Novella ~ A múlt árnyai 1

Sziasztok!

~ Hát elérkeztünk ide is, most elolvashatjátok az első történethez kapcsolódó novellát, vagyis inkább egy novella sorozat első részét, ugyanis miközben a sorokat pötyögtem az jutott eszembe, hogy csinálok egy három részes sorozatot, mely nagyobb ugrásokkal ugyan, de szerintem érthetően bemutatja azt, hogy milyen volt Aliona, Mauruzio és Camilla (eddig csak ők voltak név szerint megemlítve) idejében a korcsolya.

~ Megmondom őszintén; imádtam írni ezt a részt, vagy mit. Valahogy annyira magukkal ragadtak a dolgok, hogy az hihetetlen. Igazából remélem, hogy ti is annyira fogjátok szeretni/nem szeretni ennek a kis történetnek a szereplőit, mint én.

~ A címről ejtenék még pár szót. Majd észreveszitek, hogy egy idézet, ami egyébként a Neveteletlen hercegnő című filmből van. Ennek a három irománynak egy-egy idézet lesz a címe, ami jellemzi Aliona (mert ez most az ő szemszögéből játszódik) aktuális életszakaszainak lényegét. 

~ És hozom a megígért trailert is, melyet erre a sorra kattintva érhettek el.

~ No, nem is húzom tovább az időt, jó olvasgatást mindenkinek ^^

"A bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy van fontosabb a félelemnél."

Idő: 1978

Hely: Ottawa (Canada )

Aliona és Marco

A közönség őrjöng, miközben meghajolunk. Szaggatottan veszem a levegőt, de boldog vagyok, egy éve ilyenkor az sem volt biztos, hogy versenyezhetek-e nemzetközi szinten, most meg itt állok, az ottawai világbajnokság utolsó fellépőjeként.

Ahogy végig nézek a tömegen, ahol vegyesen látok szovjet és olasz zászlókat, nem bírom tovább, kitör belőlem a sírás. Érzem, hogy Marco átkarolja a vállam, miközben valamit suttog, de nem értem, hogy mit. Olaszul van, és bár remekül beszélem a nyelvet, ebben a pillanatban szerintem azt se érteném meg, ha az anyanyelvemen szólnának hozzám.
Felveszek egy-egy aranyosabb plüssállatot, csak azért, mert bunkóság lenne ott hagyni őket, majd néha kiintek a nézőknek, de nem igazán látok, mindent elhomályosítanak a szememben lévő könnyek. Ahogy kilépünk a jégről az elvédőimért kéne nyúlnom, de helyette az edzőm mellett álló nő ölelésre tárt karjai közé vetem magam. Nem tudom, hogyan intézték el, hogy itt legyen, de jelen pillanatban nem érdekel. Sajnos nem ölelhetjük egymást annyi ideig, mint szeretném, mert a lassítások viszonylag rövidek. Mondjuk Tatjana - az egyik edzőnk - nagyon segítőkész, így miközben én édesanyám karjaiba kapaszkodok, addig ő valahogy felvarázsolja rám az élvédőket, majd a hátamra teríti a melegítőfelsőmet.

- Ideje menned - mondja anya, miközben egy puszit nyom a homlokomra. - És csak hogy tudd, most én vagyok a világ legboldogabb anyja - simít végig az arcomon, mielőtt elrángatnának tőle.

- Szpasziva - szólok hátra sírós hangon, miközben rendesen belebújok a hátamra terített ruhadarabba, majd mikor leülök Marco mellé a kezembe nyomnak egy üveg vizet, ami nagyon jól jön, így mosolyogva megköszönöm a párom mellett ülő férfinak, név szerint Albertnek a másik edzőnknek .

Párszor meghúzkodom a ruhám, hogy egy kis „szelet” kapjak, ezután pedig megszorítom a párom kezét, mely egészen idáig a combomon nyugodott. Végül felé fordítom a fejem, majd még mindig könnyes szemekkel, de mosolyogva bólintok, mire ő viszonozza ezt a gesztust. Megcsináltuk, lehet, hogy nem leszünk világbajnokok, lehet hogy Andrej nyer, lehet, hogy a dobogón sem leszünk, de ez nem baj, nem a győzelem volt a célunk, most nem. Ebben a szezonban csak bizonyítani akarunk. Bizonyítani az szovjeteknek, az olaszoknak, a világnak, de elsősorban magunknak, és ez sikerült. Itt vagyunk a világbajnokságon, itt ülünk és akár a dobogóra is feljuthatunk, ami egy olyan dolog, melyről a szezon kezdetén még álmodni sem mertünk.

