Nyolcadik fejezet ~ Ruhapróba és kávéház

Sziasztok!

~ Hát, mégis kész lett a fejezet, bár mondjuk késtem, de csak egy napot, ami szerintem egy emelt magyar után remek, úgy, hogy szinte ez egészet tegnap fejeztem be.

~ Jaj, átléptük a 10 rendszeres olvasót, ugyanis már 11-en vagyunk, ezt nagyon köszönöm nektek. Valamint köszönöm a két kommentet, ami az előző fejezethez érkezett és a harmadikat is, ami egy régebbi részhez, ezek is jól estek.

~ Megmondom őszintén; ezzel a résszel megszenvedtem, mert valahogy a következő lebegett a szemem előtt, mert abban pontosan tudom, hogy mi fog történni.

~ Igazából most már nem nagyon tudok mit mondani, csak annyit, hogy jó olvasást, remélem, hogy tetszeni fog

Sok érdekes dologgal találkoztam már életemben, de hogy Christian Fontana képe legyen a bátyámé mellett, na, erre igazán nem számítottam. Jelenpillanatban úgy utálják egymást, mint… mint nem is tudom mi. A nyáron nem egyszer hallottam, ahogy különböző cifraságokat mondanak egymásra. Chris akkor, mikor a bátyám neve szóba került egy edzésen, Romeo meg akkor, mikor egy hétre méltóztatott hazajönni, azzal a címszóval, hogy nyaral. Én előbb nézem ki belőlük, hogy kinyírják egymást korcsolyával, minthogy nevetve járkálnak az iskola folyosóin.

- Julia, minden rendben, hirtelen úgy elhalkultál és mintha el is sápadtál volna.

- Biztos benne, hogy ők, ketten legjobb barátok voltak?

- Természetesen kislányom, mintha csak tegnap történt volna, hogy egy betört ablak miatt behívattam azt a két fiút az igazgató úrhoz. Pedig ennek lassan nyolc éve. Hát igen, ez is azt mutatja, hogy öregszünk.

- Biztosan - állok fel meglepve -, ha maga mondja, akkor így van. Megengedi, hogy lefotózzam? - intek a kép felé, mivel ez egy olyan információ, mely szerintem Stefinek és Miának is tudnia kell.

- Természetesen, ha szeretnéd - vonja meg a vállát. - De utána gyere velem, adok neked pár papírt, melyeket majd ki kell töltened.

- Rendben - bólintok, majd gyorsan előkapom a telefonom és lefényképezem a tabló azon részletét, melyre nekem van szükségem.

Ahogy ez megvan szapora léptekkel követem a tanárnőt, miközben gyorsan csatlakozom az iskola wifijéhez, mely szerencsére még nincs lekódolva, így el tudom küldeni a képet a halott magyarázattal együtt.

Hihetetlen, hogy mik ki nem derülnek az iskolában, komolyan mondom; gyakrabban kéne bejárnom.

Pont abban a pillanatban lépek ki az iskola kapuján, mikor becsöngetnek. Kicsit elbeszélgettük az időt, mert mivel kiderült, hogy az érettségi menete megváltozott az elmúlt években, így ezekről kaptam egy rövidebb tájékoztatást.

- Már azt hittem, hogy itt fogok megöregedni - nyújt felém egy poharat Christian, mire azt egy mosoly kíséretében veszem át -, komolyan nem értem, hogy mit lehetett annyit beszélni - rázza a fejét értetlenkedve.

- Hát nem tartott volna olyan hosszú ideig, ha nem lesz öngyilkos a ti tablótok. Egyébként az igazgatónő nagyon készséges volt, minden kérdés tekintetében - kortyolok bele az italomba. - Képzeld - kezdem el társalgási hangon -, rengeteg régi anekdotát mesélt rólad és legjobb barátodról Romeo Fabbriról, felettébb érdekes volt hallgatni - nézek rá mosolyogva, miközben várom a reakcióját, mely hevesebb, mint vártam. Szerencsétlenségére pont egy falat csokis kifli van a szájában, melyet egyből félre nyel. Másodpercekig köhög, mire újra meg tud szólalni. Ezen idő alatt én teljesen nyugodtan iszom a kezemben lévő kakaót, úgyse fullad meg, nagyfiú ő, megoldja.

- Hát te hülye vagy! - talál rá a hangjára. - Ez ma a második kísérleted arra, hogy megölj.

- Ugyan dehogy - legyintek -, csak közöltem egy tényt. Egyébként hogy lehettetek legjobb barátok? Ha jól tudom, akkor jelenpillanatban utáljátok egymást, nem is kicsit.

- Inkább hagyjuk ezt a témát jó? Amúgy anya hívott és eléggé meglepődött, mikor közöltem vele, hogy épp gimnáziumban vagy.

