Tizenharmadik fejezet ~ Forza Mia!

Sziasztok!

~ Mindenek előtt köszönöm a három kommentet, melyek az előző fejezethez érkeztek. Mindegyikre nagy szeretettel és odafigyeléssel igyekeztem válaszolni, valamint köszönöm a pipákat is, szám szerint 10-et, amit szintén a tizenkettedik fejezethez adtatok.

~ Meg mondom őszintén; ez a fejezet kis fejtörést okozott nekem, mert az előző rész vége olyan spontán dolog volt, így ennél a résznél is kissé improvizálnom kellett, de igyekeztem a lehető legjobban megoldani, remélem, hogy el nyerem vele a tetszésetek. Valamint van benne egy furcsa rész, amit először nem fogtok érteni - szerintem - de olvassátok tovább, mert nem őrültem meg, utána minden világos lesz ^^

~ Azt hiszem, hogy most mást nem nagyon akarok mondani, a címről még maximum annyit, hogy nyers fordításbak a "forza" erőt jelent, azonban gyakran látni sporteseményeken, hogy ez van ráírva egy-egy olasz zászlóra, mivel ők a hajrának is megfeleltetik, így a cím azt jelenti, hogy "Hajrá Mia". Na, ennyi lettem volna mára, most már tényleg jó olvasást.

Mia rövid program

Chrsitian és én nem tudtunk hová lenni meglepetésünkben. Az első káromkodások után mind a ketten megnémulunk. Azt hiszem, hogy én próbálok kinyögni valamit a korokról, meg az ilyesmikről, de a hangok, melyek elhagyják a szám, inkább hasonlítanak egy partra vetett hal kétségbeesett utolsó próbálkozásaira a megfulladás előtti pillanatban. 

Őszintén megmondom; elképzelésem sincs arról, hogy Mia milyen hatást akart elérni nálunk ezzel a kis akciójával, de azt hiszem, hogy bármit is; az sikerül neki, mivel mikor felénk pillant, int egyet, miközben egy elégedett mosoly jelenik meg az arcán. Oké, akkor most nyugodtan kijelenthetjük, hogy Mia Fontana pontosan ezekre a tőlünk kapott reakciókra játszott!

A közönség természetesen hatalmas tapssal köszönti a lányt, aki szokásos gyermeki mosolyával integet nekik, majd elkezd készülődni, ugyanis a hivatalos szabályok szerint minden versenyző rendelkezésére áll egy perc a program kezdete előtt. A nézők eközben még lelkesen tapsolnak, néhol meg jelenik egy-egy olasz zászló, köztük legnagyobb meglepetésemre egy „Forza Mia!” feliratú plakát is fel-felvillan a velünk szemben lévő sorok egyikében.
- Én megmondtam! - szólal meg hirtelen Alex, mire mind a hárman felé fordítjuk a fejünket. - Tudtam, hogy ő az, de ti nem hittetek nekem, igazam volt.

- Remek - veregeti meg a vállát Chris. - És mit vársz? Mit csináljunk? Tapsoljunk. De tudod mit, mivel jó napom van, a verseny után kaphatsz egy jutalom falatkát a remek teljesítményedért.

Mellettem Svetlana halkan felröhög, ám a hang, melyet produkál inkább hallatszik nyerítésnek, mondjuk ennek oka is van, még pedig az, hogy próbálja visszafojtani a nevetését több-kevesebb sikerrel. Meg kell mondjam; én is elmosolyodom Christian beszólásán, de mivel már nagyjából megszoktam a stílusát nevetni nem nagyon tudok rajta. Mondjuk Alex jóízűen felnevet, a mély kissé medveszerű hangján, majd ő is hátba vágja a mellettem ülőt. Ez biztos valami fiús dolog, vagy nem tudom én, de ezek ketten folyton egymás vállát, vagy éppen hátát ütögetik.

Mikor a közönség elkezd halkulni, visszafordítom a tekintetem Mia felé, aki éppen abban a pillanatban áll be a kezdőpozíciójába. Ahogy alaposabban megnézem abban a sárga ruhában; kicsit hasonlít Belle-re a Szépség és a szörnyetegből, csak neki a haja tejföl szőke, nem pedig barna. Mikor felhangzanak a zenéjének első hangjai, elmosolyodom, mert tetszik a választása. Anna Kareninából a Néróra korcsolyázik. Szeretem ezt a számot, valahogy annyira magával ragad az egész, hogy az valami hihetetlen. Mikor megmozdul, szinte szinkronban a zongoraszóval végigfut a hideg a hátamon. Az egész programot tátott szájjal ülöm végig, úgy érzem magam, mint egy egyszerű néző, aki csak visz a zene és a tánc. Valahogy elfelejtem figyelni a forgásokat, elemezni az ugrásokat, csak a lányra koncentrálok, aki egyszer-egyszer elmosolyodik, majd visszazökken a zene komolyságába.  Mikor a muzsika egyszer csak elhallgat, a taps pedig elkezdődik, visszazökkenek a való világba. Elismerem, hogy Mius még nem felnőtt, a mozgása néhol még kissé junioros, de az az előadás mód amit nyújt, és az az energia, amivel rendszeresen korcsolyázik képes annyira megbabonázni a nézőket, hogy ne vegyék észre azt, ami néha nyilvánvaló.

A kislány mosolyogva hajol meg, majd elindul Sasha és… és Aliona felé, aki pont abban a pillanatban jelenik meg az idősebb edző mellett, hogy én oda pillantok. Hát persze, hogy a lányához sietett azért hagyott ott minket. Akkor lehet, hogy tegnap is ezt intézte? Nem, ha jobban belegondolok, akkor nem valószínű, mert Chris és apa tudták, hogy miért megy el, azonban ez egyik fent említettnek halványlila fogalma sem volt arról, hogy a húga ma itt lesz. Érdekes, nagyon érdekes.

- Nagyon tehetséges - jegyzi meg mellettem Svetlana, mire mosolyogva bólintok.

- Igen, és nagyon nagyszájú.

