Sziasztok!
~ Na, megjött ez a fejezet is. Meg mondom őszintén nehéz volt a megírása, nem azért, mert nem tudtam mit akarok írni, hanem azért, mert olyan meleg volt, hogy egyszerűen nem bírtam leülni és írni. Persze, egyszer-egyszer rávettem magam, de nem volt könnyű.
~ Az előző részhez érkezett két kommentet és nyolc pipát nagyon köszönöm szépen a küldőknek, nagyon jól esett, mint mindig. Valamint hálásan köszönöm azoknak, akik az előző fejezet óta bekövettek, ugyanis immáron 23-an vagyunk.
~ Valamint köszönöm a segítséget Leah-nak, aki nélkül a mostani fejezet eleje nem lenne olyan, mint amilyennek eredetileg megálmodtam.
~ Egy hete kikerült egy szavazás, melyet mos lezárok. 23 ember szavazott, és 22-1 arányban az Igenek nyertek, így kijelentem, hogy lesz kulisszatitkos blog, mely augusztusban nyit. Na, ennyi lett volna a szövegelésem mára, jó olvasást mindenkinek. Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. ^^
Oké, mondja valaki, hogy álmodom,
mert ez nem lehet a valóság. Nincs az az Isten, hogy a bátyám és a kedves kis
párja itt álljon előttem, életnagyságban. Ilyen egyszerűen nincs, vagy ha
mégis, akkor lenne egy-két keresetlen szavam a Sorshoz, vagy ahhoz, aki fent
rendezgeti a szálakat.
Tudom, most mindenki, aki a
közelünkben van, és érti is, hogy mi mit társalgunk olaszul, a válaszomra vár,
de egyszerűen nem megy. Egy szót se bírok kinyögni. Mondjuk hozzátartozik az
igazsághoz, hogy azt se tudom, mit mondjak neki. Lassan fél éve nem beszéltünk,
mert bár járt otthon nyáron, egyszer egy hétre, akkor igyekeztem úgy rendezni a
dolgaimat, hogy mindig elkerüljük egymást. Megjegyzem, ez kifejezetten nehéz
volt, de sikerült. Persze, tudtam én, hogy egyszer összefutunk, de arra nem
számítottam, hogy így, és ilyen hamar.
- Mit keresel itt? - nyögök ki
végre valami értelmesnek mondható dolgot, mire felvonja a szemöldökét. Úgy
fest, hogy nem pont erre a kérdésre számított.
- Mondanám, hogy téged, de ez nem
lenne igaz - feleli úgy, mintha engem ez szíven kéne üssön. Hát kérem szépen,
ez nem az a világ, ahol én meglepődöm az ilyeneken, talán egy másik, kifacsart
univerzumban.
- Megszakad a szívem, mindjárt
sírva elrohanok - felelem iróniától csöpögő hangon, mire meglepve vonja fel a
szemöldökét.
- No csak, no csak. Nem gondoltam
volna, hogy ilyet is tudsz, bár a történtek után, azt hiszem, hogy jobb, ha
semmin sem lepődöm meg. Nézd, részben talán megértem a döntésed, de pont
Fontana? Azt hittem, hogy ennél jobb ízlésed van - rázza meg elítélően a
szemét, mire meglepve vonom fel a szemöldököm. Ez meg mi a fészkes fenéről
beszél. Milyen történtek és milyen döntésem? Lassan kezdem azt hinni, hogy
Bellán kívül az én családom - örülj Christian, mert magamat is beleértve -
őrültekből áll.
- Te meg miről beszélsz? - hallom
meg magam mellett Aliona hangját, aki úgy látszik végighallgatta az eddigi, nem
túl terjedelmes beszélgetésünket.
- Á, Aliona - vált egy kicsit
tisztelettudóbb hangnemre -, téged mindig öröm látni. Lehet, hogy sokszor
veszekedtünk, de egészen megszerettelek az évek folyamán. Sajnálom, hogy nem
fogadtad el az ajánlatomat, de csak, hogy tudd, még mindig áll.
- Milyen ajánlatot? - kérdezzük
kórusban.
- Ugyan - legyint a bátyám. -
Felesleges megjátszanod magad előttük, szerintem nyugodtan tudhatják a
válaszod, melyet anya tolmácsolt nekünk. Mi szerint…
- Fiam - jelenik meg apa is -
Komolyan nem értem, hogy minek kellett idejönnöd, de megtennél nekem egy
szívességet, miszerint békén hagyod a húgodat? A történtek után, benne is van
annyi tapintat, hogy nem esik neked sikoltozva.
- Apa, apa, apa - csóválja ismételten
a fejét. Komolyan úgy viselkedik, mintha ez az elmúlt időben a hobbijává vált
volna. - Mindig is tudtam, hogy Julia a kedvenced, de azt nem gondoltam volna,
hogy a történtek után is mellette állsz.
- Romeo, szerintem te valami
teljesen más világban élsz, nem ebben. Mindenesetre jobb lenne, ha most tényleg
elmennél a dolgodra, és békén hagynál minket - tanácsolja apa, mire a bátyám
kérdőn néz rá.
Látom, hogy válaszra nyitja a
száját, sőt, azt is hallom, ahogy beszél, azonban a szavainak értelme nem jut
el az agyamig, mert a szemem megakadnak a mögötte álló szőke nőn, aki úgy
kémleli a körülöttünk lévő embereket, mintha keresne valakit, vagy valakiket.
Miközben ide-oda kapkodja a fejét szőke, göndör tincsei táncot járnak az arca
körül. Érdekes, így, ahogy elnézem, nem tűnik olyan gonosz párrablónak, mint
amilyennek eredetileg elképzeltem. Persze, ismerem már egy ideje őt is és a
családját is, de megváltozott az elmúlt években. Magasabb lett, lefogyott és
nőiesedett, nem is keveset. Mondjuk egymás mellett versenyeztünk, ugyanabban a
szakágban, mégsem találkoztunk, szinte soha. Egyszer-egyszer láttam őt és a
volt párját a banketteken, de ezeket az alkalmakat egy kezemen is meg tudnám
számolni.
