Kilencedik fejezet ~ Irány Amerika!

Sziasztok!

~ Most azzal kezdeném a sort, hogy képzeljétek nyertem, vagyis inkább Mia nyert a legegyedibb mellékszereplő című versenyen. Ez tegnap történt, de gondoltam megvárom a mát, hogy a fejezettel együtt mondhassam el nektek.

~ Rájöttem, hogy egy hatalmas bunkó vagyok, mert a kommentelőknek midig megköszönöm a kommenteket, de a pipálóknak a pipákat nem, így most visszamenőleg is köszönöm szépen mindenkinek, aki pipát nyomott, higgyétek el azok is sokat jelentenek. És persze a kommenteket is köszönöm, mint mindig.

~ Ez ugyan nem a fejezethez tartozik, de mostanában nagyon rákattantam egy koris videóra, amitől a hideg kiráz, belinkelem nektek, azonban a megtekintésekkel óvatosan, csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert az elején a csaj esik egy nagyon csúnyát. VIDEO 

~ Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a következő, azaz a tizedik fejezetre nagyon valószínű, hogy két hetet kell várnotok, azaz csak a Június 28-án vagy 29-én fog megjelenni, mert a középszintű érettségire is tanulnom kéne valamit. (83 tétel epedve vár engem)

~ Ehhez a fejezethez nem tudom, annyit fűznék hozzá, hogy még életemben nem utaztam repülőn és vízumot sem kaptam soha, így az anyukám elbeszéléseit és a filmeket vettem alapul. Én csak ennyi takartam mondani, szóval jó olvasást, remélem, hogy tetszeni fog.

Ahogy látom; az előttem álló férfi nem veszi zokon, hogy elképzelésem sincs a kilétéről. Csak barátságosan elmosolyodik, majd felém nyújtja a kezét. Pillanatokig értetlenül nézek a végtagra. Értemén, hogy mit szeretne, de akkor is meglep vele, mindenesetre nem akarok bunkónak tűnni, így megfogom a kezét.

- Nos - szólal meg végül -, Julia Fabbri örülök, hogy személyesen is megismerhetlek, az én nevem Christopher Bilek.

- Oh - lepődöm meg teljesen. Hát mit ne mondjak; elég gáz, hogy nem ismerem meg azt a férfit, akivel eredetileg korcsolyáztam volna. Mondjuk mentségemre szólhat, hogy csak pár rosszabb minőségű videón láttam eddig. Bár ez a szituáció kellemetlenségén akkor sem változtat. - Nos - nyelek egy nagyot - sajnálom.

- Ugyan, ne szabadkozz, én se ismertelek volna meg annak a régi képnek az alapján, amit Karl, az edzőm mutatott. Néztem egy-két felvételt rólad és a bátyádról, meg a Grand Prix éremátadókról, ott többnyire mutatják az arcokat.

- Értem - mosolyodom el. - Mindenesetre szívből örülök a találkozásnak, de ha nem túl személyes megkérdezhetem, hogy mi járatban erre? - kérdezem, mert nem értem, hogy egy cseh fiút mit csinál Milánóban.

- Az étteremben vagy az országban?

- Az országban.

- Igazából ugyan azt, amit az étteremben. Egy csinos lányt keresek, akit úgy néz ki meg is találtam - kacsint rám, mire elnevetem magam. Őszintén megmondom, Christian érdes stílusa után kifejezetten jól esik a bókja. - Egyébként komolyra fordítva a szót; nem tudom, hogy hallottad-e, de miután te találtál magadnak valakit találkoztam egy remek jégtáncos lánnyal, Manuélával, akivel hosszas megbeszélés után arra jutottunk, hogy megkeressük Alessandro Polit, a híres olasz jégtáncost, annak ügyében; vállalja el a társedzőséget. Éppen Karlt és a páromat várom, azonban nem nagyon akarnak ideérni.

- Értem, sok sikert hozzá. Nekem már volt szerencsém találkozni vele, és úgy gondolom, hogy Alessandro igent fog mondani, nagyon jó ember és nem túlzok, mikor azt mondom, hogy minden vágya az, hogy segíthessen ott, ahol tud.

- Őszintén remélem; igazad van.

- Nekem min…

- Julia - lép mellém az apám -, azt hittem, hogy már régen az asztalnál ülsz, és az étlapot nézegeted.

- Hát én is így terveztem, de összefutottam Christopherrel - mutatok az előttünk állóra, aki meglehetősen furcsán néz a apára - és beszédbe elegyedtünk - vonom meg a vállam.

- Értem - bólint komolyan. - Nos, örülök, hogy megismerhetem, az én nevem Maurizzio Fabbri és az itt álló hölgy édesapja vagyok.

- Christopher Bilek - fognak kezet.

- Már sokat hallottam önről és a fergeteges próbakorcsolyázásáról. Nem tudom elmondhatom-e, de a párjával az egész cseh szövetséget a padlóhoz vágták azzal a programmal. Én ugyan még nem láttam, de minden elismerésem hozzá.

- Köszönöm uram, ez igazán jól esik - mondja tisztelettudóan, mégis mosolyogva. - Viszont nekem most mennem kell, megjöttek azok, akikre egészen idáig vártam. Julia - fordul felém - igazán örülök, hogy találkoztunk és komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. Uram - fordul apám felé - szintén örülök a találkozásnak, annyit még had mondjak el, hogy az eredményei ellenére maga egy remek korcsolyás volt - teszi hozzá, majd már ott sincs.

- Szimpatikus fiú - néz utána a mellettem álló, miközben átkarolja a vállamat és az asztalunk irányába fordít.