- Aliona Simonova és Marco Fontana kűr pontszámait kérnénk szépen - harsogja egy bemondó angolul. Erre még erősebben szorítom a mellettem ülő kezét és mindent kizárok, a hátamat égető tekinteteket, az éljenző szurkolókat és a múltat, csak a jelenre koncentrálok. Várom, hogy mondják, de semmi. Megismétlik az előbbi felhívást, mire egy kisebb hatásszünet után elhalkul az aréna és meghalljuk az eredményt.

Hallom, hogy milyen számokat mondnak, de aggyal nem fogom fel egészen addig, míg meg nem látom az előttünk lévő kis monitoron. Egyből a szám elé kapom a kezem, miközben megint kicsordulnak a könnyeim. Oldalra pillantva látom anyám büszke tekintetét, miközben tapsol, pont úgy, ahogy a stadionban lévő emberek.

- Megcsináltad - ölel át Tatiana. - Megmutattad nekik - csak bólogatok, mert nem tudok mit mondani, még mindig nem hiszem el, mert egyszerűen nem lehet igaz.

Hiába integetek a közönségnek, hiába lengenek magasan az olasz zászlók, hiába szúr lyukat a hátamba Camilla tekintete, nem tudom felfogni. És mégis, a számok nem hazudnak. Nyertünk.

Nem tudom, hogy mikor térek magamhoz a győzelem okozta sokkból, igazából azt se nagyon tudom, hogy hogyan jutok el az öltözőmig, ahol a fodrász kezelésbe veszi a hajamat, meg a sminkemet, hogy az éremátadáson ne úgy nézzek ki, mint valami szerencsétlen, akinek teljesen fekete az arca, a lesírt szemfesték miatt.

Kintről hisztérikus kiabálás hallatszik, melynek a tulajdonosát is ismerem, mivel az elmúlt két évben egy helyen edzettünk. Igazából nekem nincs vele bajom, neki van velem, már a kezdetektől. Az első találkozásunkkor majdnem megfojtott, mikor kis híján letépte a bronzérmet a nyakamból. Azt hiszem, hogy a nyoma még két hétig fellelhető volt a bőrömön. A történetben pedig az a legviccesebb, hogy apa dühösebb volt, mint én. Egészen a legfelsőbb emberekhez akart elmenni annak ügyén, hogy azt az őrül gyereket azonnal távolítsák el mindenféle verseny közeléből. Nem hiszem, hogy bármi is sikerült volna neki, de azért lebeszéltem róla, nem akartam én botrányt.

- Remélem, tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád - lép mellém anya, mikor az utolsó csat is helyére kerül és az, aki egészen idáig dolgozott rajtam egy halk köszönés kíséretében elhagyja az öltözőt.

- Tudom - bólintok, majd a tükörképemet tanulmányozva felteszem a kérdést, ami már azóta nyomja a szívem, hogy lejöttem a jégről. - Szerintem apa is büszke lenne rám?

- Aliona - fordít maga felé anyám a székemmel együtt, majd elém guggol. - Emlékszel mit mondtam neked miután a karjaimba vetetted magad? - kérdezi, mire bólintok. - Apád már akkor a világ legboldogabb apja volt, mikor megszülettél. Hidd el, ha itt lehetne, akkor most nem lenne nála büszkébb ember ezen a földön, már minden ismerősünket értesítette volna, vagy legalábbis a leveleket írná, vagy egy külön összejövetelt szervezne csak a te tiszteletedre, amire magát az elnököt is meghívná és el is érné, hogy eljöjjön - mosolyog, mire nagyokat szipogok, azon igyekezve hogy nem sírjam le az új sminkemet is. Nem hiszem, hogy különösebben örülnének neki. - Most ugyan nem lehet itt, de tudom, hogy Vlagyimir figyelt onnan fentről - int a plafon felé, azonban én tudom, hogy nem arra gondol - és veled van. Kint is veled volt és most is itt van.

- Biztos vagy benne?

- Az apádat ismerve? Teljesen - bólint, majd ködös tekintettel felemelkedik és magához húz. Az arcom a pulcsijába temetem, miközben beszívom az édes parfümjének illatát. Sosem szerettem ezt az kölnit, de mostanra megszoktam és számomra az anyaillatot jelenti. Nem sírok, vagy legalábbis próbálok nem sírni, de pár könnycsepp így is legördül, mikor apára gondolok és a balesetre. Ha becsukom a szemem még most is magam előtt látom a sötét, hótól csillogó autóutat és a kamiont, ami váratlanul az autónk oldalába csapódott. Szinte hallom is apám kiáltásának, anya sikolyának és a fémek csörömpölésének hangját, no meg az én némaságomat. Négy éve volt, de még most is van, hogy verejtékezve ébredek egy-egy viharos éjszakán.