- Ott vannak - mondja váratlanul,
mire elkapom róla a fejem és abba az irányba fordítom, amerre ő néz.
Hát persze! Hogy én mekkora marha
vagyok. Romeo nem azért van itt, mert annyira el akart jönni, hanem azért, mert
Irina akart eljönni, megnézni az unokabátyját és annak feleségét. A bátyám meg
gondolom kapva kapott az alkalmon, mert anya adta a fülest, hogy itt leszek.
Oké, a vége talán úgy hangzik, mint valami rossz összeesküvés elmélet, de én
akkor is így hiszem. Hogy miért? Mert az életemben szereplő rossz dolgok,
mondjuk, hetven százalékához anyámnak biztosan köze van. Mindenesetre a
történtek ellenére sem hiszem, hogy a célja az életem megrontása, inkább Romeo
életének teljes feljavítása, ha fogalmazhatok így. De egy szó, mint száz;
szerintem anyám keze is benne van abban, hogy Romeo itt áll előttem.
- Jó, mindjárt odamegyünk, egy
pillanat - inti le a lányt a bátyám kissé ingerülten, mire felvonom a szemöldököm. Irina most a párja, vagy a pincsije? -
Attól tartok mennünk kell, de ne feledd Julia, a tetteknek súlya van - lép hozzám
közelebb, mire automatikusan hátrálok, ennek köszönhetően pedig nekimegyek a mögöttem álló
Chrisnek. - Koránt se hidd, hogy
ennyivel megúszod. Sosem gondoltál arra, hogy az árulásnak következménye van?
Főleg akkor, ha ezt egy ilyennel teszed
- mutat mögöttem állóra, aki nem értem, miért áll még mindig egy helyben, ugyanis a
bátyám szavai alatt megkíséreltem őt hátrébb lökni, többször is.
- Romeo… - akarom mondani,
azonban, mikor a szemeibe nézek, melyek vérben forognak, elhalkulok. A bátyám
jelen pillanatban úgy néz ki, mint egy tökéletes szociopata. Félek, bevallom,
ha úgy nem is, mint egy kocsonya, de mindenképpen remegek, amit maximum, csak
Christian érzékelhet, aki mint mindig, most is a nyugalom élőszobra.
- Gyere már - fogja meg a vállát
Irina, miközben próbálja hátrahúzni. Ugyan nem nézek a szőke lányra, de hallom a
hangján, hogy őt is meglepte a bátyám heves reakciója.
- Jól van,
na - rázza le magáról a kezet -, de nehogy ezt hidd, hogy végeztünk, Julia Valéria -
néz közvetlen a szemembe, majd végre hátat fordít nekem. Esküszöm; addig tartom
vissza a lélegzetemet, míg ki nem kerül a látószögemből.
- Na jó, valaki el tudja
magyarázni nekem, hogy mi történt az előbb? - fordulok a többiek felé, hátha
ők tudnak valamit, amit én nem, mert azon kívül, hogy a szívem még most is
maratont fut magával nem sok mindent tudok felfogni az előbb elhangozz szavakból.
- Julia Valéria? - vonja fel a szemöldökét
Chris, mire sóhajtok egy nagyot. Jellemző, hogy egy tökéletesen felesleges
információt jegyzett meg. És még rám mondja, hogy én vagyok a nem normális.
- Minden gyerekemnek két neve
van. Egy, amit mi adtunk a volt feleségemmel és egy, amit a nagyszülőktől
örököltek. Romeo Andrea, Isabella Marzia és Julia Valéria. Egyébként én sem
értettem semmit, legalábbis abból a kevésből, amit hallottam. Azt hiszem, hogy
a fiam túlságosan hasonlít Camillára - sóhajt apám is.
- Ezen ne lepődj meg Mauruzzio, mindig
is így volt, csak te eddig nem akartad - vonja meg a vállát Aliona, majd
rám szegezi a tekintetét. - Tökéletesen mindegy, hogy mi volt ez az előbbi
közjáték, nem szabad, hogy kibillentsen titeket megértettétek? Mert ez itt semmi másra nem volt jó, csak
arra, hogy maximálisan összezavarja Juliát, aki természetesen belelovalja
magát a dolgokba, így holnap tele lesz a kűr apró pontatlanságokkal.
- Biztos, hogy csak ennyi?- kérdezem meglepve,
miközben magamhoz szorítom azt a két plüsst, melyeket még a jégről szedtem fel.
- Látod, máris kételkedsz, pedig
most hívtam fel rá a figyelmed. Remek lélektani taktika, mit ne mondjak.
Látszik, hogy anyád keze is benne van a dologban - csóválja a fejét. - De most ezt
hagyjuk, menjetek öltözni, mert már így is késésben vagytok - int az öltözők
felé, mire Chrissel egyszerre bólintunk.
Ami azt illeti, tökéletesen igaza
van, nem mutatna túl jól, ha elkésnénk az első hivatalos megjelenésünkről a
sajtó előtt. Úgy vonulnánk be a köztudatba, mint az olaszok, akik nem tudnak
időre odaérni sehová.
- A te hibád lesz, ha nélkülünk
kezdik el! - kiált hátra Chris, miközben ismeretlen Amerikai segítőket
kerülgetünk.
- Persze, mert én tehetek arról, hogy
beakadt a cipzár és nem tudtad lehúzni.
- Nem, az a te hibád, hogy nem
maradtál nyugton. Folyton azt kiabáltad, hogy ne húzd, meg ne tépd és hasonlók.
Mintha nem csak egy ruháról beszéltünk volna.