- Ők testvérek, vagy csak rokonok? - vonja fel a szemöldökét, miközben hol Christianra, hol pedig a képernyőn megjelenő csupa mosoly lányra néz.

- Nem hasonlítanak ugyan, de testvérek. Mindenki azt mondja, hogy Mia az anyjára ütött, csak a szemét örökölte az apjától, bár ha engem kérdezel, akkor én inkább azt mondom; az is Alionáé. Chris pedig egy az egyben az apja, akivel még életemben nem találkoztam, vagy ha mégis, akkor nem emlékszem rá - vonom meg a vállam.

- Értem. Tudod, mi a bátyámmal le sem tagadhatnánk egymást. Mind a kettőnknek sötét fekete hajunk, barna szemünk és hófehér bőrünk van. Igazából azt is könnyű megmondani, hogy kire ütöttünk a családból. Anyánkra, mivel az ő szülei jöttek Japánból Amerikába, ahol ő találkozott az orosz apukánkkal, de ez már megint egy másik történet, de szép. Ha érdekel úgy volt… - meg mondom őszintén; nem tudom, hogy mennyi ideig beszélt volna egyhuzamban olyan dolgokról, melyek vagy nem érdekelnek, vagy az égvilágon semmi közöm hozzájuk, ha a közönség elégedetlen morajlása és a másik mellettem ülő hosszú és hangos káromkodása belé nem folytja a szót.

- Mi történt? - vonom fel a szemöldököm.

- 55, 51 pont, ez történt - feleli egyszerre idegesen és meglepve.

- Tessék? Nem adhattak annyi, az nagyon kevés, akkor lehetne ennyi, ha esett volna kötelező elemet, esetleg minden forgásában vándorolt volna, ez így nem egyáltalán nem indokolt. Biztos, hogy jól értetted? - kérdem, holott sajnos biztos vagyok ebben, mivel egy közönség nem tévedhet ekkorát.

- Nem Julia, csak viccelek. Tedd már meg nekem azt a szívességet, hogy nem idegesítesz tovább.

- Jól van, na - emelem fel a kezem. - Én sem örülök neki, de attól nem lesz jobb senkinek, ha letéped a fejem, egyébként, ha vége a versenynek meg kéne keresni, szegény biztosan nagyon el van keseredve - szorul össze a szívem, ahogy arra a boldog és elégedett mosolyra gondolok, mely a rövid program végén volt látható az arcán.

- Tudod ki fog végigvárni még hat versenyzőt. Gyere! - ragadja, meg a csuklóm, majd még mielőtt reagálhatnék, felránt a székből és gyakorlatilag kivonszol a székek között, mindezt úgy, hogy én majdnem átesek az összes többi néző lábán. Komolyan mondom; ezt így kell csinálni! Mire a kijárathoz érünk körülbelül ezerszer mondom el, hogy Elnézést, mert nem egy és nem is két csúnya tekintetet kapunk, hanem legalább húszat, harmincat. Persze, ezek is csak engem érdekel, őt még véletlenül sem.

Ha saccolnom kéne, akkor azt mondom, hogy a kijutástól számított tízpercen belül elérünk a versenyzőknek fenntartott helyekre. Őszintén; ez lehetett volna gyorsabb is, ha a páromnak sikerül felfognia, hogy kivételesen nekem van igazam, miszerint nem jó ötlet összeveszni a biztonsági őrrel, aki csak az azonosító kártyánkat kéri. A vita okát most sem nagyon értem, de azt hiszem, hogy jobb, ha nem is próbálkozom a megértéssel.

Célirányosan vágunk át a versenyzők, edzők és tévések között, miközben az öltözők felé haladunk. Kivételesen egyetértettünk abban, hogy egy ilyen rosszul sikerült futás után a legtöbb versenyző abba a helységbe zárkózik be, amit kifejezetten neki utaltak ki a szervezők és a legközelebb van a jéghez. Vagyis az öltözőbe megyünk. Mikor megtaláljuk a megfelelő ajtót én próbálkoznék olyasmivel, hogy kopogás, mert ragadt rám némi illem, azonban Chris ezt tökéletesen elfelejtve nyit be az ajtón. Oké, megértem én, hogy siet, mert én is sietek, megértem, hogy aggódik, mert én is. Nagyon jól tudja, hogy imádom a húgát, de azért gondoljunk arra is, hogy esetleg, mondom csak esetleg egyedül akar lenni. 

Mindenesetre a látvány, ami elénk tárul sajnos nem túl meglepő, de azért szíven üt. Mia, immáron korcsolyák nélkül, harisnyában áll a hideg kövön, miközben rázkódó vállakkal az anyját ölelgeti. Az edzője még, vagy éppen már nincs itt, nem tudom, de hogy őszinte legyek nem is érdekel.

Az ajtó hangjára mind a ketten felénk kapják a fejüket. Mius pár pillanatig rajtunk tartja a szemét, majd kipislogja a könnyeit, hogy lássa kik léptek be, majd az ezt következő pillanatban, már át is szeli a nem túl nagy távolságot és gyakorlatilag a karjaimba veti magát, továbbra is zokogva. Igazából hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, így csak átölelem a vállát és erősen magamhoz szorítom a lányt, akire furcsa módon mindig úgy gondoltam, mint a húgomra.

- Minden olyan jól sikerült, az ugrások, a for.. for.. forgások és minden egyéb. Még is mi történt? - zokogja Mia a melegítő felsőmbe - Julia, te voltál egyéni versenyző, meg tudod nekem mondani? - kérdi, miközben kicsit hátrébb lép, hogy a szemembe tudjon nézni.

Szörnyű dolog így farkasszemet nézni vele, elvégre ismerős barna íriszei tele vannak könnyel, értetlenkedéssel és mérhetetlen csalódottsággal. Most, ebben a pillanatban kedvem lenne itt hagyni mindent és mindenkit, felcaplatni a bírókhoz, majd megkérdezni tőlük, hogy hogyan gondolták azt, amit. Persze ezt nem tehetem meg, de mint mondani szokás; álmodni szabad. Az már részletkérdés, hogy a nyomor teszi-e, vagy sem.

