Sziasztok!
~ Hát elérkeztünk ide is, most elolvashatjátok az első történethez kapcsolódó novellát, vagyis inkább egy novella sorozat első részét, ugyanis miközben a sorokat pötyögtem az jutott eszembe, hogy csinálok egy három részes sorozatot, mely nagyobb ugrásokkal ugyan, de szerintem érthetően bemutatja azt, hogy milyen volt Aliona, Mauruzio és Camilla (eddig csak ők voltak név szerint megemlítve) idejében a korcsolya.
~ Megmondom őszintén; imádtam írni ezt a részt, vagy mit. Valahogy annyira magukkal ragadtak a dolgok, hogy az hihetetlen. Igazából remélem, hogy ti is annyira fogjátok szeretni/nem szeretni ennek a kis történetnek a szereplőit, mint én.
~ A címről ejtenék még pár szót. Majd észreveszitek, hogy egy idézet, ami egyébként a Neveteletlen hercegnő című filmből van. Ennek a három irománynak egy-egy idézet lesz a címe, ami jellemzi Aliona (mert ez most az ő szemszögéből játszódik) aktuális életszakaszainak lényegét.
~ No, nem is húzom tovább az időt, jó olvasgatást mindenkinek ^^
"A bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy van fontosabb a félelemnél."
Idő: 1978
Hely: Ottawa (Canada )
![]() |
Aliona és Marco |
Ahogy végig nézek a tömegen, ahol
vegyesen látok szovjet és olasz zászlókat, nem bírom tovább, kitör belőlem a
sírás. Érzem, hogy Marco átkarolja a vállam, miközben valamit suttog, de nem
értem, hogy mit. Olaszul van, és bár remekül beszélem a nyelvet, ebben a
pillanatban szerintem azt se érteném meg, ha az anyanyelvemen szólnának hozzám.
Felveszek egy-egy aranyosabb plüssállatot, csak azért, mert bunkóság lenne ott hagyni őket, majd néha kiintek a nézőknek, de nem igazán látok, mindent elhomályosítanak a szememben lévő könnyek. Ahogy kilépünk a jégről az elvédőimért kéne nyúlnom, de helyette az edzőm mellett álló nő ölelésre tárt karjai közé vetem magam. Nem tudom, hogyan intézték el, hogy itt legyen, de jelen pillanatban nem érdekel. Sajnos nem ölelhetjük egymást annyi ideig, mint szeretném, mert a lassítások viszonylag rövidek. Mondjuk Tatjana - az egyik edzőnk - nagyon segítőkész, így miközben én édesanyám karjaiba kapaszkodok, addig ő valahogy felvarázsolja rám az élvédőket, majd a hátamra teríti a melegítőfelsőmet.
Felveszek egy-egy aranyosabb plüssállatot, csak azért, mert bunkóság lenne ott hagyni őket, majd néha kiintek a nézőknek, de nem igazán látok, mindent elhomályosítanak a szememben lévő könnyek. Ahogy kilépünk a jégről az elvédőimért kéne nyúlnom, de helyette az edzőm mellett álló nő ölelésre tárt karjai közé vetem magam. Nem tudom, hogyan intézték el, hogy itt legyen, de jelen pillanatban nem érdekel. Sajnos nem ölelhetjük egymást annyi ideig, mint szeretném, mert a lassítások viszonylag rövidek. Mondjuk Tatjana - az egyik edzőnk - nagyon segítőkész, így miközben én édesanyám karjaiba kapaszkodok, addig ő valahogy felvarázsolja rám az élvédőket, majd a hátamra teríti a melegítőfelsőmet.
- Ideje menned - mondja anya,
miközben egy puszit nyom a homlokomra. - És csak hogy tudd, most én vagyok a
világ legboldogabb anyja - simít végig az arcomon, mielőtt elrángatnának tőle.
- Szpasziva - szólok hátra sírós
hangon, miközben rendesen belebújok a hátamra terített ruhadarabba, majd mikor
leülök Marco mellé a kezembe nyomnak egy üveg vizet, ami nagyon jól jön, így
mosolyogva megköszönöm a párom mellett ülő férfinak, név szerint Albertnek a
másik edzőnknek .
Párszor meghúzkodom a ruhám, hogy
egy kis „szelet” kapjak, ezután pedig megszorítom a párom kezét, mely egészen
idáig a combomon nyugodott. Végül felé fordítom a fejem, majd még mindig
könnyes szemekkel, de mosolyogva bólintok, mire ő viszonozza ezt a gesztust.
Megcsináltuk, lehet, hogy nem leszünk világbajnokok, lehet hogy Andrej nyer,
lehet, hogy a dobogón sem leszünk, de ez nem baj, nem a győzelem volt a célunk,
most nem. Ebben a szezonban csak bizonyítani akarunk. Bizonyítani az
szovjeteknek, az olaszoknak, a világnak, de elsősorban magunknak, és ez sikerült.
Itt vagyunk a világbajnokságon, itt ülünk és akár a dobogóra is feljuthatunk,
ami egy olyan dolog, melyről a szezon kezdetén még álmodni sem mertünk.