- Majdnem kitépted a cipzárját -
zárkózom fel mellé, miközben megint kikerülök egy amerikait. - Nem hiszem, hogy
jót tett volna neki, mindazonáltal túl drága egy ilyen öltözet ahhoz, hogy csak
úgy szétszakítsd - mondom ezt úgy, mintha tudnám, holott csak elképzeléseim vannak róla. A nagy helyzet az, hogy nekem sosem kellett fizetnem semmiért, pedig
tudom ám; a korcsolya nem olcsó. Hogy ez hogyan történhetett? A
válasz számomra is kicsit homályos, így csak annyit mondok el, amennyiben én is biztos vagyok. Mikor öt évesen elkezdtem a sportot, akkor még apa finanszírozott
mindent egy ideig, aztán olyan tizenhét éves korom körül, nem sokkal az olimpia
előtt összeveszett Alionával, hogy több jégidő kéne nekünk, mert tökéletesítsük kéne a programunkat, azonban ő közölte vele, hogy akkor azt ki is kéne fizetni. Erre
anyám, ha lehet, akkor még dühösebben ripakodott rá, hogy már így is épp eleget költ
ránk. Ekkor az edzőnk olyan mondott, amitől majdnem padlót fogtam, ugyanis -
szerintem - szemrebbenés nélkül mondta anyámnak, hogy neki csak Romeot kell finanszíroznia, én nem az ő gondja vagyok.
A teljes igazsághoz hozzá
tartozik, hogy nekem ezt a beszélgetést nem kellett volna hallanom, véletlenül
lettem fültanúja, mikor valamelyiküket - már nem emlékszem kit - kerestem, Isten se tudja már, hogy milyen
indokkal. Néha napján, leginkább szezonok elején, mikor szóba kerülnek a ruhák és
hasonlók mindig elgondolkozom azon, amit akkor hallottam, de eddig még nem volt
bátorságom rákérdezni. Hogy miért? Nem tudom, de egyszer
kiderítem, mint még sok mád dolgot is.
- Min
gondolkodsz? - fordul hátra Chris, miközben lassítja a lépteti.
- Én? Semmin -
rázom meg a fejem értetlenkedve, miközben hozzá hasonlóan én is megállok.
- Hát jó -
vonja meg a vállát -, csak hirtelen elhalkultál, bár ha jobban belegondolok
igazad van - mondja, mire felvonom a szemöldököm -, a te agyaddal valóban nem
lehet gondolkozni.
- Te…
- Végre itt
vagytok! - kiált fel apám, mikor meglát bennünket. - Már azt hittem, hogy az
egész társaság rátok fog várni, de szerencsére szó sincs ilyenről, ugyanis még Stevanováék
sem érkeztek meg. Tessék - nyújt felénk ilyen nyakba akasztható kártyákat, amin
a nevünk és még pár adatunk szerepel -, ezek biztosítanak belépést a sajtósok
közé, mint ahogy azt nyilván tudjátok.
- Igen, és ha
elhagyjuk őket, akkor nem engednek be a saját sajtótájékoztatónkra, mekkora
marhaság. Persze, ha jobban belegondolok, akkor én abszolút nem akarom ezt az
egészet, szóval hová dughatom az enyémet - poénkodik a párom, vagy legalábbis
próbál, de senki sem nevet, így reakció híján a nyakába akasztja a belépőjét,
majd velünk együtt vár.
Ahogy
végigfuttatom a tekintetem a fehér kis folyosón ahol állunk megállapítom, hogy
nemrég festették ki, bár ez egy tökéletesen felesleges információ, de az ember
kínjában már nem tud mit csinálni, csak ilyen kényszercselekvéseket. Hallom,
hogy apa és Christian beszélgetnek, de nem nagyon figyelem, hogy miről, inkább
az itt lévő, jelenpillanatban második helyen álló orosz párra függesztem a
tekintetem, akik nevetve beszélgetnek az edzőjükkel. Azt hiszem, hogy ikrek,
bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de az tuti, hogy valamelyik szülőjük
kínai, ezt a szemükből gondolom, mert mind a kettejüknek van egy kis húzottság
benne.
Látszik az arcukon a boldogság, elvégre most kezdenek a csúcsra érni, ha
fogalmazhatok így. Tavaly csak tízedikek lettek az Európa bajnokságon, most azonban megelőzték nem csak a hazai riválisaikat - a világbajnoki második helyezetteket - , de a legtöbb párt
is, akik eddig mindig előttük végeztek. Azt hiszem, hogy jót tett nekik az edzőváltás.
Most egy kevésbé híres, de úgy látszik annál ügyesebb edzőpárossal dolgoznak.
Apropó edzőpáros. Ahogy érdeklődve kapom ide-oda fejem, furcsállva állapítom
meg, hogy Aliona nincs itt, amit egyszerűen nem tudom, hogy hogyan magyarázzak.
- Valami baj
van? - hallom meg apám hangját, mire bólintok.
- Nem tudod
hol van Al…
- Tényleg -
vág a szavamba Chris, a illemtankönyv élő példánya -, igaza van, hol van anya?
- Nos, dolga
van - feleli apám láthatóan kissé zavarva és felettébb szűkszavúan, mire összevonom a szemöldököm.
- Milyen dolga?
- kérdi a mellettem álló.
- Tudod az… - néz rá nyomatékosan a kérdezett, mire a
párom összevonja a szemöldökét, majd pármásodperccel később megvilágosodva
bólint.
- Szóval hol
van? - szakítom meg a mellettem álló „felismerését”, mert nekem továbbra sincs sok
fogalmam Aliona hollétéről.
- Dolga van -
feleli immáron Christian, hasonlóan szűkszavúan, mint korábban apám.
Köszönöm,
ettől most sokkal, de sokkal okosabb lettem. Mondanám, hogy úgy érzem;
titkolnak előlem valamit, de ezzel azt hiszem nem mondtam semmi újat. Lassan kezdem azt
hinni, hogy azért nem mondanak el nekem dolgokat, mert gyereknek tartanak,
pedig nem vagyok az. Oké, ha arról van szó, akkor kegyetlenül gyerekes tudok
lenni, de attól még megértem, ha komolyan dolgokról kell beszélni.
Mindazonáltal, miért van az, hogy Chris az én
apámmal titkolózik előttem?
Dühöngő
gondolataimból egy jellegzetes orosz kiáltás szakít ki, mire felkapom a fejem.
Akkor látom meg, hogy az eddig hiányzó orosz versenyzők is megérkeznek.
Mosolyogva, gondtalanul, mintha nem rájuk várt volna csomó ember. Semmi jele
izgalomnak, vagy sietségnek. Oké, értem én, hogy jelenleg ők a világbajnokok, de akkor
is, mindennek van egy bizonyos határa, amit azért jobb, ha az ember nem lép át.