- Nos… - simítok ki egy szőke tincset a sírástól piros arcából. - Mi lenne, ha mindannyian leülnénk? Szerintem elég idegesek és csalódottak vagyunk a történtek miatt, ha jól sejtem, akkor még itt maradunk egy darabig, talán nem állva kéne folytatnunk a társalgást- vetem fel, mire három helyeslő bólintást kapok, melynek szívből örülök, mivel így egy kicsit húzhatom az időt a válaszadással. Azt hiszem, hogy kivételesen kapóra jön Mia trehánysága, mivel mikor ülőhelyet akarunk magunknak keresni meglepve állapítjuk meg, hogy azon a padlófelületen kívül amint állunk nem nagyon van olyan hely, ahol ne Mia valamely dolga helyezkedne el. Tehát mind a négyen, egy nagy sóhajjal vesszük tudomásul, hogy ha valóban el akarunk helyezkedni a helységben található két széken és azon az egy padon, akkor bizony el kell pakolnunk, még ha csak felszínesen is. Ez mondjuk nem megy olyan gyorsan, mint ahogy kellene két okból is, az egyik az, hogy Chris megmakacsolja magát, mondván, hogy nem a húga takarítónője, a másik pedig Aliona zsörtölődése. Szavain néha még én is elmosolyodom, sőt még a mellettem pakolgató szőke kislány is, akinek továbbra is könnycseppek csillognak barna íriszeiben.

A nagy rámolás végén, mikor már azt mondhatjuk, hogy körülbelül rend van, majdnem leülök az egyik székre, mikor Mia egyik táskáján megpillantok valamit, ami mosolygásra késztet, ugyanis az Adidas sporttáska tetején egy fehér alapon, fekete foltos, kék ruhás bárány ül, név szerint Dolly. Komolyan nem hittem volna, hogy elhozza. Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan felemelem a kis plüssállatot, majd a padon ülő lány felé nyújtom, aki minden kérdés nélkül veszi át, majd öleli magához. Ha eddig nem tudtam volna, akkor most bizonyosodtam volna meg arról, hogy tizennégy éves kora ellenére Mius még igen is gyerek. Mikor azonban le akarok ülni először az egyik felszabadított világosbarna szék irányába indulok, azonban meglepve konstatálom, hogy az egyikben Aliona ül kissé lecsúszva, összevont karokkal, a másikon pedig a párom terpeszkedik, miközben az állát a megfordított szék támláján nyugtatja. Így én ülök le kis barátnőm mellé, aki természetesen nem felejtette el a kérdését, így az övével együtt három kíváncsi szempár tapad rám, várva a válaszom.

- Figyelj, vagyis figyeljetek, ez annyira változó, mármint az, hogy mi történt a jégen és hogy milyen pontokat adnak. Akármit is szajkóznak a korrektségről, meg az ilyenekről, nézzetek körbe, Amerikában vagyunk. Három hazai versenyző is van a mezőnyben, akik ugyan még nem voltak, vagy éppen ezekben a percekben futják a programokat, de szerintetek a bíróknak mi a célja? - vonom fel a szemöldököm, miközben végignézek mind a hármukon. - Természetesen az, hogy hazai versenyző kerüljön legalább az dobogó egyik fokára. Mia - sóhajtok végül - remek voltál odakint szerintem is, de azt pontozzák le, aki tudnak, adott esetben téged és azt a kanadai kislány. Képzeld el mi lenne, ha egy Miyazava felé négyes ugrásra adnának kevés pontot. Nézd; szerintem ezen már kár…

- Hogy érted, hogy kár? Minden esélyem elszállt nemhogy a dobogóra, de még egy jobb helyezés elérésére is. Szerinted ezen ne bánkódjak? Ne bánkódjak, mert egy másodrendű amerikai pi… akarom mondani libát - javítja ki magát egyből, mikor meglátja az anyja tekintetét - akarnak a dobogóra? Nekem ettől jobb lesz? - esik nekem egyből.

- Juliának kivételesen igaza van - mondja teljesen váratlanul Chris.

- Tessék? - kérdezzük Miával kórusban.

- Ne nézzetek így rám - fontja össze a karjait. - A Hercegnő csak arra akart utalni, hogy a baj, már megtörtént, sajnos a műkorcsolya sem olyan már, mint régen. Most hiába kezdeném el neked magyarázni, nem hiszem, hogy érdekelne a dolog, de egy biztos; a múlton nem tudunk változtatni. Most azon kell dolgoznunk, vagyis inkább dolgoznod, hogy holnapután, mikor a kűrt futod, a legjobbat hozd ki magadból és mentsd, ami még menthető, mert hidd el, egy Grand Prix versenyen sokkal könnyebben lehet fordítani az álláson, mint egy világbajnokságon. Bár meg kell jegyezzem számítani fog az is, hogy hányadikként lépsz a jégre. Ha első vagy bocsi húgi, de cseszheted, viszont ha az utolsók között szerepelsz igenis van még remény arra a harmadik helyre, legalábbis szerintem - vonja meg a vállát, mire a mellettem ülő bólogatva törli ki a szemeit

- Értem, és szerinted anya?

- Kislányom, én csak annyit tudok mondani, mint eddig; büszke vagyok rád, akár mit csinálsz. Felőlem lehetsz aranyérmes, de akár utolsó is, semmi sem fog változni. A többit Julia és a bátyád tökéletesen összefoglalták, azt hiszem, hogy én sem csinálhattam volna jobban, szóval úgy fest, ha korcsolyát nem is, de valamit csak tanultak az elmúlt években - vág hozzánk Aliona egy oltásba burkolt fél dicséretet. 

- Vagyis van még esélyem?