- Szóval szégyelled, hogy egykor a barátod volt? Megértem, hogy őszinte legyek. Néha én is letagadnám, hogy ismerjük egymást, de ezt egy kicsit nehezebb véghezvinni, mint az ember gondolná - dőlök neki az autónak.

- Sokszor mondtam már, de megismétlem. Julia, te egy őrült vagy, e felől immáron semmi kétségem - rázza a fejét, miközben mellém lép. - Mindenesetre ne tehénkedj az autómnak, mert megsérted, valamint ideje lenne indulni, mert vissza kell érünk a csarnokba.

- Ja, háromra, vagy mikorra - lököm el magam a járműtől.

- Mindegy, dob ki a poharad, aztán menjünk.

- Igen is főnök - forgatom a szemem, majd csinálom, amit mondott és beülök az autóba. Nincs az az Isten, hogy én még egyszer levegyem a cipőm az ő kedvéért, főleg úgy, hogy ő nem csinálja ezt. Persze, mikor ránézek, látom, hogy ez nagyon nem tetszik neki, de ez van. Megszoksz, vagy megszöksz.

Mikor végre megérkezünk a célunkhoz, morogva szállok ki az autóból, mert a félórás útból sikerült másfél órás utat csinálni. Mind ezt hogyan? Chris, a drága nem hitte el, hogy én jobban ismerem az utat, mint ő, így belekerültünk egy dugó kellő közepébe. Mely alatt gyakorlatilag magammal amőbáztam, ugyanis bárhogy próbáltam kiszedni belőle, hogy hogyan romlott meg a kapcsolatuk a bátyámmal sehogy sem sikerült, nagyon tartotta magát. A végén pedig már meguntam, így elkezdtem a járókelőket számolni, akik előbb eljutottak A-ból B-be, mint mi.

- Végre, itt vagytok - ront ki a bolt ajtaján Marie. Ahogy végignézek rajta meg kell állapítanom, hogy pontosan úgy néz ki, mint mikor hét évesen először találkoztam vele. A zilált fekete haja, az orrán nyugvó szemüvege, a kissé hóbortos öltözete, a mérőszalag, ami mindig a nyakában van, no meg a mosoly, ami mindig az ajkán játszik. - Bonaparte és én már nagyon vártunk titeket. Aliona és apád - néz rám - elmondták, hogy mire táncoltok, megmutatták a koreográfiákat felvételről, én meg elkezdtem ötletelni és hű, el sem tudjátok képzelni, hogy miket találtam ki. Na gyertek - mondja, majd már ott sincs. Komolyan mondom, ez a nő úgy pörög, mint valami energia bomba, pedig szerintem bennem több a kávé, mint benne.

- Ki az a Bonaparte? - lép mellém Chritian, mire felvonom a szemöldököm.

- Komolyan csak ennyit jegyeztél meg az egészből? Egyébként a kutyája, aki mindig vele van - adom meg a választ a kérdésére, majd egy fejrázás kíséretében elindulok előre. Komolyan, sosem fogom megérteni, hogy a férfiak hogy lehetnek ilyen korlátolt jelleműek. Mit hitt, kicsoda Bonaparte, egy csinos lány, aki segédkezik?

Ahogy belépek az üzletbe, megcsap a szokásos ruhaillat, amit egyszerűen nem tudok sehogy sem leírni, mert nem lehet. Körülöttünk mindenhol vállfák és különböző öltözetek a bálitól egészen a hétköznapiig. Nincs mit tenni, Marie az elmúlt tíz évben Milánó - hanem Olaszország - egyik legkeresettebb tervezője lett, amit mondjuk meg is értek, mert a munkái kiválóak és egyediek. Az sosem tucatáru, amit ő varr. Mondjuk, az árát is megkéri rendesen, legalábbis szerintem.

Már majdnem a bolt végében lévő öltözőhelységeknél vagyunk, mikor valami vizesen csaholó ütközik a lábamnak. Először meglepve kiáltok fel, majd mikor tudatosul bennem, hogy mi is történt hangosan nevetve guggolok le a buldoghoz.

- Szia nagyfiú - dögönyözöm meg az arcát. - Mi újság veled mostanság, jól tart a gazdi? - kérdezem, mire egy hangos vakkantás a válasz. - Rendben, ezt akkor igennek veszem - nyomok egy puszit a fejére.

- Szóval ő lenne az a híres Bonaparte? - guggol le mellém a párom, mire a kutya rászegezi a tekintetét.

- Igen - bólintok -, de általában nem szereti az idegeneket, így ne le… - azonban a mondatot sem tudom befejezni, mert a kezeim közt lévő állat megugatja Christ. Hát én szóltam, vagyis inkább szólni akartam. Mindenesetre a páromat nem lepi meg a kutya reakciója, csak elmosolyodik, megpaskolja a fejét, majd feláll. Pár percig még beszélgetek az állattal, majd én is követem a példáját.