- Gyere be! - lép hátrébb anyám. Miközben az ajtóra függeszti a tekintetét görcsösen szorongatja a vállam, pontosan tudom, hogy miért. Amikor azonban csak Maurizio Fabbri mosolygós arca jelenik meg az nyílásban, megkönnyebbülten felsóhajt. - Szervusz, gondolom, a lányomhoz jöttél. Én magatokra is hagylak titeket, úgyis beszélni akartam még Tatival és Alberttel - veregeti meg a vállam, majd hosszú lábaival átszeli a szűk öltözőt és már ott sincs. Pár másodpercig meglepve nézek utána, majd egy fejrázás után mosolyogva bújok Maurizio karjai közé. Valahogy mindig megnyugszom, ha megölel. Így volt ez már akkor is, mikor először találkoztunk és gratulált, aztán valahogy barátok lettünk, pedig a dolgok ellenünk voltak, illetve nem a dolgok, hanem a párja: Camilla. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy hogyan képes elviselni az a nőt. Egyszer megkérdeztem, de nem válaszolt, vagyis inkább kitérő választ adott.

- Megcsináltad - suttogja, miközben szorosan ölel magához.

- Megcsináltam - hajtom a mellkasára a fejem, hogy a szívverését hallgassam.

- Nyertél.

- Nyertem.

- Szeretlek.

- Szeret… Tessék? - lépek hátrébb, hogy lássam az arcát, ám egy szemtelen mosollyal találom magam szemben, majd akaratlanul is, de felnevetek. - Jól rá szedtél, mit ne mondjak.

- Ez volt a cél, egyébként jó látni, hogy most boldog vagy. Valahogy ma egyszerre voltál szomorú és vidám, bár szerintem a búskor a legjobb szó. És nem rég sírtál is - söpör ki egy tincset az arcomból.

- Megint elkenődött a szemem, mert ha igen, akkor…

- Nyugalom Liona - neveti el magát. - Csak pirosabb az arcod, mint általában. Ne feledd, a te hófehér orosz bőrödön minden meglátszik.

- Megijesztettél - mondom olyan durcás hangon, ami inkább illik egy kilenc éveshez, mint egy tizenkilenc éveshez, aki éppen az imént nyerte meg a világbajnokságot.

- Hidd el, meg éri téged ijesztgetni - néz rám jelentőségteljesen, mire csípőre teszem a kezem, erre szívem szerint mondanék valamit, de kinyílik az ajtó és Marco lép be rajta abban a piros „egyenruhában”, ami olyan nagyon jól áll neki. Valahogy idén hihetetlenül jól eltalálták a kűrös öltözetünket. Én is imádom az én fehér „keringőruhámat".

- Bocsánat, ha megzavartam valamit, akár ki is mehetek - mondja fülig érő vigyorral, mire a velem szemben álló jól tarkón vágja, persze nem komolyan, csak barátilag. Erre megint hangosan felnevetek, de nevetnek velem az érintettek is.

- Megengedjük, hogy maradj - vonom meg a vállam. - Hármasban szép az élet.

- Ó - vonja fel a szemöldökét a párom. - Hölgyem, ez csak nem felhívás volt keringőre?

- Dehogy nem - fogom meg a kezét, mire ő veszi a lapot, így a koreográfiánk szerint megforgat, majd hátra dönt. Szerencsére az emeléses részt most kihagyjuk, aminek igazán örülök, ha őszinte akarok lenni. Bár így, edzőcipőben nem olyan kecses még a forgás sem, mint a jégen, de megteszi.

- Egyébként gratulálok, neked is - mondja Maurizio a páromnak, mikor az felállít. Kezet is fognak, majd ellőnek valami olasz poént, amit én nem nagyon értek, de azért kedvesen mosolygok rajta. Szerintem így sokkal jobb, mintha kimutatnám, hogy elképzelésem sincs arról, hogy mi is a vicces.

- Na - karol át Marco -, jobb, ha megyünk, nem késhetjük le a saját aranyérmünk átadását. Vedd fel a korcsolyád, és előre.

- Jó, de te… - akarom kérdezni, azonban nem fejezem be, mivel mikor lepillantok a párom lábára, látom, hogy csak én álldogálok ott edzőcipőben, felhúzott harisnyával. Remek, szóval előbb gondolkodott, mint én. - Oké, fél másodperc.