- Esély mindig van, csak éppen nem mindig sok, de ha kitartóan próbálkozol, és nem hagyod, hogy ez a mai nap teljesen tönkretegyen, mint, ahogy annak idején valakit, akkor bármi lehetséges - pillant rám a mondandója végén az edzőnk, mire bájosan elmosolyodom. Mondtam már, hogy mennyire szeretem, mikor felemlegetik a „sikeres” múltamat? Mindenesetre ez most, nem rólam szól, így nem mondok semmit.

- Ki az a valaki, ismerem? - kérdezi váratlanul, teljesen valós érdeklődéssel a hangjában Mia, mire mind a hárman meglepve nézünk rá.

- Kérlek, nagyon szépen kérlek, mondd, hogy ezt nem kérdezed komolyan!

- Miért? - néz a bátyjára - Én tudni szeretném, lehet, hogy tudna nekem segíteni.

- Ez kész, ilyen nincs! Most már biztos, hogy nem az én húgom vagy, hanem Juliáé - üt egyet a homlokára, mire mind a ketten hangosan felnevetünk, azonban, mikor az edzőmre pillantok, abba hagyok mindenféle vigyorgást, majd összevonom a szemöldököm, mert Aliona kissé szomorú, már-már rapszodikus tekintettel néz hol engem, hol pedig a mellettem ülő lányát.

Izgatottan várom a pillanatot, hogy a nevemet mondják, mint a legújabb olimpiai bajnokét. Nem tudom, hogy nézhetek most ki, így megigazítom a kék melegítőmet, biztos, ami biztos alapon, elvégre nem sokára az egész világ látni fogja, ahogy az ISU elnöke a nyakamba akasztja a győzelmet jelentő aranyérmet.  Még pár pillanat és felállhatok a dobogóra, ám ki kell várnom a sorom, így míg az előttem lévő, vagyis az ezüstérmes lány mosolyog a virágaival, addig becsukom a szemem, hogy halljam a közönség őrjöngését, mely vitathatatlanul nekem szól. Igen, elvégre az évszázad kűrjét futottam tegnap a döntőben, ha fogalmazhatok így. Még most is kellemesen borzongva emlékszem vissza arra a pillanatra, mikor a zene elhalkult, már akkor tudtam az eredményt, ugyanis a program tökéletesen sikerült. Emlékszem a büszkeségre, ami apa arcáról sugárzott, mikor lejöttem a jégről és a karjaiba omlottam, az felbecsülhetetlen volt. 

- Most pedig köszöntsék nagy szeretettel az ez évi Olimpiai baj… - harsogja a bemondó, azonban hirtelen, minden megváltozik. Kellemetlen zörejek jönnek a távolból, mintha valaki, valahol kopogna, majd egy ismerős hang hasít végig a teren. - JULIA, JULIA! NYISD KI AZ AJTÓT!

A következő pillanatban pedig a földön landolok, egy párnával a kezemben. Hirtelen el sem tudom képzelni, hogy hol vagyok, és mi is történt pontosan. Azonban a tudatom az örült dörömbölésnek köszönhetően hamar helyre áll, így rá kell jönnöm, hogy nem az Olimpián vagyok az éremátadáson, hanem Amerikában az éjszaka kellős közepén, egy hotelszobában. Remek. Hogy teljesen őszinte legyek szívem szerint fognám magam és itt maradnák a földön, szerintem egészen gyorsan el tudnék aludni, azonban nem tehetem, mert csak az nem hallotta, hogy leestem az ágyról, aki süket vagy maga is alszik. Bár, őszintén remélem, hogy az alattam lévő szoba üres, vagy ha mégsem az, akkor az ott tartózkodó illető használ füldugót. Egy pillanatra komolyan eljátszom a gondolattal, hogy a földön maradok reggelig, azonban a kellemetlen dörömbölés továbbra sem szűnik meg, bár az ajtó előtt álló tesz nekem egy szívességet és nem kiabál. Végül kissé lassú és vontatott mozdulatokkal próbálok felkelni a szőnyegről, azonban ez egy kicsit nehezen megy, mivel a térdembe bele-bele hasít egy kellemetlen érzés, mely azt jelenti, hogy esés közben ráestem egy idegre. Komolyan; szívből gratulálok magamnak!

Mikor sikerül álló helyzetbe tornáznom magam elnyomok egy fáradt ásítást, majd lassan és óvatosan, a tárgyakat tapogatva araszolgatok el az ajtóig. Sajnos villanykapcsoló csak a nagyobb nyílászáró mellett van, annyi eszem pedig nem volt, hogy pár pillanattal korábban felkapcsoljam az ágy melletti szekrényen álló kislámpát. Ahogy elérek a célomhoz, fényt gyújtok a sötét szobában, melynek hatására akaratlanul is, olyan gyorsan csukom be a szemem, ahogy csak tudom. Hát ez a természet rendje, a sötéthez szokott pupillákat zavarja a hirtelen keletkezett, éles - lámpa - fény. Majd megszokja. Ez előbb említett látási problémák miatt kissé bénázva nyitom ki az ajtót, mely előtt Mia áll. A hosszú, szőke haja rakoncátlanul és kócosan veszi körbe az arcát, ha jól látom; már rajta is pizsama van - legalábbis a melegítő nadrág és ujjatlan póló nálam abba a kategóriába tartozik -, minden bizonnyal aludnia kéne, bár ahogy végignézek rajta, nem úgy fest, mint aki most kelt fel, velem ellentétben.

- Végre - sóhajt egyet, mikor rám néz -, már azt hittem, hogy sosem nyitod ki. Egyébként szörnyen nézel ki, csak nem keltettelek fel? - kérdi, miközben minden beinvitálás nélkül elmegy mellettem, egyenesen a szobába, ahol - mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne - leveti magát az ágyamra.

- Fáradj be! - mondom az előttem lévő üres folyosónak, majd becsukom az ajtót és a helységben lévő lány felé fordulok. - De, képzeld aludtam, ugyanis a legtöbb normális ember ezt csinálja hajnali - nézek gyorsan az órára - fél négykor. Most pedig elárulod, hogy mit is keresel itt? - vonom fel a szemöldököm, miközben összefont karokkal nekidőlök az ajtónak.