Mikor beérjük Marie-t egy lapokat nyom a kezembe, azzal az utasítással, hogy nézzük át. A papírokon elnagyolt ruhaterveket találunk, melyekről nem tudom, vagyis inkább tudjuk eldönteni, hogy eddig is a tarsolyában voltak-e, vagy az alatt rajzolta, míg ránk várt. Mindenesetre a tervek fantasztikusak, legalábbis szerintem.

- Ezek csak a rövid program tervei és higgyétek el; nagyon fognak nektek tetszeni. Az idén igyekeztem a pirost venni alapszínnek, mert szerintem az illik hozzátok, no meg már régóta akarok tervezni Juliának egy piros táncosruhát, csak eddig az a hisztis anyja nem engedte. Pardon, de ez az igazság - emeli fel a kezét szabadkozva.

- Semmi baj, ez az igazság - legyintek. - Neked melyik tetszik a legjobban? - nézek utána Chrisre, aki még mindig a lapokat vizslatja.

- Nem tudom, igazából kettőt is szívesen felvennék, pedig nem vagyok az a ruhás, selyemfiú típus, de azt hiszem, hogy a jobb - adja nekem oda az üres lapot, melyen egy sárga-piros ruha terve található.

- Jó - bólintok rá -, nekem is ez nyerte el a tetszésemet. Akkor a rövid program pipa.

- És a hosszú is - karolja át a vállam a ruhatervezőnk, mire érdeklődve fordulok felé. - Jaj, ne nézz ilyen meglepetten. Tudom, hogy többnyire rátok hagyom a választást, de mikor megtudtam, hogy a Carmenre kell terveznem, megláttam lelki szemeim előtt a Ruhát.

- És beavatnál minket is?

- Persze drága Julia, de ahhoz előbb fel kell venned ezt - nyom a kezembe egy ruhazsákot, mire felvonom a szemöldököm. - De vigyázz rá, mert ez egy 1000 eurós ruha, amit rendelésre készítettem.

- Hogy mennyi? - nézek rá meglepve, mire megismétli az összeget. Komolyan nem tudom elhinni, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ennyi pénzt kiadni egy ruháért, amit alig vesznek fel. Bár ki tudja, lehet, hogy a felső tízezer gyakrabban jár bálokra, mint én, sőt, ez teljesen biztos.

Végül, mikor túlteszem magam a mocskos anyagiakon, Marie társaságában bemegyek egy próbafülkébe és felveszem, a ruhát, amiből a fülképben nem sokat látok a tükör és a fény teljes hiánya miatt. Megjegyzem nagyon furcsa egy ilyen ruhát viselni, mert annak ellenére, hogy milyen nagynak tűnt, annyira könnyű viselni, mintha nem is egy rövidke báli öltözet, hanem egy kis nyári ruha lenne rajtam, amit azért veszek fel, mert éppen túl meleg van kint. Ahogy azonban a tükörbe nézek, majdnem hanyatt esek, ugyanis az ami rajtam van egyszerűen mesés. Az anyaga sötétpiros, vagyis inkább bordó. A felsőrészén ezüst kövek találhatók, ízlésesen elhelyezve úgy, hogy pont elég legyen. Az alja pedig kicsit nagy- vagyis széles -, de mégse túlságosan, az ilyet mondják tökéletesnek, legalábbis szerintem.

- Szóval a kűrruhád színe pár árnyalattal világosabb lesz, mint ez, a felsőrészén lesz pár strassz, kicsit kevesebb, mint ezen, valamint látod a kacskaringós mintákat itt - mutat a ruha mellrészére - azt tervezem, hogy a felsőrésze ezeknek a sokaságából fog állni, az alsó része pedig féloldalasan rakott lesz, valahogy így - rendezgeti el óvatosan a szoknyarészt, hogy lássam mire gondol.

- És én? - áll mögém Chris. - És velem mi lesz?

- Oh, egy egyszerű fehér ing, egy egyszerű fekete vászonnadrág és már készen is vagyunk - legyint mosolyogva a mellettem álló, azonban látom, hogy a páromnak nem nagyon tetszik az ötlet.

- Én azt hittem, hogy valami katona ruhát kapok, elvégre a történetben Carmen hódolója is katona volt - mondja el, hogy mi is bántja tulajdonképpen.

- Hidd el fiam, nem állna jól neked. Ahhoz a ruhához kell egy testalkat, ami már ne is haragudj, de neked nincs meg.

- Hogy érti, hogy nincs meg?

- Nem elég széles a vállad és te magad sem vagy, olyan katonás kiállású, ezt fogadd el - vonja meg a vállát Marie, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. - De ha szeretnél megbizonyosodni arról, hogy igazam van, akkor abban a jelmezkupacban szerintem találsz egy ilyen öltözetet - mutat a megfelelő irányba, mire Christian minden szó nélkül elindul felé.

Ilyenkor szívem szerint nevetnék rajta, mert úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg azt, amit szeretne. Megmondom őszintén; teljesen egyetértek a ruhatervezőnkkel, miszerint a táncospárom nem egy katonának való.