Gyorsan veszem át a lábbelimet, majd mosolyogva, a két idősebb fiú között indulok el a jég felé. Furcsa, amikor az ember boldog olyan hihetetlennek tűnik, hogy rossz dolgok történjenek, pedig azok is ugyanúgy benne vannak a pakliban, mint a jók. Én azt hiszem, hogy megjártam már a poklot, így igyekszem értékelni az olyan pillanatokat, mint a mostani. Igyekszem nem félni. A baleset el vett tőlem sok mindent, de adott is nekem. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy mikor az élet elvesz, ad is helyette valamit. Talán nem pont úgy, ahogy várnánk, de ez mindenképpen emberfüggő.

- Maurizio, végre meg vagy - hallok meg magunk mögül egy hangot, mire mind a hárman megállunk. A két fiú elnyom egy-egy káromkodást, mit ne mondjak egyik se túl szép, majd egy nagy sóhaj kíséretében megfordulnak velem együtt.

- Nem tűntem el Milla, eddig is itt voltam - mondja a megszólított, miközben elengedi a vállam. Furcsa, egyből hiányérzetem lesz, de ez hülyeség. Igazából miért is lenne hiányérzetem, elvégre kim, vagy mim nekem Maurizio? Egy barát, aki mellettem állt, mikor sokan nem, egy barát, aki segített, mikor szükség volt rá, de ennyi. Egy barát, semmi több.

- De nem velem, már mindenhol kerestelek, a bírókkal és az edzőkkel is beszéltem, de senki sem hajlandó az eredmény megóvására - mondja ezt úgy, hogy konkréten ott állunk vele szemben. - El tudod te ezt hinni? Várj, nem, ne válaszolj, természetesen el, elvégre ott állsz a kis világbajnok mellett, szinte kéz a kézben jártok. De drága, mint a három muskétás - hatja oldalra a fejét, mire a hosszú haja oldalra esik felfedve ezzel a nyakán lévő piros foltot, amit ha nem is nyíltan, de megbámulok. Vajon mi, vagyis inkább ki csinálhatta? Csak nem a mellettem álló? És miért érdekel ez engem egyáltalán?

- Milla azt hiszem, hogy ideje lenne leállítanod magad, úgy beszélsz, mintha háborút vívnánk - mondja a párom, kicsit talán ingerültebben a kelleténél, de igazából megértem, elvégre éppen most vonták kétségbe az aranyérmét.

- Lehet, Marco Andrea Fontana, hogy ez neked nem háború, de nekem igen is az, és éppen te vagy az ellenség.

- Camilla, nem gondolod, hogy kicsit túlzásba esel? - emelem fel békítően a kezem, de hatalmas hibát követek el.

- Ugyan Aliona Vlagyimirevna Simonova, te meg aztán végképp nem szólj bele ebbe az egészbe, nem volt neked elég, hogy négy éve az egész korcsolyás világ téged és a nem létező tehetségedet gyászolta, most meg mindenki el van tőle ájulva, hogy vissza tudtál jönni. Komolyan, mikor akarod bevallani, hogy csak színleltél? - rázza a fejét elítélően, mire majdnem hátraesem meglepetésemben. Ha Maurizio nem fogja meg mind a két vállamat, lehet, hogy nem a saját lábamon állnék fel a pódiumra. Erősen, szinte már görcsösen szorítja a vállam, hasonlóképpen, mint anyám, mikor attól félt, hogy Andrej jön be hozzám. Valamit mond a páromnak, mire az gyengén hátrahúz, hogy folytassuk utunkat az eredeti célpontunkig.

- Nyugalom, ne gondolj rá - suttogja a fülbe Marco. - Ne foglalkozz azzal az idegesítő csitrivel, hidd el, csak féltékeny rád az érem miatt, de nem tud semmit. Nem tudja, hogy mennyi munkánk és fáradtságunk van benne. Semmit sem tud. Értesz engem? - kérdezi, mire bólintok.

Pontosan értem. Tudom, hogy Camilla semmit sem tud, csak folyton akadékoskodik, de a szavai akkor is mindig betalálnak, pontosan a legfájóbb pontokba, azokba a sebekbe, melyek még nem hegedtek be teljesen. Mintha külön érzéke lenne az ilyen dolgokhoz.

Amint kiérünk a jéghez, meglepve vesszük tudomásul, hogy az ottawai aréna teljesen átalakult, mintha nem is ugyanazon a helyen lennénk. A világításokat lekapcsolták és egy vörös szőnyeget terítettek ki, melynek végén a pódium található. Komolyan furcsa arra gondolni, hogy pont mi állhatunk majd fel oda, mi, akiket nem tartottak esélyesnek.