- Most, hogy
mindenki megjött - csapja össze a tenyereit egy fekete pólós, amerikai nő, aki
minden bizonnyal eddig is itt állt, ám eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget -,
akár be is mehetünk. Kérem, sorakozzanak fel előttem a következő sorrendben.
Fabbri és Fontana…
- Van ám
rendes nevem is - dünnyögöm olaszul, hogy a nő biztos ne értsen belőle semmit, miközben beállok elé "Fontana" társaságában.
- … Stevanova
és Murin, végül pedig Davidova és Davidov - itt tart pár másodperc szünetet, hogy sorba rendeződjünk, csak utána folytatja - Köszönöm, most hogy ezzel kész
vagyunk, elmondok pár alapvető információt, melyet gondolom tudnak, de azért
biztos, ami biztos. Mikor bemennek maguk - mutat rám és Chrisre - ülnek a
legtávolabbi helyekre, közvetlen a nevük elé, a többiek utánuk sorban. Az
újságírók az én felszólításaimra teszik fel a kérdéseiket, melyekre ha nem
szeretnének nem kell válaszolniuk. Egyikük sem igényelt tolmácsot, azonban ha
egy szó nem jutna eszükbe a mi nyelvünkön próbálják meg körül írni, az urak és
hölgyek úgy is megértik. Van kérdésük? - néz végig rajtunk, mire mindannyian
nemet intünk a fejünkkel. - Fantasztikus, akkor menjünk - tessékel be minket az
ajtón.
Én még vetek
egy utolsó pillantást apámra, aki biztatóan mosolyog, majd egy nagy sóhaj
kíséretében, látszólag határozottan követem a párom. Nem tudom, hogy említettem-e már, de
szívből utálom az ilyen eseményeket, ugyanis ezeket az embereket néha - sajnos
- jobban érdekli a magán életünk, mint a sportteljesítményünk. Persze, a
rendező országok többnyire igyekszenek kiszűrni ez ilyeneket, de mindig marad
bent egy-kettő.
Mikor mind a
hatan helyet foglalunk, a nő fog egy mikrofont, üdvözli a megjelenteket, majd
közli velük, hogy ha akarják, akkor most feltehetik a kérdéseiket. Erre egyből
minden kéz a magasba emelkedik, mire a nő egy kövérkésebb, középkorú urat állít
fel, aki arról kérdezi a jelenleg első helyen állókat, hogy mit is várnak a
holnaptól, mire a lány, akinek nem tudom a nevét még kiolvasni se, közli, hogy
csak is győzelmet. Állítása szerint ő és Igor biztosak magukban és az új
kűrjükben. Eddig se volt szimpatikus ez a pár és azt hiszem, hogy ez után se lesz a
kedvencem. A következő kérdés szintén nekik megy, mely a hosszú programjukra
kérdez. Ezt a választ már meg sem hallgatom, inkább töltök magamnak egy kis
vizet, hogy eddig se unatkozzak, míg a fellengzős válasz el nem hangzik.
A kövérkés úr
után egy középkorú nő áll fel, megigazítja a szoknyáját, csak az után függeszti
ránk, versenyzőkre a tekintetét, mintha ő tenne szívességet nekünk és nem fordítva.
- Nos - Jézus,
még a hangja se szimpatikus - a következő kérdésem a második és harmadik
helyezett párhoz szólna. Mit éreznek most, hogy a vártaknál sokkal jobb helyet
értek el a rövid program alapján? Mit várnak a holnaptól, meg tudják tartani a
pozíciójukat, vagy sem?
Hát a kérdése
sem szimpatikus, mintha nem érdemelnénk meg, hogy ott legyünk, ahol. Először Svetlana, a második orosz pár női tagja válaszol neki. Nagyon
frappáns a lány, kivágja magát azzal, hogy sok munkájuk a programjaikban, és
örülnek az eredménynek és mindent megtesznek. Mind ezt mosolyogva, hát én biztos nem tudnám így megcsinálni, még jó, hogy erre a kérdésre, nem én fogok válaszolni.. Mikor
befejezi minden szem rám szegeződik, még Chrisé is. Remek, mégis én beszélek.
- Hát -
nagyszerű kezdés -, én úgy gondolom, hogy jók a programjaink, sok munka van
bennük minden téren. És úgy gondolom, hogy mind a ketten boldogak és elégedettek
vagyunk az eredménnyel és holnap minden megteszünk, hogy megtartsuk ezt a
harmadik helyet, de igazándiból arra fogunk törekedni, hogy javítsunk, mert mi
nem érezzük úgy; a vártnál jobb helyet értünk el - mondom határozottan a
mikrofonba, miközben farkasszemet nézek a nővel. Látom rajta, hogy nem tetszik
neki; nem hunyászkodtam meg előtte helyeselve, hogy igen igaza van, bénák
vagyunk és szerencsénk volt.
- Az én
kérdésem csak és kizárólag Christian Fontánához szólna - áll fel egy harmincas
éveinek elején járó férfi, mire a mellettem ülő bólint. - Az ön hosszú
kihagyása után, mi vehet rá egy versenyzőt, hogy visszatérjen a jégre?
- Hát nem a
partnernőm stílusa az biztos - jegyzi meg nagyon humorosan, mire a jelenlévők
felkuncognak. Nagyon vicces, hogy a sajtó előtt is engem éget. - Komolyra fordítva a szót, hiányzott a jég az életemből, valahogy hívott vissza,
valamint, ha végiggondolja, akkor minden részt vettem, amint egy korcsolyás részt vehet, csak
egyetlen egy maradt ki - nem mondja a verseny nevét, de mindenki tudja, hogy
melyikre gondol. - Azt hiszem, hogy ez ösztönzött leginkább a visszatérésre.
- Értem. Ugye
tudja, hogy milyen becenevet adtak önnek a sajtósok? - néz a páromra, mire az
bólint, ami remek, mert nekem elképzelésem sincs róla, holott Mia jóvoltából
ezer cikket olvastam a Chrisről. - Ön szerint a második karrierje, ha
fogalmazhatok így, az is hasonlóképpen alakul?
- Nem, vagyis reménykedem benne hogy nem.