- Hihetetlen, hogy mennyire makacs, de még mindig jobb, mint a bátyád, minden téren.

- Érdekes - tűnődöm kissé viccelődve -, nem értem, hogy miért mondja mindenki ezt.

- Hát én se. De most gyere, vedd le, mielőtt a megrendelő infarktust kapna, hogy volt valaki a ruhájában.

- Honnan tudná meg, hogy volt valakin?

- Hidd el, ők rájönnek, valahogy külön érzékszervük van hozzá. Szerencsére ez a ruha még nincs teljesen kész, estefelé jön a hölgy, hogy bevegyek belőle egy kicsit, így észre sem fogja venni, mert még kimosom után, meg rávasalok és hasonlók.

- Ha te mondod - vonom meg a vállam, majd hagyom, hogy az öltöző helységbe vezessen, ahol szakszerűen leveszi rólam a ruhát, majd kimegy és hagyja, hogy egyedül felöltözzek. Gyorsan kapkodom magamra az eredeti gönceim, melyek komolyan mondom; nehéznek tűnnek az előbbi viseletem után, azt hiszem, hogy kicsit irigylem azokat, akiknek futja ilyenre, mert jó világ lehet az, bár ki tudja, ha megkérdezem a Burzsoá Barmot, akkor talán megtudok egy-két dolgot.

Mikor kilépek a függöny mögül, meglátom Christ, amint egy régies, tiszti egyenruha felsőjébe bújik bele éppen. A fejemet félrehajtva méregetem és meg kell állapítsak két dolgot. Az első; hogy ez a ruha tényleg nem az ő stílusa, a második pedig; hogy a mellkasán van egy hosszú vágás, amit egészen idáig nem vettem észre, bár ha jobban belegondolok, akkor eddig mindössze egyszer láttam félmeztelenül. Azon a napon, mikor felmentem megkérdezni, hogy lesz-e a partnerem, akkor pedig Isten bocsáss, nem volt időm megbámulni semmilyen szinten, most meg… hát, hazugság lenne azt mondanom, hogy nem tenném meg, ha megint úgy állna előttem. Jézusom, túl sok időt töltök Stefániával, kezdek pontosan úgy gondolkozni, ahogyan ő szokott. 

Nem tudom, hogy észrevett-e - úgy néz ki, hogy nem -, de én nem szólok neki, inkább csendesen visszaosonok a függöny mögé, majd onnan nézem, hogy mit is csinál. Miközben Christiant lesem, ahogy abban a felsőben parádézik - olyanokat csinál, mint amit a kisfiúk szoktak, ha egy hasonló jelmez kerül rájuk, tiszteleg, majd tesz két-három díszlépést, megáll - azt a gyereket látom benne, aki talán sosem lehetett. Tudom róla, hogy két és fél éves volt, amikor először a jégre lépett, csak hobbiból, azonban iszonyatosan hamar tanulta a dolgokat, talán öt lehetett, mikor közölte az anyjával, hogy ő is korcsolyázni szeretne. Kilenc éves koráig egyéni versenyzőnek készült, azonban gondjai voltak az axellal és a lutzal, így szakágat váltott, azóta jégtáncol. Akaratlanul is, de egy mosoly kúszik az arcomra. Sosem gondoltam, hogy a párom egy egyszerű személyiség, de ezt sem gondoltam volna, hogy ennyire összetett. Van neki egy bunkó énje, amit felém és a világ felé mutat, van az az énje, melyet a családja lát, van az, amit múltkor az esőben mutatott nekem, az összetört fiú és van a gyerek, ami talán sosem lehetett igazán az edzések miatt. Akkor itt most már csak egy kérdés van hátra, ezek közül melyik az igazi? Egyáltalán ezek között van-e?

Végül félórával később jövünk ki a bolt ajtaján. Én egyből az autó felé indulnék, azonban Chris meg sem mozdul, csak nézi az eget, mintha várna valakit, vagy valamit. Hosszú percekig állunk így, néma csendben.

- Éhes vagy? - tesz fel váratlanul egy olyan kérdést, ami álmomban sem számítottam volna.

- Én - eleinte nemet akarok mondani, azonban az áruló gyomrom meg kordul, ezzel elárulva engem - igen, éhes vagyok.

- Jó, akkor menjünk enni, nem messze innen van egy jó kis kávézó. Régen sokat ettünk ott, na gyere - indul el jobbra.

Természetesen követem a fiút, de még mindig meglepetéssel küszködve. Valahogy olyan abszurd számomra, hogy mi együtt, egy asztalnál fogunk enni. Nem hiszem, hogy ez egy randi lenne - attól olyan messze vagyunk, mint Olaszország Ausztráliától -, de akkor sem tudom elképzelni magunkat, mert ha megszámolom az eddigi jó pillanatainkat, akkor körülbelül egyet tudok felmutatni, az esőset, mást nem. Istenem, olyan mintha ezer éve lett volna, pedig ha jobban belegondolok, akkor az még tegnap volt. Ebből is látszik, hogy az idő relatív, néha éveket érzünk napoknak, órákat pedig éveknek.