- Szerintem is - bólintok mosolyogva - és a modora is remek. Tudod, nekem mondhatni hiányom van a jó modorú férfiakból.

- Ezt vegyem jelzésnek? - vonja fel a szemöldökét mosolyogva, miközben mind a ketten leülünk az asztalhoz.

- Nem én mondtam - takarom el az arcom somolyogva az étlappal, melyet aztán tényleg tanulmányozni kezdek, mivel farkaséhes vagyok.

A rendelésemmel nem lepek meg senkit, vagy legalábbis apámat nem, mivel a kedvencemet kérem, amit mindig, amikor ebbe az étterembe jöttünk. Főételnek brokkolis-bazsalikomos tésztát, desszertnek pedig fagylaltos desszertkülönlegességet. Sosem voltam az a leveses típus, így most sem rendelek.

- Látom; az ízlésed nem változott sokat - jegyzi meg apa mosolyogva.

- Valóban, ez ugyan az maradt, de sok minden megváltozott, már egy teljesen más ember vagyok. Tudod, változnak az idők és vele változom én is.

- Ebben egyet értek. Erősebb lettél és magad lábára álltál. Ennek persze előbb vagy utóbb minden gyereknél be kell következnie, de nem akartam, hogy nálad így legyen. Bellát sikerült megóvnom ettől, ő már nagy volt, tizenhat éves, mikor anyátokkal szétmentünk, immáron végleg, te viszont kicsi voltál és törékeny. Megmondom őszintén; minden egyes versenyed után, mikor reménykedő szemmel kerested az anyádat féltem, hogy összeroppansz, mikor megtudod, hogy nincs ott.

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, miközben beszél, mert a helyzet az, hogy igaza van. Tényleg egy picit összetörtem minden kűr és rövid program után, mikor kiderült, ő hogy nem látott, mikor apa gratulált egy részem azt akarta, hogy anya legyen ott. Persze, ez így visszanézve bután és gyerekesen hangzik, sőt, fejem is verem miatta a falba - persze, csak képzeletben -, de a múlt ellen tenni nem tudok.

- Nem sírj - nyújt felém apa egy szalvétát, melyet mosolyogva veszek át tőle.

- Nem sírok csak könnyezek. Egyébként igen, régen ilyen voltam, de ma már nem. Ma már nem számít a véleménye, semennyire sem. A fontos az, hogy megtanultam mellette élni, mondhatni békességben, ami nem volt olyan egyszerű. Egyébként még a régi házban laksz? - próbálok témát váltani.

- Valóban, Camillával nem olyan könnyű egy légtérben lakni - dől egy picit hátrébb, hogy az érkező pincérnő le tudja tenni a tányérjait. Én követem a példáját, így pár pillanat múlva finom ételek gőzölögnek mind a kettőnk előtt. - A kérdésedre válaszolva nem - szólal meg, miután a nő távozik -, egy évvel a költözésed után eladtam, mivel túl nagy volt nekem. Jelen pillanatban pár sarokra innen, egy tömbházban lakom. Ott vettem egy lakást. Nem nagy, még két szoba sincs benne, de nekem jó.

- Egyszer majd megnézhetem?

- Persze, de szólj, mielőtt érkezel, mert rendet rakok - kacsint rám, mire jóízűen felnevetek. - Egyébként izgulsz a verseny miatt? Ez az első igazi megmérettetésetek. A nemzetközi mezőny ez alapján fog titeket elkönyvelni, és te is jól tudod, hogy nagyon fontos a jó vélemény.

- Tudom apa - sóhajtok egy nagyot két falat között. - De még van három nagyon hosszú hetem ezen aggódni.

Azonban olyan gyorsan eltelik az a három hét, hogy mire észbe kapok, október tizenhetedikét mutat a naptár, ami ezt jelenti, hogy megyünk Amerikába. Aznap a szokottnál később kelek, ez a „később” délután hármat takar. Igazság szerint szitkozódva nyomkodom a telefonom, ami csak nem akarja abbahagyni a csörgést, így minden idegszálam arra koncentrál, hogy sikerüljön megszüntetnem a hangot. Igen, tegnap kicsit későn, vagyis inkább korán feküdtem le, ez igazából nézőpont kérdése. Mikor végre eljutok odáig, hogy lenyomjam a kis szemetet a hang elhallgat, majd hirtelen megcsörren megint, azonban most nem a beállított funkció miatt, hanem azért, mert hívnak. Komolyan mondom; megkísérlem leolvasni a képernyőről a nevet, vagy a számot, de egyik sem sikerül, így, miután rájövök, hogy felesleges próbálkoznom megérintem a zöld gombot - a színeket azért még felismerem -, majd úgy „Hallozok” bele, mint valami hold kórós.

- Jó „reggelt” Julia, ahogy hallom felébresztettelek, ami remek, tekintve, hogy lassan indulunk érted. Megközelítőleg fél órád van arra, hogy összekészülj. Őszintén remélem, hogy a bőröndödet tegnap este már bepakoltad - hadarja egy szuszra a telefonba Aliona, mire a párnára hajtom a fejem. Szerintem elszundíthatok, mert azt hallom, hogy beszélnek hozzám, azonban arról nem sok fogalmam van, hogy miről.

- Julia, itt vagy még? - riaszt vissza a gondolataimból, vagy az álmaimból az edzőm kissé megemelt hangszíne.

- Igen, igen - bólogatok a párnába, bár ő ezt nem láthatja.

- Mit is mondtam ez előbb?

- Hát a bőröndökről, meg a bepakolásról beszéltél, meg arról, hogy fél órám van, nem?