- Köszönöm a
válaszait - biccent a férfi, majd ismét helyet foglal.
Az esemény
hátralévő részén, mint valami robot válaszolgatok az újságíróknak, és amikor
tehetem a mellettem ülőt fixírozom. Mi lehet a beceneve, és mire gondolt, mikor
nemet mondott? Mert, ahogy a hangjából kihallottam nem csak a karrierjéről
beszélt, túl sok indulat és elfojtott szomorúság csengett ki a hangjából és abból az egy, hirtelen rávágott szavából.
Lehet, hogy ezt más nem hallotta, de az elmúlt hónapokban szinte minden napot
együtt töltöttünk, ezalatt azt hiszem, hogy elég jól megismertem, ha nem is
teljesen, de egy részét mindenképpen.
Mikor végre
kiengednek minket a szúfolt és állott levegőjű teremből apám mosolyogva fogad
minket, majd hasonló gesztussal kérdezi, hogy milyen is volt a sajtótájékoztató. Meglepő módon
egyszerre és szűkszavúan válaszoljuk ugyanazt, miszerint elment. Ezt ő bólintva
nyugtázza, majd közli, hogy délben Alionával várnak minket a táncteremben, hogy
a kűr előtt még egyszer végigvegyük a koreográfiát. Erre jó versenyző módjára
rábólintunk, majd mind a ketten megyünk a dolgunkra. Chris elindul a pálya
felé, mire nem szólok semmit, csak megvonom a vállam. A párosok
rövid programjáig van időnk, így én a kijárat felé veszem az irányt, hogy a
szállodában - ami mellesleg szembe van a jégpályával - megfürdöm, majd
átöltözöm, csak utána jövök vissza.
Persze, a
lényemnek van egy mérhetetlenül kíváncsi része, mely legszívesebben követné a
fiút, azonban ez kivételesen nem kerekedik felül rajtam, így nyugodtan,
táskával a vállamon indulok visszafelé. A bejáratig egészen jól eljutok. Ott
belefutok egy ismerősbe, pontosabban az őrbe, aki akadékoskodott velünk a
leszállásnál. Beszélni nem beszélünk, de lelkesen integet, miközben egy
melegítős kislányt - gondolom a húgát - ölelget. Én csak mosolyogva intek, majd
kilépek a kissé ideg szeptemberi levegőre, ahol elégedetten konstatálom, hogy a
morgolódása ellenére Chris megvette neki a jegyet.
- Tündérke,
szia - szólal meg mellettem az a jellegzetes orosz akcentusos angol hang. Mikor
oldalra fordítom a tekintetem nem mással találom magam szembe, mint a férfivel,
aki belekérdezett a nemi életembe.
- Alexej, szia
- köszönök neki mosolyogva és kicsit zavarban.
- Nem
gondoltam volna, hogy ma még találkozunk, de nem baj, örülök neki - nevet rám,
miközben eltünteti a kezében lévő szendvics maradványait. Jelen pillanatban egy
„RUSSIA” feliratú melegítő van rajta, de ezt szerintem potom fél órán belül fel
fogja cserélni egy fellépő ruha. - Jók voltatok ma, kár azért a pár apró
pontatlanságért, ami volt. Jaj, ne nézz így! - vereget vállon. - Nehogy azt
hidd, hogy csak te hibáztál, drága barátom is kivette a részét a dolgokból,
például a forgásokat ő siette el, legalábbis szerintem. De ez most mindegy is, nem ezért szólítottalak meg.
Már tegnap is beszélni akartam veled, csak egyszerűen nem alakultak úgy a dolgok, hogy
négyszemközt legyünk.
- Aha -
felelem nagyon értelmesen, mert, hogy őszinte legyek kezdem elveszíteni a
fonalat.
- Nézd,
sajnálom a tegnapi kérdést, kicsit tényleg félreértettem a dolgot, nem akarom,
hogy…
- Elég! -
szakítom félbe. - El van felejtve oké? Csak ne beszéljünk róla többet, kérlek.
- Ahogy akarod
Tündérke - nevet fel öblös hangján, mire felsóhajtok. Van egy olyan Sanda gyanúm, hogy ez a „Tündérke” dolog is rajtam marad. Azonban miközben a nevető
oroszt fixírozom eszembe jut valami.
- Mi Chris
beceneve?
- Tessék? -
vonja össze értetlenkedve a szemöldökét. - Nem tudom, hogy miről is beszélsz
pontosan.
- Arra
gondolok, amit a sajtó adott neki.
- Ja, hogy az.
Hullócsillag, mert Carolinával junior korukban hirtelen robbantak be a köztudatba, majd
később ugyanilyen hirtelen tűntek is el. Pont, mint egy hullócsillag az égen.
- Végül is
logikus, ha jobban bele gondolok - gondolkozom el.
- Az, de nekem
most mennem kell, Nati már SMS-ben zaklat, hogy toljam oda hozzá a seggem, mert
készülnünk kell.
- Értem -
nevetek fel. - Sok sikert, majd a lelátókról szurkolok nektek.
- Szerintem
inkább pihenj - mosolyodik el kedvesen, mire összevonom a szemöldököm. - Holnap
nehéz napotok lesz, és elég fáradtnak tűnsz, karikások a szemeid - magyarázza
-, de ahogy gondolod Tündérke - int, majd már ott sincs. Esélyt sem ad, hogy
esetleg én is elköszönjek tőle. Érdekes egy férfi, azt meg kell hagyni, de
valahogy pont illik Chrishez, a folytonos mosolygásával és jó kedvével.
Mondhatni szöges ellentétei egymásnak és mint mondani szokás; az ellentétek
vonzzák egymást.
Mikor letörlöm
az arcomról a bárgyú mosolyt, mellyel eddig néztem utána folytatom utam a
szállodai szobám felé. Útközben, már ha nevezhetem így azt, hogy átmegyek az
úttesten, a portán beszállok a liftbe, a megfelelő emeleten kiszállok - vagyis
először eggyel lejjebb, de ez most mindegy -, majd fél percet gyalogolok a
szobámig, na szóval e táv megtétele alatt nem futok össze senkivel, csak egy
amerikai egyéniző lánnyal, aki köszön, majd gratulál.