- Aliona Simonova és Marco
Fontana kűr pontszámait kérnénk szépen - harsogja egy bemondó angolul. Erre még
erősebben szorítom a mellettem ülő kezét és mindent kizárok, a hátamat égető
tekinteteket, az éljenző szurkolókat és a múltat, csak a jelenre koncentrálok.
Várom, hogy mondják, de semmi. Megismétlik az előbbi felhívást, mire egy kisebb
hatásszünet után elhalkul az aréna és meghalljuk az eredményt.
Hallom, hogy milyen számokat
mondnak, de aggyal nem fogom fel egészen addig, míg meg nem látom az előttünk
lévő kis monitoron. Egyből a szám elé kapom a kezem, miközben megint
kicsordulnak a könnyeim. Oldalra pillantva látom anyám büszke tekintetét,
miközben tapsol, pont úgy, ahogy a stadionban lévő emberek.
- Megcsináltad - ölel át Tatiana.
- Megmutattad nekik - csak bólogatok, mert nem tudok mit mondani, még mindig
nem hiszem el, mert egyszerűen nem lehet igaz.
Hiába integetek a közönségnek,
hiába lengenek magasan az olasz zászlók, hiába szúr lyukat a hátamba Camilla
tekintete, nem tudom felfogni. És mégis, a számok nem hazudnak. Nyertünk.
Nem tudom, hogy mikor térek
magamhoz a győzelem okozta sokkból, igazából azt se nagyon tudom, hogy hogyan
jutok el az öltözőmig, ahol a fodrász kezelésbe veszi a hajamat, meg a
sminkemet, hogy az éremátadáson ne úgy nézzek ki, mint valami szerencsétlen,
akinek teljesen fekete az arca, a lesírt szemfesték miatt.
Kintről hisztérikus kiabálás
hallatszik, melynek a tulajdonosát is ismerem, mivel az elmúlt két évben egy
helyen edzettünk. Igazából nekem nincs vele bajom, neki van velem, már a
kezdetektől. Az első találkozásunkkor majdnem megfojtott, mikor kis híján letépte
a bronzérmet a nyakamból. Azt hiszem, hogy a nyoma még két hétig fellelhető
volt a bőrömön. A történetben pedig az a legviccesebb, hogy apa dühösebb volt,
mint én. Egészen a legfelsőbb emberekhez akart elmenni annak ügyén, hogy azt az
őrül gyereket azonnal távolítsák el mindenféle verseny közeléből. Nem hiszem,
hogy bármi is sikerült volna neki, de azért lebeszéltem róla, nem akartam én
botrányt.
- Remélem, tudod, hogy nagyon
büszke vagyok rád - lép mellém anya, mikor az utolsó csat is helyére kerül és az,
aki egészen idáig dolgozott rajtam egy halk köszönés kíséretében elhagyja az
öltözőt.
- Tudom - bólintok, majd a
tükörképemet tanulmányozva felteszem a kérdést, ami már azóta nyomja a szívem,
hogy lejöttem a jégről. - Szerintem apa is büszke lenne rám?
- Aliona - fordít maga felé anyám
a székemmel együtt, majd elém guggol. - Emlékszel mit mondtam neked miután a
karjaimba vetetted magad? - kérdezi, mire bólintok. - Apád már akkor a világ
legboldogabb apja volt, mikor megszülettél. Hidd el, ha itt lehetne, akkor most
nem lenne nála büszkébb ember ezen a földön, már minden ismerősünket
értesítette volna, vagy legalábbis a leveleket írná, vagy egy külön
összejövetelt szervezne csak a te tiszteletedre, amire magát az elnököt is
meghívná és el is érné, hogy eljöjjön - mosolyog, mire nagyokat szipogok, azon
igyekezve hogy nem sírjam le az új sminkemet is. Nem hiszem, hogy különösebben
örülnének neki. - Most ugyan nem lehet itt, de tudom, hogy Vlagyimir figyelt
onnan fentről - int a plafon felé, azonban én tudom, hogy nem arra gondol - és
veled van. Kint is veled volt és most is itt van.
- Biztos vagy benne?
- Az apádat ismerve? Teljesen -
bólint, majd ködös tekintettel felemelkedik és magához húz. Az arcom a
pulcsijába temetem, miközben beszívom az édes parfümjének illatát. Sosem
szerettem ezt az kölnit, de mostanra megszoktam és számomra az anyaillatot jelenti.
Nem sírok, vagy legalábbis próbálok nem sírni, de pár könnycsepp így is
legördül, mikor apára gondolok és a balesetre. Ha becsukom a szemem még most is
magam előtt látom a sötét, hótól csillogó autóutat és a kamiont, ami váratlanul
az autónk oldalába csapódott. Szinte hallom is apám kiáltásának, anya
sikolyának és a fémek csörömpölésének hangját, no meg az én némaságomat. Négy
éve volt, de még most is van, hogy verejtékezve ébredek egy-egy viharos
éjszakán.