Nem kell sokat gyalogolnunk, mire megérkezünk egy kellemes, viktoriánus korabeli kis kávézóhoz. Nem tudom, hogy Christian honnan ismer ilyen helyeket, de követem befelé a félig, meddig elsötétített helységbe. Bent csak néhány vendég üldögél, mivel munka és tanítási nap van, csak az idősek és az egyetemisták érnek rá ilyen helyeken ücsörögni, no meg azok, akiknek ilyen-olyan dolgai vannak. Végül hosszú válogatások után - melynek természetesen én voltam az elkövetője - egy ablak melletti, kétszemélyes asztalnál foglalunk helyet. Amint leereszkedem a kipárnázott székbe egyből magamhoz veszem az étlapot, így mire a pincérlány megérkezik, pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Egy hosszú kávét szendviccsel. Igyekszem nem eltűnődni azon, hogy ez ma már a negyedik adag koffein lesz, amit beviszek a szervezetembe, no meg azon se próbálok gondolkozni, hogy miért flörtöl a közel negyven éves nő, egy nála jól láthatóan fiatalabb férfival.

- Szóval - kezdeményezek beszélgetést, miután a pincérnő felveszi a rendeléseinket - megbántad, hogy a korcsolyának szentelted szinte az egész eddigi életed? - teszek fel egy hasonló kaliberű kérdést, mint amit én kaptam tőle a múltkor.

- Én - hallatszik a hangján, hogy meglepte a kérdésem és hirtelen nem tud rá mit mondani, így az első „én”- je után csöndben marad egészen addig, míg meg nem kapjuk a rendeléseinket. - Na jó, emlékszel, hogy mit kérdeztél múltkor, azt, hogy mit bánok a legjobban az életben ugye? - néz rám, mire bólintok. - Gondolom arra is emlékszel, hogy mit válaszoltam - sóhajt egy nagyot, miközben elkezdi kevergetni az előtte lévő italt. - Mielőtt válaszolnék, csak azért fogok, mert tegnap te is őszintén válaszoltál az én kérdésemre. Maradjunk annyiban, hogy valamit valamiért.

- Rendben - vonom meg a vállam, majd harapok egyet az előttem lévő sonkás szendvicsből.

- Szóval mondhatjuk, hogy is-is. Nem bántam meg, mert így olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel amúgy soha, és olyan dolgokban lehetett részem, melyben az átlagembernek nem. Azonban bánom is, nem is akár mennyire, mert így tönkretettem egy olyan ember életét, aki nagyon fontos volt nekem, sőt, valamilyen szinten még most is az.

- Aha - bólintok úgy, mint aki mindent ért, azonban ez kicsit sincs így. - Figyelj, most olyan szinten beszéltél érthetően, hogy a virágok és méhecskék hirtelen több értelmet nyertek. Mind ezen felül a kerettörténetet értettem. És miből gondolod, hogy nem így kellett lennie? Nem hiszek az eleve elrendelésben és hasonló dolgokban, de vannak dolgok, amiknek meg kell történniük. Honnan tudod, hogy más nem teszi tönkre az életét, ha ő van a te helyedben akkor. Bár ha engem kérdezel, akkor túlzol - mosolygok rá biztatóan.

- Soha nem hittem volna, hogy ezt még a te szádból fogom hallani.

- Hát, én se hittem volna, hogy egyszer még ilyenekről fogunk beszélgetni.

- És te, te megbántad?

- Nem - rázom meg a fejem. - Nem bántam meg egy pillanatát sem. Voltak és lesznek még nehéz pillanatok, döntések és egyebek a karrierem folyamán, de attól még csodálatos dolgot csinálunk, valami olyat, ami nem adatik meg mindenkinek.

- Szép, idealista szavak, főleg a te szádból.

- Köszönöm, azt hiszem, hogy ez tőled már bóknak számít.

- Egyébként, mikor mentek vacsorázni apáddal?

- Holnap, de szerintem már mondtam. Ha azt is megkérdeznéd, hogy hová, akkor elmondom; a hely neve Nuvo, egy kis étterem a belvárosban. Gyerekkoromban sokat jártunk oda, az árak középkategóriásak, de a kiszolgálás és minden más elsőosztályú. Régen, ha jól sikerült egy versenyem, akkor mindig oda mentünk ünnepelni.

- Sosem értettem.

- Mit? - nézek rá meglepve, mert most komolyan nem értem, hogy miről beszél.

- Azt, hogy miért váltottál annak idején szakágat, tudom, a múltkor tulajdonképpen elmagyaráztad, de szerintem maradnod kellett volna. Az utolsó évedben bronzérmes voltál a junior világbajnokságon és aranyérmes az olasz bajnokságon és…

- Szögezzük le, hogy az csak ezért fordulhatott elő, mert Stefi a bokaszalag szakadás miatt nem tudott elindulni.