Persze, a sport azért szép, bármi megtörténhet, csak hajtani kell, csak csinálni kell és meglátjuk. Nem minden a tehetség, rengeteg kitartásra és elszántságra is szükség van, no meg hitre, hogy a mélypont után mindig jönnie kell valami jobbnak.

- Na, hogy vannak az én kis bajnokaim? - karol ár minket Tatjana.

- Jól - válaszoljuk szinkronban, mivel egyikünk sem akar a Camillás incidensről beszélni.

- Rendben, szeretem ezt hallani. Egyébként nem tudjátok, hogy annak a furcsa olasz lánynak mi baja. Az előbb őrjöngött, mint valami elmebeteg. Szerencsétlen - rázza meg a fejét - komolyan úgy gondolom, hogy ideje lenne abbahagynia ezt a sportot. Már junior versenyzőként is megterhelőek voltak neki ezek a helyzetek, de most. Egyre rosszabb.

- Nem - mondja a mellettem álló. - Elképzelni sem tudjuk, hogy mi történhetett vele. Szegény Milla mindig is ilyen volt, kissé ideggyenge. Őszintén sajnálom a leendő férjét, no meg a gyerekeit.

- Én is - bólintok komolyan. - Szeri…- azonban még a szót sem tudom befejezni, mikor megjelenik mellettünk egy nő, aki fontoskodva közli velünk, hogy fáradjunk a helyünkre, mert pillanatokon belül kezdődik a ceremónia. Erre csak bólintunk egyet, jelezve, hogy megértettük, majd hagyjuk, hogy a helyünkre kísérjenek és ellássanak minket fontos információkkal, melyekkel már régen tisztában vagyunk. Persze mindenki bőszen bólogat és helyesel, hogy tudjuk, mit kell tenni, csak hagyjanak már minket békén. Mi, Andrejék és a harmadik helyet elért magyarok. Komolyan mondom, ezek a kanadaiak nagyon fontoskodóak tudnak lenni. Végül valahogy csak megértik, hogy nem rontunk el semmit, így ott hagynak minket az edzőink társaságában. Tatjana a szemét törölgeti, miközben Albert kéri, hogy vegyük le az élvédőinket és adjuk oda neki, de a szemén látszik, hogy ő is teljesen meg van hatódva.

- Hölgyeim és uraim, kérem, csöndesedjenek el - harsogja be az egész arénát egy gépies női hang. Nem kell sokat várnunk és szinte azonnal néma csönd lesz. Mikor elérjük ezt az állapotot, kicsit elsötétítik a fényeket, hogy ünnepiesebb legyen a hangular, majd elkezdődök az eredményhirdetés.

- Hölgyeim és uraim, kérem köszöntség nagy szeretettel 1978 Jégtáncvilágbajnokait, Aliona Simonovát és Marco Fontanát - mondja, mire a mellettem álló megszorítja a kezem, majd tökéletes szinkronban becsúszunk a jég közepére.

Alig egy nappal a győzelmünk után anya mellett fekve, egy tál fagylalttal a kezemben nézem a tegnapi éremosztás ismétlését. Én tökéletesen értem a riporterek minden szavát, azonban a mellettem fekvőnek még az olasszal is nehézségei vannak, így az angollal meg sem próbálkozott. Jelen pillanatban ő csak élvezi az adást, miközben azt ismételgeti, hogy tegnap én voltam a legszebb, sőt, még azon is együtt nevetünk, ahogy Camilla arcára téved a kamera. Úgy néz minket, mint aki menten megpukkad, bár ez nem meglepő, ő mindig így méregeti azt, aki legyőzi.

- Most világbajnok, két év múlva olimpiai bajnok - mondja mellettem anya, mire félrenyelek.

- Nem… hiszem… - köhögök egy sort, majd mikor lemegy az eltévedt falat folytatom. - Ne feledd; továbbra is szovjet állampolgár vagyok, ami azt jelenti, hogy az olimpián nem indulhatok olasz színekben, csak akkor, ha felveszem az olasz állampolgárságot.

- Igen az igaz, de ilyen eredményekkel szerintem a szovjetek tárt karokkal fogadnak vissza.

- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, miközben saját magamat nézem Marcusszal az oldalamon, amint aranyéremmel a nyakamban boldogan integetek. - Ha hívnának, se mennék. Nem vagyok olasz, sosem leszek az, de nincs az az Isten, hogy a történtek után megint szovjet színekben versenyezzek.

- Értem, akkor megszerzed az állampolgárságot, vagy nem indultok, a ti döntésetek kicsim. Én melletted állok, bármit csinálsz is.

