Hatodik fejezet ~ Az új edző

Sziasztok!

~ Sziasztok, meghoztam a hatodik fejezetet, igazából most nem nagyon tudok mit mondani, ez olyan semleges lett, legalábbis az én szemembe. Se nem a legjobb, se nem a legrosszabb munkám.

~ A trailert, továbbra is hírdetem, így ha szeretnétek megnézni, akkor a menüben kattintsatik a "Trailer" fülre.

~ Kivételesen egy gifet raktam be képnek, amit mondjuk nem szoktam, de most semmilyen képet nem találtam, ami illene a fejezethez, így lett ez. 

~ No, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást ^^

Szánalmas vagyok, hogy csak ennyit bírok kinyögni, de más nem megy. Nyár eleje óta várok erre a pillanatra, de hogy őszinte legyek; nem így képzeltem el. Valami séta, esetleg egy ebéd, vagy mit tudom én, de ez a variáció biztosan nem szerepelt a terveim között.

Itt ülök az edzőm irodájába, aki bemutatja, mint leendő társát.

Szerintem Christian nem sokat fog fel a történtekből, mert értetlenül pislog rám, az apámra - mert ha még nem jöttetek volna rá, akkor elmondom; a velünk szemben álló fél Maurizio Fabbri -, az anyjára, majd újra rám. Komolyan nem esik le neki a tíz fillér. Bár már látta apámat, de akkor kicsit másképpen nézett ki, mondjuk én is alig ismertem fel, ugyanis az elmúlt öt évben lefogyott és hajat növesztett, mert mikor utoljára láttam kopaszodott. Gondolom hajbeültetés, vagy nem tudom, de valahogy jelen pillanatban nem a haja érdekel a legjobban.

- Na jó, megtenné, hogy bemutatkozik, mert nekem elképzelésem sincs arról, hogy tulajdonképpen kivel is állok szemben - töri meg a határozottan kínos csendet Christian.

- Nem csodálom, hogy nem emlékszel rám, még kisfiú voltál, mikor legutóbb találkoztuk. Tíz vagy tizenegy éves lehettél - lép előrébb apám. Komolyan, ésszel fel nem foghatom, hogyhogy nem veszi észre a hasonlóságot közte és Romeo között. Oké, nincsenek olyan jóban, de szinte kiszúrja az ember szemét, legalábbis az enyémet biztosan.

- Sajnálom, ettől nem lettem okosabb - rázza a fejét a mellettem ülő, miközben én megpróbálom felszedni az üres kávés poharamat.

- Akkor had mutatkozzam be, a nevem Maurizio Fabbri - nyújtja a kezét Chris felé, mire az fél szemmel rám sandít, tudom, hogy miért, így bólintok. Nem ismerjük egymást annyira jól, de egy ilyen helyzetben annyira adott, hogy az ember mit akar kérdezni a másiktól.

- Valóban, most már emlékszem magára - fogja meg apám kinyújtott kezét. - Bár uram, ha őszinte akarok lenni, akkor nagyon megváltozott.

- Igen - mosolyog rá -, eltelt az óta pár év. Az emberek változnak - ennél a pontnál találkozik a tekintetünk. Pár másodpercig farkasszemet nézünk, majd elkapom a fejem, mert bár mind a ketten hibásak vagyunk, mégis úgy gondolom, hogy én jobban.

- Rendben - rondít bele az „idillbe” Aliona. - Most, hogy ezen túl vagyunk, menjetek öltözni, kevés az idő, sok a munka, mert bár tegnap nem voltatok rosszak, ez nem lesz elég a nemzetközi versenyeken, csak az utolsó helyekre.

Chris és én bólintunk, egyikünk sem fogja fel, hogy pontosan mit is mondott nekünk az edző, kell egy hosszú hatásszünet, mire helyre kerülnek a dolgok. Igazából már megyünk ki az ajtón, amikor megtorpanok, minek következtében a párom nekem jön. Lök rajtam egy kicsit, miközben motyog valamit az orra alatt a lányokról és furcsa szokásaikról. Persze, ezt egy-két káromkodással fűszerezve, de nem foglalkozom vele, legalábbis most nem.

- Várjunk - fordulok hátra, miközben az edzőpárosunk női tagjára szegezem a tekintetem. - Az előbb azt mondtad, hogy nemzetközi szinten? Ez azt jelenti, hogy a szövetség versenyeztet? Grand Prix szezon, Európa bajnokság és Világbajnokság?

- Nem - mondja a páros másik tagja, akihez egyébként pont nem szóltam -, ez azt jelenti, hogy a jogot megkaptátok, élhettek is vele, de ez egyelőre csak a Grand prix szezonra vonatkozik, már ha valahogy szereztek meghívót. A többi verseny csak a nemzeti bajnokság után dől el, legalábbis a ti esetetekben.

- Ez azt jelenti, hogy Jasmine és Marco, valamint a másik páros, akiknek nem tudom a nevét, automatikusan indulhatnak, de nekünk még bizonyítanunk kell? Valamint béna meghívókért kuncsorognunk? - fonja össze a karjait Christian.

