Tizenkettedik fejezet ~ Kicsit keserédes

Sziasztok!

~ Először is köszönöm a két kommentet és 11 pipát - Piparekord *-* - amit az előző fejezethez kaptam, mind nagyon jól esett.

~ Ehhez a fejezethez annyit mondanék, hogy egy holt pont volt, amit át kellett lépnem. Hogy miért? Mert annak idején a legelső blogom 11 fejezetet élt meg, a 12-t mér nem volt erőm megírni, de ez most sikerült, bár nem vagyok vele megelégedve, nem tudom hogyan írhatnám meg másképpen. Igazából egy szép jelenet van benne a közepe felé, ha másért nem, akkor azért megéri elolvasni

~ Magamról ugyan soha nem szoktam írni, de most muszáj megosztanom veletek azt a hírt, miszerint felvettek az ELTE - BTK informatikus-könyvtáros szakára államira, ami nagyon jó.

~ Na, nem is húzom tovább az időt jó olvasást, remélem azért tetszeni fog valamennyire ^^

ui: Szpasziva = Köszönöm 

Kűr videó

Egy kávéval a kezemben ülök a várakozóhelységben, vagyis inkább az edzőteremben, miközben az itt elhelyezett képernyőn nézem, ahogy Charlotte és Mihael próbálják a legjobbat kihozni magukból. Ezt azért így mondom, mert ez nem nagyon akar nekik sikerülni. A kűrjük során eddig egy emelés az, ami kifejezetten szépen sikerült, a többivel csak szenvednek.

- Hát eddig nem brillíroznak - szólal meg mögöttem Chris, mire összerezzenek. - Ahogy reggel a lány szavait hallgattam azt ecsetelte az edzőjének, hogy fel szeretne állni a dobogóra, mert megteheti. Ha engem kérdezel, ez a zene összeállítás nem a legjobb. Valamint a teljesítmény - itt tart egy kis hatásszünetet -, hát sajnálom szegény srácot, mert látszik rajta, hogy meggebed, annyira igyekszik, de a párja mindent elront azzal, hogy folyton magára akarja vonni a figyelmet. Az ilyen vagy menjen egyéni versenyzőnek, vagy tanulja meg mi az a „csapat”.

- Nem tudott ugrani - reagálok Chris szavaira, miközben a tekintetem nem veszem le a képernyőről -, pedig próbálta, nekem elhiheted. Tizenhárom éves volt, mikor szakágat váltott, annak hatására, hogy nem jutott ki a junior világbajnokságra, mert csak negyedik lett a nemzeti bajnokságon. Szerencsétlen Mihaelnek, pedig pont akkor vonult vissza az előző párja, mondván, hogy a sport helyett inkább a tanulásra koncentrál.

- Milyen sok mindent tudsz róluk - jegyzi meg, mire megvonom a vállam.

- Az osztálytársaim voltak, Mihael az egyik legjobb barátom. Egyébként ennyit te is tudhatnál, mert évekig ott edzettek melletted és Carolina mellett a pályán.

- Érdekes, én sosem láttam őket, vagyis inkább nem emlékszem rá - mondja, mire kis szarkasztikusan felnevetek.

- Hidd el, láttad te, csak nem nézted meg őket alaposabban, de ők néztek téged - vicces, hogy ez a többes szám, mert kivételesen még csak nem is költői. - Nem tudod hány ódát hallgattam meg rólad, a szünetekben, vagy ezret - rázom meg a fejem, miközben várom, hogy a honfitársaink pontjai megjelenjenek a képernyőn.

- Szóval híresség voltam - tűnődik a mögöttem álló, miközben a televízióban felhangzik a taps. - Hát, nem valami világbajnok pontszám. Örülhetnek, hogy csak egy pontot vontak el tőlük, nem többet - jegyzi meg, de nem válaszolok, gondolom nem is vár semmi ilyesmit. Mindenesetre igaza van, 88, 98 pontot kaptak, ami nem rossz, ha az eddigi teljesítményüket nézzük, persze benne van az az egy pont levonás, de akkor is. Nekik ez egy szép eredmény.

- Nem izgulsz? - hallom meg megint Christian hangját, mire immáron érdeklődő arccal fordulok felé, mert hirtelen elképzelésem sincs, hogy pontosan miről is beszél- Tegnap - kezdi magyarázni, mintha hülye lennék - ilyenkor le sem lehetett lőni, úgy járkáltál fel-alá, mint valami futóegér, most pedig nyugodtan ülsz és nézed a többieket. Esetleg szedsz valamit? - vonja fel a szemöldökét, miközben igazít egyet a rajta lévő fehér ingen. Hogy egy kicsit az ingnél maradjak; utálom ezt mondani, de jól áll rajta, olyan egyszerű azzal a fekete nadrággal, amit kapott hozzá, mégis pont jó. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha az egész férfit nézzük, akkor minden bizonnyal több nő fog beájulni a képernyő elé, mint eddig bármikor. Azt hiszem, hogy ha nem ismerném a párom „remek” modorát és ijesztő hangulatváltozásait, akkor én is köztük lennék, sőt, én már most elájulnék, azonban a fentebb felsoroltak ismeretében csak pofátlanul megbámulom. Én is nőből vagyok!

- Mi van, csak nem bejövök neked? - kérdezi egy pimasz mosoly kíséretében, mire összefonom a karomat, de csak vigyázva, nehogy kiömöljön a kezemben lévő kávés pohár.

- Álmodban talán, a valóságban biztosan nem, szóval vegyél vissza az egódból annyira, amennyire csak tudsz. Egyébként ha érdekel, akkor csak Marie munkáját csodáltam, mert nagyon jól eltalált mindent, ha engem kérdezel.