- Gyere be! - lép hátrébb anyám.
Miközben az ajtóra függeszti a tekintetét görcsösen szorongatja a vállam,
pontosan tudom, hogy miért. Amikor azonban csak Maurizio Fabbri mosolygós arca
jelenik meg az nyílásban, megkönnyebbülten felsóhajt. - Szervusz, gondolom, a
lányomhoz jöttél. Én magatokra is hagylak titeket, úgyis beszélni akartam még
Tatival és Alberttel - veregeti meg a vállam, majd hosszú lábaival átszeli a
szűk öltözőt és már ott sincs. Pár másodpercig meglepve nézek utána, majd egy
fejrázás után mosolyogva bújok Maurizio karjai közé. Valahogy mindig
megnyugszom, ha megölel. Így volt ez már akkor is, mikor először találkoztunk
és gratulált, aztán valahogy barátok lettünk, pedig a dolgok ellenünk voltak,
illetve nem a dolgok, hanem a párja: Camilla. Egyszerűen nem tudom megérteni,
hogy hogyan képes elviselni az a nőt. Egyszer megkérdeztem, de nem válaszolt,
vagyis inkább kitérő választ adott.
- Megcsináltad - suttogja,
miközben szorosan ölel magához.
- Megcsináltam - hajtom a
mellkasára a fejem, hogy a szívverését hallgassam.
- Nyertél.
- Nyertem.
- Szeretlek.
- Szeret… Tessék? - lépek
hátrébb, hogy lássam az arcát, ám egy szemtelen mosollyal találom magam
szemben, majd akaratlanul is, de felnevetek. - Jól rá szedtél, mit ne mondjak.
- Ez volt a cél, egyébként jó
látni, hogy most boldog vagy. Valahogy ma egyszerre voltál szomorú és vidám,
bár szerintem a búskor a legjobb szó. És nem rég sírtál is - söpör ki egy
tincset az arcomból.
- Megint elkenődött a szemem,
mert ha igen, akkor…
- Nyugalom Liona - neveti el
magát. - Csak pirosabb az arcod, mint általában. Ne feledd, a te hófehér orosz
bőrödön minden meglátszik.
- Megijesztettél - mondom olyan
durcás hangon, ami inkább illik egy kilenc éveshez, mint egy tizenkilenc
éveshez, aki éppen az imént nyerte meg a világbajnokságot.
- Hidd el, meg éri téged
ijesztgetni - néz rám jelentőségteljesen, mire csípőre teszem a kezem, erre
szívem szerint mondanék valamit, de kinyílik az ajtó és Marco lép be rajta
abban a piros „egyenruhában”, ami olyan nagyon jól áll neki. Valahogy idén
hihetetlenül jól eltalálták a kűrös öltözetünket. Én is imádom az én fehér
„keringőruhámat".
- Bocsánat, ha megzavartam
valamit, akár ki is mehetek - mondja fülig érő vigyorral, mire a velem szemben
álló jól tarkón vágja, persze nem komolyan, csak barátilag. Erre megint
hangosan felnevetek, de nevetnek velem az érintettek is.
- Megengedjük, hogy maradj -
vonom meg a vállam. - Hármasban szép az élet.
- Ó - vonja fel a szemöldökét a
párom. - Hölgyem, ez csak nem felhívás volt keringőre?
- Dehogy nem - fogom meg a kezét,
mire ő veszi a lapot, így a koreográfiánk szerint megforgat, majd hátra dönt.
Szerencsére az emeléses részt most kihagyjuk, aminek igazán örülök, ha őszinte
akarok lenni. Bár így, edzőcipőben nem olyan kecses még a forgás sem, mint a
jégen, de megteszi.
- Egyébként gratulálok, neked is
- mondja Maurizio a páromnak, mikor az felállít. Kezet is fognak, majd ellőnek
valami olasz poént, amit én nem nagyon értek, de azért kedvesen mosolygok
rajta. Szerintem így sokkal jobb, mintha kimutatnám, hogy elképzelésem sincs
arról, hogy mi is a vicces.
- Na - karol át Marco -, jobb, ha
megyünk, nem késhetjük le a saját aranyérmünk átadását. Vedd fel a korcsolyád,
és előre.
- Jó, de te… - akarom kérdezni,
azonban nem fejezem be, mivel mikor lepillantok a párom lábára, látom, hogy
csak én álldogálok ott edzőcipőben, felhúzott harisnyával. Remek, szóval előbb
gondolkodott, mint én. - Oké, fél másodperc.
Gyorsan veszem át a lábbelimet,
majd mosolyogva, a két idősebb fiú között indulok el a jég felé. Furcsa, amikor
az ember boldog olyan hihetetlennek tűnik, hogy rossz dolgok történjenek, pedig
azok is ugyanúgy benne vannak a pakliban, mint a jók. Én azt hiszem, hogy
megjártam már a poklot, így igyekszem értékelni az olyan pillanatokat, mint a
mostani. Igyekszem nem félni. A baleset el vett tőlem sok mindent, de adott is
nekem. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy mikor az élet elvesz, ad is
helyette valamit. Talán nem pont úgy, ahogy várnánk, de ez mindenképpen
emberfüggő.