- Tulajdonképpen igen, de te is tudod, hogy ez ennél jóval árnyaltabb - rázza a fejét Aliona.

- Remek, és ennek mi értelme? - vonom fel a szemöldököm, mert komolyan nem értem.

- Julia, nektek nem az a dolgotok, hogy megkérdőjelezzétek a szövetség szavát, vagy bárkinek a szavát, hanem az, hogy csináljátok, amit kell - válaszol egyre türelmetlenebbül az apám.

- Én kérek elnézést - mondom, majd amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom a szobát.

Nehogy már ő legyen türelmetlen velem szemben, mikor pont ő nem hívott vissza. Egyébként meg mi a francot keres itt? Miért is kellett idejönnie? Egyáltalán Aliona mit gondolt, hogy megkérte?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben trappolok végig a csarnokon először táska nélkül, majd táskával. Igazából nem nagyon figyelek semmire, csoda, hogy nem megyek neki senkinek. Sőt, az is csoda, hogy az öltözésnél nem a nadrágomat veszem felülre, a pólómat pedig alulra. Komolyan, sokszor tapasztaltam már emberi képmutatást, de ez, ez túlmegy mindenen.

Egyébként; most magamban beszélek? Lehet, hogy jobban hasonlítok anyára, mint gondoltam. Ki tudja, nem kizárt, lehet, hogy olyan leszek, mint ő és a családom engem is nagy ívben el fog kerülni, miközben egy pszichológussal öregszem meg. Jó kis jövőkép, nem?

- Szóval mi van közted és apád között? - hallom meg a párom mély baritonját, mire olyan hirtelen kapom fel a kezem, hogy a jobb könyököm teljes erőből bevágom a falba. Erre hangosan felszisszenek, majd dühömben elfojtok egy átkozódást. Komolyan, ez mai nem az én napom.

- Semmi - felelem nemesen és egyszerűen, mire felvonja a szemöldökét.

- Ez mit jelent?

- Azt, amit mondtam - fogom egy copfba a hajam. - Eddig azt hittem, hogy ha mással nem is, de a szövegértéseddel nincs baj. Mindenesetre, ha szeretnéd, akkor szívesen megmagyarázom neked - nézek rá nyomatékosan, miközben a kezembe veszem a korcsolyáimat.

- Kedves vagy Hercegnő, de nagyon jól tudom, hogy mit jelent a „semmi”.

- Ennek szívből örülök, megyek el mellette, tehát segíthetek még valamiben?

- Ami azt illeti igen, válaszolhatnál a kérdésemre, rólad és apádról - jön utánam.

- Nincs mire válaszolnom, nem beszéltem vele kicsit több, mint öt éve, egész nyáron baszott visszahívni, már elnézést a kifejezésért, pedig a nővéremmel beszélt, nem is egyszer. Szóval erről ennyit. Ejtsük a témát, ha lehet. Semmi kedvem erről diskurálni, főleg veled.

- Ugyan miért? - kérdezi, mire meglepve fordulok hátra.

- Mert minő meglepetés, pont nem te vagy az az ember, akivel szívesen beszélem meg a problémáim.

- Hidd el, én sem veled osztom meg az életem nagy dolgait, de az apád az edzőnk lesz, így jobb, ha tudom, hogy hányadán állsz vele - túl logikus az érvelése, ez zavar. Igazából ma minden zavar, így már meg sem lepődöm magamon.

- Maradjunk annyiban, hogy még veled is jobb kapcsolatot ápolok, mint vele - mondom idegesen, majd folytatom az utam kifelé.

- Az gáz - hát szerintem is, főleg úgy, hogy mi éppen csak elviseljük egymást, még barátoknak sem mondhatjuk magunkat. Bár a kapcsolatunk hatalmasat lépett előre a nyáron, attól, még ha lehetne, biztos, hogy belefojtanánk egymást kanál vízbe. Azt hiszem, hogy túlzok, egy eső csepp is elég lenne, legalábbis nekem.

Ahogy kilépek az ajtón, mosolyogva konstatálom, hogy már nem vagyunk egyedül. Ha nem is sokan, de páran már vannak a pályán. Köztük  Jesmine Russo és Marco Leoni, az elmúlt években ők voltak az első számú olasz jégtáncospár, és ha jobban belegondolok, akkor most is ők azok. Eddig Amerikában edzettek. Igazából irigylem tőlük a kitartásuk, mert már tavaly óta azt firtatja a világ, hogy mikor vonulnak vissza. Jelen pillanatban a lány 31 a fiú pedig 32 éves, igen, lehet, hogy egy picit idősek, de valamit nagyon jól csinálnak. Az előző szezonban másodikok lettek a Grand Prix finálén, elsők az Európa bajnokságon és harmadikok a Világbajnokságon.

Belemerülve a gondolataimba figyelmetlenül hátravágom a lengő ajtót, mire hangos szitkozódásra leszek figyelmes. A francba, Christian mögöttem volt, vagyis van. Érdekesség, hogy kivételesen nem akartam bántani, ez tudat alatti volt.