- Persze. Mindazonáltal nem válaszoltál a kérdésemre, szóval szedsz valami tudatmódosító szert?

- Te nem vagy normális, én azt hittem, csak poénból kérdezted, de ha olyan nagyon érdekel a válaszom, akkor nem; nem szedek az égvilágon semmit, csak literszámra iszom a kávét, mivel fáradt vagyok. Nem tudom, hogy rémlik-e, de körülbelül hajnali hatig ültünk az erkélyen, azzal töltve az időt, hogy próbáltam visszaszerezni tőled Dantét.

- Senki sem kötelezett arra, hogy ott maradj.

- Ez igaz de…

- Aha, szóval itt vagytok - jelenik meg apa feje az ajtóban -, már a fél stadiont felforgattam értetek, ugyanis most a németek mennek - int a hátam mögé, mire erősen kell moderálnom, magam, hogy ne mondjak olyasmit, amit egyszer talán megbánnék, így csak bólintok. - Utánuk ti jöttök - jelenti be, mire mind a ketten meglepve nézünk rá, mert eddig úgy volt, hogy ma is mi leszünk az utolsók. - Liona nem mondott semmit?

- Nem, reggel miután lehordott minket, hogy úgy nézünk ki, mint az idézem „vízi hullák” eltáncoltatta velünk párszor a koreográfiát, majd elküldött pihenni - tárom szét a karom.

- Hát, a második helyen álló oroszok cserét kértek, és valami nagyon jó indokuk lehetett, mert helybenhagyták a dolgot, így ti futtok az ő helyükön, szóval gyertek - int, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Egészen eddig úgy ültem itt, mintha még lenne körülbelül húsz percem a jégre lépésig, erre közlik velem, hogy alig van kettő, maximum három. Hát, komolyan mondom remek. Bár, ahogy Chrisre nézek, sóhajtva állapítom meg, hogy ez a tény, csak engem kavar fel és lep meg ennyire. Ahogy ott gyalogolunk a versenyzők, edzők és szervezők között kezd hatalmába keríteni az a kellemetlen érzés, amit minden fellépés előtt érzek, azonban mielőtt hagynám eluralkodni magamon a dolgot, veszek egy mély levegőt és arra gondolok, amit a bemelegítésem láttam. Nem szabad, hogy befolyásolni tudjanak, tegnap Aliona megmondta, hogy ez a céljuk és tökéletesen igaza volt. Romeo és Irina ott ülnek a legelső sorban, egy hatalmas orosz zászlóval - ami Irina esetében még érthető is, de a bátyáméban -, és egyfolytában azt lengetik. Eddig ugyan a jelen versenyen részvevő leggyengébb párjuk ment csak le, de Romeo gyakorlatilag állva tapsolta meg őket. Az egészben pedig az a furcsa, hogy ez engem mérhetetlenül zavar, holott nem kellene, de mégis csak a testvéremről van szó.

- Ne gondolj rá! - mondja alig hallhatóan Chris, mire felvonom a szemöldököm. - Romeora, nem éri meg vele foglalkozni. Rajta kattogott az agyad nem?

- Igen, de ezt honnan tudod.

- Julia, ne haragudj, de az agyad szerkezete egy hörcsögével vetekszik összetettségében, szóval nem volt valami nehéz kitalálni.

- Nem érzed magad egy kicsit bunkónak?

- Én? Dehogy, csak őszintének.

- Hagyjuk - sóhajtok, miközben a jéghez érve pont meghalljuk a németek kűrzenéjének záróakkordjait. Ezt követően meghajolnak arra a kicsike tapsra, mellyel a közönség megjutalmazza őket, majd lesiklanak a jégről. Ez az a pillanat, mikor leveszem a pulcsimat és megszabadulok az élvédőimtől, majd Christ követve a palánk széléhez húzódom, hogy halljam az edzőink hozzánk intézett utolsó utasításait. Meglepő módon mind a ketten elég szűkszavúak, csak annyit mondanak, hogy tegyünk meg mindent a sikerért, próbáljunk meg szinkronban forogni, valamint adjunk bele apait-anyait és érezzük jól magunkat. Komolyan mondom; ha nem egy versenyen lennénk, akkor erre az utolsóra hangosan felhorkannék, de nem teszem, inkább csak bólintok. Jól érezni magunkat? Mikor is volt az, mikor én egy versenyen utoljára jól szórakoztam? Nem tudom, két-három éve, de az biztos, hogy az előző olimpia előtt. Talán az Európa bajnokságon, kettőezer-tízben, de az is lehet, hogy még korábban. Komolyan mondom; nem emlékszem, mivel ha a fellépéseimre gondolok, akkor mindig anya szúrós szeme ugrik be, mely úgy vizslat, mintha egy áruba bocsájtható tárgy lennék, nem pedig a lánya. A hibáktól való rettegésre is emlékszem, no meg a megkönnyebbülésre, mikor véget ér a zene és én nem rontottam semmit. Ezek mélyen élnek bennem, azonban a szórakozás? Az nem, mivel az én felfogásom szerint ez nem az él, hanem a hobbisportolók kiváltsága.

- Készen állsz? - fogja meg a kezem a párom, mire megszorítom azt, miközben igazítok egyet a csodálatos piros ruhám alján, mely rétegesen omlik alá.

- Igen - bólintok, hát akkor Show Time.

Mikor beállunk a kezdőpozícióba a tekintetem akaratlanul is Romeora vándorol. A bátyám arca nem árulkodik semmiről, vagy legalábbis semmi olyasmiről, ami meglepve. Gőgösen és kissé lekicsinylően szemléli a jeget, mintha nem érhetné semmi meglepetés, mintha minden kőbe lenne vésve.