- Maurizio, végre meg vagy -
hallok meg magunk mögül egy hangot, mire mind a hárman megállunk. A két fiú
elnyom egy-egy káromkodást, mit ne mondjak egyik se túl szép, majd egy nagy
sóhaj kíséretében megfordulnak velem együtt.
- Nem tűntem el Milla, eddig is
itt voltam - mondja a megszólított, miközben elengedi a vállam. Furcsa, egyből
hiányérzetem lesz, de ez hülyeség. Igazából miért is lenne hiányérzetem,
elvégre kim, vagy mim nekem Maurizio? Egy barát, aki mellettem állt, mikor
sokan nem, egy barát, aki segített, mikor szükség volt rá, de ennyi. Egy barát,
semmi több.
- De nem velem, már mindenhol
kerestelek, a bírókkal és az edzőkkel is beszéltem, de senki sem hajlandó az
eredmény megóvására - mondja ezt úgy, hogy konkréten ott állunk vele szemben. -
El tudod te ezt hinni? Várj, nem, ne válaszolj, természetesen el, elvégre ott
állsz a kis világbajnok mellett, szinte kéz a kézben jártok. De drága, mint a
három muskétás - hatja oldalra a fejét, mire a hosszú haja oldalra esik
felfedve ezzel a nyakán lévő piros foltot, amit ha nem is nyíltan, de
megbámulok. Vajon mi, vagyis inkább ki csinálhatta? Csak nem a mellettem álló?
És miért érdekel ez engem egyáltalán?
- Milla azt hiszem, hogy ideje
lenne leállítanod magad, úgy beszélsz, mintha háborút vívnánk - mondja a párom,
kicsit talán ingerültebben a kelleténél, de igazából megértem, elvégre éppen
most vonták kétségbe az aranyérmét.
- Lehet, Marco Andrea Fontana,
hogy ez neked nem háború, de nekem igen is az, és éppen te vagy az ellenség.
- Camilla, nem gondolod, hogy
kicsit túlzásba esel? - emelem fel békítően a kezem, de hatalmas hibát követek
el.
- Ugyan Aliona Vlagyimirevna
Simonova, te meg aztán végképp nem szólj bele ebbe az egészbe, nem volt neked
elég, hogy négy éve az egész korcsolyás világ téged és a nem létező
tehetségedet gyászolta, most meg mindenki el van tőle ájulva, hogy vissza
tudtál jönni. Komolyan, mikor akarod bevallani, hogy csak színleltél? - rázza a
fejét elítélően, mire majdnem hátraesem meglepetésemben. Ha Maurizio nem fogja
meg mind a két vállamat, lehet, hogy nem a saját lábamon állnék fel a pódiumra.
Erősen, szinte már görcsösen szorítja a vállam, hasonlóképpen, mint anyám,
mikor attól félt, hogy Andrej jön be hozzám. Valamit mond a páromnak, mire az
gyengén hátrahúz, hogy folytassuk utunkat az eredeti célpontunkig.
- Nyugalom, ne gondolj rá -
suttogja a fülbe Marco. - Ne foglalkozz azzal az idegesítő csitrivel, hidd el,
csak féltékeny rád az érem miatt, de nem tud semmit. Nem tudja, hogy mennyi
munkánk és fáradtságunk van benne. Semmit sem tud. Értesz engem? - kérdezi,
mire bólintok.
Pontosan értem. Tudom, hogy
Camilla semmit sem tud, csak folyton akadékoskodik, de a szavai akkor is mindig
betalálnak, pontosan a legfájóbb pontokba, azokba a sebekbe, melyek még nem
hegedtek be teljesen. Mintha külön érzéke lenne az ilyen dolgokhoz.
Amint kiérünk a jéghez, meglepve
vesszük tudomásul, hogy az ottawai aréna teljesen átalakult, mintha nem is
ugyanazon a helyen lennénk. A világításokat lekapcsolták és egy vörös szőnyeget
terítettek ki, melynek végén a pódium található. Komolyan furcsa arra gondolni,
hogy pont mi állhatunk majd fel oda, mi, akiket nem tartottak esélyesnek.
Persze, a sport azért szép, bármi
megtörténhet, csak hajtani kell, csak csinálni kell és meglátjuk. Nem minden a
tehetség, rengeteg kitartásra és elszántságra is szükség van, no meg hitre,
hogy a mélypont után mindig jönnie kell valami jobbnak.
- Na, hogy vannak az én kis
bajnokaim? - karol ár minket Tatjana.
- Jól - válaszoljuk szinkronban,
mivel egyikünk sem akar a Camillás incidensről beszélni.
- Rendben, szeretem ezt hallani.
Egyébként nem tudjátok, hogy annak a furcsa olasz lánynak mi baja. Az előbb
őrjöngött, mint valami elmebeteg. Szerencsétlen - rázza meg a fejét - komolyan
úgy gondolom, hogy ideje lenne abbahagynia ezt a sportot. Már junior
versenyzőként is megterhelőek voltak neki ezek a helyzetek, de most. Egyre
rosszabb.
