik. Persze, gazdag embereknek gazdag barátaik vannak, de akkor is. A fél pár korcsolyámba lemerném fogadni, hogy itt még medencét is tartanak az udvaron, vagy akár a pincében. Félreértés ne essék, én nem a felfújhatóra gondolok, hanem arra, amit az uszodákban találunk.

- Rendben, megjöttünk - mondja ki azt, amit már régen tudok.

- Aha - válaszolok nagyon értelmesen.

- Figyelj, elmondok neked pár alapszabályt - sóhajt. - Viselkedj normálisan, mármint magadhoz képest. Ne kérdezz hülyeségeket, ha pedig nagyon nem értesz valamit, akkor bólogass úgy, mintha minden tiszta lenne és még valami - kapja le a fejemről a sapkát, mire megpróbálok utána nyúlni, azonban majdnem másfél fejjel magasabb nálam, így ez nem sikerül  - tüntesd el ezt a borzalmat, mielőtt én teszem meg - adja a kezembe, majd elindul előre, engem meg sem várva.

Én, mint valami pincsi követem, mert olyan kíváncsi vagyok az úti célra, mint az a ház, aminek az előcsarnokába éppen belépünk. Az előttem lépkedő illedelmesen köszön a portádnak - meg sem lepődöm, hogy itt is van -, majd miután vált vele pár szót, arról, hogy ki ő és miért jött tovább is engednek minket. Én, mint valami kispolgár - hé, az vagyok! - elindulok a lépcsők felé, azonban Chris elkapja a karom, majd elhúz az ellenkező irányba egy lift felé. Végül is teljesen logikus, hogy van az is, csak én nem gondoltam rá.

Egészen a tizenkettedik emeletig megyünk, ami „csak” a tetőteret jelenti. Ahogy kilépünk a felvonóból egy fekete hajú nő veti magát Christian nyakába, mire meglepődve lépek hátra. Oké, sok féle fogadtatásra számítottam, de ilyesmire nem. Kezdek félni, lehet, hogy valami… nem, rázom meg a fejem, ilyesmire gondolni sem merek, nem hozna olyasféle helyre. Ugye?

- De örülök, hogy hoztál magaddal egy ismerőst, Alexej elhozta a feleségét, persze ez olyan alap, ha fogalmazhatok így, de itt van az a mihaszna bátyám is, így legalább párosan vagyunk - csicsergi ismerős hangon, amit nem tudok hová tenni, legalábbis eleinte. Azonban mikor felém fordul, leesik a tantusz, ugyanis nem más áll velem szemben, mint Laura Collins, az előző két olimpia jégtánc bajnoka és ha minden úgy megy, ahogy a bátyjával tervezik, akkor szerintem a következő szezonban esedékes Szocsi játékokat is megnyerik.

- Hát, igen - fogja rövidre Chris.

- És, benned kit tisztelhetek? - fordul felém a nő, mire felvonom a szemöldököm. Lassan öt éve, hogy egy szakágban versenyzünk, de nem tudja, hogy ki vagyok, végül is nem baj, sőt, ha anyám hírét tekintjük, akkor talán jobb is így.

- Julia - mosolygok rá. - Csak Julia.

- Nos, Csak Julia - neveti el magát, majd megrázza a kezem. - Üdvözöllek, az én nevem Laura Collins, becézz, ahogy szeretnél, annyi nevem van már, mint égen a csillag. Köztük a Csillag is, no de hagyjuk a szóvicceket, gyertek beljebb - int felénk, majd kacéran hátradobva a haját ránk mosolyog, és már mutatja is az utat. Hátulról megnézve teljesen átlagosnak tűnik, ha leszámítjuk a tökéletes alakját és az ébenfekete haját, és a még most is kifogástalan öltözetét, melyet szerintem a vendégek fogadására vett fel. Oké, mit ámítom magam? Tökéletesen néz ki, legalábbis hozzám képest. De itt felmerül a kérdés, hogy ez miért érdekel engem?

Ahogy belépünk a lakásba megpróbálom immáron sokadjára felszedni az állam a padlóról, de most már nehezen megy, ugyanis ha eddig azt hittem, hogy Christian luxusban él, akkor tévedtem. Mert ez a tetőtéri lakás olyan, mintha… mintha valami modern kastélyba kerültem volna. A természetes fény, ami az ablakokon áramlik be, a konyha, ami akkora, mint a mi egész lakásunk, és a két emelet, ami a lakáson belül található. Kezdem azt hinni, hogy kevesebbet tudok a világról, mint amit eddig gondoltam.

Egy belsőbb helység felől susmogást, majd egy kellemes, női kacajt hallok. Egy dologban biztos vagy ezt illetően; ez susmogó férfi Laura féltestvére, Laurence, de a másik két személyről nem tudok semmit, csak a férfi nevét.. Ez a „fogalmam sincs” állapot tart egészen addig, míg be nem lépek a nappaliba - mely szintén akkora, mint a lakásunk, tehát már kétszer akkora alapterületnél tartunk -, ahol ugyanis meglátom a páros korcsolya jelenlegi sztárjait, a Soldatov házaspárt. Alexej és Natalja. Remek, ha eddig nem volt kisebbségi érzésem, a pingvines pulcsim, a koptatott farmerom és a páreurós edzőcipőm miatt, akkor most biztos lenne, mivel Natalja maga a megtestesült báj. Kedves mosolyával, szőke hajával, fehér farmerjében és szürke pólójában. Igen, lehet, hogy ez így kicsit hétköznapinak hangzik, de nem az, rajta valahogy olyan különlegesen áll, hogy azt el nem hiszitek. Hát igen, a ruhákat viselni tudni kell. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy csak ketten vannak, én Laura elbeszélése alapján három emberre számítottam.