A testem szinte ösztönszerűen mozdul, meg mikor felhangzanak a Carmen unásig hallhatott dallamai. Mondhatni gondolkodás nélkül csinálom a mozdulatukat, miközben a tekintetem igyekszem a bátyámon tartani, azonban ez felettébb nehéz. Az első emelésnek nevezhető figura közben hallom, hogy Chris suttog valamit a fülembe, azonban azt nem értem, pontosan mit is. Az ezután következő forgás kombináció első része jól sikerül, ahogy azt én belső szemmel meg tudom ítélni; együtt vagyunk, azonban az átvezetés után a második részben, a figyelmetlenségemnek köszönhetően eggyel többször fordulok meg a kelleténél. Mikor ennek vége a szemem találkozik a pároméval, aki alig láthatóan, a szerepéből nem kiesve, felvonja a szemöldökét.

- Vonatkoztass már el attól, hogy ott ül! Ugorj! - sziszegi, miközben már emel is a magasba, mikor azonban ismét földet, akarom mondani jeget ér a korcsolyám én szólítom meg őt.

- Nem értem, hogy miről beszélsz. Guggolj! - figyelmeztetem, majd rúgok egyet a levegőbe, ahogy azt a koreográfia előírja.

Igazából nagyon is jól tudom, hogy miről beszél. Görcsösen korcsolyázom és csinálok mindent a jégen, mivel él bennem a vágy, hogy bizonyítsak a bátyámnak, akit már régen elvesztettem a szemem elől. Talán kívülről és a mozdulataiból nem látszik a dolog, de a párom, aki emelget és „táncol” velem az érzi, hogy jobban feszülnek az izmaim a kelleténél, érzi, hogy egy-egy dologra jobban rágörcsölök, hogy sikerüljön, ezzel hátráltatva nem csak magamat, de őt is.

Mikor az egyik olyan elemhez érünk, melyből az elmúlt hónapok folyamán többször leestem igyekszem biztatóan nézni, majd úgy fellépni Chris lábára. Érdekes, hogy az edzéseken és a gyakorlásokon egy kicsit mindig remeg, most azonban olyan erősen szorítja bal lábam, ahogy csak tudja, egészen addig, míg a jobbat át nem vetem a feje mögött és meg nem találom az egyensúlyomat. Amint ez megvan óvatosan, mégis a lehetőségekhez mérten gyorsan elenged, kinyújtja oldalra mind a két karját, majd magában - velem együtt - elszámol háromig, mikor ez meg van, elengedem magam és a karjaiba esem, ekkor gyorsan átkarolom a nyakát.

- Ne feszítsd be ennyire az izmaidat - mondja és közvetlen megforgat a levegőben, majd elkap, mire én meg megpróbálom elkapni a jobb lábamat, hogy a fejemhez húzzam, azonban ez most igazán nehezen akar sikerülni, de megvan. Ahogy letesz, látom rajta a… a sok mindent, mire lesütöm a szemem. 

A kűr további része a „hagyjuk” kategóriát képezi, mert akárhányszor elmegyünk az orosz zászló előtt, mindig kipillantok és felzaklatom magam, ennek köszönhetően a kűr tele van apró pontatlanságokkal, többek között lengő kezekkel és nem elég, vagy éppen túl magasra emelt lábakkal. Komolyan, mikor vége, hálát tudnék adni bárkinek. Christian nem mond semmit, csak felsegít a jégről, a tekintetén viszont látom, hogy ez az ügy részéről nincs lerendezve.

Azt hiszem, hogy miközben meghajolunk, bemondják a nevünket, de ebben nem vagyok teljesen biztos, sőt, azt sem tudom, hogy van elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy felvegyek egy plüsst, miközben a párom előre sietve már az edzőinkkel beszél. Mikor odaérek, először apámat ölelem meg, aki megveregeti a vállam, majd sugárzó mosollyal tol el magától.

- Jók voltatok. Persze, voltak benne hibák, de jó volt.

- Hát a kezekkel valóban kezdeni kell valamit, de elment - „dicsér meg” Aliona is, miközben megölel. Igazából jó tudni, hogy mégsem volt annyira szörnyű, mint amilyennek én éreztem, mert az edzőink szavaiból erre engedek következtetni. Mindazonáltal Chris tekintete nem ígér semmi jót, így azonnal elkapom a szemem, mikor az találkozik az övével. Pechemre, vagy éppen szerencsémre pont a bátyámra nézek, aki teljesen összezavarodva ül a hatalmas orosz zászlója mögött. Ezt nem tudom mire vélni és nincs is időm ezen gondolkozni, mert egy segítő elkapja a karom és kedvesen, de kissé erélyesen közli, hogy ideje lenne csatlakoznom a társaimhoz, akik már az arra kijelölt helyen ülnek.

-… szóval 84 pont kell ahhoz, hogy az élre ugorjatok, vagyis biztosítsátok a harmadik helyet - ecseteli apám Chrisnek, miközben felém nyújtja az élvédőimet. Ó igaz is, elfelejtettem felvenni őket, így lehuppanok a párom mellé, aki még csak rám se hederít, lerakom magam mellé a felszedett kisállatot, majd felveszem az imént kapott tárgyakat.

- Tessék, igyál - nyújt felém az edzőpárosunk női tagja egy üveg vizet, melyet biccentve köszönök meg, igazából még kinyitni sincs időm az üveget, mikor megszólal a gépies hang, mely felszólítja a bírókat, hogy adjanak pontot, vagyis összesítsék azokat, na jó, szóval a hang, mely kéri a pontjainkat. Kétszer ismétli meg magát, mire megszólal a női verziója.