Ahogy belépek
a számomra kiutalt helységbe fáradtan ejtem le a táskám a földre, miközben
magamban hallom Aliona morgolódó hangját, mely azt skandálja, hogy ne dobáljam
a korcsolyám, mert nem tesz jót a nekik. Bár az enyémnek szerintem már
mindegy, ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy azt már csak a
Szentlélek tartja egybe, de én akkor sem cserélem le. Ennek egy nagyon egyszerű
oka van, így húzom az új pár betörését. Mindig is utáltam
leváltani őket, mert kifejezetten fáj mire az új annyira jó lesz, hogy versenyezni
lehessen benne. Ha engem kérdeztek sok hátránya van ennek a sportnak, de ez az
egyik legnagyobb, ugyanis ebben a betörési időszakban, ha nevezhetem így, az
ember lába kisebesedik, kihólyagosodik és még sok egyéb dolgot csinál, mely
mondjuk teljesen emberfüggő. Van, akinek a talpát szedi szét ilyenkor, de
mondjuk Stefinek rendszeresen a bokái bánják.
De
visszatérve, miután a táskám a földön landol úgy dőlök el az ágyon, mint valami
krumpliszsák. Ahogy a szekrényen lévő digitális órára téved a tekintetem
elégedetten állapítom meg, hogy még csak két óra, ami azt jelenti, hogy van
kerek három órám a rövidprogramok kezdésig. Ebbe tökéletesen belefér egy óra
alvás, egy óra készülődés, magyarán fürdés és átöltözés, majd a maradék egy óra
pont kell arra, hogy megvegyem a méregdrága jegyem, majd elfoglaljam a helyem
az első sorok valamelyikében. Aha, így tervezem én, és az a terv tart egészen
addig, míg le nem hunyom a szemem és jótékony sötétség nem borul az agyamra.
Halk
cipődobogásra ébredek, mintha futnának az ajtóm előtt, sőt valószínű, hogy az
is történik, mert hangokat is hallok, melyek ha jól tippelek, akkor spanyolul
vagy franciául - a két nyelv számomra nagyon egyforma - társalognak,
pont az én szobám előtt. A lábam egy része lelóg ugyan az ágyról, de nem
foglalkozom vele, csak megfordulok, majd az órára pillantok, hogy megnézzem
mennyi időm van még a kezdés előtt. Azonban mikor meglátom, hogy a digitális
számok mit is mutatnak valójában összevonom a szemöldököm, mert ebből már
maximum az ismétlések visszanézése lesz, ugyanis nyolc óra van. Hát, legalább
megfogadtam Alex tanácsát és pihentem egyet ez is valami, nem?
Mikor fellököm
magam az ágyon sóhajtva veszem tudomásul, hogy sötét is van, ami mondjuk együtt
jár ezzel a kései órával. Így felkapcsolom a villanyt, hogy ne csak az utcáról
beszűrődő fények biztosítsanak némi fényt, majd a megfelelő dolgok magamhoz
vétele után bezárkózom a fürdőszobába. Itt gyorsan megfürdöm, majd pedig megpróbálkozok
a látszólag lehetetlennel, vagyis azzal, hogy kimossam a hajamból azt a sok
mindent, amivel délelőtt telefújták. Ez eleinte nem nagyon akar sikerülni,
ugyanis az egész egy szép, nagy csomó lesz, nem értem miért. Végül hosszú,
hosszú vízben áztatás után, ha nem is teljesen, de nagyjából normalizálódik a
helyet. A hajam ugyan nem tökéletes, de
holnap megint befújják majd minden szarral, ha fogalmazhatok így, szóval
felesleges lenne még szenvednem vele. Miután megszárítom a loboncom immáron
cicanadrágban és egy hosszított, kopott pólóban lépek ki a fürdőszobából, az
eddigi viseletemmel, vagy jobban mondva a melegítőmmel a kezemben. Ez
utóbbiakat a bőröndöm tetejére rakom, ugyanis holnap ismételten szükség lesz
rájuk és bár annyi ilyenem van, hogy egy külön polcot nyitottam nekik a szekrényemben csak egy nadrág-felső kombinációt hoztam magammal helytakarékossági okokból.
Mikor minden a helyére kerül,
lehuppanok az ágyamra és az ölembe teszem a laptopom, majd gyorsan
felcsatlakozom a szálloda wifijére, mely szerencsére nincs lekódolva, mondjuk,
ahogy az áraikat néztem inkább azt mondom, hogy még jó, hogy nincs lekódolva. Az internet szerencsére
elég gyors, így pillanatok alatt, pár kattintással elérem az ISU honlapját,
ahol immáron a jól megszokott helyen rábukkanok az aktuális verseny eddigi
eredményeire. Először a jégtáncosokét nézem meg, ugyanis az első három helyet
leszámítva elképzelésem sincs arról, hogy mögöttünk hogyan állnak a többiek.
Mikor meglátom a pontokat és a helyezéseket elmosolyodom, mert tetszik, hogy a
harmadik helyen szerepel a nevem, de ez után gyorsan tovább futtatom a
tekintetemet és meg kell lepődnöm, ugyanis Mihael és Charlotte az ötödikek,
hat ponttal lemaradva a negyedik helyen álló oroszok mögött. Ez, ha ez eddigi teljesítményüket nézem, akkor
csodálatos, azonban ahogy Lottét ismerem, éppen azon dühöng, hogy hogyan tudtuk
megelőzni őket, vagy azon agyal, hogy miként tudja holnap olyan jót futni, hogy
fölkerüljenek a harmadik helyre, ami szerintem teljesen lehetetlen, de mindegy.
A hatodik helyen a németek
állnak, akik a jelenlegi mezőnyből anyám kedvencei. Szerinte a
bátyámék után nekik van a legnagyobb tehetségük és nem érti, hogy a bírók miért
pontozzák le őket, folyton-folyvást. Persze, mikor régen erről elmélkedett jobbnak
láttam, ha nem szólok inkább semmit, mert az én véleményem akkor is más volt,
most is más. Azok, akik ennél lejjebb vannak a világversenyeken és
jelentéktelen szereplők, így csúnya, nem csúnya dolog velük nem foglalkozom,
inkább bezárom ez ablakot és megnyitom a párosokét, ahol nem ér meglepetés.