- Nézzétek ki, vagyis kik jöttek meg - ránt ki a mindenféle révületes állapotomból a házigazda, miközben mosolyogva mutat a mellettem állóra majd rám. - Christian megtisztelt minket a látogatásával és még egy kis barátnőt is hozott magával.

- Sziasztok - int a párom, mintha a régi barátainak köszönne, ez valószínűleg így is van, azonban én elég kényelmetlenül érzem magam, így a sapkámat szorongatva elmormolok egy halk köszönést, miközben igyekszem kedvesen mosolyogni. Mennyire vagyok gáz egy tízes szinten? Azt hiszem, hogy jobb, ha ezt nem kezdem számolgatni.

- Christie - pattan fel Alexej, mire a páromat leszámítva mindenkiből kitör a nevetés, még belőlem is, mert ez ember nem tudja megállni, ha a megszólított arcára néz.

- Drága Lexi - lép közelebb a nagydarab oroszhoz -, öröm veled újra találkozni - öleli át, félvállal, úgy ahogy azt a férfiak szokták.

- Hát még téged! Képzelheted mekkora volt a meglepetésem mikor Laurka elmesélte, hogy látott téged a reptéren - rázza meg a fejét hitetlenkedve. - Nekem, öreg barátodnak meg nem is szólsz, mintha annak idején nem együtt aláztuk volna le a Tholachov testvéreket. De ez most mindegy is, a múlt jobb ha múlt marad  - teszi hozzá azzal a jellegzetes oroszos angol kiejtésével. - Beszéljünk inkább arról, ki ez a kis tünemény, akit magaddal hoztál? - jön egyből közelebb és néz bele a szemeimbe.

Szép kékek a szemei, ez az első benyomásom róla. A második pedig az, hogy nála már két és fél fejjel alacsonyabb vagyok. Mindenesetre kinézetre eddig is szimpatikusnak tűnik, olyan tipikus orosznak, természetesen jó értelemben. A haja hosszúnak mondható, oldalt felnyírt, a megmaradó részt pedig többnyire egy gumival fogja össze, pont mint most is. Hát igen, régebben néztem pár interjút vele és a feleségével, akkor még menyasszonyával, mert… mert nem tudom, unatkoztam, vagy egyszerűen csak megpróbáltam kiszakadni abból a világból, amit relatíve anyám irányított. Sokan, sőt, szerintem senki sem tudja, de annak idején gondolkoztam a szakágváltáson, de nem a jégtánc, hanem a páros korcsolya felé. Ám a sors, vagyis inkább anyám közbeszólt, így táncos lettem.

- Szóval ki vagy te? - ismétli meg a kérdést, mire majdhogynem összerezzenek. Aha, szóval mindenki a válaszomra vár, jó tudni.

- Julia - válaszolom mosolyogva, továbbra sem erőltetve a családnevem, hátha őket sem érdekli annyira.

- Alexej - rázza meg a kezem vigyorogva, mire meglepve nézek rá, úgy látszik, hogy ő sem tudja ki vagyok. - Orosz név - teszi hozzá, szerintem a meglepett arcomat látva, mire bólintok. - Ő pedig itt a feleségem Natalja - húzza magához az alacsony szőke nőt, miközben egy csókot nyom a homlokára.

- Natalja, te pedig Julia vagy, ha jól hallottam - nyújtja a kezét, mire mosolyogva és bólintva megrázom azt.

- Rendben - csapja össze a tenyereit Laura, mire akaratlanul is, de összerezzenek -, most már mindenki ismer mindenkit vagyis majdnem mindenki, de ez most lényegtelen, így akár le is ülhetünk az asztalhoz, mert kihűl az étel. Szerintem neked ez inkább vacsora lesz, mint sem ebéd - mosolyog Chrisre, aki készségesen viszonozza azt, majd igennel válaszol. Mintha nekem nem az lenne, de olyan mindegy.

Korántsem meglepő módon rajtam kívül mindenki tudja, hogy hol van az ebédlő, így okos ember lévén inkább követem a nagyobbakat, minden értelemben, ugyanis lemerem fogadni a nem létező vagyonomba, hogy nem csak a legalacsonyabb, de a legfiatalabb is én vagyok a társaságban. Apropó társaság, Laura valami olyasmit mondott, hogy itt a bátyja, de vele eddig még sehol sem találkoztam. Mondjuk, annyi baj legyen, egyel kevesebb ember, akinek elképzelése sincs a kilétemről.

Az ebédlőbe lépve eleresztek egy hatalmas, kissé vágyakozó sóhajt, majd leülök a legbiztonságosabb helyre, ami létezik számomra, vagyis Christian mellé. Istenem, kezdek úgy beszélni, mintha valami bűnözők, nem pedig különféle bajnokságokat nyert korcsolyázók között lennék. Mindenesetre miután sikerül mindenkinek elhelyezkedni, legnagyobb meglepetésemre nem egy komornyik, hanem maga Laura hozza be az ételeket. Mikor lerakja a tálat, mosolyogva néz végig a társaságon, majd megakad a szeme egy, akarom mondani két üres széken.

- Nem hiszem el, pedig biztosan hallotta, hogy megjöttetek - vonja össze a szemöldökét, majd a lépcső irányába fordul. - LAURANCE! Mindenki nagyon örülne, hogy végre lefáradnál. Christian és a vendége is megjött, a késői ebéd egy része pedig tálalva.

- Persze - hallatszik fentről egy kissé szarkasztikus hang. - A nyakamba kapom a begipszelt lábam, felülök az unikornisomra és már repülök is, csak egy pillanat - kiabálja a fent lévő, mire az asztalnál mindenkiből kitör a nevetés.