- Nem, az előtte volt. Azt mondtam, hogy a fellépőruháidat lehetőleg ne felejtsd otthon.

- Oké - gördülök a másik oldalamra, hogy megnézzem azt a két fehér tárgyat, mely az ajtón lóg. Chrissel tegnap voltunk az utolsó próbán, ahol felvehettük a kész ruhákat, és megállapíthattuk, hogy minden stimmel. Ezek a darabok találhatóak most a szekrényemen lévő két tartózsákban.

- Na jó, akkor én most leteszem, te meg ébredj fel. Fél négyre ott vagyunk - szakítja meg a vonalat meg sem várva a válaszomat. Szívem szerint visszafeküdnék, azonban mégis kikászálódom az ágyból. Először végzek pár nyújtást, hogy felfrissüljek, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt, ahol gyorsan lezuhanyozom és rendbe teszem a kinézetem. Mikor kissé bénán ugyan, de kisminkelve, köntösbe bújva lépek ki az ajtón legnagyobb meglepetésemre az anyámba ütközöm, aki összevont szemöldökkel áll előttem. Ezt a tényt komolyan nem tudom hová tenni, így érdeklődve nézek rá, miközben várom, hogy mondja, mit szeretne.

- Hová mész?

- A szobámba, felöltözni - válaszolom a legelső dolgot, ami az eszembe jut, holott tudom, hogy pont nem erre gondolt.

- Juila, ne tettesd magad butábbnak, mint ami valójában vagy - fonja össze maga előtt a karját. Kedves egy nőszemély, mit ne mondjak. Sugárzik belőle az őszinte szeretet, nem gondoljátok?

- Amerikába, pontosabban Seattle-be, ha pedig érdekel, hogy miért, akkor nézz utána az interneten - ajánlom neki kedvesen, miközben kikerülöm a nálam fél fejjel alacsonyabb nőt. Szerencsére vagy nem válaszol, vagy nem hallom a válaszát, így mondhatni nyugodtan jutok el a szobámig, ahol tökéletes rendetlenség uralkodik. Félreértés ne essék, én egy igen rendszerető ember vagyok, azonban tegnap este nem találtam a fekete lábmelegítőmet, így fel kellett érte túrnom az egész helységet, mert a nélkül nem volt teljes az utazókészletem. Végül persze meglett, csak olyan későn, hogy rendet rakni már nem volt erőm, így olyan maradt, míg haza nem jövök huszonharmadikán reggel, vagy délután.

Viszonylag gyorsan keresek magamnak ruhadarabokat, ám mikor felsőt kéne választani, megakadok, ugyanis amit fel akarok venni, azt sikeresen bepakoltam a bőröndbe, természetesen a legaljára, így arról lemondva egy kötött, pingvint ábrázoló pulóvert kapok magamra, amibe Christian az első adandó alkalommal bele fog kötni.

Mikor indulásra készen, korgó gyomorral, ruhákkal a vállamon és bőrönddel magam mögött kilépek a lila helység ajtaján anyám a konyhaasztalnál ül, ugrásra készen. Amikor meglátom őt, fáradtan fújok ki egy tincset a szememből, miközben elátkozom a frissen mosott hajamat. Visszatérve anyámra; komolyan nem értem, hogy ez a nő mit szeretne tőlem, főleg most. Bár, ötleteim vannak, és egyikben sem szerepel az, hogy sok sikert kívánjon.

- Szóval Skate Amrica? Értem. Nem tudom, hogy hogyan sikerült meghívót szereznetek, de egyben biztos lehetsz; esélyetek sincs. Két orosz pár, köztük a tavalyi Európa bajnokok, valamint a világelső amerikai pár, no meg az a remek német kettős is elindul. Ó és majdnem kihagytam a harmadik olasz csapatot, akiket esetleg megelőzhettek, de én még arra sem fogadnék. Julia, mint anyád mondom neked; ez legjobb esetben is azt jelenti, hogy az ötödikek lesztek, ami persze nem rossz, de nem is a legjobb.

- Nem érdekel - harapok bele a lekváros buktámba.

- Tessék?!

- Jól hallottad, nem érdekel, hogy kik indulnak, a statisztikák se izgatnak. Bízom magamban és bízom a páromban, nekem ennyi bőven elég. De ha megtennél nekem valami - kortyolok bele a jegeskávéba, amit éppen az imént vettem ki a hűtőből -, üzenem a bátyámnak, hogy a Grand Prix Döntőn találkozunk - mosolygok rá, majd mint egy végszóra Aliona jön be a lakásba, természetesen a saját kulcsával, melyről továbbra sem tudom, hogy honnan, vagy kitől szerezte.

- Sziasztok - vesz szemügyre mind a kettőnket. - Camilla - állapodik meg a szeme anyámon - őszintén; nem örülök annak, hogy újra látlak - mondja, mire a megszólított felvonja a szemöldökét.

- Aliona, nyers vagy, mint mindig. Igazából, ha nem rólad lenne szó, meglepődnék.

- Julia - hagyja figyelmen kívül az előbbi megjegyzést - gyere, mert a végén meg lekéssük a repülőt.

- Rendben - teszem be a poharam a mosogatóba, majd felkapom a lerakott dolgaimat és az edzőm felé veszem az irányt, aki készségesen veszi át tőlem a fellépő ruháimat, hogy nekem csak a bőröndömet kelljen lecipelnem a lépcsőkön. Igen, éljenek a régi építésű házak. - Még valami - fordulok vissza anyámhoz. - Légy oly drága és ne felejtsd el átadni az üzenetem Romeonak. Szia, 22-én már itthon leszek. Ne aggódj nem kell hívnod, tudok magamra vigyázni - intek, mielőtt becsuknám az ajtót. Szarkasztikus vagyok? Lehet, de megérdemli, ha normális anya lenne, akkor talán én is normálisan viselkednék vele, de mivel ez a lehetőség nem áll fent, így azt hiszem, hogy egy kis gúnyt még én is megengedhetek magamnak.