- Cuki pizsama - int felém a fejével, mire felvonom a szemöldököm. Oké, érdekes a rajtam lévő szett az biztos, mivel egy piros vászonnadrágból - amin gőzölgő kávécsészék vannak - valamint egy fehér rövid ujjú felsőből -amin egy ugyanolyan csésze van, mint a nadrágon, csak ezen egy és nagyban, fölé pedig az van írva, hogy „Szükségem van egy kávéra. Mindjárt. Azonnal.”- áll, de komolyan nem értem, hogy ez miért is fontos jelen pillanatban. - Oké - emeli fel a kezét - ne nézz így rám. Szóval nem tudtam aludni é, gondolkoztam és rájöttem, hogy te vagy az!

- Mi vagyok? Álmos, esetleg, de más nem nagyon.

- Jaj - forgatja a szemét -, az a valaki, akiről anya az öltözőben beszélt.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy ez most esett le?

- Nem most, hanem pár órája, de először tényleg nem rád asszociáltam. Hé, ne nézz így megint! Nekem te jégtáncosként élsz a tudatomban, nem pedig egyéni versenyzőként. De mindegy, vagyis nem annyira, mert igazából ezért is jöttem ide. Ha nem kellemetlen, akkor meg szeretném kérdezni, hogy mi történt akkor?

- Nem, nem kellemetlen. Azon az eseten már túlléptem - vonom meg a vállam. - Kettőezer hatot írtunk, abban az évben pont Németországban, Oberstdorfban tartották a junior világbajnokságot. Életem első komolyabb nemzetközi versenye. Előtte sípcsonttörés miatt nem tudtam részt venni a Grand Prix szezonban, így mondhatni az utolsó pillanatban kvalifikáltam magam két kisebb versennyel, melyeknek a mai napig nem tudom a nevét, valamint az országos bajnoksággal. Mindenesetre sikerült, éppen hogy, de meglett az a minimum pontszám, ami kellett. Mint egy mellékesen megjegyzem; pont Charlotte-ot ütöttem ki az indulók sorából, aki azt hiszem akkor vett észre életében először és akkor jött rá arra is, hogy szívből gyűlöl - nosztalgiázom egy kicsit a kevésbé kellemetlen emlékeim között, mielőtt rátérnék a feketelevesre. - Szóval kijutottam, ám pontjaim miatt, melyek ugye a minimumot verdesték az első csoportba voltam beosztva, Stefivel ellentétben, aki az utolsókkal indult, mint az akkori olasz bajnok és a Grand Prix széria harmadik helyezettje. Ő már akkor is jó volt, jobb, mint én valaha is lettem volna. De nem térek el ennyire a tárgytól. Szóval az első csoport utolsó indulója voltam. A rövid programot bombabiztosnak éreztem, egy axel, egy tripla lutz, tripla lutz kombináció és egy dupla ritberger volt benne. Meglepő módon, akkor minden izgalom nélkül vártam a kezdést.

- Te, Julia Fabbri nem izgultál? Mi volt, akkor? Valami világkatasztrófa?

- Nagyon vicces - rázom meg a fejem. - Egyébként én se tudom, hogy őszinte legyek, csak minden olyan nyugodt volt, pedig Aliona vagy egymilliószor megkérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy a lábam biztosan bírni fogja-e a terhelést. Még a jégre lépésem előtti utolsó pillanatokban is ezzel bombázott, ami lássuk be; egy idő után cseppet idegesítő lett. De én végig mosolyogva bólogattam, hogy igen. Azt hiszem a rövid programomra nem térek ki olyan részletesen, a lényeg az, hogy a legtöbb ugrásom jól sikerült, egyedül a ritbergert szimpláztam le, amiért természetesen járt bizonyos pont levonás, de nem olyan sok, mint amennyit kaptam.

- Na és mennyi az az annyi, vagyis hány pontod lett végül?

- Az mindegy, ha számadatokat szeretnél nézegetni, akkor arra ott az internet, legyen annyi elég, hogy pont egy hajszálon múlott a kűröm, de bent voltam. Persze lelkileg összetörtem, mivel anyukád és én is jobb helyre számítottunk. Természetesen nem az elsőre, de nem is az utolsóra. Valami középmezőnyre, hogy teljesen őszinte legyek. Azt már nem tudom, hogy csak egy nap, vagy egy éjszaka volt-e a két program között, azonban azt tisztán tudom, hogy teljesen felspannoltam magam, így mire odakerültem, hogy a kürt fussam teljesen kész voltam. Egy ugráskombinációt és a kötelező axelt leszámítva mindent elestem, vagy le szimpláztam. A forgásaim vándoroltak, egyet leszámítva, az utolsó talán ülőforgást, melyből a befejező pozícióba kellett volna helyezkednem, azonban rosszul akartam kiemelni a térdem alatt lévő lábam, így a mai napig nem tudom hogyan, de saját magamat gáncsoltam ki. A vicces az volt, hogy ezt pont úgy sikerült, ahogy véget ért a zene, így pillanatokig csak feküdtem a jégen és próbáltam visszatartani a könnyeimet meglehetősen sikertelenül. Oké, hogy hűek legyünk az igazsághoz; hisztérikusan zokogtam. Arra még tisztán emlékszem, hogy mikor lejöttem a jégről Aliona karjaiba vetettem magam, de utána minden homályos. Azt hiszem, hogy egy segédedzőt, vagy valami egyéb segítőt ölelgettem végig, miközben a vállán zokogtam és folyton azt hajtogattam, hogy abba hagyom a korcsolyázást. Majdnem így is lett, de ez már egy másik történeeet - ásítok egy nagyot, majd felvonom a szemöldököm és várom Mia reakcióját. Oké, bevallom; az igazságot egy-két helyen kicsit megváltoztattam, de vannak olyan dolgok, amit nem feltétlenül kell híresztelni.