- Látom vicces kedvedben vagy drága bátyám. Bocsánat, egy pillanat és mindjárt jövünk - mosolyog ránk a nő, majd már ott sincs. Én pár pillanatig meglepve nézek utána, majd a jobb oldalamon ülő Alex - remélem, szólíthatom így - felé fordulok, aki még a jelenet előtt bökte meg a vállam.

- Szóval Julia, lehet hozzád egy kissé indiszkrét kérdésem? - vonja fel érdeklődve a szemöldökét, majd a tekintetem láttán gyors magyarázkodásba kezd. - Tudom, hogy alig pár perce ismerjük egymást, de úgy érzem, hogy mindenképpen tudnom kell a választ, persze, ha túl tolakodónak érzed, vagy csak szimplán nem akarsz rá válaszolni, akkor természetesen nem muszáj.

- Hát… - habozok egy kicsit, mert akármennyire kedvesnek és szimpatikusnak is látszik a mellettem ülő férfi, nem tudom, hogy mennyire akar betolakodni az intim szférámba. Mondjuk, nem sok titkolni valóm van, sőt, szinte semmi, valamint a kíváncsiságom nagyobb, annál, mintsem nemet mondjak. Komolyan, egyszer ez a tulajdonságom okozza majd a vesztemet. Mindenesetre kissé bizonytalanul ugyan, de bólintok, jelezve, hogy kérdezzen.

- Rendben, szóval nem tudom, hogy mennyire ismered Christiant - kezdi kissé halkabban, csak úgy, hogy én halljam -, sőt, azt sem tudom, hogy mennyit tudsz a múltjáról - semennyit, de ha így folytatod, remélem többet fogok -, viszont azt tudnod kell, hogy az érdes, bunkó stílusa ellenére, ő egy nagyon jó ember és mindent megtenne azokért, akiket szeret, sőt nem volt ő mindig ilyen, mint most. A körülmények változtatták meg. De nem az én reszortom, hogy dolgokat meséljek róla - a francba, pedig kezdett nagyon érdekes lenni a mondandója -, de arra megkérhetlek, hogy legyél vele nagyon óvatos. És a hosszú bevezető után jöjjön a kérdés; voltatok, már olyan kapcsolatban egymással? - néz rám, nyomatékosítva azt az egy szót, hogy biztosan megértsem, hogy miről beszél. Másodpercekig meglepve nézek rá, mivel nem virágnyelven fogalmazva azt kérdezte, hogy lefeküdtem-e már Chrissel. Oké, ezt meg kell emésszem. Egy teljesen ismeretlen férfi a szexuális életemről akar velem beszélgetni. Hát rendben. Jó, mondjuk mondta, hogy indiszkrét lesz, de erre nem számítottam.

- Látom megleptelek - mondja, mikor nem szólok semmit, csak kikerekedett szemekkel nézem az egyébként borostás arcát -, szóval felejtsük el, én…

- Nem - nyögöm ki végül. - Nem vagyok a barátnője, a mi kapcsolatunk, már ha nevezhetem így, teljesen más alapokon nyugszik.

- Értem, akkor én sajnálom, de nagyon. Amikor bejöttetek valahogy komolyan úgy festett a dolog, nem tudom miért, aztán a barátom Lauval tanúsított viselkedése kicsit megzavart, gondoltam jobb, ha megkérdezem - vonja meg a vállat. - Egyébként megkérdezhetem, hogy ha nem szerelmi, akkor milyen kapcsolat van kettőtök között?

- Persze én…

- Nézzétek; ki vánszorog le közénk - szakít félbe a percekkel ezelőtt „eltűnt” nő hangja, mire a lépcsők irányába kapom a fejem, ahol egy szőke férfi, pontosabban a bátyja, társaságában jön lefelé.

Az első, ami egyből feltűnik az, hogy Laurance jobb lábán egy gipsz található. Persze, erre számíthattam volna, elvégre a beszélgetéseikből kihallhattam ezt a tényt, azonban látni mégis sokkal meglepőbb, nem tudom, hogy miért. Ők ketten szépen, lassan haladnak, fokról fokra, míg nem a férfi épp lába el nem éri a biztonságos talajt.

- Köszönöm, kedves kis unikornis - néz a húgára, mire az jó erősen vállon vágja. - Milyen testvér vagy te, bántalmazod a beteg bátyádat?

- Beteg, maximum agyilag, de úgy nagyon - forgatja a szemeit Laura. - Na ülj le, mert mindenki rád vár - int a székek felé, mire Laurance bólint és a mankói segítségével, melyek elképzelésem sincs honnan kerültek elő, a helye felé veszi az irányt. Eközben vált pár szót a túloldalon Nataljával, köszön Alexejnek, majd megakad a szeme rajtam és Chrisen. Nem szól semmit egészen addig, míg el nem helyezkedik pont velünk szemben.

- Nem hittem, hogy igazak a pletykák - támaszkodik a kezére, miközben ránk függeszti a barna tekintetét, melyekben jókedvet vélek felfedezni, majd kisöpör pár göndör tincset a szeméből, melyek láthatóan zavarják a látásban. - Tehát Christian Fontana tényleg visszatért a jégre, méghozzá nem mással, mint Julia Fabbrival, vancouveri olimpia legnagyobb vesztesével. Hihetetlen, komolyan - csóválja a fejét.

