2014. április 17.

Prológus ~ Megérzések

  Sziasztok!

 Most igzán izgulok, pedig volt már pár blogom. Igazából vegyes érzéseim vannak ezzel a prológussal kapcsolatban, de azért remélem, hogy tetszeni fog nektek. Jó olvasást.

Idegesen érkezem a palánkhoz a bemelegítésre szánt idő végén. Az edzőink és a koreográfusunk mosolyogva fogadnak minket, mire feszülten, de visszamosolygok. Semmi szükség arra, hogy őket is felidegesítsem. Amikor rossz érzésem van, akkor mindig történik valami, most pedig az van, nem is kicsit; még a gyomrom is hasogat.
Persze, lehet, hogy ez pszichés reakció az idegességre, a hibák pedig azért csúznak be, mert már annyira rájuk koncentrálok, hogy megtörténik. Legalábbis a pszichológusok, anya, a bátyám, a nevelőapám és a bátyám edzője ezt mondják. Aliona szerint pedig normális, ha valaki ideges, és ezzel be is fejeződött azon emberek listája, aki szerint nem megrögzött pesszimizmus a megérzésem. Sokan vannak rajta, nem?
- Hé, minden rendben? - kérdezi tőlem a fentebb említett nő, miközben az élvédőmet tartja felém. Egy pár pillanatig elbambulok, majd amikor megismétli a kérdést, kiveszem a kezéből a fehér műanyagot és a korcsolyám élére csúsztatom.
- Persze - válaszolom kurtán, miközben elveszem tőle a műanyag párját, és azt is a helyére teszem, majd fölegyenesedem, megfogom az „Italia” feliratú melegítő felsőmet, és elindulok a „lihegő” felé. Érzem, hogy az edzőm, az edzőnk mögöttem jön. Furcsa ezt mondani, de ez akkor is így van. Nagy körülöttünk a hangzavar, én mégis hallom, ahogy a cipője hozzáér a talajhoz. Még nem nyitom ki az ajtót, hagyom, hogy eljussanak hozzám a tangó zenéjének jellegzetes lüktetései. Tudom, hogy kik vannak a jégen, mégis odakapom a fejem.
A kanadaiak nem a legjobbak, de a mi csoportunkban ők állnak a legmagasabb helyen, közvetlen előttünk, a nyolcadikon. Megmondom őszintén, nem vártunk sokat ettől az Olimpiától. Már az is csoda, hogy kijutottunk egyáltalán. Két éve dolgozunk együtt a bátyámmal úgy, mint egy pár a jégen. Ez kevés idő ahhoz, hogy megszokjuk egymás, még akkor is, ha testvérek vagyunk. De úgy, hogy sosem voltunk azok az igazán jó, mindenben segítek neked és megvédelek a bajtól testvérpár, talán még nehezebb.
- Biztos minden rendben? - hallom meg megint az előbbi kérdést, de most nem válaszolok, csak elfordítom a tekintetem a jégről, majd bemegyek az ajtón, ami előtt eddig álltam. Próbálom olyan gyorsan szedni a lábaimat, ahogy csak tudom, de ez korcsolyában elég nehéz, így Alionának nem kell nagy sportteljesítményt produkálni ahhoz, hogy utolérjen. - Julia - kapja el a vállam. - Megtennéd, hogy figyelsz rám? - fordít maga felé.
- Én… minden rendben - mondom, ám a hangom koránt sem olyan határozott, amint amilyen szeretném, ha lenne.
- Figyelj - túr bele a hosszú, szőke, göndör tincseibe, amiket annyira irigylek tőle. Annak ellenére, hogy már jócskán benne van a korban, jobban néz ki, mint a legtöbb harminc-negyven éves. Magas és vékony, az alakja kifogástalan, hála az éveken át tartó kemény edzéseknek. Az arcán ugyan található egy-egy ránc, de ha az ember ránéz, kortalannak látja, bár ennek szerintem az elsődleges oka az a nagyon különleges szeme, amit egyik gyermeke sem örökölt tőle. Zöldek, és szinte smaragdként ragyognak, ezzel elütve fakó bőrétől.
- Igen? - hajtom félre a fejem és igyekszem teljes ártatlanságot mímelni, mert bár nem csináltam semmit, nem hagyhatom, hogy tudjon a „megérzésemről”.
- Tizenhét éves vagy, teljesen normális, ha félsz. Ez egy Olimpia, a versenyek versenye. - A szavai megnyugtatóak akarnak lenni, azonban ugyan olyan tárgyilagosan mondja, mintha arra utasítana egy egyszerű edzésen, hogy ismételjem meg a lépéssort, de a szemében látom, hogy komolyan gondolja. - Gyere! - fogja meg a karomat. - Még van időtök, ti léptek a jégre utolsónak - húz a kis szoba felé, ahol azok a versenyzők vannak, akik már lefutották a kűrjüket, vagy akik még nem.
Ahogy belöki az ajtót, meglepődöm, mert elég kevesen vannak a viszonylag nagy helységben. Nagyon kevesen. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy mi lehet az oka, ám amikor meglátom felénk jönni az anyámat, minden világos lesz. Szégyen, nem szégyen, a versenyzők nagy része utálja a pattogó anyámat, aki egyfolytában a bátyám körül ugrál, és folyton azt kérdezgeti, hogy minden rendben van-e.
- Hogy engedhetik be még mindig? Külön petíció volt az ellen, hogy zárják ki - hallom Aliona bosszús hangját.
- Szerinted az megállítja, hogy az egyetlen drágájával legyen? - kérdezem ugyan olyan halkan, mint ahogy ő, azonban az én szavaimból süt a gúny és a szarkazmus.
- Julia, hol voltál eddig? Már kezdtem félni, hogy valami bajod történt. Minden rendben ugye? - néz rám nyomatékos pillantásokkal, amikből tudom, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy szereztem-e valami sérülést, inkább az érdekli, hogy az állítása szerint normális vagyok-e, vagyis nincs-e semmi olyan, ami miatt megint kellemes pillanatokat tölthetnék a pszichológusomnál.
- Persze - mondom közömbös hangon. - Minden a legnagyobb rendben.
- Jó kislány vagy - simítja meg a vállam, majd már ott sincs, visszamegy Romeohoz. Már nem hiányzik az, hogy anya istápoljon, esetleg úgy szeressen, mint a kicsi fiát, azonban néha, de tényleg csak néha jól esne egy „Sok sikert” vagy egy „Mindegy milyen leszel, én akkor is szeretlek”. Persze tudom, hogy ez lehetetlen, ezek a kiváltságok nem nekem, hanem a bátyámnak járnak.
- Bármi történjék is, az a fontos, hogy megpróbáltad - mondja a mellettem álló, mire felsóhajtok. Hát igen, van, aki hisz nekem, és van, akit nem lehet egy átlátszó hazugsággal becsapni.