- Köszönöm - bólintok hálásan, majd lerakom a tálamat és felállok. Kinyújtóztatom az elgémberedett végtagjaimat. - Azt hiszem, hogy kimegyek és járok egyet - nézek az ágyon fekvő nőre, aki mosolyogva bólint, miközben elnyom egy feltörni készülő ásítást.

- Csak vegyél fel egy felsőt, nehogy megfázz.

- Rendben - kapom fel az egyik „Italia” feliratú cipzáros pulóverem, majd elhagyom a közös szállodai szobánkat. A folyosók üresek, a legtöbb versenyző már hazament, zömében csak azok vannak itt, akik a holnapi gálán részt vesznek, ami nem jelent olyan sok embert, az első öt helyezettet kategóriánként, no meg a hazai versenyzőket. Ez kifejezetten kevés ember, ha azt nézem, hogy néhány nappal ezelőtt tele volt az egész helység, nem tudtam úgy végig menni a folyosón, hogy ne ütközzek neki valakinek. Meg kell mondjam, ez az állapot sokkal jobban tetszik, minden annyival nyugodtabb.

Ahogy lefelé megyek a lépcsőn, megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy pontosan hová kéne mennem. Így a harmadik emeleten lévő társalgó felé veszem az irányt, ahol… ahol nem tudom, hogy mit fogok csinálni, esetleg megkereshetném Elizavetát - Andrej jelenlegi párját -, aki pár éve a legjobb barátnőm volt, most meg alig beszélünk. Vagy talán ez egy rossz ötlet, és Marcot kéne megkeresnem, vagy Mauriziot, vagy a magyar jégtáncos lányt, akit nem is ismerek, de szimpatikusnak tűnik, vagy nem tudom, valakit, hogy ne legyek egyedül. Végső esetben anyához is visszamehetek. Azonban nagy elmélkedésem közepette nem veszem észre, hogy nem együl vagyok a folyosón, így pont neki ütközöm az ismeretlennek.

- Bocsánat - lépek hátrébb. - Nem… Andrej? - nézek meglepve az előttem álló fiúra.

- Személyesen - bólint komolyan.

- Én, nos… gratulálok - igen, komolyan annyit tudok mondani annak, akivel több, mint 8 évig korcsolyáztam együtt.

- Köszönöm, bár a címvédés nem sikerült. Őszintén Ali, én az utolsó pillanatig hittem abban, hogy nyerhetünk, de nem így lett. Mindenesetre gratulálok, ügyesek voltatok.

- Köszönöm - biccentek, majd várok, hátha mond valamit, de semmi, így végül én töröm meg a csendet. - Ha csak ennyit akartál, akkor én mennék is - akarok elmenni mellette, azonban elkapja a karom.

- Figyelj, ennek nem kell így lennie, mi…

- Dehogynem - rántom ki a csuklóm a kezéből. - Elárultál Andrej, jobban, mint bárki ebben az életben - mondom kissé hisztérikus hangon. - Ott feküdtem egy milánói kórházban, de te egyszer sem vetted a fáradságot, hogy be gyere, ja de, mégis, mikor közölted velem, hogy vége, mert neked a karrieredre kell koncentrálnod, meg ilyesmik.

- Figyelj, ez nem pont így történet, a szövetség…

- Ne gyere nekem a szövetséggel - rázom meg a fejem sokkal nyugodtabban, miközben veszek egy mély levegőt. - Tudom, hogy a te ötleted volt a párcsere, vagyis inkább a kidobásom, de nem fáj, már nem.

- Aliona nézd, ennek már négy éve, esetleg nem léphetnél túl rajta? Olyan jó páros voltunk együtt, nem csak a jégen.

- Igen voltunk, itt ezen a szón van a hangsúly. Andi, tizenkét éves korom óta szerelmes voltam beléd, csak hogy tudd. Mint a legtöbb gyerek még az esküvőnket is elképzeltem, de ennek vége, már négy éve. Nem utállak, már azt sem, azt hiszem, hogy nem érzek irántad semmit. Tudod van valaki más - kezdem el csavargatni az egyik szőke tincsemet, miközben azon gondolkozom, hogy mennyi igazság tartalma van az utolsó mondatomnak. Tényleg lenne valaki más?

- Értem - veszi tudomásul. - Én… talán hiba volt azt tennem, amit, de tizehét éves voltam. Meg kell értened…

- Nem értem meg, de legyen mindegy, ez már a múlt. Remélhetőleg még hosszú évekig fogunk egymás mellett versenyezni, így jobb, ha békében válunk el, egyszer és mindenkorra - nyújtom ki a kezem, mire egy keserű mosollyal megfogja, majd megrázza azt.