Alexej és Natalja magabiztosan vezetnek a mezőny többi tagja előtt. Nem hiába
ők a világbajnokok, bár szerintem jobban örülnének, ha itt lennének a svéd
riválisaik, mert akkor legalább izgalmas lenne a versenyük, nem lenne ennyire
egyértelmű az eredmény.
Még gyorsan megnézem a leveleim
azon a bizonyos közösségi portálon, ahol a nővéremtől és Miától vár egy-egy
üzenet. Ezekre gyorsan és mosolyogva válaszolok, majd lecsukom a gépem. A józanész azt diktálná, hogy egy olyan nap előtt, mint ami rám vár fogjam magam
és feküdjek le aludni, de ez nem fog menni, két okból sem. Az egyik az, hogy
ugye nemrég keltem fel, a másik pedig inkább lelki eredetű, mi szerint a hosszú
program előtt sosem sikerült aludnom. Régebben még próbálkoztam vele, azonban
csak forgolódtam egész éjszaka, így, mióta szenior versenyző lettem az adott
szálláson mindig megkeresem a közös helységet, vagy az erkélyt - itt most az
utóbbit -, majd kiülök oda egy könyvvel. Többnyire ezek ponyvaregények, azonban
most egy klasszikust hoztam magammal, pontosabban; Dante Isteni színjátékát. Az
emberek remekműnek tartják, de szerintem ez a Dante egy elmebeteg volt. Mindenesetre
nincs mit tenni, aki újra akar érettségizni, annak a klasszikusokat is ismernie
kell.
A könyvön kívül még felkapok egy
fekete, cipzáras pulóvert, meg egy plédet és már ott sem vagyok. Kicsit
bolyongok az épületben, mire a második szinten megtalálom a keresett helységet.
Ahogy kilépek az üvegajtón, egyből megcsap az őszi, kisség hideg esti levegő,
melyet imádok. No, meg az sem utolsó, hogy ilyenkor egyedül lehetek.
- Ni csak, te meg mit keresel itt
Hercegnő? - hallom meg a párom hangát, mire megfordulok a tengelyem körül. Na
ne, ilyen nincs. Ennyit az egyedüllétről.
- Pont ugyan ezt akartam tőled
kérdezni én is - nézek a barna íriszeibe. - Nem számítottam arra, hogy
pont itt futunk össze.
- Hát hidd el; én se. De a
kérdésemre továbbra sem válaszoltál - vonja fel a szemöldökét, miközben kissé hátradönti
a székét, hogy jobban lásson.
- Ez amolyan szokás - sóhajtok
egy nagyot, miközben én is helyet foglalok. - Sosem tudok rendesen aludni a
hosszú program előtt, így aztán többnyire kiölök valahová olvasni, valami nyugodt
helyre, ahol a többi versenyző nem zavarhat. Hogy miért nem a szobámban
csinálom ezt? Valahogy olyan bezártság érzetem van ott. Nincs tér - vonom meg a vállam
- Értem miről beszélsz - mondja
legnagyobb meglepetésemre. - Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de
úgy néz ki, hogy van egy közös tulajdonságunk - húzza félmosolyra a száját.
- Hihetetlen - rázom meg a fejem
hitetlenkedve -, és még nem jött el a világvége.
- Egy háromnegyed poén. Komolyan mondom; villámsebességgel haladsz, mire betöltöd a húszat,
talán egy egészet is sikerül kipréselned magadból. Hidd el, nem olyan nehéz az.
- Nagyon vicces vagy - forgatom
meg a szemeimet.
- Tudom, ez az életcélom -
biccent. - Egyébként mit olvasol?
- Sejtettem és Dante
Isteni színjátékát, érdekel? - vonom fel a szemöldököm.
- Köszönöm, nem. Egyszer már végigszenvedtem a pokol összes bugyrát, sőt, még érettségiztem is belőle. De
miért van nekem egy olyan sejtésem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy a múltkor
az iskolában jártál. Várj, tovább megyek. Dantét az ember szabadidejében nem
olvas, tehát célod van vele. Vagyis,te újra szeretnéd írni a vizsgáidat, azért
mert mind pocsék lett, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy megbuktál.
- Bunkó - vágom hozzá az első
dolgot, ami a kezembe kerül, vagyis Dantét. - Nem buktam meg semmiből, a matek
mondjuk necces volt, de végül abból is meglett a kettes, de ha annyira érdekel,
angolból még dicséretet is kaptam.
- Fantasztikus, a többiről meg
gondolom; nem akarsz beszélni - néz rám, miközben elkapja a felé dobott
tárgyat. A fenébe, hogy nekem még ez sem sikerülhet.
- Hát nem, de ha már itt tartunk, te hogy is teljesítettél? - vonom fel a szemöldököm, reménykedve, hogy nem
jobban, mint a bátyám, aki megbukott matekból. Oké, a családunk sosem volt túl
erős a számok terén.
- Hát, egyedül az irodalomnál
rezgett a léc, de végül csak meglett az ötös, de mondjuk kemény munka volt.
- Állj! - emelet fel a kezem,
hogy nyomatékosítsam a szavaimat. - És a többi, a többiből mind… mind… - oké,
gyerekesen hangzik, de nem tudom befejezni, persze, ezt ő megteszi helyettem.
- Igen, mindenből ötös lettem, az
osztályból hármunknak volt kitűnő érettségi átlaga abban az évben.
Komolyan mondom remek, azt
hiszem, hogy írnom kéne egy olyan listát, hogy Christian Fontana, mit NEM tud
nálam jobban, de sajnos attól tartok, hogy a női dolgokat leszámítva más nem
nagyon kerülne rá, szóval ez is tökéletesen felesleges lenne.
- Mi lenne, ha leszállnánk erről
a témáról, nem azért jöttem ide, hogy erről beszélgessek, sőt, egyáltalán nem
azért jöttem, hogy beszélgessek, csak olvasni akartam, csendben.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy
fogjam be?
- Kérlek, és a könyvet is visszaadhatod
- nyújtom felé a kezem, azonban csak nem helyezi bele a kért tárgyat.