- Az egy dolog, de idővel sikeresebb lehettél volna, mint ő. Szebbek voltak az ugrásaid és a mozgásod is jobb volt, ő csak technikailag volt erősebb, de abban te is fejlődhettél volna.

- Szóval azt mondod, hogy jó egyéni versenyző voltam? - hajolok hozzá egy kicsit közelebb.

- Igen, de ha ezt bárkinek is tovább mondod, szó nélkül letagadom, azt elhiheted.

- És most, most milyen vagyok?

- Ne feszítsd túl a húrt Hercegnő - hajol ő is közelebb, mire pár pillanatig farkasszemet nézünk. Az „idillt” egy meglehetősen furcsa hang szakítja félbe, mire mind a ketten ismét rendesen helyezkedünk el. Mint kiderül a velem szemben ülő mobilja rezeg az asztalon, így jelezve, hogy valaki hívja.. Mikor felveszi egy számomra ismeretlen nyelven - naná, hogy oroszul - kezd el beszélni. A dialógus nem tart hosszú ideig. Kétszer mondja, hogy igen - na, ennyit még én is megértek -, majd kinyomja a hívást és rám néz.

- Anya volt az - na, ezt magamtól is kitaláltam -, előbb végeztek, így üzeni, hogy azonnal induljunk, mert elkezdené az edzést, hogy előbb tudja befejezni.

- Ez nem jellemző rá - tűnődöm el, mire Chris megvonja a vállát, majd húsz eurót tesz az asztalra, mire felvonom a szemöldököm. Alig ettünk tízeurónyit. Azonban nem szólok neki, az ő pénze úgy ad és annyit, ahogy ő jónak látja.

- Nagyon remélem, hogy a maradék szendvicsedet nem a kocsimban szeretnéd megenni.

- De, minden bizonnyal ez a célom - rázom meg a fejem hitetlenkedve, miközben követem kifelé.

Volt még egy normális beszélgetésünk. Ez már két napon belül kettő, viszont egyre nehezebben igazodom ki ezen a férfin. Egyszer úgy bánik velem, mintha nem lennék több egy mosogatórongynál, egyszer pedig kellemesen elbeszélgetek vele egy mondhatni ebéd keretei között. És még a férfiak mondják azt, hogy a nők a bonyolultak.

Ahogy visszaérünk a stadionba pont annyi időt kapunk, hogy átöltözzünk, majd megyünk is a „tornaterembe” - vagyis egy tükrös, matracokkal kirakott szobába - ahol Aliona és apám megtartják a beígért edzést, azonban valami nem stimmel. Mind a ketten, akarom mondani hárman feszültek, mivel miután a párom négyszemközt beszélt az anyjával olyan lett, mint a többi felnőtt, aki a teremben tartózkodik. Nem értem, hogy miért van ez, vagy miről van szó, amikor pedig rákérdezek akkor kitérő válaszokat kapok, semmi konkrétat. Még azt sem mondják el, hogy hol voltak a délután, csak annyit tudok meg, hogy a dolgaikat kellett intézni. Hát köszönöm, ezzel igazán sokra megyek.

Ámbátor a szárazedzésnek sok haszna van, ugyanis fixálunk pár emelés, melyek eddig bizonytalanul mentek, de az egyik legbonyolultabbat, csak kétszer gyakoroljuk, ugyanis a másodiknál a kezem kicsúszott Chriséből, így estem egy hatalmasat. Ezer szerencse, hogy tornás szőnyegeken gyakoroltunk, így nem ütöm meg magam annyira.

Nem tudom, hogy hogyan, vagy mikor érek haza, azt sem tudom, miként rázom le magamról anyám kérdezgetését, csak azt tudom, hogy úgy dőlök be az ágyamba, mint egy krumplis zsák. Félreértés ne essék, nem fáradt vagyok, csak egyszerűen jó ledőlni és pihenni és gondolkozni, úgy mindenen. Valahogy helyére kéne lökni a dolgokat, mert most nagyon nincsenek ott. Ahogy próbálom rendszerezni a tényeket, rájövök, hogy nekem ehhez egy papír kell, így feltornázom magam az ágyamon, majd magamhoz veszek egy sima füzetet és felírok rá neveket, kérdéseket, tényeket és találgatásokat. Miközben ezen dolgozom, eszembe jut Mia mappája, amit délelőtt kaptam, így azt is odahozom. Mikor kinyitom akaratlanul is meglepődöm rajta, hogy milyen sok információ van benne a bátyjáról és Carolináról. A karrierjük minden korszakából, olyan cikkeket is találok, melyek idején még a tárgyak tulajdonosa meg sem született. Igazából fel sem tudom fogni, hogy honnan szerezhette ezeket. Ebben a percben csörren meg a telefonom, melyre rá sem nézek, úgy veszem föl.