- Szerintem is - bólintok, mire minden szem rám szegeződik - Hihetetlen, hogy tudod ki vagyok, bár az a veszteses jelző nem volt a legkedvesebb dolog, de mindegy - vonom meg a vállam, mert én már azt is haladásnak tekintem, hogy valaki végre felismert ebből a társaságból. Ami meg a jelzőket illeti, azokról annyit, hogy anyától kapok pont eleget, amikor éppen olyanja van, hogy beszél velem.

- Hű, ez aztán a nap híre - ül le végre a vendéglátónk is az asztalhoz. - Tudtam én, hogy ismerős vagy nekem valahonnan, csak hirtelen nem tudtalak hová tenni. Remélem nem veszed sértésnek, de kisminkelve sokkal idősebbnek látszol, olyan huszonnégynek-huszonötnek, holott gondolom ennél fiatalabb vagy - mosolyog rám, mire próbálom azt barátságosan viszonozni egy bólintás társaságában.

- Nem hiszem el - szakítja félbe az el sem kezdett mondatomat Alex -, te folytatod a karriered azok után, ami történt és legjobb öreg barátodnak elfelejtesz szólni róla? - csóválja a fejét, a hangján azonban hallatszik, hogy csak félig mondja komolyan.

- Bocs - tárja szét a karját Christian -, ha nem haragszol nem avatlak be az életem minden rejtelmébe, de ha szükséges odaadom neked a nem létező naplómat.

- Igazán nemes felajánlás, de nincs szükségem arra, hogy a lányos siránkozásaidat hallgassam, vagyis olvassam esténként, én kemény férfi vagyok.

- Ja - bólint Chris -, annyira kemény és férfias, vagy, mint Julia. Ehhez még annyit, hogy a Hercegnő agyi szintje jobb napokon vetekszik egy tíz évesével.

- Hé! Engem hagyj ki a ti kis játékotokból, vagy mitekből.

- Fáj az igazság? - vonja fel a szemöldökét, mire köpni, nyelni nem tudok, azonban Alexej elemében van, ugyanis azonnal visszaválaszol, csak oroszul, mire Chris visszadobja a labdát szintén azon a nyelven. Tehát eljutottunk a beszélgetésben egy olyan szintre, ahol már csak ők ketten és Natalja értik, hogy pontosan miről is van szó. Ez aztán a társasági élet.

- Na jó - üti össze a tenyereit Laura -, akkor mindenki szedjen magának, amit szeretne, jó étvágyat - csicsergi, mire a fiúkról az asztalra kapom a tekintetem, ami immáron tele van mindenféle földi jóval, vagyis ételekkel.

Rövidebb gondolkodás után elsőnek a leveses kanálért nyúlnék, melynek a vége egy rózsaszín folyadékban veszik el, minden bizonnyal gyümölcsleves, mármint remélem, hogy az, mert ha nem akkor valami furcsa és félresikerült ételkreálmányt fogok enni. Mindazonáltal, ahogy végignézek a felsorakoztatott fogáson nem hiszem, hogy akkorát fogok csalódni a leves mivoltában.

- Julia - hallom meg oldalról a nevem, mire érdeklődve fordulok Natalja felé, aki éppen egy kis krumplit szed a tányérjára -, nem akarsz helyet cserélni Alexszel? Még egy darabig biztos nem hagyják abba egymás szekálását, tapasztalatból mondom, így azt hiszem, hogy mindenkinek könnyebb lenne, ha egymás mellé ülnének.

- Hát - nézek jobbra, majd balra, végül bólintok -, azt hiszem, hogy tökéletesen igazad van.

A vacsora, vagy ebéd végére - kinek mi - alig marad valami az asztalon, ugyanis a három fiú nagyjából ötször annyit eszik, mint mi lányok. Persze, azt kell mondjam, hogy a hangulat is remek, a kezdeti feszültségek ellenére, melyeket szerintem csak én éreztem. Annyi minden témába kerül az együtt töltött pár óra alatt, hogy alig tudom követni a dolgokat. Mindenesetre sikerül megismernem a Soldatov házaspárt és kiderül, hogy nem csak névrokonai Irinának, mint ahogy én azt eddig hittem, hanem Alexej a lány unokabátyja. Az ő szerény személyének véleménye szerint kedvenc unokahúga jó ember, csak néha vannak furcsa és kiszámíthatatlan dolgai. Erre inkább nem mondok semmit, csak komolyan bólintok, elvégre ő elfogult, én pedig nem fogom a kialakult helyzetet részletezni.

Beszélünk egy kicsit anyámról is, és mint kiderül mindenki azon a véleményen van, hogy ő a világ legidegesítőbb embere. Persze ezt csak némi unszolás után vallják be nekem, mivel nevetve közlöm velük, hogy a legtöbb családtag így gondolja, szóval nem mondtak újdonságot. Megtudom azt is, hogy Laurance - akinek egyébként mindig mindenre van valami vicces mondanivalója - lába miért és hogyan került gipszbe egy hónappal ezelőtt. Azoknak, akiket érdekel, elmondom, hogy egy forgásnál esett rá rosszul, akkor húzta meg a szalagját, aztán be akarta bizonyítani, hogy neki nincs szüksége mankóra, így sikerült legurulnia a lépcsőről, ekkor pedig már el is törte a lábát.

Ezen az étkezésen - számomra azt hiszem, hogy vacsorán - sikerül megtudnom, hogy Christian Moszkvában kezdett korcsolyázni, innen a régi ismeretség Alexszel, valamint Nataljával. Kiderül az is, hogy Laura maga főzött mindent, ugyanis mióta hanyagolniuk kell az edzéseket régi álmának a megvalósításába kezdett, vagyis beiratkozott egy főzőtanfolyamra, ahol minden héten más nemzet különlegességeit tanulja meg elkészíteni. Állítólag jövő héten az olasz tészták lesznek, így miután sikerül megértetnem vele, hogy az előre elkészített, zacskós kínai levesen kívül nem tudok semmit főzni, megígérem neki, hogy kérek ismerősöktől - azaz a nővéremtől - tradicionális recepteket.