- Hogy hogy egy ismeretlen vállán sírtad ki magad? - kérdi, mire majdnem elcsúszom a szőnyegen. Pont az egyik „elferdített” részre kérdez rá. Ilyen a világon nincs! Vagy mégis, ahogy látom.

- Gratulálok, azt hiszem, hogy sikerült megtalálnod az egész történet lényegét. Egyébként nem tudom mikor hagyott ott Aliona és mikor kerültem át egy ismeretlenhez, aki olaszul beszélt, de hidd el, akkor nem is nagyon érdekelt. Tudod másnap reggelig, mikor is dagadt szemekkel ébredtem nagyon összefolynak az események.

- Értem - bólint komolyan. - Ezt is meg a dolgok mondanivalóját is. Egyébként mennyi idő volt?

- Mi?

- Hát mire ismét magabiztosan tudtál ráállni a jégre, nem féléve attól, hogy megismétlődik az eset.

- Mia, a mai napig félek attól, hogy ez ismét bekövetkezik -nézek rá komolyan. - Egyébként körülbelül egy hónap kellett, mire visszatértem a jégre. Egy dolgot tudok neked tanácsolni; ne ess szét, ne figyelj senkire, csak magadra - mondja ezt az, aki pont nem ezt csinálja. Megfogadhatnád a saját tanácsaid Juila Fabbri, lehet, hogy hasznos lenne!

- Megpróbálhatom, de…

- Ne csak próbáld; csináld is.

- Ugye tudod, hogy ez pontosan úgy hangzott, mintha anya mondta volna?

- Azt hiszem, hogy ezt bóknak veszem.

- Figyelj! Kérnék tőled még valamit. Sasha holnap nem akar nekem edzést tartani, mondván; pihenjek a mai nap után, de én úgy érzem, hogy nekem szükségem van rá, szükségem van arra, hogy eltáncoljam párszor - néz rám teljesen kétségbeesetten.

- Én ezt megértem, de miért nekem mondod?

- Mert te jártál hasonló cipőben, nem ő. Imádom Sashát, egy áldott jó asszony, de nem értene meg, csak a technikámra figyelne, nem arra, amire igazán kell. Na, kérlek, kérlek, kérlek, gyere el velem, segít nekem, Kérlek, kérlek, kérlek - néz rám azokkal a barna kiskutya szemeivel, melyeknek teljesen józan fejjel is alig tudok ellenállni, de így. A francba, így teljesen lehetetlen. Néhány pillanatig viaskodok, vagyis csak próbálok viaskodni magammal, azonban ez teljesen felesleges. Mia abban a pillanatban levett a lábamról, mikor először megláttam kisbabaként. Hihetetlenül rózsaszín bőre volt és rövid, szőke pihe haja. Arra is emlékszem, hogy mindig nevetett mikor megcsiklandoztam a talpát. Na jó, egyszer nem, mikor evés után csináltam lehányta magát, amin senki sem nevetett, főleg Aliona és az apám nem, akik akkor éppen velünk voltak, de mentségemre legyen szólva; gyerek voltam.

- Rendben, rendben, csak ne mondd többet, hogy „kérlek”. Akkor holnap hétkor találkozunk a pályán.

- Reggel? - nyög fel.

- Hülye vagy? - kérdezem reflexből. - Nincs az az isten, hogy én felkeljek délután egy előtt. Természetesen este.

- Na azért és…

- Julia nyisd ki! Tudjuk, hogy Mia ott van bent, kár lenne tagadni - kezdi el rángatni az ajtóm kilincsét Aliona, aki úgy ordibál az éjszaka közepén, mintha nyúznák. Azt hiszem, hogy ez családi vonás lehet náluk, bár ha jobban belegondolok, akkor Chris nem szokott ilyet csinálni.. - Hallod mit mondok? Kár rejtegetni.

- Istenem -lököm el magam az ajtótól, majd felé fordulok és kitárom azt. - Úgy beszélsz, mintha elraboltam volna a lányodat. Ő jött ide, nem én kértem, hogy ébresszen fel az éjszaka köz…

- Mia, hála a Magasságosnak! Már égen-földön kerestünk - rohan el mellettem Aliona mindenféle beinvitálás nélkül. Nos, úgy néz ki, hogy ez is családban maradt. Ahogy az edzőm és Mia diskurzusát hallgatom, mely félig oroszul, félig olaszul zajlik rá kell jöjjek, hogy a szőke lány, mondhatni megszökött a közös szobájukból. Mondjuk nekem nincs gyerekem, és a közeljövőben, úgy az elkövetkezendő tíz, esetleg tizenkét évben nem is tervetek szülni, de azért el tudom képzelni, hogy milyen sokk lehet egy anya számára, mikor az éjszaka közepén felriadva nem találja az alig tizennégy éves lányát az ágyában egy ilyen nap után. Biztosan sok gondolat meg fordult az orosz nő fejében.

- Nők és az ő logikájuk, sosem fogom megérteni. Én mondtam, hogy itt keressük először, de sosem hallgat rám - jelenik meg mellettem Christian, mire a szívemhez kapom a kezem, bár gondolhattam volna, hogy itt van, elvégre Aliona végig többes számot használt. Inkább nem reagálok semmit a mondatára, csak rásandítok, hátha neki is van valami hasonlóan ciki pizsamája, mint nekem, azonban csalódnom kell. Ő - hasonlóan a húgához - egy melegítő nadrágban, egy barna papucsban és egy ITALIA feliratú fehér pólóban van. Ami pedig a legidegesítőbb az egész megjelenésében, hogy pohár van nála, melyen egy Starbucks embléma díszeleg. Erről egy szó jut eszembe azonnal; KÁVÉ.

Igen, én is tudom, hogy a hotel mellett van egy non stop nyitva tartó bolt, de akkor is. Teljesen igazságtalan fintora az életnek, hogy én a kávéimádó nem juthattam hozzá az isteni folyadékhoz, mikor felvertek a legédesebb álmomból, neki meg volt ideje átmenni, visszajönni és az anyjával feltúrni az egész hotelt a húga miatt. Mindezt kevesebb, mint másfél óra alatt. Komolyan kérdezem, ember az ilyen?