- Anyád semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Marcoval már annak idején megmondtuk, hogy nyomorult sorsa lesz a gyerekeinek, már bocsánat.

- Semmi baj, de ki az a Marco? És tényleg, honnan van kulcsod a lakásunkhoz?

- Marco Fontana, Christianék apja és a volt párom. Kulcsom pedig onnan van, hogy másoltattam. Pár éve ott felejtetted a tieidet egy edzés után, akkor csináltattam - mondja ezt úgy, mintha teljesen normális dologról beszélne, holott nem.

- Ugye tudod, hogy ez törtvénytelen? Vagy legalábbis szerintem az - kezdek el morfondírozni.

- Ha az lenne, akkor se érdekelne, hogy teljesen őszinte legyek - vonja meg a vállát.

Fél óra alatt a reptérre érünk, ami azt jelenti, hogy még pont egy óránk van az ötórai indulásig. Mikor megérkezünk a főbejárat elé az edzőm rácsörög a fiára és apámra, ám mint kiderül ok már a terminálban vannak, már csak mi hiányzunk. Így sóhajtva ugyan, de elindulunk feléjük. Komolyan, utálok repülőn utazni, ugyanis annyi macera van vele, ha nem hangzana túl furcsán, no meg nem lenne lehetetlen, akkor biztos, hogy én vonattal mennék egészen Amerikáig.

Mire átjutunk minden biztonsági kapun és hasonlón komolyan letörik a kezem, a lábam meg mindenem, mert nem én, vagyis inkább mi lennénk, ha nem kötözködnének velünk minden egyes állomásnál, vagy minél. Egyszer a korcsolyával van baj, mert a biztonsági, vagy milyen őrök nem akarják elhinni, hogy azért viszek két párat, mert szükségem van rá, mintha jobban tudnák a dolgokat, mint én. Mondjuk Aliona elég meggyőző erővel bír - pontosabban kiabál -, így végül elengednek minket. Istenem, az amerikaiak nem fognak ennyit drámázni a lábbelijeim miatt. Egyébként, ha érdekel valakit, akkor azért van nálam két pár korcsolya, mert a régi kezd nagyon leharcolt lenni, így apa tanácsára elraktam az újakat is, hátha a régiek végleg tönkremennek, bár szerintünk a Grand Prix szezont még ki fogja bírni. És igen, jó lenne, ha valóban így történne, mert a lábam nem különösebben szívlelné az ötletet, ha egy verseny előtt csak úgy beleugranék a vadonatúj korcsolyáimba.

- Végre megjöttetek, már azt hittem, hogy elkéstek - jön elénk apám.

- Nehezen késhetnénk, elvégre, ha jól számolom, akkor a járat közel ötven perc múlva indul, szóval; ha akarjuk, akkor se megy el előttünk - mondom, miközben lehuppanok egy kényelmetlen, reptéri székre.

- Ez is igaz - dünnyög a megszólított, majd Alionával kezd diskurzusba az esélyeinkről, indulókról és hasonló dolgokról.

Miközben ők erről beszélgetnek, addig én lustán nézek körbe a várakozó helységben. Meg kell mondjam; kevesebb ember tartózkodik itt, mint amire számítottam. Tőlem jobbra egy fiatalabb pár áll, közülük a nő erősen gesztikulál, miközben a kezében lévő jegyeket emelgeti. Mellettük egy apuka áll a két gyermekével. A nagyobb, egy barna hajú fiú fel-alá járkál miközben az alvó húgára pillantgat. Velem szemben egy idős néni ül, aki minduntalan a telefonját nézegeti, mintha egy hívást várna, közvetlen mellette egy öltönyös, aktatáskás férfi ül, és a laptopját nyomogatja. Az én széksorom végén pedig Charlotte hisztériázik, szerencsére elég halkan ahhoz, hogy ne halljam, így ne is idegesítsen. Mondjuk, ahogy Mihaelt elnézem elege lehet a lányból, nem is kicsit. Ezt, hogy őszinte legyek megértem, de tenni nem tudok ellene.  Ahogy oldalra lendítem a lábam akaratlanul ugyan, de fellökök egy ismeretlen kék táskát.

- Figyelj már mit csinálsz - mordul fel Chris, aki egész idáig mellettem ült, de eddig nem vettem észre.

- Jól van, egy reptéren ilyen megesik. Egyébként bocsánat - dünnyögöm.

- Ha az emberek figyelnek, akkor nem - folytatja a kioktatásom, nem a legszebb hangnemében. - Egyébként aranyos a pulóvered, egy óvodásról szedted le idefelé? Az anyukája nem haragudott? - vonja fel a szemöldökét.

- Tudod mit? - veszek egy mély levegőt, miközben előszedem a telefonom és a fülhallgatót. - Légy oly kedves azokon a napokon nagy ívben elkerülni, mikor dupla adagot szedsz be a reggeli bunkó bogyódból. Köszönöm - dugom be a fülembe a fülesem, azonban mégis sóhajtok egy nagyot.