- Na jó - áll fel váratlanul Chris -, azt hiszem, hogy nekünk mennünk kell, nemsokára a jégen kell lennünk és anya nem örülne neki, ha elkésnénk. Julia? - néz rám, mintha meg kéne nekem magyarázni, hogy mit és hogyan. Lehet, hogy én vagyok a legfiatalabb, de a leghülyébb az biztosan nem. Azt viszont el kell ismernem, hogy igaza van, így egy nagy sóhaj kíséretében bólintok egyet.

- Nekünk is mennünk kell - szólal meg a mellettem ülő nő -, nyolckor találkozónk van, és addig még akad egy-két elintézni valónk. Nagyon köszönjük a meghívást Lau, szerintem mondanom sem kell, de remekül főzöl.

- Hát, sajnálom, hogy ilyen korán - áll fel a házigazdánk -, de ha edzés van, akkor edzésre kell menni, ez aranyszabály - mosolyog rám, mire én is bólintok majd a többiek példáját követve feltápászkodom. Az egyetlen, aki a fenekén marad, mondhatni nyugton az Laurance. Tőle az asztalnál köszönünk el, elvégre senki sem várja, hogy a mankójával és a fekvőgipszével - mert hivatalosan még az van neki - kikísérjen minket. Bár, mikor elindulunk, tréfásan megjegyzi, hogy a kijárat a másik oldalon van, amit senki sem vesz be, rajtam kívül, mivel én majdnem komolyan megfordulok, az egyetlen, aki megakadályoz ebben az Christian, mivel van olyan drága és abban a pillanatban elkapja a kezem, amint más irányba lépnék, mint ő. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak figyel rám, vagy komolyan annyira gyökérnek néz, hogy azt hiszi; beveszem - mert egyébként így van - az ilyen viccelődéseket. Hát, az egómnak határozottan az első tenne jót, azonban tudom, hogy a második feltevésem az igaz.

- Elvigyünk titeket kocsival, elvégre ugyan arra megyünk? - mosolyog ránk Natalja immáron a szabadban.

- Igen.

- Nem.

Chrisszel tökéletesen egyszerre vágjuk rá a fentebb elhangzott két szót, így az orosz nő hirtelen nem tudja eldönteni, hogy mit reagáljon. Őszintén; megértem szegényt, a helyében én se nagyon tudnék dűlőre jutni.

- Drágám - lép mellé a férje -, ezt úgy kell érteni, hogy a Tündérke szeretne autóval menni, azonban a kedves párjának esze ágában ilyesmi, mivel ha beülne, nem ő vezetne. Jól sejtem? - vonja fel a szemöldökét, mire Christian bólint, én azonban csak meglepetten nézek előre, ma már megszámolni sem tudom hányadszorra. Tényleg úgy szólított az előbb, hogy Tündérke? Komolyan kérdezem; minden orosznak, aki a közelembe kerül hobbija a nekem való névadogatás? Mert lassan másra sem tudok gondolni. Először voltam Hercegnő, most lettem Tündérke, legközelebb már Angyalka leszek, vagy valami hasonló „cukiság”?

- Szóval, akkor ha jól értem; gyalog mennek - összegzi a dolgot Natalja, mire felkapom a fejem. Én még nem nyilatkoztam ilyesmiről.

- Hát Christian biztosan, a Tündérke meg nyilatkozik erről.

- Julia köszöni szépen, de inkább gyalogol - mondja a mellettem álló, mire felvonom a szemöldököm. Ezt nem gondolhatja komolyan, legalább hagyjon nekem választási lehetőséget, úgyse ülök be nélküle relatíve ismeretlenek mellé, mindazonáltal Aliona egyszerre vár minket, nem részletekben. Mindenesetre mire észbe kapok, ott állok az utcaszélen és mosolyogva köszönök el újdonsült barátaimtól, akik ezt követen egy egyszerű szürke Mercédeszben foglalnak helyet, majd egy a „Hotelban biztos találkozunk, jó utat odafelé” köszönéssel már ott sincsenek.

Rendes emberek ők is és a Collinsok is, azonban furcsa nekem, hogy a párom nem beszélt arról, hogy ilyen jóban vannak, bár ha jobban belegondolok, akkor sosem kérdeztem, hogy ismer-e valakit mezőnyből. Talán, akkor válaszolt volna. Nos, tipikusan erre szokták mondani, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

- Jössz már? - hallom meg Chris hangját.

- Persze - fordulok felé -, csak gondolkoztam - rázom meg a fejem, mire felvonja a szemöldökét.

- Aha, hát én ezt kétlem, de azért menjünk. Tudsz tisztességes ember módjára mellettem jönni, vagy megint húzzalak magam után, mint ahogy egy kutyát szoktak a pórázon?

- Olyan kedves vagy, ha ilyen jól szórakozol a saját poénjaidon, akkor szólíts ezentúl Bodrinak - dohogom, mire olyan történik, ami ritkán. Christian Fontana ajkain egy halvány fél mosoly játszik. Na emberek, ezt is megértük, egy jól sikerült poénommal, ha nem is megvettettem, de már közel voltam ahhoz.

- Haladunk - teszi zsebre a kezeit, miközben elindul előre -, pár év múlva képes leszel összerakni egy egész poént.