- Nem - mondja a mellettem álló.
- Elképzelni sem tudjuk, hogy mi történhetett vele. Szegény Milla mindig is
ilyen volt, kissé ideggyenge. Őszintén sajnálom a leendő férjét, no meg a
gyerekeit.
- Én is - bólintok komolyan. -
Szeri…- azonban még a szót sem tudom befejezni, mikor megjelenik mellettünk egy
nő, aki fontoskodva közli velünk, hogy fáradjunk a helyünkre, mert pillanatokon
belül kezdődik a ceremónia. Erre csak bólintunk egyet, jelezve, hogy
megértettük, majd hagyjuk, hogy a helyünkre kísérjenek és ellássanak minket
fontos információkkal, melyekkel már régen tisztában vagyunk. Persze mindenki
bőszen bólogat és helyesel, hogy tudjuk, mit kell tenni, csak hagyjanak már
minket békén. Mi, Andrejék és a harmadik helyet elért magyarok. Komolyan
mondom, ezek a kanadaiak nagyon fontoskodóak tudnak lenni. Végül valahogy csak
megértik, hogy nem rontunk el semmit, így ott hagynak minket az edzőink
társaságában. Tatjana a szemét törölgeti, miközben Albert kéri, hogy vegyük le
az élvédőinket és adjuk oda neki, de a szemén látszik, hogy ő is teljesen meg
van hatódva.
- Hölgyeim és uraim, kérem,
csöndesedjenek el - harsogja be az egész arénát egy gépies női hang. Nem kell
sokat várnunk és szinte azonnal néma csönd lesz. Mikor elérjük ezt az
állapotot, kicsit elsötétítik a fényeket, hogy ünnepiesebb legyen a hangular,
majd elkezdődök az eredményhirdetés.
- Hölgyeim és uraim, kérem
köszöntség nagy szeretettel 1978 Jégtáncvilágbajnokait, Aliona Simonovát és
Marco Fontanát - mondja, mire a mellettem álló megszorítja a kezem, majd
tökéletes szinkronban becsúszunk a jég közepére.
Alig egy nappal a győzelmünk után
anya mellett fekve, egy tál fagylalttal a kezemben nézem a tegnapi éremosztás
ismétlését. Én tökéletesen értem a riporterek minden szavát, azonban a
mellettem fekvőnek még az olasszal is nehézségei vannak, így az angollal meg
sem próbálkozott. Jelen pillanatban ő csak élvezi az adást, miközben azt
ismételgeti, hogy tegnap én voltam a legszebb, sőt, még azon is együtt
nevetünk, ahogy Camilla arcára téved a kamera. Úgy néz minket, mint aki menten
megpukkad, bár ez nem meglepő, ő mindig így méregeti azt, aki legyőzi.
- Most világbajnok, két év múlva
olimpiai bajnok - mondja mellettem anya, mire félrenyelek.
- Nem… hiszem… - köhögök egy
sort, majd mikor lemegy az eltévedt falat folytatom. - Ne feledd; továbbra is
szovjet állampolgár vagyok, ami azt jelenti, hogy az olimpián nem indulhatok
olasz színekben, csak akkor, ha felveszem az olasz állampolgárságot.
- Igen az igaz, de ilyen
eredményekkel szerintem a szovjetek tárt karokkal fogadnak vissza.
- Nem - vágom rá gondolkodás
nélkül, miközben saját magamat nézem Marcusszal az oldalamon, amint
aranyéremmel a nyakamban boldogan integetek. - Ha hívnának, se mennék. Nem
vagyok olasz, sosem leszek az, de nincs az az Isten, hogy a történtek után
megint szovjet színekben versenyezzek.
- Értem, akkor megszerzed az
állampolgárságot, vagy nem indultok, a ti döntésetek kicsim. Én melletted
állok, bármit csinálsz is.
- Köszönöm - bólintok hálásan,
majd lerakom a tálamat és felállok. Kinyújtóztatom az elgémberedett
végtagjaimat. - Azt hiszem, hogy kimegyek és járok egyet - nézek az ágyon fekvő
nőre, aki mosolyogva bólint, miközben elnyom egy feltörni készülő ásítást.
- Csak vegyél fel egy felsőt,
nehogy megfázz.
- Rendben - kapom fel az egyik
„Italia” feliratú cipzáros pulóverem, majd elhagyom a közös szállodai
szobánkat. A folyosók üresek, a legtöbb versenyző már hazament, zömében csak
azok vannak itt, akik a holnapi gálán részt vesznek, ami nem jelent olyan sok
embert, az első öt helyezettet kategóriánként, no meg a hazai versenyzőket. Ez
kifejezetten kevés ember, ha azt nézem, hogy néhány nappal ezelőtt tele volt az
egész helység, nem tudtam úgy végig menni a folyosón, hogy ne ütközzek neki
valakinek. Meg kell mondjam, ez az állapot sokkal jobban tetszik, minden
annyival nyugodtabb.