- Hé, Hercegnő, kivételesen nem rám vagy mérges, tehát ne engem bántalmazz, ha megkérhetlek!

- Nem vagyok Her… Mindegy - legyintek. - És megjegyzem, itt a kivételesen van a hangsúly - mondom, majd nem foglalkozom vele tovább, inkább csatlakozom az egyedül ülő Alionához. Nem kérek a páromtól bocsánatot, mert úgyis lesz majd a jövőben olyan, amiért megérdemli, vegyük úgy, hogy megkapta előre.

Az edzőnk nem szól semmit, csak rám néz, majd visszatér a papírjaihoz, melyekkel rendszeresen foglalkozik, és melyekről lövésem sincs, hogy mik lehetnek, mert továbbra is oroszul vannak.

Kisvártatva Chris is megérkezik, aki bosszúsan dörzsölgeti az orrát. Vért sehol nem látok rajta, így szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy nem törtem el semmijét, ami azért megnyugtat, mert már törött orral lehet korcsolyázni jobb az épp partner.

Mindenesetre az újonnan érkező morogva ül le mellém, ám hogy mit mond, azt nem értem, mivel se nem olaszul, se nem angolul beszél, hanem oroszul. Mikor pedig az anyja papírjaira pillant, meglepetten vonja össze a szemöldökét. Hát úgy néz ki, hogy az a nap Christian Fontana számára a meglepetések napja, elvégre ma talán harmadszor éri meglepetés. Az apám, a kapcsolatom vele és a papírok. Igen, ez pontosan három. Ám a papírokat sem hagyja szó nélkül, így beszélgetésbe kezdenek az anyjával, de a legnagyobb sajnálatomra oroszul. Komolyan, két nyelven beszélek folyékonyan, olyan nehéz lenne azon beszélni?

Sajnos az sem segíti a helyzetem, hogy minden szóra feszülten figyelek, semmit sem csípek el, amit értenék. Viszont a gesztikulálásukból azonban annyit sikerül leszűrnöm, hogy ha nem is veszekednek, de valamivel kapcsolatban nincsenek egy véleményen, azonban mikor hallom elhangzani a nevem, felkapom a fejem. Azért mindennek van határa, mert ha rólam beszélnek, akkor legalább úgy tegyék, hogy értsem, vagy ne mellettem csinálják.

Már azon vagyok, hogy szóvá teszem, mikor megjelenik a másik edzőnk, immáron öltöny, nyakkendő és egyéb hivatalos ruhák nélkül, egy melegítő nadrágban és egy cipzáras felsőben.

- Remek, örülök, hogy mind itt vagytok. Liona kinyomtattam, amit kértél - mondja lelkesen.

- Miről maradtam le? - kérdezem furcsán, mert ez emberek nem szokták csakúgy becézgetni egymást. - Ugye még véletlenül sem lesznek semmiféle új testvéreim?

- Régen szólítottak így, és köszönöm - hagyja mindenki tökéletesen figyelmen kívül a megjegyzésem. - Tessék, ezeket nézzétek át. Az egyiknek az idei versenyek dátumait és helyszíneit találjátok, a másikon pedig a szezonban résztvevő párok. Ez persze még változhat, de ilyenkor már nem nagyon szokott - nyújtja felénk a lapokat.

Hozzám először a versenyes papír kerül, amin nem látok semmi érdekeset, csak egy táblázatot nevekkel és dátumokkal. Mondjuk, ahogy nézem az olasz szövetség is jó fejekből állhat, képesek december huszonkettedikei és huszonharmadikai dátumra a tenni az Országos bajnokságot. A többi viszonylag rendben van, azok nincsenek ilyen kellemetlen dátumokon, bár a Világbajnokság pont a születésnapomra esik, és ha jól számolok, akkor aznap futjuk a rövid programot, már ha kijutunk.

Némi tanulmányozás után kicseréljük a lapokat, így végre hozzám kerül az, amit érdekesebbnek tartok, mint az előzőt. A jégtáncosok listáját - mert apa ügyelt, hogy csak azokat nyomtassa ki - országokra bontva olvashatom, így a Kanadaiakkal kezdődik, minek köszönhetően egyből szembejön velem a bátyám neve. Ez egy picit meglep, hogy őszinte legyek. Nem, nem az, hogy sikerült nekik, az kérdés sem volt, hanem az, hogy nem orosz színekben indulnak. Persze, ebben van logika és nem is értem miért lep meg, ugyanis az első együtt korcsolyázós "ciklusukban" is Kanadát képviselték. Valamint a fent említett országnak eddig nem volt különösen erős jégtáncos párja, ellenben az oroszokkal, ahol több ígéretes kettős is van, többek között a tavalyi világbajnokok, akik mindent megnyertek, amit csak lehetett, már csak olimpiai címük nincs. Így végig gondolva nem is értem, hogy miért asszociáltam egyből arra, hogy orosz színekben indulnak. Talán az edzőjük és Irina neve miatt. Mindig elfelejtem, hogy a látszat csal, és csak az apja orosz, az anyja kanadai. 