- Julia Fabbri és Christian Fontana 94,98 pontot kapott a kűrre, ez a rövid program pontszámaival együtt 161,32 pont, mellyel jelenleg az első helyen állnak - mondja, mire egy hatalmas kő esik le a szívemről. Lehet, hogy hibáztam, lehet, hogy túlgörcsöltem az egészet és pont azt csináltam, amit anyám elvárt tőlem, de a dobogóról mégsem sikerült leszorulnunk. A harmadik hely biztosan megvan. Na, ehhez mit szólsz Romeo Fabbri?

- Mi a frász volt ez oda kint? Mi a jó istent csináltál? - támad nekem egyből Chris, mikor becsukja az öltöző ajtaját.

- Továbbra sem tudom, hogy miről beszélsz - fordítok neki hátat, mintha ez valóban igaz lenne. - Inkább siess, mert nincsen sok időnk, mindössze annyi, hogy megmosakodjunk, esetleg rendbe szedjük magunkat a ceremónia előtt, bár a két orosz pár még csak most fut. Ez azt jelenti, hogy háromnegyedóra biztosan a rendelkezésünkre áll.

- Ne tereld a témát és ó, dehogyisnem tudod, nem vagy te annyira hülye - horkan fel a hátam mögött, mire megszorítom a kezemben lévő törölközőt. - De ide figyelj, és jól nyisd ki a füled, mert ezt többször nem mondom el; ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy velem ilyet csináltál a jégen. Most szerencséd volt, mert nem ment a teljesítményed, teljesítményünk rovására, de legközelebb nem biztos, hogy így lesz. Szóval tisztázd magadban a dolgokat, mert Párizsban a bátyádék is az indulók között vannak - mondja határozottan, de ami a legijesztőbb az egészben teljesen érzelemmentes hangon, majd hallom, ahogy megindulnak a léptei. Először azt hiszem, hogy csak valamit szeretne magához venni a táskájából, mely az enyémmel szemben van, azonban, mikor becsapja az ajtót tudatosul bennem, hogy itt hagyott. Az ijesztő hang után várok egy kicsit, hátha visszajön, azonban, mikor ez nem történik meg a kezemben szorongatott tárggyal megfordulok, majd a helységben lévő kis padra rogyom.

Igyekszem az időközben felgyorsult légzésem lassítani, nehogy elkezdjek bőgni, mint egy gyerek, mert már nem vagyok az, vagyis inkább igyekszem felnőni a dolgokhoz, de néha, mint most is, úgy érzem; nem megy. A francba is, tudom, hogy hibáztam, tisztában vagyok azzal is, hogy jogosan mérges rám, de akkor is, ha visszatekerhetném az időt, akkor sem csinálnám másképpen, mert nem tudnám, és mert egy részem úgy érzi megérte. Megérte minden pillanat, mivel láthattam Romeo arcát. Mégis, a másik részem úgy gondolja, Chrisnek mindenben igaza van és valóban át kéne gondolnom a dolgokat, mert ez így nem lesz jó, főleg akkor, ha igaz az, amit Christian mondott. Most csak itt volt, teljesen egyedül, anyám nélkül. Ezek szerint TEB-en ő is ott lesz, ami plusz nyomást fog jelenteni. Nem is akár mekkorát, tekintve, hogy tudom; anyám hogyan fog viselkedni, szinte mindent megpróbál majd kisajátítani a bátyáméknak, ami persze lehetetlen, de a viselkedése, és a sok veszekedés, amit generál biztos, hogy ki fog készíteni, de mondjuk nem csak engem, hanem mindenkit, akinek akár egy kevés köze is lesz a versenyhez.

- Bejöhetek? - hallok meg egy halk hangot, mire összerezzenek, majd felkapom a fejem. Legnagyobb meglepetésemre Alionával találom magam szembe.

- Persze - mosolyodom el, miközben megtörlöm a szememet és reménykedem abban, hogy nem kenem el teljesen a szememen lévő festéket.

- Valóban nem vagy túl jó állapotban - ül le mellém, mire összevonom a szemöldököm, jelezve, hogy nem értem miről beszél. - A bírók hülyék és laikusak, apád szentimentális és naiv, Christian pedig…, hát ő a fiam. Néha, na jó, szinte mindig kicsit nyers és durva, de az esetek többségében igaza van, mint most is - érteti meg velem, hogy tulajdonképpen mire is akar kilyukadni.

- Tudom, de - dőlök neki a csempének - annyira zavart, hogy ott ül. Tudom, hogy direkt csinálta, azt is tudom, hogy tegnap figyelmeztettél rá, de egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ez túl… túl… szóval…

- Értem, de Julia, sportoló vagy. Mindig is lesznek riválisaid és utálóid, ez ezzel jár együtt. Ha ez a bizonyos rivális pedig a családod egy része, akkor meg kell tanulnod őket kizárni. Gondolj arra, mi lesz akkor, ha egyszer Skate Canadára mentek; a nézőtér kilencvenkilenc százaléka azért fog szurkolni, hogy eless, mert a bátyádat támogatják. Neked nem adatik meg az a lehetőség, hogy Grand Prix versenyen hazai közönség előtt szerepelj, sőt, világversenyen se nagyon, de azt jól jegyezd meg; akár hol vagy, mindig, ismétlem mindig lesz ember, aki téged fog szeretni és miattad megy ki. Lehet, hogy te nem látod, mert ellepi a tömeg, de ott lesz. Ha mást nem, akkor legalább őt tiszteld meg azzal, hogy a maximumot nyújtod. Ez a baja a mai sportolóknak - rázza meg a fejét. - Mi régen megtiszteltük a közönséget, mert örültünk annak, hogy érdekli a munkánk, ma azonban a sportoló érzi úgy, hogy a közönség tiszteli meg őt.  Érted miről beszélek, ugye? - kérdi, miközben barna íriszeivel, melyeket Chris határozottan tőle örökölt, mélyen az én szemembe néz.