Ahogy lefelé megyek a lépcsőn,
megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy pontosan hová kéne mennem. Így a
harmadik emeleten lévő társalgó felé veszem az irányt, ahol… ahol nem tudom,
hogy mit fogok csinálni, esetleg megkereshetném Elizavetát - Andrej jelenlegi
párját -, aki pár éve a legjobb barátnőm volt, most meg alig beszélünk. Vagy
talán ez egy rossz ötlet, és Marcot kéne megkeresnem, vagy Mauriziot, vagy a
magyar jégtáncos lányt, akit nem is ismerek, de szimpatikusnak tűnik, vagy nem
tudom, valakit, hogy ne legyek egyedül. Végső esetben anyához is visszamehetek.
Azonban nagy elmélkedésem közepette nem veszem észre, hogy nem együl vagyok a
folyosón, így pont neki ütközöm az ismeretlennek.
- Bocsánat - lépek hátrébb. -
Nem… Andrej? - nézek meglepve az előttem álló fiúra.
- Személyesen - bólint komolyan.
- Én, nos… gratulálok - igen,
komolyan annyit tudok mondani annak, akivel több, mint 8 évig korcsolyáztam
együtt.
- Köszönöm, bár a címvédés nem
sikerült. Őszintén Ali, én az utolsó pillanatig hittem abban, hogy nyerhetünk,
de nem így lett. Mindenesetre gratulálok, ügyesek voltatok.
- Köszönöm - biccentek, majd
várok, hátha mond valamit, de semmi, így végül én töröm meg a csendet. - Ha
csak ennyit akartál, akkor én mennék is - akarok elmenni mellette, azonban
elkapja a karom.
- Figyelj, ennek nem kell így
lennie, mi…
- Dehogynem - rántom ki a csuklóm
a kezéből. - Elárultál Andrej, jobban, mint bárki ebben az életben - mondom
kissé hisztérikus hangon. - Ott feküdtem egy milánói kórházban, de te egyszer
sem vetted a fáradságot, hogy be gyere, ja de, mégis, mikor közölted velem,
hogy vége, mert neked a karrieredre kell koncentrálnod, meg ilyesmik.
- Figyelj, ez nem pont így
történet, a szövetség…
- Ne gyere nekem a szövetséggel -
rázom meg a fejem sokkal nyugodtabban, miközben veszek egy mély levegőt. -
Tudom, hogy a te ötleted volt a párcsere, vagyis inkább a kidobásom, de nem
fáj, már nem.
- Aliona nézd, ennek már négy
éve, esetleg nem léphetnél túl rajta? Olyan jó páros voltunk együtt, nem csak a
jégen.
- Igen voltunk, itt ezen a szón
van a hangsúly. Andi, tizenkét éves korom óta szerelmes voltam beléd, csak hogy
tudd. Mint a legtöbb gyerek még az esküvőnket is elképzeltem, de ennek vége,
már négy éve. Nem utállak, már azt sem, azt hiszem, hogy nem érzek irántad
semmit. Tudod van valaki más - kezdem el csavargatni az egyik szőke tincsemet,
miközben azon gondolkozom, hogy mennyi igazság tartalma van az utolsó
mondatomnak. Tényleg lenne valaki más?
- Értem - veszi tudomásul. - Én…
talán hiba volt azt tennem, amit, de tizehét éves voltam. Meg kell értened…
- Nem értem meg, de legyen
mindegy, ez már a múlt. Remélhetőleg még hosszú évekig fogunk egymás mellett
versenyezni, így jobb, ha békében válunk el, egyszer és mindenkorra - nyújtom
ki a kezem, mire egy keserű mosollyal megfogja, majd megrázza azt.
- Sajnálom Ali, őszintén.
- Ez már itt nem sokat segít, de
ha számít valamit, akkor én is - ejtem magam mellé a karom, majd egy halk
„szia” után ott hagyom a fiút és az erkély felé veszem az irányt. Komolyan,
szerencse, hogy ezekben a luxus hotelokban erkélyek is vannak, mivel, most
nagyon nagy szükségem van friss levegőre.
Igazából nem hiszem, el, hogy
tényleg megtettem, lezártam az Andrejes ügyest egyszer és mindenkorra. Kicsit
fáj ugyan, de ennek már régen vége volt, már több, mint négy éve. Azt hiszem,
hogy most végre igazán fellélegezhetek én is, meg anya is, aki végig attól
félt, hogy visszamegyek ehhez a fiúhoz. Komolyan, megfordult a fejemben, nem is
egyszer, de mindig maradtam ott, ahol éppen voltam. Vagyis azon a Milánói
klinikán, ahol kezeltek,
Ahogy kilépek az erkélyre,
megcsapja az arcom a kellemes, hideg szél. Szeretem a telet, így becsukott szemmel
élvezem egy kicsit a hűvös levegőt, egészen addig, míg valami furcsa,
köhögésszerű zajra nem leszek figyelmes. Hirtelen nyitom ki a szemem, majd
gyorsan körbekémlelek. Csak másodszorra veszem észre az árnyékban megbúvó
alakot, aki ugyan ismerősnek tűnik, de hirtelen nem tudom hová tenni.