- Szia Stefánia.

- Hát szőkének szőke, de inkább félig orosz, mint sem félig finn, bár mind a két országban rettenetesen hideg van télen. Egyébként neked is szia.

- Mia, pont a tőled kapott iratokat nézegetem és nem értem minek adtad őket, azt meg főleg nem tudom felfogni, hogy honnan szerezted ezeket.

- Á, nagy elmék, ha találkoznak. Egyébként csak érdességből, mert úgy érzem, hogy engem mindig kihagynak valamiből, ami fontos, így megpróbálok rájönni. És a forrásaim maradjanak csak titokban.

- Hidd el, ez az érzés kölcsönös, ma is olyan furcsa volt. Mindenki olyan feszülten csinált mindent, mert tudtak valamit, amit én nem és ez zavaró volt. Azt viszont nem értem, hogy én miért foglalkozom ezzel ilyen behatóan, elvégre ki vagyok én? Egy olasz jégtáncos. Mi a célom és az álmom? Olimpiai aranyat nyerni, mert bárki, aki sportol, és azt mondja, hogy nem ezért csinálja, az hazudik, méghozzá nem is kicsit, mert mindenki a csúcsra akar jutni.

- Részben igazad van, de ember is vagy, aki kíváncsi, tehát ezt az oldaladat is ki kell elégítened, hogy így mondjam. Ezért van az, hogy ha túl vagy a napi edzésen, akkor átvedlesz nyomozóba, pont mint én, meg a finn barátnőd.

- Tudod mit? Lehet, hogy igazad van - dőlök hátra az ágyon a sok papír között.

- Nekem mindig igazam van.

- Hát persze Milly. Egyébként, hogy van Dolly?

- Nem én vagyok tehén, de a valódi tehén jól van, szeret velem lenni, ezt ő maga mondta.

- Elhiszem - bólintok mosolyogva, bár ezt ő nem láthatja.

- Amúgy komolyan gondoltad azt, amit üzenetben írtál?

- Christianról és Roemoról? Teljesen, a volt magyartanáromtól hallottam, aki még a fiúkat is tanította. Még pár anekdotát is mesélt róluk, azonban ezeket majd csak személyesen adom tovább, ha nem baj ugyanis most szerintem megyek és lefekszem aludni, mert holnap egy „békülővacsorám” lesz apámmal, ami a furcsa skálán is extra furcsa lesz, szóval kell hozzá az erő.

- Rendben, akkor jó éjt és szép álmokat.

- Neked is Mius, neked is.

Másnap végig azon gondolkozom, hogy mit vegyek fel, hogyan viselkedjek, mit mondjak, mi legyen a téma. Egyáltalán hogyan álljak a saját apámhoz, akit talán már nem is ismerek. Persze anyám - aki nem tud erről - egész nap a nyakamban lohol, és folyton azt kérdezgeti, hogy hová és mire készülök olyan nagyon. Utálom bevallani, de azt hiszem, hogy a mérhetetlen nagy kíváncsiságomat tőle örököltem. Mondjuk én nem betegszem bele abba, ha nem tudok meg valamit, de mint megfigyelhettétek; nem viselem túlságosan jól a titkokat.

Apa szokásához híven pontosan érkezik, melyet egy telefoncsörgetéssel ad a tudtomra. Ez mondhatni a megbeszélt jel, hogy ne kelljen feljönnie és találkoznia anyámmal. Őszintén megértem, hogy ezt gondolja, így csak lenyomom a telefont, felkapom a táskám, még egyszer elrendezgetem a kék muszlim ruhám, ellenőrzöm a hajam és a sminkem, majd egy nagy sóhaj kíséretében kilépek a gusztustalanul lila szobám ajtaján. Anya természetesen árgus szemekkel figyel, azonban mikor elakarok haladni mellette konkrétan elém áll, mire meglepve hátrálok pár lépést.

- Hová, hová ilyen későn kislányom? Egy aggódó édesanyának csak van joga tudni, hogy hová megy ilyenkor a lánya - mondja, mire majdnem cinikusan felnevetek.

Egy valóban aggódó anyának tényleg van joga tudni, hogy hová megy a lánya, viszont őt, Camilla Testossinit nem nevezhetjük annak. Vagyis de, ha a bátyámról van szó, azonban most, mikor én akarok elmenni ez az opció nem játszik.

- Húsz éves leszek, így azt hiszem, hogy nagykorú vagyok, tehát oda megyek, és azt csinálok, amit szeretnék, mivel már én felelek magamért.

- Igen, de Julia én…

- Elég, rám várnak. Ha annyira érdekel, akkor egy randevúm lesz, ne várjatok meg, mert biztos későn jövök, sziasztok - kerülöm ki a meglepett nőt, majd intek anya férjének és már ott sem vagyok.