Mérlegelem a dolgokat és az elhangzott szavakat, mielőtt felelnék. Furcsa ez a beszélgetés, ha egyáltalán nevezhetem annak. A kapcsolatom mindig is jó volt ez edzőmmel, de ilyen bensőséges pillanatunk talán még sosem volt. Azt hiszem, hogy végig fent tartottunk egy vonalat, vagy egy határt, amit egészen idáig nem léptünk át, Hogy miért, azt nem tudom, talán így volt a legkényelmesebb mind a kettőnknek, vagy csak nekem, de van egy olyan érzésem, hogy már nem is fontos.

- Azt hiszem igen - suttogom végül. - Csak tudod olyan néha olyan nehéz.

- Persze hogy tudom - paskolja meg kedvesen a combom. - Hidd el, nekem az egyik legrosszabb rivális jutott ki, aki embernek csak kijuthatott - nevet keserűen.

- Ki?

- Majdhogynem ugyan az, aki neked.

- Romeo? - kérdezem reflexből, azonban mikor meglátom a lesajnáló tekintetét két dologra jövök rá. Az egyik az, hogy előbb gondolkodnom kéne mielőtt beszélek, elvégre Romeo Chrissel egyidős, még szép, hogy nem lehetett ott körülbelül harminc éve. A másik pedig az, hogy a szemén kívül mit örökölt még a párom Alionától. Ezt a tekintet. - Oké, oké - emelem fel végül a karom. - Passzolom.

- Anyádat - mondja nemes egyszerűséggel, mire képzeletben homlokon vágom magam, elvégre sejthettem, sőt, tudhattam volna. Ha anya az én időmben így kikezdi idegileg a bátyám riválisait, akkor vajon mit csinálhatott azzal, aki kifejezetten Őt hátráltatta? Komolyan mondom; nem akarom tudni. Camilla Testossini szinte, mit szinte, inkább soha, szóval soha sem úgy játszik, ahogy az ember várná. A nő, aki a világra hozott egyenlő egy időzített bombával, aki akkor robban, mikor az ember a legkevésbé várná.

- Sajnálom, őszintén - nézek végül az edzőmre. A szavaim nem tudom, hogy minek szánom. Talán egyszerre több mindennek, többek között egy bocsánatkérésnek, ami bár megkésett és nem is attól jön, akitől várná, de jobb, mint a semmi.

Elképzelésem sincs arról, hogy mi játszódhat le a mellettem ülőben, mert teljesen váratlanul megölel. Ez eleinte meglep, ugyanis velünk nem történt ilyen, azt hiszem tizenhárom éves korom óta, mikor is nem jutottam be a világbajnokságon azok közé, akik lefuthatják a kűrjüket. Amint túl vagyok a döbbeneten, én is köré fonom a karjaimat, csak mert jólesik. Nem tudom, hogy meddig ülhetünk így a padon, de mikor elenged, és szépen lassan visszaül függőleges helyzetbe ez orosz szót suttog, melyet még én is megértek. „Szpasziva”.

Izgatottan állok Chris mellett, várva, hogy beengedjenek minket a terembe, ahol tegnap is tartották a sajtótájékoztatót.  Miközben a falnak dőlve unatkozom, egyszer-egyszer megérintem a nyakamban lévő érmet, mert nem tudom elhinni, hogy ez tényleg igaz, valóban a dobogón végeztünk, sőt. Mint utóbb kiderült Svetlana és a testvére rontottak a kűrben - többet, mint mi -, így ők összesítettben csak a harmadik helyezettek lettek. Tudom, gonosz dolog örülni más sikertelenségének, de egyszerűen nem bírok magammal, mert ez számomra hihetetlen. Én utoljára ilyen jó helyen, egy junior grand prix versenyen álltam, ami nem tegnap volt.

- Megnézi valamelyikőtök a nők versenyét? - kezdeményez beszélgetést apa, mire bólintok.

- Igen, jobb dolgom már úgy se lesz és meg mondom őszintén; kíváncsi vagyok a felhozatalra. Azt rebesgetik, hogy két nagyon tehetséges, éppen hogy szenior szintre lépett lány is van az indulók között. A nevüket sajnos elfelejtettem megnézni, de szerintem oroszok.

- Értem, és te? - fordul Chris felé.

- Talán elmegyek - vonja meg a vállát. - Alex mindenképpen el akar rángatni pontosan Julia indoka miatt. Bár, hogy őszinte legyek nem tudom, hogy az a barom mit akar kezdeni azokkal a fiatal lányokkal.

- Biztos csak szereti az izgalmas versenyeket - mondja Aliona, aki már egy ideje mást sem csinál, csak a telefonját bújja, mondván, hogy halaszthatatlan megbeszélni valói vannak. - Ha most megbocsájtotok, nekem el kell mennem. Már így is elkések. Legyetek ügyesek, tudjátok mit kell mondanotok, majd találkozunk  este, mikor megbeszéljük, hogy melyik gálaprodukciót adjátok elő.

- Ezen nincs mit megbeszélni - horkan fel a mellettem álló, mire elmosolyodom. - Nem vagyok hajlandó arra a nyálas szarra előadni azt a valamit. Persze egy remekül megkoreografált tánc, de nem, nem és nem. Nekem is vannak elveim, amikhez tartom magam.