- Ezzel a pizsamával hirdeted, hogy még annyira sem vagy normális, mint amennyire az emberek annak tartanak? - szólal meg megint, mire felvonom a szemöldököm.

- Nem tudom, hogy te milyen világban élsz, de jó esetben így csak az ágyneműm, anyám, a bátyám, anya férje és jelen pillanatban ti láttok. De ha ennyire tetszik, akkor a következő fellépésen a ruha helyett ezt veszem fel, értékelné a közönség, nem gondolod?

- Ez egy poén akart lenni, mert ha igen, akkor sajnálattal tudatom veled; nem sikerült. Egy negyed poénnak esetleg, hangsúlyozom; esetleg elmegy.

- Mindegy - sóhajtok, miközben nekidőlök az ajtófélfának. - Nincs kedved esetleg bejönni?

- Nincs, úgyis indulnak már, egyébként lehet, hogy meglep, de engem is felkeltettek. Ó, egyébként tessék - nyújtja felém a kezében lévő poharat, mire meglepve nézek rá.

- Ez az enyém?

- Nem, csak hobbiból nyújtogatom felé, tudod karizom erősítés. Na ne nézz úgy rám, mint egy éppen megtalált kóbor kutya, vedd már el.

Oké, azt hiszem, hogy jelen pillanatban kicsit nagyon túl teng bennem a hála, de akkor is. Kávét hozott nekem, ez nálam felér… egy nem is tudom mivel, de nagyon sokkal. Talán az elkövetkező két-három beszólását elnézem neki, na jó, ha nem olyan durvák, akkor talán négyet is. Majd meg látom, hogy éppen milyen hangulatban leszek az adott pillanatban.

Ahogy - immáron a kávémat szürcsölgetve - Mia és az anyukája felé fordulok akaratlanul is elmosolyodom, mert olyan aranyosak ketten együtt, ahogy Miua ott ül az ágyon, pizsamában, egy párnát szorongatva, bűnbánó arccal nézve előre, miközben Aliona immáron csak oroszul kommunikál vele. Végül a kis barátnőm bólint egyet, majd megöleli ez előtte térdelő, pulóveres, farmernadrágos nőt, aki megkönnyebbülve szorítja magához a lányát. Ezt a jelenetet követően mind a ketten felállnak, Mius elnézést kér a zavarásért, de azért hozzáteszi, hogy Holnap találkozunk, a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben. Erre az edzőm nem mond semmit, de a szemem sarkából látom, hogy Chris felhúzza a szemöldökét, miközben a távozó rokonai felé néz. Meleg kávéval a kezemben, várom, hogy ő is menjen, azonban nem teszi, csak áll némán, egészen addig, míg az anyja és a húga el nem tűnnek a folyosó végén.

- Rendben lesz?

- Ki? Mia? Azt hiszem, hogy igen, Kicsit beszélgetni kellett vele, de nagyon erős lány ő.

- Mit akart tudni?

- Oberstdorfról kérdezett - vonom meg a vállam, miközben belekortyolok a kezemben lévő pohárba.

- És, mennyit mondtál el neki?

- Amennyit feltétlen muszáj volt tudnia.

- Szóval a vért, a sokkot, Stefit és azt a lányt kihagytad a történetből?

- Persze, minek mondjak neki ilyeneket, mikor az baleset volt, Charlotte sem úgy tervezte, ahogyan történt. Az egyszerűen tizenhárom éves lányok veszekedése volt - legyintek, mire Chris elkapja a kezem.

- Már nem azért, de szerintem az minden volt, csak egyszerű nem. Mind a ketten súlyosabban is megsérülhettetek volna - mondja komolyan, mire egy pillanatra megáll bennem az ütő. Nem vagyok hülye, ezt én is nagyon jól tudom, de nekem egyszerűbb apró incidensként gondolni rá, mint akként, ami valójában volt.

- Jól van na - rántom ki a kezem az övéből. - Jó éjt Christian, és köszönöm a kávét - csukom be előtte az ajtót, miközben igyekszem kiverni a fejemből a megjelenő emlékképeket, de ez nem sikerül, így nekidőlök a falnak, majd szépen, lassan leereszkedem az egész szobát beborító szőnyegre. Azt hiszem, nem sokat fogok aludni ezen az éjszakán, vagyis inkább már hajnalon.

Mia szilánkosra töri a kezemben lévő csontokat olyan erősen szorítja azt, miközben az éppen most futó amerikai lányt nézzük. Nem olyan rossz, de azért lehetne jobb is, elvégre a híresen kecses és ügyes amerikai mezőnyről beszélünk. Arról az országról, aki a világnak adta az egyetlen tizenöt éves olimpiai bajnokot műkorcsolyából. Ennek a lánynak, azt hiszem Cathy-nek, bizonytalanok az ugrásai, ez az érkezésnél nagyon meglátszik, szinte mindig kicsit bebillen. A forgásai nem rosszak, bár a beillmannja kicsit vérszegény, én inkább félnek mondanám, mint sem egésznek. Az axelje pedig olyan szinten alacsony, hogy alig van meg neki a két fordulat. A mérlegforgásban kicsit vándorol, de azt hiszem, hogy az annyira nem vészes. Mire befejezi a kűrt szakad róla a víz, de boldognak látszik, ami végül is jó.

- Remekül futott - nyög fel mellettem Mius, miközben a lila ruhájának szegélyét birizgálja.

- Francot. Mi volt ebben a remek? Na jó, a lépéssora egészen tűrhetően sikerült, de a többi elég középszerű volt.

- Középszerű, láttad te, hogy az a ritberger milyen magas volt?

- És te láttad, hogy az a ritberger, az dupla volt. Te is tudsz duplával ilyen nagyot ugrani, de neked tripla van a programodban, szóval nyugi - veregetem meg a vállát, miközben egy gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat. Jó fej vagyok, a mellettem ülő lányt intem nyugalomra, miközben én jobban izgulok miatta, mint ő önmaga miatt.