Igen, kicsit füllentettem neki, de megérte, ugyanis az arca teljes hitetlenkedésről árulkodott, mintha valóban olyan hihetetlen lenne az, amit mondtam. Attól, hogy az időm nagy részét a jégen töltöm, még élhetek félig-meddig normális életet. Bár lehet, hogy nem is a randi ténye lepte meg anyámat, hanem az, hogy nem csak a karrieremmel foglalkozom, mint a bátyám, akinek Charlotte-on kívül eddig nem volt még barátnője. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor értettem egyet anyámmal életemben először és utoljára, mikor közölte Romeoval, hogy az ősellenségemmel való kapcsolat nem tesz neki jót, így azonnal szakítania kell vele. Egyébként az egész történetben az a legdurvább, hogy a testvérem ezt tette, másnap közölte a lánnyal, hogy vége, aki persze engem hibáztatott, hiába bizonygattam, hogy nekem aztán semmi közöm az egészhez. Mondjuk ez már egy elég régi történet, így rágódni sem éri meg rajta.

- Szia kincsem - fogad mosolyogva apám, majd ad kész puszit az arcomra. Furcsa, mégis olyan természetes mozdulat ez.

- Szia apa, elnézést a késésért, csak feltartottak - mosolygok rá, miközben az autójához vezet, melyet nem cserélt le az elmúlt öt év során, így ugyanabba az öreg járműbe ülök be, amit régről ismerek.

- Semmi baj, gondolom anyád nem sokat változott.

- Hát nem - nevetek fel, miközben beülök az anyósülésre.

Az út viszonylag rövid, de nagyon jó hangulatban telik. Nem beszélgetünk sok mindenről, mert nem nagyon van rá időnk, így csak az érettségi és hasonlók jönnek témába, mintha még mindig iskolás lennék. Legnagyobb meglepetésemre apám támogatja az ötletemet, azt mondja, hogy jót fog tenni nekem úgyis kell egy jövőkép, ha már kiöregszem a korcsolyából, ami ugyan messze van, mégis közel, én maximum nyolc, talán kilenc évet adok magamnak a szakmában, ami nem sok.

Mikor megérkezünk az étteremhez, apa leparkolja az autót, majd belém karol, és úgy vezet a főbejárathoz, ahol megjegyzem elég furcsán néznek ránk, gondolom nem az hiszik, mint ami valójában van, de egyikünknek sincs kedve felvilágosítani őket, de nem ám, inkább még rájátszunk a dologra én „Szívemnek” szólítom őt, ő meg „Drágámnak” engem. Magamban komolyan jót nevetek ezeken a korlátolt embereken, de ezt nem mutatom ki. Mikor belépünk a belső helységbe, egyből egy felszolgálóval találjuk magunkat szembe, aki a foglalásunk után érdeklődik, majd mikor kiderül, hogy van, készségesen felajánlja, hogy az asztalunkhoz vezet. Mi mosolyogva bólintunk, azonban pont mikor indulnánk, megszólal apám telefonja. Bosszankodva veszi ki a zsebéből, majd mikor meglátja, hogy ki hívja sűrű bocsánatkérések közepette kér pár percet, hogy ezt a hívást elintézze. Így egyedül maradok az ismeretlen nővel, aki arra vár, hogy a helyünkre kísérhessen.

Ahogy a pincért követem az asztalok felé érdeklődve szemlélem az embereket, akik ma este az étteremben tartózkodnak. Nevetnek, mosolyognak, boroznak, az egyik asztalnál pedig egy lány zokog a barátja nyakába, miközben egy gyűrűt nézeget az ujján. Egy szó mint száz; a figyelmem teljesen el van vonva, így eshet meg, hogy neki megyek valakinek. Minden egy pillanat műve, az egyikben még gyalogolok a következőben pedig egy ismeretlen férfi karjai között vagyok, aki szabadkozva segít a talpaimra.

- Semmiség - nevetek fel. - Én voltam figyelmetlen így inkább én kérem az ön bocsánatát - mondom neki angolul, elvégre ő is így szólt hozzám, bár szerintem csak remélte, hogy beszélem a nyelvet.

- Ugyan, én is figyelhettem volna, de valami nem engedte - néz rám barna íriszeivel, melyek mintha felismernének, ugyanis meglepve kerekednek ki. - Julia Fabbri, ha nem tévedek. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - vált át magázásból tegezésbe

Tehát valóban ismer, ám ahogy tanulmányozom a hosszúkás, kissé borosztás arcát, rövid barna haját és mélybarna íriszeit komolyan nem tudom, hogy ki áll velem szemben. Mindent megpróbálok átforgatni az agyamban, azonban sehogy sem kerül elém a képe, így kissé szégyenkezve rázom meg a fejem.

- Borzasztóan sajnálom, de nem tudom, hogy ki vagy. Esetleg ha bemutatkoznál, akkor talán, tehát megtudhatom, hogy mi a becses neved?