- A jégen pedig köszöntsék nagy szeretettel Julia és Romeo Fabbrit, Olaszország színeiben - harsogja a bemondó, majd meghallom a nézőközönség üdvrivalgását. Innen már nincs visszaút. Magabiztosan követem a bátyám a jég közepére, az arcán most is ott ül a gőgös mosoly. Ilyenkor egyszerűen képen tudnám törölni, de valljuk be; az nem mutatna túl jól egy művészinek szánt kűr előtt, így beállok a kezdőpozícióba és megvárom, amíg felcsendülnek Mozart Requiemjének első akkordjai, majd a tagjaim szinte maguktól mozdulnak. Annyiszor gyakoroltuk, annyiszor vettük már át a mozdulatokat, hogy ha álmomból ébresztenek, akkor is el tudom táncolni. Imádom a korcsolyát, de azt a programot úgy csinálom végig, mint egy lelketlen robot, szinte hallom, ahogy a világszerte a kommentátorok erről beszélnek, ezt elemezgetik. Szerencsére nem a beleélésre kapjuk a pontokat.
Már a program végén vagyunk, mondhatni megkönnyebbülök, mindössze csak egy forgáskombináció és egy egyszerűbb emelés van hátra, amit a látványosság miatt szinte minden programunkba beraktunk eddig.
Határozottan fogom meg a bátyám kezét, aki egy ügyes mozdulattal kap fel a jégről. Kétszer pozíciót váltok a levegőben, majd már arra készülök, hogy letegyen, amikor a jobb lábam - ami először a jéghez ér - beakad valamibe, találgatni ugyan tudnék hogy mibe, de nincs rá időm. Csak egy pillanat műve az egész. Próbálom megállítani az esést, próbálom megtartani az egyensúlyomat, azonban nem megy. A következő pillanatban már a jégen fekszem. Érzem, ahogy a hideg hozzáér a bőrömhöz, majd a következő pillanatban elér az ütközés ereje és minden levegő kipréselődik a tüdőmből. Estem már ennél jóval nagyobbakat is az edzések folyamán, most azonban mégis lefagyok egy pillanatra. Tudatosul bennem, hogy mi történt, azonban nincs időm ezzel törődni, folytatnom kell, mentenem a menthetőt. Amikor megint lábra - vagyis inkább élekre - állok, nem foglalkozom azzal, hogy fáj a karom, hogy elvágtam a bokámat, még azt is igyekszem figyelmen kívül hagyni, ahogy a bátyám rám néz.
Még két forgás, és vége, elhal a zene. Könnyen gyűlnek a szemembe, miközben a tekintetem végigfuttatom a közönségen, az edzőinken, majd a családomon, ám ezzel az utolsóval elkövetem életem egyik legnagyobb hibáját, ugyanis a tekintetem találkozik anyáméval. Dühre számítok, de amit a barna íriszeiben látok, az jobban szíven üt, mint bármi más, ugyanis csalódottan, szinte már lenézően szemlél. Nem a lányát látja bennem, talán sosem azt látta, most nem lát mást, csak a korcsolyázót, aki elrontott egy Olimpiát, aki miatt az ő drága egyetlen picike fia nem kap jobb helyezést, mint egy nyolc, kilencedik hely. És ami talán még szörnyűbb, jelen pillanatban én sem látok magamban mást, csak valakit, aki elszúrta élete egyik legfontosabb versenyét… 