Mindenesetre ahogy tovább olvasom a listát, azt hiszem, hogy különösebb meglepetés nem érhet, azonban tévedek, ugyanis a cseheknél egyetlen párként meglátom Christopher Bilek nevét egy bizonyos Manuela Macedo mellett.

- Christopher is elindul - mutatom meg Alionának, hátha tud valamit, azonban apám megelőzi.

- Ha arra a Bilek nevű fiúra gondolsz, akivel eredetileg te korcsolyáztál volna, akkor igen. Én ugyan nem láttam, de azt rebesgetik, hogy fergetegeset korcsolyázott ezzel a lánnyal. Hát, nem tudom, de a csehek hosszú ideje nagyon bizakodnak a sikerben, meg abban, hogy ki jutnak legalább egy Grand Prix-re. Már megindult a lobbizás és a pontgyűjtés. Ha jól hallottam, akkor holnap is indulnak valami kisebb nemzetközi versenyen.

- Értem - bólintok, majd visszatérek a nevek tanulmányozására.

Igazából ennyi volt az érdekes, ugyanis a többiek nem nagyon változtak. Páran felnőttek, páran visszavonultak, de ennyi. Lehet sok sokak számára ez érdekes, de számomra nem.

Mikor apám közli velünk, hogy az edzésnek vége majdnem a nyakába ugrom örömömben, mivel túl vagyok életem egyik legkínosabb, nagyjából tizenkét óráján. Mondjuk csak számomra volt olyan az egész, amilyen. Szerintem Chris semmit sem érzékelt belőle, ő ugyanolyan volt, mint mindig. De akkor most felmerülhet a kérdés, hogy miért volt kínos? Hát apám jelenléte miatt, ami csak azért zavart, mert igazából úgy viselkedtünk egymással, mintha idegenek lennénk egymásnak. Ő Juliának hívott engem, én pedig Maurizzionak őt. Talán ez neki nem volt annyira furcsa, de gondoljatok bele; milyen gáz, ha az ember a keresztnevén szólítja a saját apját. Mondjuk, azt el kell ismernem, hogy apám eddig - ez alapján az egy alkalom alapján - nem bizonyult olyan rossz edzőnek. Türelmes volt, ha valami nem ment tökéletesen, akkor megmutatta, hogy hogyan kell. Igazából kiegészítik egymást Alionával, de akkor is iszonyatosan kellemetlen és kínos volt. Tudom, hogy meg kéne beszélnem a dolgokat apával, de nem megy.

Azt hiszem, hogy félek. Nem apától, aki egyébként egy áldott jó ember nagyon jó humorral, hanem inkább a véleményétől. Elképzelésem sincs arról, hogy mit tennék, ha közölné; annyira csalódott bennem, hogy már nem tekint a lányának. Jó, tudom. Ő nem az anyám, még csak nem is hasonlít rá, de ha az embert az egyik szülője szinte semmibe veszi, akkor komolyan fél, hogy a másikkal is ez történik.

- Ide hozzám… akarom mondani hozzánk - int felénk Aliona, mire csináljuk, amit mond. Ez már amolyan napi rutin. A beszédet is csak akkor folytatja, mikor mind a ketten minden figyelmünket rá fordítjuk. -  Nem volt rossz, de figyeljetek a szinkronitásra, nagyon gyakran szétestek, főleg a forgásoknál. Chris, az ég áldjon meg, Julia majd meggebed, hogy beérjen, de te is tudod, hogy nem képes olyan gyorsan csinálni, mint te. Legyél szíves ezt figyelembe venni, legalább ilyenkor, a versenyek előtt.

- Milyen versenyek? - teszem fel én a kérdést kicsit ingerültebben, mint szeretném, mire minden szem rám tapad. - A Grand Prix szezon meghívásos, csak akkor vehetsz részt, ha meghívót kapsz, vagy ha rendező ország színeiben indulsz, ennyi. Gondoljatok bele; mennyi az esélye annak, hogy mi meghívót kapunk? Idén semmi, talán jövőre, a nemzeti bajnokságig pedig van időnk. Szóval ráérünk - vonom meg a vállam, majd ott hagyom a társaságot. Elegem van mindenkiből, apámból, Alionából és Chrisből. Hagyjanak engem békén, csak ma, csak most. Tudom, hogy ezért még fogok kapni, de nem érdekel, ma nem.

Amint a kis kijárathoz érek, felkapom az oda lerakott elvédőket, melyek nagyobbak, mint az én korcsolyám éli, így biztos, hogy a pároméi, de nem foglalkozom ezzel, felrakom az enyémre, majd a pulcsimat hátrahagyva elindulok. Ki vagyok melegedve, így egyelőre nem fázom. Tudom, ez majd változni fog, de nem érdekel, az öltözőben van a váltóruhám, addig csak kibírom valahogy.

- Várj! - kilát utánam Chris, de nem foglalkozom vele, még a csuklómat is kitépem a kezéből, mikor meg fogja azt. Komolyan nem veszi észre, hogy nem érdekel? Hogy lehet valaki ilyen… ilyen… nem is tudom milyen.