A tegnap esti gyakorlás során kiderült, hogy Miust jobban megviselték a történtek, mint eleinte hittem, hittük. Mikor először kértem, hogy fussa le a kűrjét az eredmény katasztrófa lett. Amit el lehetett rontani, azt elrontotta. Másodszorra már kicsit javult a helyet, de nem sokkal. Harmadszorra pedig már nem változott. Ötször futotta le így az egészet hosszabb szünetekkel, mire rájöttem, hogy miben is leledzik a probléma gyökere, így a hatodik előtt, este tizenegy felé, mikor a portás közölte velünk, hogy maximum tíz percünk van a kissé megváltoztattam a „stratégiát”. Addig azt mondtam neki, hogy képzelje azt; a versenyen fut, ugyan azok előtt a bírók előtt, akik lepontozták, így nem ment. Az új irányelv szerint azt tanácsoltam neki, felejtsen el mindent, ami körülötte van, csak nekem korcsolyázzon senki másnak. Így sikerült, annak ellenére, hogy hulla fáradt volt szinte tökéletesen elfutotta a programot. Ezzel akkor és ott nem tudtam mit kezdeni, csak megdicsértem, majd a kezébe adtam a melegítő felsőjét, hogy menjünk; mielőtt bezárnak minket éjszakára. Persze, nem egyszer megkaptam, hogy szadista vagyok és kezet foghatok Alionával, de erre csak megvontam a vállam. Azóta ő edz, hogy a jégre léptem, nagyon más kép, így abból indultam ki, amit én tapasztalok lassan tizenöt éve.

- Minden rendben lesz - szorítom meg én is a kezét a sajátom maradványaival, miközben a képernyőn megjelennek, a szerintem, kissé magas pontok, de jobbnak látom ezt nem megemlíteni, így a tekintetem inkább az orosz lányra függesztem, aki egy ezer wattos mosoly kíséretében csúszik ki a közönség elé, mely lelkesen fogadja. Először nem ismerem fel, ám ahogy felvillan a neve, egyből rájövök, hogy kivel is állok szemben.  Tatjana Nadezova, az oroszok tizenhét éves kis sztárjával, aki tavaly a tirpla axeles esése miatt csúszott le a dobogó legutolsó fokára, de azt is úgy, hogy a rövid program után vagy hat ponttal vezetett Stefi előtt, aki akkor a harmadik helyen állt. A közönség továbbra is őrjöng, jobban éltetik azt a vörös - tavaly még szőke - hajú lányt, mint a saját versenyzőiket.

- Én ezt nem bírom tovább nézni - pattan fel a mellettem ülő, mire még egy utolsó pillantást vetek az orosz lányra, aki éppen egy tripla flippet ugrik, majd olyan gyorsan, ahogy csak tudom követem Miát. ?iután konkrétan kirobban az ajtón, megy pár métert, majd összekulcsolja a kezeit a gyomra előtt és hasonlóképpen, mint én tegnap a távozásuk után, neki dől a szürkésfehér falnak, majd szépen, lassan leereszkedik a padlót borító barnásszürke csempére. Én pár pillanatig kissé tehetetlenül nézem a lányt, majd mellé telepszem.

- Ez nem fog menni. Nem tudom megcsinálni. Ez nekem túl sok. Maradnom kellett volna a junior mezőnyben, ott minden annyival másabb. A versenyzők vidámabbak és nincs ennyire versenyszaga az egésznek. Persze, ott is tudjuk, hogy van tétje, de akkor is az még olyan… olyan…

- Gyerekes? - segítem ki.

- Igen, vissza akarok menni, velük akarok versenyezni, nem olyan világklasszisokkal, mint Myazava és Nadezdova.

- És az segítene? Dehogy. Mia, te ennél okosabb vagy, most csak a félelem beszél belőled, de hidd el, ha vége lesz ennek az egész versenynek, mindent sokkal jobb színben fogsz látni.

- Kötve hiszem.

- Nem is tudsz kötni - vágom rá azonnal, mire felnevet.

- Ugye tudod, hogy ez egy borzasztó szóvicc volt? - vigyorodik el haloványan.

- Tudom, de mosolyogsz és ez a lényeg. Kint is mosolyogj. Nem az a fontos, hogy a bírók szeressenek, hanem az, hogy a közönség szeressen. Nekik kell korcsolyáznod - próbálom elmondani rövidítve azt az „életbölcsességet”, amit én is a minap hallottam Alionától.

- Oké - bólint, majd teljes némaságba burkolózik én meg hallgatok vele együtt. Mind e közben embernek mennek el előttünk, akik hol mosolyogva, hol pedig szem összeráncolva néznek ránk, de senki sem szól hozzánk és azt hiszem, ez így a legjobb. Csak hallgatjuk a kintről bejövő zenét, amint az keveredik a különböző nyelveken beszélő emberek hangjával, így ebből valami érdekes és groteszk elegyet kapunk, ami egyszerre mondható kellemesnek és kellemtelennek is. Egészen addig a pillanatig ott ülünk némán, még meg nem jelenik Mia edzője, mond valamit oroszul, majd int neki, hogy kövesse. Oké, pontosan tudom, hogy mit mondott, holott már kiderült párszor; nem beszélem a nyelvet valami jól, sőt, inkább sehogy.

- Félek, nem fog menni, tegnap se ment - ölel meg még utoljára a szőke lány, mielőtt Sasha fel vezetné a palánkhoz.

- Nem kell félned, menni fog, ott leszek, nézni foglak. Gondolj arra, hogy nekem korcsolyázol, senki másnak, csak nekem. Úgy, mint tegnap utoljára. Rendben?

Még bólint egy utolsót, majd a lehetőségeihez képest szinte már futva követi az idősödő asszonyt, aki kissé előbbre jár, mint ő. Összeszorult szívvel nézek az egyre távolabb lengedező szőke copf után. Istenem, kérlek, add, hogy sikerüljön neki!