- Én viszont most beszélgetni
szeretnék - mondja kisfiús hangon, mire összevonom a szemöldököm. Beszélgetni
akar? Hát legyen.
- Szóval csak egy eszköz vagyok neked,
ezt mondtad - kezdem, mire furcsán néz rám. - Te mondtad az interjún, az a
célod, hogy kijuss végre egy olimpiára. Szóval, tulajdonképpen erre akarsz
felhasználni, vagyis erre is. A másik dolog az, hogy le akarod magadról vakarni
a „Hullócsillag” becenevet. Na, igazam van, vagy igazam van? - nézek rá elégedetten. Ebből vágja ki magát.
- Tévedsz - feleli nemes
egyszerűséggel, mire meglepve nézek rá. Ami azt illeti nem számítottam tőle
semmilyen reakcióra a meglepődésen kívül. - Nem azért kellesz, hogy
kijussak az olimpiára, ami egyébként nem érdekel. Ha eddig nem vetted volna észre,
kettőnk közül, te vagy az, aki inkább vágyik a sikerre - támaszkodik a térdére,
mire én is követem a példáját, hogy jobban halljam a szavait. - Ami pedig a
becenevet illeti, nem akarom magamról lemosni, hogy a te fogalmazásodat használjam,
inkább, hogy is mondjam, most szeretném úgy abba hagyni az egészet, hogy ne az legyen a vége, mint akkor. Azt nem akarom, és hidd el, te sem - fúrja a szemeit az enyémekbe, mire szinte el is felejtem, hogy az „eszközös” dolgon
megint átsiklottunk.
- Mit Christian, mit nem
szeretnék? - kérdem halkan, hogy ne
törjem össze a pillanatot.
- Azt, ami Carolinával történt.
Julia, nem akarom, hogy az történjen veled is, értesz engem, ugye? - kérdi mire kissé remegve bólintok. Őszintén mondom, Chris
nagyon megijeszt, de nem csak a hirtelen hangulatváltozásai, melyek szerint az
egyik percben a tanulmányi eredményemen élcelődik, a következőben pedig
gyakorlatilag közli velem, hogy meg akar óvni valamitől, én legalábbis így
értelmeztem a szavait. De nem ez a legijesztőbb az egészben, hanem az a
mérhetetlen megbánás és szomorúság, ami a párom szemeiben bujkál. Nem tudom,
egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetett három évvel ezelőtt. Persze, ötletem
vannak, de… de ez után a beszélgetés, vagyis inkább pár mondat után azt hiszem, hogy szörnyűbb dolog
történt, mint azt valaha hittem.
- Mi…
- Hullócsillag, mögötted. Kívánj
valamit - szakít félbe Christian, mire érdeklődve kapom hátra a fejem és valóban,
ott süvít végig a sötét égen egy apró fénycsóva. Hirtelen nem tudom, hogy mit
kívánhatnék, azonban, mikor visszafordulok a párom felé és ismételten a szemébe nézek , mondhatni
megvilágosodom, így még gyorsan lehunyom a szemem, hogy el ne halasszam a
pillanatot.
„Azt kívánom, hogy…”
Drága Lucy!
VálaszTörlésOda voltam az egész részért, mert egyre több mindent megtudhattunk Chris múltjáról. Érdekes nagyon, az hogy folyamatosan piszkálja, szivatja Juliát, ennek ellenére meg látszik, hogy félti és aggódik érte, szeretem ezt az oldalát! Na de a tesója Romeo, akkora paraszt, már meg ne haragudj, de ahh. Felidegesített, van bőr a pofáján rendesen. Amúgy minden remek volt, főleg a vége, érdekelne, hogy mit kívánt. Nem árulod el csak nekem? :D
Puszi, Pippa
Drága Pippa!
TörlésÖrülök, hogy tetszett. Nos igen, lassan felgördül a függöny a rejtett múltról, de azért még van itt sok titok ezen kívül is és vannak olyan szálak, melyek még nem, vagy csak alig láthatóan kezdtek el kibontakozni.
Hát igen, Romeo az, de hogy megvédjem egy kicsit neki is megvolt az oka arra, amit tett, csak ezt egyelőre én (és Ruta--> ne kövezzétek) tudom és egyelőre titok is marad.
Hááááááát majd meglátom ^^
Köszönöm a kommented.
Ölel;
Lucy
Drága Lucy!
VálaszTörlésImádtam, úgy, ahogy volt. Tökéletes lett, és nagyon örülök, hogy Chris végre lassan felfedi a féltve őrzött titkát. Alexej hatalmas egy karakter lett, azt már most le kell szögeznem ("toljam oda hozzá a seggem"). Szerintem pontosan eltaláltad a te általad megálmodott karakter és az őt alakító korcsolyázó között az egyensúlyt.
Hullócsillag... Hát, én majdnem beszartam a röhögéstől először. A magyarázat után már nem volt annyira vicces, de akkor úgy hirtelen hatalmas volt.
Már nagyon várom a következő részt, és azt is, hogy az a monoklis köcsögtöcskölő pöcs Romeo - akit szívem szerint kiherélnék, néha Chris-szel együtt - dolga kiderüljön. :)
Ölel,
Leah
Drága Leah!
TörlésÖrülök, hogy így gondolod, mert igazából kicsit féltem, hogy hogyan fogtok reagálni erre a fejezete. Nagy örömmel hallom, hogy Alexej szimpatikus, mert sokáig kellett gondolkoznom azon, hogy rájöjjek milyen személyiséget is szeretnék neki. Valahogy nem akartam annyira eltávolodni a korcsolyázótól, de egy másik személyt is szerettem volna.
Hidd el, el hiszem még én is mosolyogtam rajta, holott tudtam, hogy azért nem egy vicces dolog. Oké, nagyjából fél napomba telt, mire röhögés nélkül sikerült elolvasnom a soraidat. Hát igen, Romeo egy paraszt, de meg van rá az oka (vagyis ő szentül ezt hiszi), de azért nem akarom védeni, mert nem éppen van rá szüksége.
Ígérem sietek a következő résszel.
Köszönöm a kommented.
Ölel,
Lucy