- Ki vagy? - kérdezem bizonytalan
hangon.
- Azt hiszem, nem veszem
sértésnek, hogy nem ismersz meg - mondja, mire egyből tudom, hogy kivel állok
szembe. Akaratlanul is elmosolyodom, és közelebb lépek hozzá, mire minden figyelmeztetés
nélkül megölel, majd egy gyors puszit nyom a homlokomra és már hátra is lép.
- Ne is vedd annak - rázom meg a
fejem, majd mellé állok, miközben a példáját követve neki dőlök a hotel
falának. - Egyébként, te mit keresel itt ilyen későn?
- Kezdett kicsit kellemetlen
lenni a hangulat így egyszerűen leléptem egy edzésről - vonja meg a vállát.
- Te aztán bátor vagy, ha én
ilyet mernék csinálni Tatjana kitekerné a nyakam, bár ha jobban belegondolok,
az ideges partneredtől jobban félnék - incselkedem vele.
- Ne is mond - nyög fel. - Tegnap
óta mást sem hallok, csak azt, hogy meg óvja a negyedik helyünket.
- Maurizio, komolyan nem értem,
hogy miért vagy még mindig vele. Annyi jobb táncost találnál nála.
- Tudom, de én csak egy emberrel
akarok táncolni, akinek már van párja - mondja szomorúan, mire végigsimítok a
vállán. - Szerintem azért kérdezd meg. Sosem tudhatod, ha nem is próbálod -
mosolygok rá.
- Hidd el, tudom, hogy nem hagyná
ott.
- Nem lehetsz ebben olyan biztos.
Egyébként ki az a lány?
- Lehetek olyan biztos, mert jól
ismerem az illetőt, de most inkább hagyjuk ezt a témát, nem akarok róla
beszélni, jó ez így, ahogy van. De feltehetek neked egy kérdést?
- Persze, elvégre most is azt
tetted.
- Miért ébredtél fel? Négy éve
miért jöttél vissza? Tudom, ez furcsa kérdés, de érdekel.
- Én…
- Liona, ha túl személyes vagy
hülyeség, akkor nem kell válaszolnod, csak…
- Semmi baj, szívesen válaszolok.
Tudod, te vagy az első, aki megkérdezte - mosolygok rá immáron kicsit keserűen,
majd a holdat kezdem tanulmányozni. - Ahány ember, annyi vélemény a kómáról.
Én, aki valóban voltam abban az állapotban, annyit mondhatok, hogy furcsa.
Mindent tökéletesen érzékeltem. Hallottam, hogy mit mondanak nekem az orvosok,
a nővérek, anyám és mindenki. Tudtam, hogy mi a jelenem, értettem, amikor anya
zokogva beszámolt nekem a baleset részleteiről, arról, hogy a korcsolyának
minden bizonnyal vége és apáról. Megmondom őszintén; féltem felébredni. Egy
kellemes helyen voltam, valahol a tudatom mélyén, ahol biztonságban éreztem magam,
mozdulni sem akartam. Egy önző dög vagyok, most biztos ezt gond rólam. Mert itt
akartam hagyni mindent, főleg a szenvedő anyámat.
- De mégis itt vagy, mi adott
okot arra, hogy fel akarj ébredni?
- Valaki, mondott valamit, ami
bátorságot adott, már nem tudom mit, de az adott erőt, hogy a felszínre tudjak
úszni - mondom a fél igazságot, mert nagyon is jól emlékszem minden egyes
szóra. Igazából naponta mondom el magamnak, hogy tudjam folytatni a dolgokat.
„A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy a félelemnél
van, ami fontosabb.” Így hangzottak ezek a sorok, ezek, melyek erőt adtak és
adnak a mai napig.
- Értem, nagyon bölcs valaki
lehetett.
- Az volt - bólintok.
- Volt, igen volt - ismétli meg
az akcentusos kiejtésem, mire durcásan nézek rá.
- Olyan gonosz vagy. Tudod hogy
egy kórházban tanultam meg tisztességesen olaszul, ami azt jelenti, hogy előbb
tudtam felsorolni egyes betegségeket, mint elmondani, hogy hány éves vagyok.
Egyébként; hogy is van oroszul az a bemutatkozás, na? - vonom fel a szemöldököm
- Minyo, menyé menyét Maurizio -
nyög ki valamit, mire kitör belőlem a nevetés.
- Menya zovut Aliona - nyögöm ki
valahogy, miközben már a hasamat fogom.