Mindenesetre a lépteinek hangját továbbra is hallom magam mögül, ami idegesít. Komolyan, még az ajtót is megpróbálom hozzávágni, mint reggel, de most nem sikerül. Na ugye, mondtam én, hogy eljön az a pillanat, mikor ki fogja érdemelni a reggeli ajtós malőrömet.

Már ökölbe szorítom a kezem és arra készülök, hogy lekiabálom a fejét, ami valljuk be nem szokásom, egyszerűen csak fáradt vagyok és frusztrált. A kiabálástól az menti meg, hogy valaki, vagyis valakik bejönnek utánunk az öltöző folyosójára. Az egy dolog, hogy Chrissel ordibálok, az meg egy másik dolog; hogy ezt csinálom vele mások előtt, ezzel leégetve magamat.

- Julia, Christian! Álljatok meg! - szól utánunk egy kedves és ismerős női hang, mire érdeklődve fordulok hátra. Már hangról felismerem, de mégis meglep, mikor Jesmine Russot látom magam mögött, a párja; Marco társaságában. Szerintem nem csak én nézhetek meglepve, mert mikor mind a ketten feléjük fordítjuk a tekintetünket, a lány elneveti magát.

- Elnézést - teszi a szája elé a kezét. - Egy pillanat - nevet tovább, majd két borítékot csúsztat a mellette álló kezébe.

- Rendben, akkor mondom én. Először is, ne haragudjatok rá, nem rajtatok nevet, hanem azon, hogy mondtam valamit és igazam lett. Ne - emeli fel a kezét -, ne kérdezzetek semmit. Igazából ezeket szeretnénk át adni nektek - nyújtja felénk az előbb átadott tárgyakat, melyeket bizonytalanul fogok meg, mert bár biztos, hogy nem bombákat tartalmaz, el sem tudom képzelni, hogy mi lehet bennük.

- Ezek mik? - teszi fel az én kérdésemet a mellettem álló.

- Meghívók, a Grand Prix szezon két versenyére. Skate America és Trophée Eric Bompard. Legalábbis szerintem. Ezek nem feltétlenül személynek, hanem inkább országnak szólnak.

- De ti biztos nem akartok indulni? - nézek meglepve. Sok mindenre számítottam a mai nap folyamán, de erre nem.

- Igen, biztos. Már csak a jövő évi olimpiáig maradunk, utána vége - miközben ezek a szavak elhagyják a száját, a szemei furcsán elködösödnek, amit meg tudok érteni. A korcsolya nem csak egy sport, hanem egy életstílus, amit nehéz ott hagyni, de jobb a csúcson, mint egy csúnya lejtő után.

- Köszönjünk - fog vele kezet Chris.

- Nincs mit és sok sikert - mondja, majd elvezeti a még mindig nevető párját. Komolyan nem értem, hogy min röhög ilyen jól az a nő, de egyszer szerintem megkérdezem. Mindenesetre a mellettem állóval meglepve nézünk először egymásra, majd a kezemben lévő meghívókra. Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy ily módon fogunk kijutni ezekre a versenyekre. Én komolyan azt hittem, hogy az edzőnknek, vagyis most már edzőinknek be kell vetniük a kapcsolataikat, hogy beprotezsáljanak minket, de mégsem.

- Azt hiszem jobb, ha ezeket magamnál tartom, nagyobb biztonságban lesznek - nézek rá jelentőségteljesen, utalva ezzel arra, hogy jártam nála, tudom milyen helyzet uralkodik a szobájában és hasonlók. Igazából az alapján még a kaktuszomat sem bíznám rá, pedig azok bírják a sivár környezetet, mondjuk, ha jobban belegondolok, nincs is kaktuszom.

- Felőlem.

- Akkor ezt megbeszéltük - bólintok, majd hátat fordítok neki és bemegyek az öltözőbe.

- Meg hát.

- De meg ám - szólok vissza, mert nem lehet az övé az utolsó szó, persze ezt ő is így gondolja, így jó pár percig kiabálunk egymásnak, míg ki nem nyílik az ajtó, mire elhalnak a hangjaink, mint nem is lettek volna.

Én nem tudom, hogy ki jön be és szerintem Chris sem, de egyikünk sem akarja magát leégetni egy teljesen ismeretlen előtt, még így, név nélkül sem. Azonban itt még maradt egy nyitott kérdés. Tulajdonképpen kié is lett az utolsó szó?

Emberfeletti gyorsasággal öltözöm át, nem egy üzenetet hagyva Stefinek, hogy végeztem, jöhet értem, azonban a szőke lány nem méltóztatok visszahívni, no meg megérkezni sem. Így történik az, hogy másfél órával az edzés után is a palánk mellett ülök egy padon, arra várva, hogy valami életjelet adjon magáról. Szerintem a legtöbben már haza mentek, legalábbis azok közül, akiket én ismerek. Pár junior versenyző még csúszkál a jégen, de ők sem edzenek már igazán, inkább csak amolyan levezető köröket futnak.