5 megjegyzés:

  1. Drága Lucy!
    Először is hadd mondjam el, úgy találtam a blogra, hogy cserét kértél nálam, és amint megnyitottam a linket, elámultam. A blog kinézete valami csodaszép, és valami megfogott benne. A betűk egyszerűen vonzották a tekintetemet, s már azon kaptam magam, hogy a prológus felénél tartottam. Korábban nem olvastam tőled, de elmondhatom, hogy szörnyen tehetséges vagy. Szépen használod a szavakat, remekül kifejezed az érzéseket, szépek a leírások, egy szóval fantasztikus. Még sosem olvastam ilyen témájú blogot, ezért is érdekel a folytatás. Szereztél magadnak egy olvasót! További sok sikert, ha lesz időm, minden rész alá írok véleményt. :)
    N.Domii, xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Hű, nagyon meglepett, hogy már van egy kommentem, illetve egy feliratkozom. Nagyon köszönöm ez az első olyan blogom, ahol nagyobb szerepem van a kinézet elkészítésében, így köszönöm szépen.
      Igazából nem tudok mit írni, csak azt, hogy köszönöm ^^.
      És a következő rész jövőhéten érkezik ^^

      Lucy xx.

      Törlés
  2. Drága Lucy!

    Úgy látom, rátaláltam egy rokonlélekre. Imádom a korcsolyát, és nagyon meglepődtem, hogy más is nekikezdett egy ilyen történetnek!
    A prológus nagyon megfogott, kíváncsi leszek a fejezetekre. A kinézet gyönyörű, tökéletesen illik a történethez.
    Hozd minél hamarabb a következő részt, mert már nem bírok várni! :)

    Ölel,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Drága Leah!

      Én is imádom a korcsolyát, és ha nem lennék túlkoros, akkor biztos, hogy korcsolyázó lennék, ha nagy lennék *-* (de így csak hobbi korisnak mondhatom magam ^^", aki télen elcsúszkál a jégen).
      Köszönöm, elmondhatatlanul örülök, hogy tetszik a prológus *-* és annak is, hogy a kinézet tetszik ^^

      A következő részt valamikor a jövőhét folyamán hozom, bár lehet, hogy holnap húsvéti kedvemben leszek és kirakom ^^

      Még egyszer köszönöm a kommented: Lucy ^^

      Törlés
  3. Drága Lucynyuszi!

    Szeretném elmondani, mennyire büszke vagyok Rád. Évek óta látom ,ahogy írsz (Téged is, meg a többi kis "húgomat" is, mert mindig annak tekintettelek Titeket) és azt kell lássam, hogy már nem vagy a kis Lucynyuszi többet. Hanem Lucy vagy, egyre komolyabb, érettebb, összetettebb, olyan fantasztikus fantáziával, ami mögött akárki elbújhatna.
    A sztorid egyedi, a kivitelezés kifinomult, a "csomagolása" gyönyörű (ezúttal is puszi Rutácskának) és csak így tovább bébi.
    with love

    Masha

    VálaszTörlés