- Ha ha - zárkózóm fel mellé. - Remélem hallod, hogy röhög a vakbelem - nézek rá, majd meghúzom a kilazult copfomat. Ekkor olyan gyorsan torpanok meg, mintha arra jöttem volna rá, hogy mérget ettem, holott ilyenről szó sincsen. Mindössze annyi történet, hogy ott hagytam valamit, amire szükségem lenne, bár arról elképzelésem sincs, hogy hová raktam. Amikor bementünk, akkor még biztosan a kezemben volt, mivel kényszertevékenységként ezt nyomogattam, azonban, mikor az asztalhoz ültünk, akkor már nem volt nálam.

- Miért álltál meg? - vonja fel a szemöldökét a párom, mire kétségbeesve nézek rá.

- Ott hagytam a macis sapkámat. Vissza kell mennem érte - fordulnék is meg, azonban Chris elkapja a karom, ma már sokadjára.

- Hála az égnek, hogy nem látom többé azt a borzalmat, most meg gyere, különben elkésünk. Mérlegelj; edzés-sapka, sapka-edzés. Na, melyik a fontosabb?

- Utállak - sóhajtok egyet, majd elindulok a megfelelő irányba.

- Julia, balra kell fordulni, nem jobbra - hallom meg a párom hangját, mire szívem szerint falba verném a fejem. A francba, még egy normális sarkon sem tudok a megfelelő irányba fordulni anélkül, hogy le ne égetném magam.

Jó szorosra csukom le a szemem, miközben Sara a fodrász tökéletesíti a hajamat. Furcsa módon a dolgoknak ezt a részét utálom a legjobban, valahogy nem én vagyok az a nő, aki órák hosszat ott ül egy szépségszalonban, hogy tökéletesen nézzek ki. Én az a nő vagyok, aki copfba fogja a haját, felvesz egy viszonylag csinos, mégis inkább kényelmes összeállítást és már neki is vág az utcáknak. Csak fellépések előtt vagyok hajlandó eltűrni, hogy egy profi csoport dolgozzon rajtam, de a türelmem ekkor és véges, most pedig már bőven átléptük a határt, ugyanis lassan harmadik órája ülök ebben a székben, és hallgatom, ahogy a lányok arról beszélnek, hogy milyen vékony szálú a hajam, mintha én nem tudnám.

- Rendben, készen vagyunk. Azt hiszem, hogy ez életem eddigi legjobb munkája - mondja, mire kinyitom a szemem és egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy valóban magamat látom-e, vagy valaki teljesen mást.

Romeo mellett mindig az volt a lényeg, hogy egyszerűnek, mondhatni kislányosnak tűnjek - de mint kiderült így is kinéztem vagy huszonnégynek -, most azonban semmi kislányos nincs bennem, nőiesebb vagyok, mint valaha.

- Na, tetszik? - kérdezi izgatottan a fodrászlány, mikor a tekintetünk találkozik a tükörben.

- Nagyon - bólintok az igazsághoz híven.

- Ennek örülök - mosolyog, majd ránéz az órájára. - Nekem viszont most mennem kell, el kell foglalnom a helyemet még a bemelegítések előtt. Sok sikert - int, majd már ott sincs. Azonban ahogy becsukódik mögötte az ajtó, már nyílik is és hirtelen nagyon sokan leszünk az egyébként kicsike öltözőben, ugyanis a párom és az anyja jönnek be rajta. Én jobbnak látom, ha nem mozdulok a székből, így csak gyorsan megfordulok vele, hogy nem a tükörből szemléljem a többieket.

- Remek, most hogy mind a ketten kész vagytok, lenne hozzátok még pár szavam. Először is; nem tudom néztétek-e, de ti vagytok az utolsók, közvetlen az oroszok után jöttök. Másodszor; ne izguljátok túl, lesz amilyen lesz, a mezőny felét egy rosszabb napotokon is letáncoljátok, és harmadszor pedig vegyétek fel a korcsolyát, mert - néz a csuklójára - hat perc múlva a palánknál kell lennetek, ugyanis kezdődik a bemelegítési idő. A nyújtásokkal egyelőre ne foglalkozzatok, azokra lesz egy órátok, ha jól számolok - darálja le a szöveget, mire Chrissel egyszerre bólintunk, mivel nagyon mit nem tudunk rá mondani. Ezek olyan dolgok, amiket a legtöbb versenyző már tud, de az edzőknek mindenképpen el kell mondaniuk, hogy jobban érezzék magukat, valamint feszültségoldásnak is tökéletes. Most furcsa módon nem izgulok, pedig szoktam, nem is akár mennyire. Én sajnos azok közé a versenyzők közé tartozom, akik jégre lépés előtt akár hanyatt vágni is képesek magukat, megjegyzem ez egyszer majdnem meg történt velem az olimpia utáni világbajnokságon.

- Azt hiszem, hogy mindent elmondtam, szóval mi most csatlakozom Maurizziohoz, a palánknál találkozunk - int, majd már ott sincs.

- Izgulsz? - szegezi nekem a kérdést Christian, mire megvonom a vállam, de nem nézek a szemébe, inkább a ruhám sárga szoknyarészével szórakozom.

- Picit, de nem vészes.

- Aha - mondja, mire a furcsa hanghordozására felkapom a fejem -, azért remélem azt sejted, hogy én nem fogom tartani a hajad, mint annak idején Lina tette - néz rám, miközben az egyik korcsolyáját köt be.

Ó a francba, nem is hittem volna, hogy emlékszik arra a kellemetlen esetre, mikor egyszer egy nemzeti bajnokságon annyira belelovaltam a dologba, hogy sokáig nem csináltam mást csak egy WC fölött térdeltem és hánytam. Ez pont az a verseny volt, amiről Stefi sérülés miatt visszalépett, így mondhatni teljesen egyedül voltam és nem vártam semmilyen segítséget, azonban Carolina megszánt, mikor rám talált és mondhatni rendbe hozott.