Miának köszönhetően ugyanis lóghatok Chris nyakán egész nap, komolyan mondom; remek lesz, mintha nekem szükségem lenne arra, hogy utánfutót játsszak, de megígértem a kislánynak, ugyanis tegnap este beszéltünk telefonon és megkért, hogy ragadjak rá a bátyjára, mert régen sokat edzettek Amerikában, így hátha rátalálhatok valami érdekes és hasznos nyomra. A végén már annyira belejött, hogy poloskát akart beszerezni, azonban erről lebeszéltem, mert lássuk be, hogy azért mégsem egy kémfilmben vagyunk.

Félórával az indulás előtt mondják be, hogy elkezdhetünk beszállni a gépbe. Erre a tényre pedig apám hívja fel a figyelmem, mivel a fülemben szóló zenének köszönhetősen nem sok mindent hallok.

- Köszönöm - mosolygok hálásan arra a szülőmre, akit még érdekel is, hogy mit csinálok, majd Chris után nézek, aki már a felszállók sorában áll. - Most komolyan itt hagyott minket?

- Csak akart, de nem fog neki sikerülni - lép mellém Aliona -, ugyanis nálam van a jegye, ami nélkül nehezen fogják őt felengedni.

- Értem - bólintok, majd belekapaszkodom a táskámba és követem az edzőimet a tömegbe, ugyanis az elmúlt húsz percben szinte megtelt az egész terminál. Közvetlen kijárat előtt találkozunk Christiannal, aki olyan, mintha duzzogna, ám azonban ez túlzás. Mikor megkapja az anyjánál felejtett tárgyat elégedetten mutatja fel a jegyellenőrző nőnek, aki mosolyogva bólint. Én egy apró kuncogással díjazom ezt a jelenetet, mire egy szúrós szempárt kapok ajándékba.

Igazából a közjáték okozta jókedvem letörhetetlen egészen addig a pillanatig, míg fent, a gépen meg nem látom, hogy hová ülünk. Nem tudom, hogy szerencsének, vagy szerencsétlenségnek mondjam, de háromhelyes sorok vannak. A jegyeink pedig más-más helyekre szólnak, tekintve, hogy apám és Aliona az utolsó pillanatban vették meg őket. Vagyis nem más-más, inkább úgy mondanám, hogy kétfelé vagyunk osztva, edzők itt, versenyzők ott. Viszont ez az „ott” pont a Charlotte - Charlotte anyja - Mihael hármas mögött lévő széket takarja, ami sem nekem, sem a páromnak nem különösebben tetszik. Hogy ezt honnan tudom? Mikor Chris meglátja a helyünket, közli, hogy ő most azonnal cserél a szüleinkkel, mert ő nem hajlandó ilyen környezetben utazni. Kivételesen mélységesen egyetértek vele, így követem őt. Azonban csak mi lehetünk olyan szerencsétlenek, hogy nem találjuk meg őket, így kénytelenek vagyunk leülni az eredeti helyünkre, mivel a légi utaskísérők visszaküldenek minket, mondván, hogy pillanatokon belül indul a gép, már nincs járkálás.

- Én ülök az ablaknál - előzöm be Christ, mint valami gyerek, mert ha már a világ legkibírhatatlanabb emberei mögött kell utaznom, akkor legalább valami jó legyen a dologban.

- Felőlem - vonja meg a vállát, majd hátrébb lép, hogy ne essek hasra.

Mikor mindenki elhelyezkedik, egy rövidebb előadást ülünk végig arról, hogy mit hogyan és miért csináljunk a repülőn. Én már vagy ezerszer hallottam ezt, mégis türelmesen hallgatom, ellenben a mellettem ülővel, aki izeg-mozog és megjegyzéseket fűz a dologhoz. Nem tudom, hogy a sorunkban ülő harmadik személy érti-e, hogy miket dünnyög, azt azonban látom, hogy kifejezetten furcsán néz rá.

- Chris - kopogtatom meg a vállát, mire minden érdeklődéstől mentesen fordul felém -, szerintem ne beszélj magadban, mert az emberek furcsán néznek rád - suttogom neki, mire megvonja a vállát.

- Ugyan, ne legyél idióta - halljuk meg Charlotte hangját,-, ne magadból indulj ki, Christianra senki se nézne furcsán.

Pillanatokig döbbenten nézünk rá, szerintem egyikünk sem akarja elhinni, hogy ezt így, ilyenformán kimondta, főleg azok után, hogy végignézte a menekülni próbálásunkat. Komolyan mondom, ez a lány egyre furcsább, ha itt lenne Stefi, akkor biztos tudna mit mondani.

- Kopj le! - rendezi le nemes egyszerűséggel a mellettem ülő, majd rám néz. - Komolyan mondom, nagyon furcsa ismerőseid vannak.

- De én… - dadogja meglepetten Lotte, azonban egyikünk sem vesz róla igazán tudomást. Mondjuk, ha egyszer véletlen kettesben leszünk, akkor szerintem kapok majd cifrább szavakat is, de most visszafogja magát, szerintem Chris miatt. Nem akar rossz színben feltűnni, vagy nem tudom, de bármit is csinál azt rosszul csinálja.

- Nem az ismerősöm, csak sajnos tudom ki ő.