- Igen, és mind tudjuk, hogy milyenek ezek az elvek - jegyzem meg rosszmájúan, mire felvonja a szemöldökét.

- Most pontosan mire is gondolsz?

- Inkább hagyjuk - leintek -, ezt neked kell tudnod, nem nekem - nézek rá jelentőségteljesen, utalva többek között arra, amivel akkor találtam magam szembe, mikor jó pár hónapja a lakásán jártam.

- Nem, fejtsd csak ki, mi is jár a fejedben.

Hát a kurvád - már elnézést a kifejezésért -, aki szerintem csak egy a sok közül, vágnám hozzá szívem szerint, de nem teszem, mert úgy gondolom nagyon is jól tudja, hogy mire akarok utalni, csak húzza. Vagyis inkább próbálja húzni az agyamat, de nem hagyom. Válasz helyett csak megvonom a vállam, majd a sajtós terem ajtaja felé fordítom a fejem, ahonnan morajlás hallatszik ki.  Ezt jó jelnek veszem és igazam is van, mivel nem váratnak minket tovább. Megjelenik a tegnapi amerikai nő, aki ismételten sorba állít minket azzal a különbséggel, hogy Svetlanáék mennek legelöl mi pedig leghátul. Mikor belépünk a terembe, gyorsan futtatom rajta végig a tekintetem, majd minden meglepődés nélkül állapítom meg, hogy pontosan ugyan azok a személyek ülnek velünk szemben, mint tegnap. Az egészben az a legfurcsább, hogy egy-két emberen hajszálpontosan ugyan az - vagy ugyan olyan? - öltözet van, mint egy nappal korábban. Erre felvonom a szemöldököm, mert bár rajtam is ugyanaz a melegítő nadrág és felső van, azonban nekem ezt kötelező viselnem, mivel ezek a darabok jelzik azt, hogy melyik országból is jöttünk, de nekik. Ők azt vesznek fel, amit akarnak egészen addig a percig, míg elég hivatalosak egy ilyen rendezvényhez.

Amint helyet foglalok, mosolygok egy kicsit, az elsősorban térdelő fényképészeknek, majd a hozzám legközelebb lévő kóla után nyúlok, hogy végre igyak egy kicsit. Tudom, hogy ez nem a legegészségesebb üdítő a földön, de hivatásos koffeinfüggőként remélem, hogy senki sem várt tőlem mást.

A sajtósok ma sem kedvesebbek, mint tegnap, de most Chris van olyan „drága”, hogy válaszol a nekünk feltett kérdésekre. Ennek köszönhetően én alig szólalok meg, csak öntöm magamba azt a mérhetetlen mennyiségű egészségtelen koffeines löttyöt, amit a drága amerikaiak elénk tettek. A mellettem ülőtől kapok pár olyan pillantást, mint mikor az anya azért néz a gyerekére, hogy hagyjon már abba valamit, de nem különösebben foglalkozom vele.

- Végre - nyújtózóm egy nagyot, mikor kilépünk a faajtón - már azt hittem, hogy itt töltjük az egész délutánt - sóhajtom.

- Annyira rossz volt? - kérdi apa, aki éppen akkor csatlakozik hozzánk.

- Hát…

- Neki minden bizonnyal - vág a szavamba Chris -, nem csinált mást ez elmúlt másfél órában, csak ivott. A végén már nem értettem, hogy hová fér bele egy újabb üveg - rázza a fejét. - Egyébként nem érezted te ezt kissé kellemetlennek?

- Nem, azért rakták ki őket, hogy elfogyjanak, egyébként is, sokkal minőségibb volt, mint az, amit otthon gyártanak.

- Hihetetlen vagy, és nem jó értelemben.

- Azt hiszem, hogy ez tőled bóknak számít, így köszönöm - villantok rá egy kedves mosolyt, majd apára függesztem a tekintetem, aki felvont szemöldökkel figyel minket - Te jössz a nők versenyére?

- Nem, azt hiszem, hogy nekem mára ennyi izgalom elég volt, majd megnézem az interneten az eredményeket. Neked, vagyis nektek jó szórakozást hozzá és adjátok át a kislánynak üdvözletem - köszön el, majd ad egy gyors puszit az arcomra és már ott sincs. Én csak erőtlenül intek neki és próbálom értelmezni az utolsó mondatának második felét, azonban ez sehogy sem megy. Milyen kislánynak és milyen üdvözletét?

Látszólag a mellettem álló sem nagyon tudja, hogy miről van szó, mivel felvont szemöldökkel pillant hol rám, hol a távozóra. Én csak megrázom a fejem, majd megvonom a vállam, jelezve, hogy nem vagyok sokkal okosabb, mint ő. Erre legyint egyet és előveszi a telefonját, mely egészen idáig a zsebében pihent. Megnyom rajta pár gombot, elhúzza felette párszor az ujját, majd sóhajt egy nagyot.

- Várj meg itt, az ajtó előtt, én megyek és összeszedem azt a barmot - mondja, majd már ott sincs.

Na álljon meg a menet! Ki mondta azt neki, hogy mi együtt megyünk? Oké, ez egy dolog, hogy apa úgy értelmezte és az megint egy más, hogy én mit gondolok. Egyébként hé, az előbb, úgy másfél órája abban sem volt biztos, hogy meg akarja nézni, most meg utasítgat. Ki, vagy mi vagyok én kérem szépen?