Valahogy magamat látom egy tizenkettő, tizenhárom év körüli kislányban, akinek ma valahogy semmi sem akart sikerülni. Szegénnyel az edzője egyfolytában azon veszekedett, hogy ugorjon tisztességesen, mert így a versenyeken minden ugrását élhibásnak fogják minősíteni. A nőnek mondjuk igaza van, pedig a lány szépen, magasan és ívesen ugrik. Hát van ilyen, de van még ideje, nem is kevés. Nem kizárt, hogy a jövő olimpiai bajnokát nézem éppen, de az is lehet, hogy pár év múlva már sehol sem lesz. Ki tudja?

- Julia - riaszt fel egy hang, mire összerezzenek. Komolyan, mikor lettem én ennyire ijedős?

- Igen? - kérdezem, miközben az egyik kezemmel megszorítom a barna szoknyám szegélyét, ezzel nyugalomra intve magam.

- Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne - mondja apa, miközben letelepszik mellém. Komolyan a nyelvem hegyén van egy frappáns és kifejezetten bántó beszólás, de inkább lenyelem.

- Igen - válaszolom kurtán, mire felvonja a szemöldökét.

- A jelenen pillanatban a szókincsed ki merül ennyiben, mert ha igen, akkor akár el is mehetek.

- Tudok beszélni, ha akarok, de jobbnak láttam nem mondani semmi olyat, amit a jövőben talán megbánnék, így inkább csöndben maradtam. Emlékezz apa, én vagyok az a gyereked, aki a legjobban rád hasonlít, legalábbis ezt szokták mondani.

- Mérges vagy, amiért nem hívtalak vissza?

- Ezt most kérdezed, vagy mondod? - vonom fel a szemöldököm.

- Nem tudom - támaszkodik a térdeire -, azt hiszem, hogy mondom. Figyelj - sóhajt egy nagyot. - Nem egyszer a kezembe vettem a telefonom, hogy fölhívjalak, de nem tudtam mit mondani. Igazából ez nem csak most volt így, hanem mióta elmentél. Már az első nélküled ötlött nap után hívni akartalak, de azt hiszem, akkor még túl nagy volt a sértettségem ahhoz, hogy megtegyem. Aztán pedig már nem voltam elég bátor, butaság tudom.

- Hát az - bólintok. - Te mondogattad mindig, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy van fontosabb a félelemnél. Nem voltam fontos?

- Julia, ez ennél bonyolultabb, persze, hogy fontos voltál, most is az vagy és mindig is az leszel, de…

- De mi? Apa mi? Szerinted mennyi idő kellett ahhoz, hogy megbánjam a döntésem? Elmondjam? - kérdezem, mire bólint. - Kerek egy hónap, ennyi idő alatt jöttem rá, hogy anyának csak egy gyereke van, és az nem én vagyok.

- Istenem, Julia, akkor te miért nem kerestél?

- Mert azt hittem, hogy így megtartok valamit abból a kevés büszkeségemből, ami még megmaradt. És azt hiszem, hogy kicsit szégyelltem magam. Te megmondtad, és úgy lett.

- Örülök, hogy ezt mondod - mondja, mire meglepetten kapom fel a fejem. - Nem kell azt mondanom, hogy megmondtam - néz rám, mire elmosolyodom, lehet, hogy ez külsőleg furán festhet, de én értem, ő is érti, ez a lényeg.

- Nem - rázom meg a fejem -, nem kell ezt mondanod.

- Most mi legyen, mert a mai edzésetek nagyon furcsa volt, minden tekintetben.

- Ebben egyetértek - sóhajtok egyet. - Ott nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk, az túl régen volt. Én felnőttem, te meg… nos… megöregedtél - vonom meg a vállam mosolyogva.

- Ej, de szemtelen lett valaki - lök oldalba a könyökével - Mindenesetre igazad van, mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk egy étterembe, ahol átbeszélhetnénk a dolgokat?

- Nekem jó - bólintok mosolyogva.

- Akkor szombaton érted megyek. Mielőtt megkérdeznéd; tudom, hogy hol laktok, mivel felteszem, hogy anyád nem költözött el a régi lakásunkból ugye? - vonja fel a szemöldökét, mire elmosolyodom.

- Valóban nem, még mindig ott lakunk.

- Holnap találkozunk Julia - veregeti meg a vállam, majd pár pillanatnyi gondolkodás után nyom egy puszit az arcomra. Ez nem olyan, mint régen, de haladás, haladás az elmúlt öt évhez képest, így most elégedett vagyok. Talán egyszer, ha eléggé igyekszünk mind a ketten, mindent rendbe hozhatunk, vagy ha nem is mindent, de a legtöbb dolgot. - És lányom, apa vagyok, nem Maurizio, még az edzéseken is - néz rám tetetett komolysággal, mire elnevetem magam.

- Igen apuci.

- Helyes - bólint elégedetten. - Egyébként haza vigyelek? A végén még elázol - utal arra, hogy a napfényes Olaszországban éppen szakad az eső.

- Nem, köszönöm, várok valakit, aki elvisz, csak ide kéne már érnie - mosolygok rá, miközben előveszem a táskámban lévő vizemet.