- Sajnálom Ali, őszintén.

- Ez már itt nem sokat segít, de ha számít valamit, akkor én is - ejtem magam mellé a karom, majd egy halk „szia” után ott hagyom a fiút és az erkély felé veszem az irányt. Komolyan, szerencse, hogy ezekben a luxus hotelokban erkélyek is vannak, mivel, most nagyon nagy szükségem van friss levegőre.

Igazából nem hiszem, el, hogy tényleg megtettem, lezártam az Andrejes ügyest egyszer és mindenkorra. Kicsit fáj ugyan, de ennek már régen vége volt, már több, mint négy éve. Azt hiszem, hogy most végre igazán fellélegezhetek én is, meg anya is, aki végig attól félt, hogy visszamegyek ehhez a fiúhoz. Komolyan, megfordult a fejemben, nem is egyszer, de mindig maradtam ott, ahol éppen voltam. Vagyis azon a Milánói klinikán, ahol kezeltek,

Ahogy kilépek az erkélyre, megcsapja az arcom a kellemes, hideg szél. Szeretem a telet, így becsukott szemmel élvezem egy kicsit a hűvös levegőt, egészen addig, míg valami furcsa, köhögésszerű zajra nem leszek figyelmes. Hirtelen nyitom ki a szemem, majd gyorsan körbekémlelek. Csak másodszorra veszem észre az árnyékban megbúvó alakot, aki ugyan ismerősnek tűnik, de hirtelen nem tudom hová tenni.

- Ki vagy? - kérdezem bizonytalan hangon.

- Azt hiszem, nem veszem sértésnek, hogy nem ismersz meg - mondja, mire egyből tudom, hogy kivel állok szembe. Akaratlanul is elmosolyodom, és közelebb lépek hozzá, mire minden figyelmeztetés nélkül megölel, majd egy gyors puszit nyom a homlokomra és már hátra is lép.

- Ne is vedd annak - rázom meg a fejem, majd mellé állok, miközben a példáját követve neki dőlök a hotel falának. - Egyébként, te mit keresel itt ilyen későn?

- Kezdett kicsit kellemetlen lenni a hangulat így egyszerűen leléptem egy edzésről - vonja meg a vállát.

- Te aztán bátor vagy, ha én ilyet mernék csinálni Tatjana kitekerné a nyakam, bár ha jobban belegondolok, az ideges partneredtől jobban félnék - incselkedem vele.

- Ne is mond - nyög fel. - Tegnap óta mást sem hallok, csak azt, hogy meg óvja a negyedik helyünket.

- Maurizio, komolyan nem értem, hogy miért vagy még mindig vele. Annyi jobb táncost találnál nála.

- Tudom, de én csak egy emberrel akarok táncolni, akinek már van párja - mondja szomorúan, mire végigsimítok a vállán. - Szerintem azért kérdezd meg. Sosem tudhatod, ha nem is próbálod - mosolygok rá.

- Hidd el, tudom, hogy nem hagyná ott.

- Nem lehetsz ebben olyan biztos. Egyébként ki az a lány?

- Lehetek olyan biztos, mert jól ismerem az illetőt, de most inkább hagyjuk ezt a témát, nem akarok róla beszélni, jó ez így, ahogy van. De feltehetek neked egy kérdést?

- Persze, elvégre most is azt tetted.

- Miért ébredtél fel? Négy éve miért jöttél vissza? Tudom, ez furcsa kérdés, de érdekel.

- Én…

- Liona, ha túl személyes vagy hülyeség, akkor nem kell válaszolnod, csak…

- Semmi baj, szívesen válaszolok. Tudod, te vagy az első, aki megkérdezte - mosolygok rá immáron kicsit keserűen, majd a holdat kezdem tanulmányozni. - Ahány ember, annyi vélemény a kómáról. Én, aki valóban voltam abban az állapotban, annyit mondhatok, hogy furcsa. Mindent tökéletesen érzékeltem. Hallottam, hogy mit mondanak nekem az orvosok, a nővérek, anyám és mindenki. Tudtam, hogy mi a jelenem, értettem, amikor anya zokogva beszámolt nekem a baleset részleteiről, arról, hogy a korcsolyának minden bizonnyal vége és apáról. Megmondom őszintén; féltem felébredni. Egy kellemes helyen voltam, valahol a tudatom mélyén, ahol biztonságban éreztem magam, mozdulni sem akartam. Egy önző dög vagyok, most biztos ezt gond rólam. Mert itt akartam hagyni mindent, főleg a szenvedő anyámat.

- De mégis itt vagy, mi adott okot arra, hogy fel akarj ébredni?