Persze, azért egy helyben maradok, mert ahogy magamat ismerem, sikerülne teljesen eltévednem az épületben, mindazonáltal Alexszel biztosan vicces lesz végignézni a rövid programokat, mert annak a fazonnak mindig van valami mondanivalója. Egy biztos, nála őrültebb férfivel még sosem találkoztam, komolyan nem értem, hogy Natalja, az a csöndes, visszafogott nő hogyan tudja elviselni. Az eddigi egyetlen találkozás alapján annyira különbözőek, mint tűz és víz, bár ez ellentétek vonzzák egymást. Ha nagyon hasonlítgatnom kéne, akkor ezt mondanám, hogy Nati Chrisre hasonlít, Alexej meg rám. Hogy ebből mi következik, azt már - legnagyobb szerencsémre - nincs időm végiggondolni, mert valaki oldalról belém jön.

Ez az orv támadás annyira váratlanul ér, hogy az egyensúlyomat sem tudom megtartani, így az ismeretlennel együtt elvágódom a hideg földön. Az esés következtében megütöm könyököm és a combom, de nem annyira vészes a dolog, a jég nagyobbat üt, mikor ez ember ötvenegyére esik ugyan arra a végtagjára. Ahogy a mellettem fekvőre, akarom mondani most már térdelőre pillantok még nem tudom, hogy kivel állok szembe, ugyanis összekócolódott barna, lassan már fekete haja eltakarja az arcát. Az alakjából és az öltözetéből két dologra tudok következtetni; orosz és lány.

- Minden rendben? - kérdezem, miközben feltornázom magam térdelő helyzetbe. A hangomra összerezzen a lány, majd gyorsan hátralendíti a haját és meglepve néz rám. Ekkor ismerem fel benne Svetlana Davidovát, a harmadik helyezett jégtáncost.

- Bocsánat - vonja össze kicsit értetlenkedve a szemöldökét -, de ebből semmit sem értettem, tudod, nem beszélek olaszul. Mindenesetre sajnálom, hogy neked mentem, nem volt szándékos, egyszerűen csak nem láttalak - mondja, majd kikerekedik a szeme, mintha valami rossz történne. - Persze ezt nem úgy értem, hogy láthatatlan lennél, vagy ilyesmi, csak futottam és úgy elmosódnak a dolgok, mondjuk annyira azért nem… na jó - sóhajt egy nagyot -, ebből jól már nem jövök ki.

- Oké - váltok át angolra - semmi baj. Csak ennyit kérdeztem, hogy minden rendben van-e.

- Értem, igen köszönöm, minden rendben. Kicsit megütöttem a térdemet, de volt már rosszabb is - legyint immáron mosolyogva. - Egyébként mire vártál itt? - kérdi, miközben feláll, majd kezet nyújt nekem, hogy engem is felhúzzon a földről. Először nem akarom elfogadni, aztán rájövök, hogy ezzel hatalmas bunkóságot csinálnék így megfogom a felém nyújtott végtagot.

- Köszönöm - porolom le a térdem, mikor álló helyzetbe kerülök. -  Egyébként Christianra és a barátjára várok, mert nagyon úgy fest, hogy hármasban fogjuk nézni a nők versenyének első felvonását, ha érted mire gondolok.

- Persze, hogy értem. Én is el akartam menni, de Sergei nem akart, így lemondtam róla, pedig mindig is szerettem nézni a lányokat. Nem hiszem hogy tudod, de eredetileg egyéni versenyzőnek készültem, a testvérem pedig hoki játékosnak, csak ő lényegtelen egyéni okok miatt abbahagyta a maga sportját, de a jégen akart maradni, így a jégtáncra adta a fejét. Akkor volt olyan kilenc, talán tíz éves, nem emlékszem. Mindenesetre megkérdezte, hogy nem lenne-e inkább kedvem vele korcsolyázni. Gondolhatod, egyből igent mondtam, mondjuk az is közrejátszott, hogy az a fránya szimpla axel sehogy sem akart menni.

 - Aha - mondom nagyon értelmesen, miközben próbálom feldolgozni a hallottakat. Komolyan, hol voltam én kíváncsi ennyi információra?  Persze, még fiatal a lány, tavaly volt az első szezonjuk a szenior mezőnyben, de ez még nem indok arra, hogy annyit beszéljen, mint egy piaci kofa. Mindenesetre, ahogy így elnézem a mosolygó, kissé gyermeki arcát megesik rajta a szívem, és bár tudom, hogy bánni fogom a kérdést, azért felteszem.

- Esetleg lenne kedved eljönni velünk?

Csak hogy tisztázzuk, sokféle reakcióra számítottam, de arra nem, hogy sikítva a nyakamba ugrik, miközben oroszul azt hajtogatja, hogy „Igen, köszönöm”. Próbálom nyugtatni, de ez csak nehezen megy. A szeme mindenesetre akkor is csillog a boldogságtól, mikor végre, nagyon nehezen lehámozom magamról.

- Meg jöttünk - sétál bele a látóterembe Chris és a vele lévő orosz, aki mosolyogva üdvözli az immáron mellettem álló lányt, no meg szerény személyemet. - Ez ki, vagy nem, jobb kérdésem van, mit akar? - vált egyből olaszra.

- Hát, az úgy volt, hogy találkoztunk és beszélgettünk és ő is velünk jön.

- Julia, egyszer az életben miért nem tudod azt csinálni, amit kérek?

- De én azt csináltam - mondom teljesen ártatlan hangon - itt vártalak.

- Oké - sóhajt egyet, mintha nyugtatnia kéne magát -, de arról nem volt szó, hogy összeszedsz egy jöttment idiótát.

- Nem is idióta, csak kicsit sokat beszél - veszem védelmembe Svetlanát, akit nem tudom, hogy a párom mennyire és honnan ismer, de jelen pillanatban nem is érdekel.