- Oh, értem, akkor én tényleg megyek. Egyébként Chris még az anyjával beszélget, de szerintem hamarosan itt lesz - fordul hátra, mire félrenyelem az italomat. Pillanatokig fuldokolva köhögök. Én? Chrisre? Ennél nagyobb marhaságot még életem húsz éve alatt nem hallottam.

- Valamit nagyon félre értesz. Stefit várom, megígérte, hogy ma elvisz. Én és Christian éppen hogy elviseljük egymást. Még hogy mi ketten? Apa, hogy jutott ilyen az eszedbe?

- Hagyjuk - rázza meg a fejét, azzal az idegesítő, mindent tudó mosolyával. - Azt hiszem, hogy valami olyasmit akartam rád kivetíteni, ami régen volt.

- Miről beszélsz?

- Hagyjuk kicsim, semmi fontosról, akkor holnap találkozunk. Ó és üdvözlöm Stefit - mondja, majd eltűnik a szemem elől. Azt hiszem ez egy nagyon fura beszélgetés volt, minden szinten, ami pedig még furcsább, hogy az utolsó pár mondatából az égvilágon semmit sem értettem.

- Az ég áldjon meg Stefánia, hogy tehetted ezt velem, ha felhívsz, akkor busszal, vagy apám kocsijával régen ott lennék - nyögöm a telefonban, miközben az aréna szélénél, az eresz alat ülve nézem, ahogy az esőcseppek egymás után esnek le a földre.

Szeretem az esőt, valahogy olyan megnyugtató, valamint ilyenkor valami olyasmi valósul meg, ami egyébként soha. Ha csak néhány pillanatra is, de az ég és a föld összeérnek. Furcsa dolog ez, tudom én, de esőben elhiszem, hogy bármi lehetséges, hogy csodák vannak ezen a kicsiny világon.

- Sajnálom - zökkent ki a barátnőm hangja. - Mondom; elaludtam, a telefonom lemerült és nem vettem észre, jelen pillanatban pedig egy forgalmi dugó kellős közepén ülök.

- Jó, mindegy - nézek fel az égre - a lényeg, hogy úton vagy.

- Pontosan, most viszont le kell tennem, mert jönnek a rendőrök, szia - teszi le sietve.

Hát igen ez is rá vall. Mindig, mindenhonnan elkésik, kivéve a versenyeket, de ott is csak azért jelenik meg időben, mert az edzője rángatja oda, szerintem pórázzal, bár eddig még sosem láttam rajta.

- Hogyhogy még itt? - hallok magam mellől egy ismerős hangot.

- Várok valakit, de ezt akár én is kérdezhetném tőled - nézek Chrisre, aki éppen mellettem guggol. Mondjuk apám megmondta, hogy mit csinált, de ezt neki nem kell tudnia.

- Volt egy kis megbeszélni valóm anyával - vonja meg a vállát. - Semmi különös, csak olyan anya-fia dolgok - mondja, mintha kérdeztem volna, pedig nem.

- Stefit várom, azt mondta, hogy értem jön, de elaludt, meg dugóba került és minden baj van vele - válaszolok a korábban feltett kérdésére.

- Visszaadod az élvédőimet? - vált hirtelen témát.

- Tessék?

- Tudod, dühödben felkaptad az első párt, ami a kezedbe került és az az enyém volt. Normál esetben nem szólnék érte, de mivel a tieid kicsit kisebbek, mint az enyémek és zavart, hogy őszinte legyek.

- Ó, rendben - nevetem el magam. Igen, nekem 38-as, neki meg 42-es lába van. Hát, igazából csak egy kicsit rövidebb az enyém. Mindenesetre előkotrom a táskából a saját korcsolyáim, majd leveszem az éleken lévő hosszú műanyagokat és felé nyújtom.

- Mondanám, hogy kérése számomra parancs, de ez nem éppen igaz.

- Kár, pedig sokkal jobb lenne a viszonyunk, ha mindent úgy csinálnál, ahogy én mondom - sóhajt, miközben kicseréljük a kicserélendő tárgyakat.

- Álmodik a nyomor - rázom meg a fejem tetetett komolysággal.

- Hát jó - mondja lemondón. - Pedig olyan szép világ lenne. Nekem, legalábbis.

- Ez van - vonom meg a vállam, miközben visszacipzárazom a táskám.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy ennyi, elmegy és visszaburkolózhatok csendes, esős magányomba, azonban nem mozdul mellőlem, mintha még akarna mondani valamit, ami furcsa. Mi nem szoktunk beszélgetni, mert ha megpróbáljuk, az mindig veszekedésbe vagy a másikkal való szemétkedésbe fullad. Persze, ismeretlenek előtt tartjuk magunkat, de ha négy vagy egy ismerőssel - Mia, Aliona és most már az apám - kiegészülve több szem között vagyunk, akkor kegyetlenek tudunk lenni.

- Láttam beszéltél apukáddal - szólal meg váratlanul és kifejezetten halkan, szinte alig hallom meg a hangját.

- Igen.

- Szűkszavú vagy, ez két dolgot jelenthet. A beszélgetés nagyon rosszul sikerült, vagy azt akarod sugallani, hogy nekem az égvilágon semmi közöm a dolgokhoz.