- Nem is lesz rá szükség - felelem.

- Majd meglátjuk - néz rám sokat mondóan, miközben fellöki magát a padról.

Nem izgulok? Ilyet mondtam volna? Tévedtem, már csak egy pár van előttünk én pedig a hányingeremmel küszködök, miközben próbálom magammal elhitetni, hogy akkora baj nem lehet, holott tudom, hogy ez nem igaz. Rengeteg minden történhet. Szerencsére Chris nem mond semmit, csak figyeli, ahogy fel-alá járkálok a korcsolyámban, miközben egyfolytában húzogatom a pulóverem cipzárját. Mikor megtudtam, hogy mi vagyunk az utolsó nagyon örültem neki, azonban most ölni tudnék azért, hogy holnap mi kezdjünk. Idegölő ez a várakozás. A tekintetem a páromra téved hátha van számomra valami mondanivalója, azonban ő elmélyülten nézi a kivetítőt, ahol éppen a második orosz pár polkázik. Meg kell mondjam nagyon jól mutatunk a ruháinkban. Meg mondom őszintén Christianéban külön tetszik az szürke, ami a nadrágjában és a mellényében megtalálható. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az inge nem fehér, hanem hasonló sárga anyagból készült, mint az enyém. Persze, a saját ruhámtól is le vagyok szállva, abban a kedvencem a bordó boleró, valamint az ugyanilyen színű masni, mely a ruhám hátulján van.  

Ahogy elhalnak az előttünk lévő pár zenéjének a hangjai és felhangzik a közönség ujjongása megdermedek, mert tudom, hogy mi jövünk. Szerintem iszonyatosan kétségbeesetten nézek ki, mivel a párom mindenfajta megjegyzés helyett megfogja a vállam, majd elkezd a palánkhoz vezetni. Valahol útközben apáék is csatlakoznak hozzánk. Hallom Aliona hangját, azonban a mondandójának értelme nem nagyon jut el a tudatomig, gondolom sok szerencsét kívánt, vagy valami ilyesmi. Lelki szemeim előtt látom, hogy milyen bénán nyújtom át az élvédőimet, valamint azt is érzékelem, hogy majdnem elvágódom a jégen, mikor megpróbálok elindulni. Ha Chris nem lenne ez valószínűleg meg is történne.

- Csak nyugalom - hallom meg a hangját. - Nem ezen a futáson múlik a világbéke. Jaj, és vedd le a pulóvered - utal arra, hogy még mindig az ITALIA feliratú felső van rajtam. Megfogadva a tanácsát ezt átadom apámnak, aki bíztatóan mosolyog rám, mire megpróbálok valami hasonlót kihozni magamból, azonban ez nehezen megy, így csak bólintok, majd csatlakozom Christianhoz, aki megfogja a kezem. Teszünk egy kört, majd már be is jelentenek minket, mint az utolsó indulókat. A közönség tapsol, én pedig veszek egy mély levegőt, majd beállok középre a kezdőpozícióba. Csak úgy, mint az edzésen vagy a próbakorcsolyázáson, ennek még nincs akkora tétje.

Azonban ahogy megszólal a filmzenénk, mert ez kérem szépen az, egyből ellazulok, és hagyom a testemnek, hogy csinálja azt, amit kell. Végig mosolygom az egész programot, még akkor sem esem ki ebből a szerepből, mikor majdnem elrontom a koreográfiát, melyet elméletileg álmomból felébresztve is tudnom kellene. Őszintén a kint töltött két és fél perc alatt nem tudom eldönteni, hogy mennyire vagyunk szinkronban, tekintve, hogy az ilyen elemeknél az esetek nagy részében mindig én vagyok elől, Chris pedig mögöttem. A forgáskombinációkban, pedig nem pillantok ki oldalra, nehogy kiessek a ritmusból, mely a mi esetünkben kicsit kényes.

Az ugrásos emelések is mennek, mivel a próbákkal ellentétben, mikor is remegnek a párom karjai, vagy legalábbis nagyon közel vannak ahhoz, most akárhányszor a levegőben vagyok, biztonságban érzem magam, mintha nem eshetnék egy hatalmasat minden pillanatban. Mikor a nyakába kell kapnia és forognia megpróbálom minél kisebbre összehúzni magam, és igyekszem szépen, egyenesen tartani magam, nehogy a végét rontsuk el. Mikor azonban épségben és csúszásmentesen leérek a jégre, alig hiszem, el, hogy gyakorlatilag kész vagyunk. Még egyszer megfordulok és kész. Vége a zenének, a közönség elkezd tapsolni 

Libabőrös a hátam és szaggatottan veszem a levegőt, de egyszerűen nem tudom abbahagyni a mosolygást. Ahogy a tekintetem végigpásztázza a tömeget, megtalálom a tegnapi vacsorapartnereinket mosolyogva intek neki, mire ők bólintva intenek vissza, jelezve, hogy szerintük jó volt. Erre elsuttogok egy köszönömöt, mondjuk olaszul, szóval nem tudom, hogy mennyit értenek meg belőle, remélem, azért kikövetkeztetik, hogy miről is van szó.

- Megcsináltuk - ölelem meg a páromat teljesen váratlanul, a pillanat hevében. Azonban mikor rájövök, hogy mit is csináltam az imént gyorsan hátralépek.

- Meg - bólint mosolyogva. Azt hiszem, hogy ez elégedettségének a jele.