- Végül is egy idiótával több, vagy kevesebb - vonja meg a vállát -, teljesen mindegy.

- Te leidiótáztál? - kapcsolódik be a beszélgetésbe Alex angolul, mire meglepve nézek rá.

- Ugyan Tündérke - legyint - mindig olaszul szid, így egy idő után akaratlanul is megtanul pár dolgot az ember.

- Igen, mert az vagy - feleli határozottan Chris, majd közli, hogy induljunk, ha nem akarjuk lekésni az első versenyzőket. Sajnos mind a hárman kénytelenek vagyunk igazat adni neki, így elindulunk a párom után, aki határozott léptekkel halad elől.

Mikor megérkezünk a helyünkre mind a négyen sóhajtva vesszük tudomásul, hogy a bemelegítésről lekéstünk a hat induló lányból, már csak ketten gyakorlatoznak a jégen. Az egyikük a világbajnok japán versenyző Hikari Myazava, aki a jelenlegi mezőny egyik legtehetségesebbje. Ha olyan napja van, akkor egy programon belül képes megugrani egy tripla axelt és egy quatre ritbergert. Mondjuk ilyet eddig csak egyszer csinált, a tavaly a Négy kontinens bajnokságon, ahol világcsúccsal nyert. Személyiségét tekintve olyan semmilyen szegény. Az ember jól elbeszélget vele, ha arról van szó, de mindig csak a felszínen, ha értitek, hogy mire szeretnék kilyukadni.

A másik versenyző egy fiatal lány, ha engem kérdeztek egyike az új szenioroknak. Ránézésre elég alacsony, de szimpatikusnak tűnik, olyan mosolygós arca van, melyet mélybarna haj keretez. A mozgása szép, bár az éppen gyakorolt lépéssora számomra kicsit unalmas, mondjuk nem tartom kizártnak, hogy ez zenével jobb lesz.

- Nem biztosan nem - üti meg a fülem Chris hangja, mire a felé fordulok. - Csak hasonlít rá, maximum - mondja Alexnek.

- Miről van szó, ha szabad megkérdeznem?

- Alex azt állítja, hogy látta Miát a palánk túloldalán készülődni, de én ezt kétlem. Szólt volna, ha indulna. Egyébként te tudsz róla valamit?

- Nem az én testvérem - felelem reflexből, de azért válaszolok a kérdésére. - Tegnap kaptam tőle egy üzenetet, mi szerint sok szerencsét kívánt. Régebben pedig, meg ne kérdezd mikor, azt mondta, hogy találkozunk ezen a versenyen  - vonom meg a vállam. - Egyébként én sem hiszem, hogy elindulhatna, ő még fiatal ahhoz, még csak tizenhárom, akarom mondani tizennégy, június harmincadika óta.

Látom, hogy Chris válaszolni akar nekem, azonban nem marad rá ideje, mivel felkonferálják az első versenyzőt, egy bizonyos Katherine Browmant Kanadából. Legnagyobb meglepetésemre az előbbi kislányt látom kisiklani a jégre egy hatalmas mosoly kíséretében. Ránézésre nem izgul, azonban mikor felhangzanak a zene első akkordjai, megremeg egy picit a magasba tartott keze. Ez az apró momentum elég ahhoz, hogy tudjam; nem annyira nyugodt, mint amilyennek próbálja magát mutatni. A lány, vagyis Katherine javára kell írni, hogy gyönyörűek a forgásai, nem vándorol bennük és kitartja a kellő ideig. A lépéssora zenére sem a legjobb, de így már elmegy az ugrásai azonban, hát... erősen remélem, hogy csak túlizgulja a dolgot, mivel az axelt sikerül leszimpláznia, ami mondjuk még mindig jobb, mintha elesik, a kombinációnál pedig az első duplájából kifordul a második triplánál pedig megbotlik és a jégen végzi. Mikor véget ér a programja próbálja magát tartani, azonban nem megy neki. A meghajlásoknál még mosolyog, azonban mire kiér az edzőihez, zokogva veti magát a nyakukba.

- Szegény lány, pedig szépen csinálta - sóhajt a jobb oldalamon Svetlana. - A mozgása lassú volt és kifinomult, a forgásai gyorsak és nem vándorolt. Kis híján megvan az álló spárgája, csak azok az ugrások - csóválja a fejét.

- Hát igen, az izgalom sok mindent képes elrontani - mondom, bár itt most nem csak Katherine-re gondolok, hanem magamra és a kis produkciómra is. Furcsa, körülbelül három óra környékén járhat az idő, de ma már voltam boldog, szomorú, meglepett és még sok más. Komolyan olyan, ez a nap, mint az édes-savanyú szósz, kicsit keserédes, de azt hiszem, már mindent megéltem a nap folyamán, amit lehetett, így nem érhet meglepetést. 

Igen, hiszem én ezt egészen addig a pillanatig, míg Lana - ezentúl így fogom hívni - meg nem jegyzi, hogy a következő kislány milyen aranyosan néz ki, erre természetesen odakapom a fejem. Először nem szúrom ki a kis korcsolyást, azonban a sárga ruhája és szőke haja nagy segítségemre van. Már a hátát látva is gyanú ébred bennem, azonban mikor felénk fordul, hát, akaratlanul is, de elhagyja a számat egy káromkodás. Bár jó hallani, hogy nem én vagyok az egyetlen, mivel Chris a baloldalamon hasonló dolgokat mond. Először kételkedem, lehet, hogy csak hasonlítanak, de nem. A hangosbemondó minden kételyemet elűzi.

- Hölgyeim és uraim, köszöntsék a jégen, Olaszország színeiben Mia Fontanát.