- Nekem aztán mindegy, csak hagyjon békén - zárja rövidre a témát, majd egy könyvet vesz elő a táskájából. Ez meglep; nem is hittem volna, hogy szokott olvasni, valahogy nem ezt néztem ki belőle. Bár az unalmasnak ígérkező, közel húszórás repülőút sok mindenre rá tudja venni az embert. Én például nem vagyok az a nagy zenehallgatós típus, de az út felében nem csinálok mást, csak nézem a tájat, eszem és élvezem a fülemben szóló dallamokat. Most sokan azt kérdezitek, hogy ezt hogyan lehet kibírni. Hát, eleinte nekem is nehezen ment, azonban tizenhárom éves korom óta utazok nemzetközi versenyekre, nyolc évem volt hozzászokni a dologhoz, így mondhatni van tapasztalatom. Igazából nem tudom, hogy mikor alszom el, de abban biztos vagyok, hogy kint már sötét az ég. Abban pedig még biztosabb, hogy mikor álmomból magamhoz térek koránt sem abban a pózban "fekszem", mint amiben lennem kéne, ugyanis a fejem nem a repülőgép falának dől, hanem Christian vállán nyugszik. Normális esetben azonnal felkapnám, ám mikor oldalra mézek látom, hogy a könyv, melyet Chris korábban olvasott a földön hever, a kezei pedig ernyedten pihennek a térdein. A feje az, nos, az én fejemnek dől. Ezt a helyzetet akár romantikusnak is találhatnánk, ha egy filmben lennénk, ahol mi egy szerelmespár vagyunk, azonban erről szó sincs, mégse teszek ellene, nekem most jó ez helyzet, így becsukom a szemem és visszakalandozom az álmok birodalmába.

A gondolataim legmélyéről egy ismeretlen női hang szakít, ki. Fáradtan nyitom ki a szemeim és nem értem, ki és mit akar tőlem ilyenkor este. Este? Meg kell lepődnöm, mert körülöttem, körülöttünk minden világos - vagy legalábbis félhomály van - és üres. Egy lélek sincs már a légi járművön, csak mi, hárman. Az előttem álló lány, a párom, aki még mindig alszik és én. Riadtan kapom fel a fejem.

- Hol vagyunk? - kérdezem a nőtől, aki furcsán néz rám, de nem értem, hogy miért. Feltettem egy egyszerű kérdést, amire várok egy választ, amit magam is sejtek, csak egy megerősítésre van szükségem. - Hölgyem, kérem, ez nekünk fontos, válaszoljon.

- Meg mondaná nekem és a kissé korlátolt agyú útitársamnak, hogy hol vagyunk? - teszi fel a kérdést angolul, mire a légi utaskísérő megkönnyebbülve néz rá. Ó igen, el is felejtettem, hogy az American Airlines munkatársai nem beszélnek olaszul, de a korlátolt agyú jelzőt akkor is kikérem magamnak.

- Természetesen uram - szólal meg végre a lány, angolul. - Tíz perce szálltunk le Seattle-ben, éppen a gépet ellenőriztem, mikor megláttam, hogy önök itt maradtak.

- Értem - fogja meg a vállát Chris -, köszönjük, hogy szólt, azonnal megyünk is - mosolyog rá, majd felém fordul. - Gyerünk Hercegnő, szerintem már keresnek minket. Egyébként remélem büszke vagy magadra, neked köszönhetően alig érzem a vállam, valamint olyan vagy alvás közben, mint egy kutya; nyáladzol.

- Köszönöm a bókot - szedem össze a dolgaimat. - Ha ennyire zavartam, akkor miért nem ébresztettél föl. Nem, várj! Van jobb kérdésem is, miért aludtál édesdeden a fejemnek dőlve? - vonom fel a szemöldököm válaszra várva, miközben elindulunk kifelé, vagyis inkább lefelé.

- Nem volt kéznél jobb fekvő alkalmatosság.

- Most nagyon viccesnek hiszed magad, igaz? - vonulok le a repülőről, egyenesen a terminálba, ahol  majd ellenőrzik az útlevelünket és a vízumainkat. - Egyébként, ha én nyáladzom, maximum a ronda felsőd lesz koszos, ha te nyáladzol, akkor én moshatok hajat, szóval még mindig én vagyok a rosszabb helyzetben.

- Ne magadból indulj ki, veled ellentétben én tudok emberi módon aludni. Egyébként át akarsz szállni, mert pont rossz irányba mész? - kérdi, mire morogva ugyan, de elindulok felé, mert igaza van, valóban irányt tévesztettem. - Mindenesetre a barátaid igazán szólhattak volna, hogy megérkeztünk, elvégre előttünk ültek.

- Nem a barátaim, legalábbis Charlotte nem - ismétlem el sokadjára, majd egy nagy sóhaj kíséretében az ajtóban álló férfi felé fordulok, aki elveszi tőlem a jegyem és az útlevelem, majd egy rövidebb ellenőrzés után mosolyogva üdvözöl az országba és tovább enged. Chrisnél azonban kisebb kellemetlenségek lépnek fel, ugyanis ahogy hallom a vízumpecsétje egy kicsit elmosódott, így a másik férfi nem tudja kivenni, hogy október hányadikáig tartózkodhat az országban. Ha szemét lennék, akkor élvezettel figyelném, ahogy a páromat nem akarják tovább engedni, vagy ami még jobb, egy intés kíséretében távoznék, azonban nem teszem, ennek pedig egy egyszerű oka van. Ha sikerül megtalálnom apát és Alionát ők biztosan nem indulnak el nélküle, nekem pedig semmi kedvem várakozni.

- Uram - szólítom meg barátságosan az akadékoskodó reptéri dolgozót, mire az rám pillant.

- Te meg mit csinálsz? - hallok egy olasz sziszegést magam mellől, azonban tudomást sem veszek róla.

- Nézze, lehet, hogy az a pecsét furcsának látszik, de mikor megláttuk rákérdeztünk a konzulátuson, ott viszont azt mondták, hogy ez így is megfelel - hazudok, mivel elképzelésem sincs, mikor és hol rakták bele a vízumpecséteket, így csak remélni tudom, hogy ő sem.