A közönség tapsol, néhányan még virágot és plüssöket is dobálnak be, miközben meghajolunk jobbra, balra, előre, mindenfelé, ahol emberek ülnek. Kifelé menet felkapok egy-egy állatot, mire Chris mosolyogva megforgatja a szemét, de kivételesen nem tesz megjegyzéseket. Ahogy a palánkoz érünk, a plüssökkel a kezemben megölelem Alionát.

- Ügyesek voltatok, de tényleg majdnem elrontottad a koreográfiát? - vonja fel a szemöldökét, mire mosolyogva megvonom a vállam.

- Ki tudja? - vonom meg a vállam, majd a következő pillanatban már apámat ölelem, aki csak annyit mond, hogy büszke rám és ügyes voltam. Azt hiszem, hogy ezek a szavak azok, amiket anyámtól sosem fogok hallani, de most nem törődöm ezzel, inkább örülök annak, hogy legalább apa ott van velem. Ezek után gyorsan felteszem az élvédőimet, majd belebújok a felém nyújtott pulóverbe, amely a program elején majdnem rajtam maradt.

Szerintem ennek a képemről letörölhetetlen mosolynak köszönhetően úgy nézek ki, mint aki a közelmúltban szívott, de nem érdekel, ha valakinek nem tetszik, akkor nem kell rám nézni. Mikor megérkezünk a kijelölt pihenőhelyre, mind a négyen helyet foglalunk. Apa ad nekünk egy-egy üveg vizet, melyet hálásan köszönünk meg. Mellettem Chris és az anyja az esélyeinket latolgatja, egészen addig, míg a kamerák forogni nem kezdenek, hogy vegyék a reakcióinak a pontok hallatán.

Szokás ilyenkor, hogy a versenyzők üzenhetnek a családjuknak és barátaiknak. Én egy gyors mondatban elhadarok egy köszönést Bellának, Stefinek és Miának. Ennyi. Azt hiszem, hogy Christian is mond valamit, azonban ezt a saját hangomtól nem értem. Még integetek egy kicsit, Chris mosolyogva felmutatja a két nagy ujját, mire ha nem nevettem volna eddig is, biztos, hogy kitörne belőlem.

- Julia Fabbri és Christian Fontana pontszámait kérnénk szépen - mondja a bemondó, mire összeszorítom a kezemben lévő plüssoroszlánt és zakatoló szívvel várom a pontokat. A közönség is elcsendesedik a bemondás hallatán, azonban a gépies férfihangot nem követi semmilyen bejelentés. - A pontokat kérnénk szépen - ismétli meg magát, majd megint csönd lesz pár pillanatig.

- Julia Fabbri és Christian Fontana a rövidprogramban 66.34 pontot ért el, ez azt jelenti, hogy jelen pillanatban a harmadik helyen állnak - veszi át a szót egy az előzőhöz hasonló gépi hang, immáron női verziója. Értem, hogy mit mond, továbbra is kiválóan beszélek angolul, azonban kell pár pillanat, mire a szavak értelme eljut az agyamig. Apa, Aliona és Chris már gratuláltak egymásnak és szerintem nekem is, majd elfogadták, hogy sokkot kaptam, így jelen pillanatban arról beszélgetnek, hogy hogyan tovább, legalábbis szerintem, ugyanis hallom elhangzani a „holnap” és „Carmen” szavakat.

- Harmadikok vagyunk. Úristen, harmadik helyen állunk! - kezdek el kiabálni és a plüssökkel hadonászni, mint akinek elmentek otthonról, de jó messzire.

- Julia - fogja meg a vállamat a párom -, kérlek, ne csinálj magadból nagyobb idiótát a kelleténél, szerintem ezt mindannyian nagyon tudnánk preferálni - mondja türelmesen.

- De akkor is harmadikok vagyunk. Én nem álltam ilyen jó helyen, nemzetközi versenyen három éve.

- Remek, ennek mindenki nagyon örül, még én is, de most gyere - húz fel a kanapéról, ahol egészen eddig ültünk -, jobb, ha megyünk, ugyanis még át kell öltöznünk, és részt kell  vennünk egy rövidke interjún, amit jó lenne, ha gyorsan elintéznénk, mert szeretnék visszaérni a párosok versenyére, ha nem gond. Négykor kezdődik.

- Tudom - bólintok. - És ha érdekel én is szeretnék visszajönni, megnézni őket.

- Remek, milyen jó is lesz nekem a te társaságod.

- Ki mondta, hogy veled leszek? - vonom fel a szemöldököm.

- Miért, csak nem egyedül akarsz lenni?

- Én… - a mondatot azonban nem sikerül befejeznem, mert egy szarkasztikus - vagyis lassú és vontatott - taps hallatszik a hátunk mögött. Meglepve nézek a mellettem sétálóra, aki csak megvonja a vállát, majd velem együtt megfordul. Hát, hölgyeim és uraim azt hiszem, hogy a nap vicce áll előttem. Sok emberre számítottam, na jó ez nem igaz, csak kettőre, a „kedvenc” német kettősömre, akiknek szerencsére még nem sikerült megtalálniuk ma, de arra, vagyis inkább azokra akik előttünk állnak semmiképpen. Szerintem nem csak én lepődtem meg, ugyanis hirtelen Chris sem tud mit mondani, azonban mégis ő az, aki előbb megtalálja a hangját.

- Ni csak, micsoda kellemes meglepetés - a hangjából csöpög a gúny, ha kifacsarnám biztos, hogy meg tudnék vele tölteni egy medencét. - Minek köszönhetjük, hogy látunk titeket?

- Christian, olyan vagy, mint anyád. Nyers. De ha nem haragszol, most nem veled szeretnék beszélni - fordítja rám barna tekintetét. - Nos ahogy látom, jól felvitte az Isten a dolgod, drága húgom.