- Én… jól ment - dőlök neki a stadion falának. - Egyébként - fordulok felé - valóban semmi közöd hozzá.

- De mégis válaszoltál, vagyis úgy gondolod, hogy van hozzá közöm.

- Arra nem is gondolsz, hogy egyszerűen csak le akarlak rázni? - vonom fel a szemöldököm, miközben kisöprök pár tincset a látóteremből.

- Ez is megfordult a fejemben, de még itt vagyok, egyelőre nem kiabáltál rám, szerintem annyira nagyon nem is akarsz elküldeni, hidd el; ismerlek már annyira, hogy tudjam; ha valami nem tetszik, akkor teszel ellene, minden módszerrel.

- Valóban, tehát jobb, ha vigyázol, mert a végén még kilöklek az autók elé, aztán nézhetsz.

- Úgyse tennéd - dől hátra ő is. - Szűkséged van rám. Ez megvéd a gyilkos szándékodtól, ha nem is örökre, de egy időre.

- Valóban, pont úgy, ahogy neked rám - emlékezetem arra, hogy múltkor még csak egy eszköz voltam a számára.

- Tusé Hercegnő, tusé.

- Az isten szeremére, nem vagyok Hercegnő, csak egy egyszerű lány. Komolyan nem unod még, hogy így szólítasz?

- Tényleg azt hiszed, hogy unom, amikor felidegesíted magad?

- Valóban, hülyeség volt ilyen kérdést feltennem, én kérek elnézést.

- Azt hiszem, hogy elnézem, bár most nem okoztál komolyabb testi sérülést sem. Érdekel, hogy még mindig fáj az orrom a reggeli ajtótámadásod óta?

- Nem - rázom meg a fejem elgondolkodva. - Nem különösebben hat meg.

- Szívtelen vagy.

- Nálad nem szívtelenebb - vonom meg a vállam, miközben fejbe vágom a kezemben lévő üveggel.

- Na, kellett nekem hiányolnom a sérüléseket - neveti el magát, mire én sem bírom tovább, belőlem is kirobban a konkrét röhögés. Azt hiszem ez az első alkalom ebben az életben, hogy a párom megnevettetett, vagy hogy én megnevettetem őt. Komolyan mondom emberek; fejlődünk.

- Megbántad? - tesz fel váratlanul egy olyan kérdést, ami nem tudok hová tenni, mivel elképzelni sem tudom, hogy mire gondolhat. Szerintem nagyon értetlenül nézhetek, mert kiegészíti magát. - Azt, hogy a jégtáncot választottad annak idején?

Nem tudom hová tenni a kérdését, nem érzem, hogy lenne neki apropója, alapja vagy bármije. Azt tudom, hogy többször is látott egyénileg szerepelni, még régebben, de sosem mondott rá semmit, szerintem igazából azért nézett meg, mert az anyja nem hagyott neki más választási lehetőséget és csak végig szenvedte az egészet.

- Nem tudom - válaszolom végül. - Igazából azt se tudom, hogy a következő dolgokat miért fogom elmondani neked, de sok mindent bánok, amit abban az időben tettem. Sajnálom, hogy ott hagytam apát, ő igazán mindent megtett értem. Hogy miért tettem? Mert a nő, aki a világra hozott közölte velem, hogy a bátyámnak szüksége van egy párra, azonnal és én vagyok az egyetlen ötlete. Szánalmasan hangzik nem? Érzelmileg nem tartom az anyámnak, mégis annyira vágytam a szeretetére, hogy ugrottam, mint… mint… mint nem is tudom, hogy micsoda, talán a házieb a legkellemesebb és a legkevésbé bántóbb, amit magamra tudok mondani.

- Ne legyél magaddal ennyire szigorú.

- Hihetetlen, sosem gondoltam volna, hogy ezt pont a te szádból fogom hallani. Várj - veszem elő a telefonom -, ismételd meg, had vegyem fel.

- Idióta - löki el a kezem. - Azt várhatod.

- Jól van na, csak vicceltem. Egyébként te megbántál valamit az elmúlt évekből? - függesztem rá a tekintetem, mire jól láthatóan megmerevedik, a tekintete pedig kifürkészhetetlen lesz. A francba, úgy néz ki, hogy mélyebbre hatoltam, mint szerettem volna. Várok pár másodpercet, hátha reagál, azonban mikor nem mond semmit, úgy érzem, hogy meg kell szólalnom.

- Sajnálom, ha érzékeny pont… - azonban nem tudom befejezni a mondatot, mert félbeszakít.

- Megbántam, hogy évekkel ezelőtt nem sikerült megvédenem valakit, aki bízott bennem, aki sok mindent a kezembe helyezett, mégis mindent elrontottam, miattam szenved a mai napig, miattam lett olyan, amilyen. Ha te szánalmas vagy, akkor én egy szörnyeteg - temeti az arcát a tenyerébe. Hirtelen olyan szomorúnak és sebezhetőnek látszik, mintha az utóbbi percekben lehullott volna egy páncél, amit egészen idáig magán viselt.

- Chris - érintem meg óvatosan a vállát. - Kiről beszélsz?