- Érdekes, nagyon érdekes - hümmög, miközben elgondolkozva néz hol ránk, hol pedig a kezében tartott útlevélre. - Legyen, elhiszem, de akkor sem engedhetek tovább senkit, ha ezt fentebb meglátják, lőttek az állásomnak - rázza a fejét sajnálkozva. A francba, mindig elfelejtem, hogy Amerikába milyen körülményes az utazás, még a bevándorlásiaknak is ellenőriznie kell.

- Nézze - sóhajtok egyet gondterhelten. - Elhiszem, hogy a munkáját félti, de én is az enyémet, ha fogalmazhatok így. Tudja mit? Kössünk egy alkut. Maga átenged minket és ránk bízza a bevándorlásiakat - akiket még nem tudom, hogy hogyan szerelünk le, teszem hozzá magamban -, mi pedig megszerzünk önnek valamit, amit nagyon szeretne. Na?

- Hölgyem, maga most le szeretne fizetni engem? - vonja fel a szemöldökét, mire kelletlenül ugyan, de bólintok. Istenem, ennél mélyebbre már nehezen süllyedhetek. - Hát… - esik gondolkozóba, mire meglepődöm - …  legyen. Tudják, van egy húgom, aki idén töltötte a tizenötödik életévét, már csak én vagyok neki, mert…

 - A lényeget, ha kérhetnénk - szakítja félbe Chris, mire oldalról meglököm. Jelen pillanatban éppen megpróbálom elintézni, hogy beengedjék az országba, ne szájaljon itt nekem.

- Persze elnézést - rázza meg a fejét a férfi. - A neve Alicia, és jégtáncos. Nem tudom, mennyire vannak otthon ebben a sportban, de holnap rendezik a Skate America nevű versenyt és húgom is versenyzik. Én azonban az utolsó pillanatban akartam jegyet venni. Innen már sejthetik a történetet.

- Én úgy hallottam, hogy az A kategóriás helyekre, hogy így nevezzem őket, még van pár szabadjegy - jegyzi meg a mellettem álló, mire ha tehetném; falba verném a fejem.

- Ugyan, a korcsolya egy méreg drága sport, a ruhák, az edzők, a jégidő, a minden. Ön szerint az én fizetésemből futja ilyesmire?

- Értem, szóval egy jegyet szeretne, rendben, ezt elintézhetjük - mosolyodom el elégedetten, mert versenyzők vagyunk, csak tudunk valahonnan kunyerálni egyet, ha mást nem, akkor meg Chris vesz egyet. - És milyen névre tetessük félre a pénztárnál?

- David Richter. Nos, öröm volt önökkel üzletelni. Minden rendben uram, tovább mehet - nyújtja Christian felé az útlevelét, mire az azt egy morgás kíséretében veszi át.

Nem mond semmit, még egy köszönöm-öt sem. Némán megyünk a bőröndöket szállító szalagig, ahol türelmesen várjuk, hogy megjelenjenek a csomagjaink, azonban semmit. Emberek jönnek és mennek a táskáinkkal, azonban a mieink csak nem akarnak megjelenni.

- Ugye ez most nem komoly? - teszi fel ugyan azt a kérdést mellettem Chris, ami az én agyamban is megfordult már. Elalszunk a repülőn - minden értelemben -, aztán alig akarnak minket átengedni, most meg nem jönnek meg a csomagjaink. Nagyon kezd elegem lenni Amerikából.

- Julia! Fiam! Itt vagyok! - halljuk meg Aliona hangját. - Mire vártok ott? Elvettük a csomagjaitokat. Egyébként hol voltatok ennyi ideig, mi már minden elintéztünk, mire ideértetek.

- Mindent? - fordulok a nő felé meglepve.

- Igen, apád még taxit is hívott, csak titeket várunk.

- De nem kell bemenni a Bevándorlási hivatalnak valami kirendeltségébe? - csatlakozik be a beszélgetésbe a mellettem álló is.

- Dehogy, mi már azt is elintéztük, még szerencse, hogy az ISU által kiállított sportoló igazolványotok nálam volt, ezzel tudtalak titeket igazolni.

- Akkor jó - vonom meg a vállam, azonban nincs nyugtom, mert a párom hátraránt, mikor indulnék az anyja után. - Most mi van?

- Vennem kell egy méregdrága jegyet annak a fazonnak.

- Tudom, de legalább beengedett. Egyébként is, ha jól sejtem, akkor nem ez fog csődbe vinni - veregetem meg a vállát. Komolyan mondom; mások pénzét sokkal könnyebb elkölteni, mint a sajátunkat.

A taxi egy óra alatt ér a hotelhoz. Ezt a hatvan percet azzal töltjük, hogy vázlatosan ugyan, de elmeséljük, hogy miért is késtünk, valamint megkérdezzük az edzőinket, hogy ők hol ültek. Hát, mikor kiderül, hogy „szegények” az első osztályon utaztak, mert máshová nem volt jegy, mikor vásárolták őket. Amikor pedig ezt úgy mondják, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minket nem vittek magukkal, Chris és én egyszerre hördülünk fel. Mi kész tortúrát álltunk ki, konkréten mindennel, ők meg kényelmesen utaztak, hát… köszönjünk szépen.

- Egyébként miért van ilyen sötét délután háromkor? - nézek először az órámra, majd három meglepett szempárba. Komolyan, úgy néznek rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy mi a Dalai Láma igazi neve.