- Jól van, jól van - kuncog ő
maga is, majd megvárja, hogy abbahagyjam a hisztérikus kacagást, csak akkor
szólal meg legközelebb, mikor megint ránézek, vagyis inkább a mellette lévő
holdra. - Többet kéne nevetned, olyankor sokkal szebb vagy - mondja, miközben a
fülem mögé igazít egy szőke tincset. Erre igazán nem tudok mit mondani, így
gyorsan félrekapom a fejem, mert érzem, hogy ég az arcom. Erre a gesztusomra
őszintén felnevet, azzal a jellegzetes, meleg nevetéssel, mely az olasz
nyarakat juttatja eszembe. - Nekem meg többet kéne bókolnom, most olyan vagy,
mint amilyennek régen a hercegnőket képzeltem a mesében.
- Ugyan - fordulok felé - nem
vagyok én hercegnő, csak egy szovjet, vagy olasz, vagy mit tudom én milyen
jégtáncos - vonom meg a vállam, mire felemeli az állam, ezzel kényszerítve,
hogy a szemébe nézzek. Azokba a csokoládébarna szemeibe, melyek első látásra
egyszerűnek tűnnek, de ha az ember jól megnézi, akkor az íriszeiben apró arany
pontokat vélhet felfedezni.
- Sokkal több vagy ennél, ezt
sose felejtsd el, Hercegnő - mondja, majd pár pillanattal később elengedi az
állam, pár pillanat múlva pedig legnagyobb megdöbbenésemre a vállamra teríti a
saját melegítőfelsőjét. - Gyere - húz közelebb magához -, jobb, ha bemegyünk,
elvégre reszketsz.
- Jó, de nem vagyok Hercegnő.
- Dehogy nem, az vagy.
Mindenesetre a reszketésemnek
semmi köze a Kanadai tél hidegéhez, elvégre Oroszországban nőttem fel. És
szerintem ezt Ő is nagyon jól tudja, elvégre nem hülye, de nem ellenkezem, most
jó ez így, aztán majd meglátjuk mit hoz a jövő.
Ahogy a hotel folyosóin sétálunk,
nem találkozunk senkivel, így magyarázkodunk sem kell a helyzet miatt. Furcsa
lenne, az biztos. Lassan jutunk el az anyával közös szobánkig, ahonnan halkan
ugyan, de kihallatszanak a televízió hangjai. Nem tudom miért, de nem igen
akarok bemenni, anya minden bizonnyal már alszik, már akkor is fáradt volt,
mikor eljöttem, láttam a szemén. Azóta eltelt egy, talán másfél óra.
- Hát, azt hiszem jobb, ha
bemegyek - dőlök neki az ajtónak.
- Talán igen, talán…
- Talán, mi? - kérdezem meglepve,
mire közel hajol hozzám, az ajkait csak néhány milliméter választja el az
enyémektől. Azonban nem csókol meg, csak a vállamra hajtja a fejét egy
gondterhelt sóhaj kíséretében. Nem tudom, hogy meddig állhatunk így, de nekem
egy teljes életnek tűnik, mely alatt a torkomban érzem a szívem dobogását.
- Jó éjt, Hercegnő - emelkedik
fel végül, majd ad egy puszit a homlokomra, azonban ez más, más mint eddig
volt, legalábbis a számomra. Végül elindul lefelé, azonban pár lépés után
megtorpan. - Kint azt kérdezted, hogy ki az, akivel szívesen táncolnék. Még
mindig érdekel? - néz rám, mire bólintok.
- Te vagy az, Hercegnő…
Jajj nagyon tetszik ez a rész,mint az összes többi is persze de ez valami más!!*---*
VálaszTörlésAz meg különösebben tetszik benne,hogy Maurizio Hercegnőnek hívja Alionát,mert ugye Chris is mindig hercegnőzi Juliát.Egyszóval nagyon tetszik a rész és a blogod is nagyon jó.Tegnap találtam rá és egyszerűen imádom.Személy szerint én is oda vagyok a műkorcsolyáért és a jégtáncért szóval különösebben örültem amikor rátaláltam az írásaidra.Nagyon jól írsz,tetszik,hogy változatosan írsz nem mindig ugyan azokat a szavakat használod és ez így sokkal érdekesebb.Várom a következő részeket!!:))
Puszil,Laura!
Dráha Laura!
TörlésSajnálom, hogy csak most válaszolok, de csak ma vettem észre hogy a novella alá is érkezett komment. Nagyon örülök, hogy. És igen, ennek a novellának pont ez a "Hercegnőzés" volt a lényege, hogy felvesse a kérdést, hogy akkor most köze van-e a kettőnek egymáshoz, vagy sem.
Nagyon örülök, hogy te is szereted ezt a remek sportot öröm ezt hallani/olvasni. Annak pedig még inkább örülök, hogy tetszik a blogom <3 és igyekszem a részekkel ^^.
Ölel;
Lucy
Tegnap fedeztem fel a blogodat. A zéjjel elolvastam a 16+2 részét a történetednek, és tetszett. Komolyan! Gondolom én is csak "megjelenítésként" bukkanhatok fel, mert dunsztom sincsen hogy lehet rendszeres olvasóddá avanzsálnom! :-)
VálaszTörlésJa, és elég régen nem frissítettél. Kóma? Vagy az Robin Cook sajátja?
Szorítok neked, hogy be tudd fejezni (mert hogy érdekel)!