- Valaki, mondott valamit, ami bátorságot adott, már nem tudom mit, de az adott erőt, hogy a felszínre tudjak úszni - mondom a fél igazságot, mert nagyon is jól emlékszem minden egyes szóra. Igazából naponta mondom el magamnak, hogy tudjam folytatni a dolgokat. „A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy a félelemnél van, ami fontosabb.” Így hangzottak ezek a sorok, ezek, melyek erőt adtak és adnak a mai napig.

- Értem, nagyon bölcs valaki lehetett.

- Az volt - bólintok.

- Volt, igen volt - ismétli meg az akcentusos kiejtésem, mire durcásan nézek rá.

- Olyan gonosz vagy. Tudod hogy egy kórházban tanultam meg tisztességesen olaszul, ami azt jelenti, hogy előbb tudtam felsorolni egyes betegségeket, mint elmondani, hogy hány éves vagyok. Egyébként; hogy is van oroszul az a bemutatkozás, na? - vonom fel a szemöldököm

- Minyo, menyé menyét Maurizio - nyög ki valamit, mire kitör belőlem a nevetés.

- Menya zovut Aliona - nyögöm ki valahogy, miközben már a hasamat fogom.

- Jól van, jól van - kuncog ő maga is, majd megvárja, hogy abbahagyjam a hisztérikus kacagást, csak akkor szólal meg legközelebb, mikor megint ránézek, vagyis inkább a mellette lévő holdra. - Többet kéne nevetned, olyankor sokkal szebb vagy - mondja, miközben a fülem mögé igazít egy szőke tincset. Erre igazán nem tudok mit mondani, így gyorsan félrekapom a fejem, mert érzem, hogy ég az arcom. Erre a gesztusomra őszintén felnevet, azzal a jellegzetes, meleg nevetéssel, mely az olasz nyarakat juttatja eszembe. - Nekem meg többet kéne bókolnom, most olyan vagy, mint amilyennek régen a hercegnőket képzeltem a mesében.

- Ugyan - fordulok felé - nem vagyok én hercegnő, csak egy szovjet, vagy olasz, vagy mit tudom én milyen jégtáncos - vonom meg a vállam, mire felemeli az állam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Azokba a csokoládébarna szemeibe, melyek első látásra egyszerűnek tűnnek, de ha az ember jól megnézi, akkor az íriszeiben apró arany pontokat vélhet felfedezni.

- Sokkal több vagy ennél, ezt sose felejtsd el, Hercegnő - mondja, majd pár pillanattal később elengedi az állam, pár pillanat múlva pedig legnagyobb megdöbbenésemre a vállamra teríti a saját melegítőfelsőjét. - Gyere - húz közelebb magához -, jobb, ha bemegyünk, elvégre reszketsz.

- Jó, de nem vagyok Hercegnő.

- Dehogy nem, az vagy.

Mindenesetre a reszketésemnek semmi köze a Kanadai tél hidegéhez, elvégre Oroszországban nőttem fel. És szerintem ezt Ő is nagyon jól tudja, elvégre nem hülye, de nem ellenkezem, most jó ez így, aztán majd meglátjuk mit hoz a jövő.

Ahogy a hotel folyosóin sétálunk, nem találkozunk senkivel, így magyarázkodunk sem kell a helyzet miatt. Furcsa lenne, az biztos. Lassan jutunk el az anyával közös szobánkig, ahonnan halkan ugyan, de kihallatszanak a televízió hangjai. Nem tudom miért, de nem igen akarok bemenni, anya minden bizonnyal már alszik, már akkor is fáradt volt, mikor eljöttem, láttam a szemén. Azóta eltelt egy, talán másfél óra.

- Hát, azt hiszem jobb, ha bemegyek - dőlök neki az ajtónak.

- Talán igen, talán…

- Talán, mi? - kérdezem meglepve, mire közel hajol hozzám, az ajkait csak néhány milliméter választja el az enyémektől. Azonban nem csókol meg, csak a vállamra hajtja a fejét egy gondterhelt sóhaj kíséretében. Nem tudom, hogy meddig állhatunk így, de nekem egy teljes életnek tűnik, mely alatt a torkomban érzem a szívem dobogását.

- Jó éjt, Hercegnő - emelkedik fel végül, majd ad egy puszit a homlokomra, azonban ez más, más mint eddig volt, legalábbis a számomra. Végül elindul lefelé, azonban pár lépés után megtorpan. - Kint azt kérdezted, hogy ki az, akivel szívesen táncolnék. Még mindig érdekel? - néz rám, mire bólintok.

- Te vagy az, Hercegnő…