- Az a sötétség, ami a te agyadban is van - mondja végül a „kedvenc” párom. - Nem tudom, hogy rémlik-e az a szó, hogy időeltolódás. Itt, Seattle-ben nyolc órával hátrébb járnak, tehát most reggel hét óra van, ha a matekkal is gondjaid lennének.

- Szemét - morgom halkan, majd a szüleinkre pillantok, hátha akarnak valamit mondani, azonban ők csak összenéznek, amolyan; majd megoldják a gyerekek tekintettel. Hát remek, ilyenkor persze mindenkit érdekel, hogy felnőttek vagyunk.

Komolyan mondom, egész eddigi Amerikai utunk egyedül során a szálláson ér kellemes meglepetés, ahol kiderül, hogy mindenkinek külön szobája van, így nem kell egy kétágyasban együtt nyomorognom Chrissel. Persze, ez csak a mondhatni kevés szereplős Grand Prix versenyeken lesz így, ha eljutunk az Európa- és esetleg a Világbajnokságra, ott már nem lesz részünk ekkora luxusban, az hét szentség.

Amint egy rövidebb "Alionaféle" eligazítás után egyedül maradok, nem foglalkozom a csomagjaimmal, esetleg az átöltözéssel csak bedőlök az ágyba és bár nemrég aludtam vagy tizenkét órát egyhuzamban azért lássuk be, egy repülő nem olyan kényelmes, mint egy szállodai ágy.

Évezem, hogy kellemes, mondhatni pihentető sötétség vesz körül, mondhatni egy burok, ami biztonságot és melegséget ad, ezt a kellemes helyet azonban egy ajtó hangos csattanása töri darabogra. Kelletlenül és fáradtan nyitom ki a szemem. Elképzelésem sincs arról, hogy mennyi az idő, így lustán az órámra pillantok, ami este nyolcat mutat. Ezt meglátva szinte pánikszerűen pattanok föl, majd mint egy idióta ugrálok ide-oda. Aliona ki fog nyírni, két órát kések az edzésről. De miért nem szóltak, szerintem felébredtem volna. A pattogásomat csak az állítja meg, mikor kinézek az ablakon és látom, hogy verőfényesen süt a nap, csak ekkor ugrik be, hogy most nyolc órával később vagyok, ami azt jelenti, hogy… hogy dél van, igen, pontosan tizenkét óra. Na, ennyit arról, hogy nem megy a matek.

Mikor kissé lenyugodok, kikönyökölök az ablakpárkányra és elnézem a kint masírozó embereket egészen addig, míg meg nem látom Christ, mint éppen elhagyja a szállodát. Normális esetben ez nem érdekelne, szabad ember, azt csinál, amit akar, még Amerikában is, de engem köt a Miának tett ígéretem, így gyorsan előkapom a táskámból a macifüles sapkám, a fejembe húzom, hogy egy kicsit elrejtsem magam. Tudom, nem a legkreatívabb álruha, de a sietség miatt ennél többre nem futja.

Miközben lefelé szaladok a lépcsőkön, ezerszer elátkozom a kislányt, no meg magamat is. A lányt a mentőakció miatt, magamat azért, mert nem fürödtem el közvetlen a megérkezés után, ugyanis koszosnak érzem magam, azonban ez ellen már csak később tehetek valamit. Leérve az utcára egyből körbekémlelek és legnagyobb szerencsére meg is lelem a páromat, aki szóba elegyedett valami ismeretlennel. Percekig állok a szálloda falnak dőlve, titkon lesve őket, ahogy a filmekben is láttam. Mikor a megfigyelt személy elindul én is utána megyek, megtartva a tisztes távolságot, ügyelve arra, hogy ha lehet, akkor emberek mögött maradjak. A tervem egy ideig tökéletesen működik, azonban mikor Christian elkezd szűk kis utcák között szlalomozni, elég hamar elveszítem a nyomát. Ez pár pillanatig bosszúsággal tölt el, azonban hamar rá kell jöjjek, hogy van nagyobb problémám is annál, mint hogy elvesztettem őt. Itt állok, egy teljesen idegen ország, teljesen idegen városában telefon és minden nemű olyan tudás nélkül, ami segíthetne, mert bár beszélem a nyelvet a szálloda nevéről, ahol megszálltunk őszintén mondom; fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy jelen pillanatban nincsenek szavak arra, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Minden irányba elindulok egyszer, megyek egy darabon, majd visszafordulok, és a kiinduló pontot találom magam, mert komolyan mondom; semmi sem ismerős. Olyan, mintha bekötött szemmel jöttem volna idáig, nem pedig a saját lábamon. Még sosem tévedtem el, ha valamit becsülni lehet anyámban, akkor az az, hogy sosem engedett minket egyedül kóborolni ismeretlen városokban és bár az ember azt hiheti, hogy húsz évesen nem lehet elveszni, ez nincs így. Nagyon is ellehet.

Már a kiborulás legszélén vagyok, mikor ide s tova fél órája rohangálok minden felé, embereket is kérdezgetve, akiknek halovány elképzelésük sincs arról, hogy hol lehet a hotel, vagy akár a jégcsarnok, vagy bármi, ami támpontot adhat. Igazából a végén már azon vagyok, hogy felettébb felnőttes módon térdre rogyom és elkezdek sírni, mikor egy önelégült hang csendül fel mögöttem.

- Tudod, még szívesen nézném a kétségbeesett arcodat - kapom hátra a fejem -, de az idő telik, így csak egyszer kérdezem meg - vonja össze a szemöldökét Chris és kivételesen látszik rajta, hogy igazán dühös, ami baj, ha az anyjából indulok ki. - Miért követsz engem?