Tizennegyedik fejezet ~ Találkozások

Sziasztok!

~ El sem hiszem, hogy megint itt vagyunk, vagyis végre készen lettem a következő fejezettel, melyre szégyenszemre majdhogynem két teljes hónapot kellett várnotok. Már az előző posztban is mondtam, de most is mondom, hogy rettenetesen sajnálom, de így alakult. Ez a fejezet több szempontból is nehézséget okozott, nem tudom, hogy miért, de immáron kész vagyok vele.

~ Azt viszont, hogy kész vagyok az újdonsült bétámnak Leahnak köszönhetem, aki segített vinni a cselekményszálat, ellátott a tanácsival, és átnézte az esetlegesen előforduló elgépeléseket is. Tehát itt is mondom neki, hogy milyen hálás vagyok a segítségéért.

~ Valamint időközben 37 - *.* - olvasóm lett, ami számomra egy hihetetlen szám. Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, pipáltok, kommentetltek. Rettenetesen imádlak titeket.

~ Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást, remélem, hogy tetszeni fog. 

Sofi és Marina

Kissé lejjebb ereszkedem a milánói gyakorló jégpálya egyik kényelmesnek egyáltalán nem mondható székén, miközben az előttünk ugrándozó Miát figyelem, aki immáron ezredszerre adja elő ugyanazt a történetet, majdhogynem ugyanazokkal a szavakkal. Rendben, én elhiszem, hogy büszke magára, én is az voltam rá, mikor kicsit kevesebb, mint négy hete lefutotta azt a kűrt Seattle-ben, de így már kicsit sok. De nem csak nekem. Mióta hazajöttünk, szinte mindennap elkap hármunkat, vagyis Stefit, Mihael-t és engem. Őszintén megmondom, nem tudom, hogyan szedte össze ezt a kis csapatot, de az biztos, hogy hű emberekre talált körünkben, mivel immáron kicsit szenvedve és unatkozva, de továbbra is érdeklődést tettetve hallgatjuk a szőkeség történetét.

Mindenesetre, miközben Mius copfja lengedezik a szemem előtt, próbálom kitalálni, hogy a pálya másik végében ülő trió - vagyis apa, Aliona és Chris - mi a csudáról beszélgethetnek. Igazából lehet, hogy én vagyok a paranoiás, de az elmúlt hetekben van egy olyan rossz megérzésem, miszerint engem kihagynak valamiből. Valami fontosból. Persze, nem vagyok hülye, eddig is tudtam, hogy vannak titkaik, ez mindig is kiderült. Azonban több furcsaság is történt, mióta visszajöttünk Amerikából. Az első ez edzéseink teljes átütemezése volt, ami meglepett, ugyanis amióta korcsolyázom mindig minden ugyan úgy zajlott. Az akkor egyedül dolgozó edzőmet még anya hisztériás rohamai sem tudták rávenni arra, hogy változtasson az „ütemezésen”, erre most tessék. A harmadik és egyben legfurcsább pedig maga Mia, aki a nagyobb ünnepeket és a nyár első másfél hónapját leszámítva Moszkvában szokott edzeni, most mégis itt van, Sashával és a többi orosz kislánnyal együtt - akik megjegyzem, végre hoznak valami életet ebbe a stadionba.

- És az a tripla salchow akkora volt, mint egy… Hékás, figyeltek rám egyáltalán? - szakít ki a gondolataim mélyéről egy elégedetlen hang, mire felkapom a fejem.

- Persze - vágom rá.

- Igen - bólint egyet Stefi is, azonban a mellettem ülő fiú néma marad, mire először felvonom a szemöldököm, majd eszembe jut, hogy mit is ígértem neki. Így gyorsan rátaposok a lábára.

- Itt vagyok, igen, mi történt? - néz körbe meglepve.

- Rendben, akkor folytatom is. Szóval az az ugrás akkor volt, mint egy ház. Maga az olimpiai bajnok sem csinálhatta volna jobban, ha engem kérdeztek. Az axel pedig, éreztem én, hogy nagyon jól sikerült, azt hiszem, hogy a pörgetés is elég gyors volt, legalábbis a videón, amit megnéztem ez volt. És akkor…

- Mia, ostanovit' razgovor i idi syuda! - szakítja félbe Mius áradozását egy mély, kissé parancsoló hang, mire mind a négyen a jég felé kapjuk a fejünket, ahol nem más áll, mint Sasha, aki csípőre tett kezekkel, kisé mérgesen néz tanítványára, mire az bájosan elmosolyodik, válaszol a nőnek, természetesen oroszul, mint ahogy a felszólítás érkezett, majd ránk néz.

- Most mennem kell, majd még beszélünk - köszön el gyorsan, majd már ott sincs. Hát igen, az edző szava mindenekfelett.

- Nem értem - támaszkodik a térdére Mihael. - Aggyal fel nem foghatom, hogy miért hallgatom végig minden nap ugyanazt a történetet. Addig teljesen oké, hogy ti is ezt csináljátok, elvégre ti vagytok a Szöszke országos barátai, de én? Elképzelésem sincs, hogy hogyan kerültem ebbe bele.

- Én…

- Figyelj - karolja át a fiú vállát Stefi, miközben pont belém folytja a szót. - Igazából van választásod - mondja mézesmázos hangon, amiből már sejteni, lehet, hogy a dolognak nem lesz jó, vagyis inkább kellemes vége. - Nem kötelez senki, hogy szerény személyeink társaságát élvezd, van neked párod. A kedves, aranyos, tüneményes Charlotte, ott ni - mutat a barna kontyos lányra, aki tőlünk nem is olyan messze az anyukájával beszélget valamiről. - Biztos vagyok benne, hogy szívesen látnának, talán még az esküvőtökről is beszélnétek, elvégre Lotte anyja még mindig abban a hitben él, hogy egy szép napon elveszed a lányát, ha jól sejtem - vonja fel a szemöldökét, mire a fiú felnyög.

- Kegyetlen vagy Stefánia, remélem, tudod.

- Én? Kegyetlen? Dehogy, csak rettentően realista. Egyébként Julia - fordul felém - végül tényleg vonattal mentek Párizsba? A múltkor valami ilyesmit mondtál, vagyis csak utaltál rá, hogy utáltad az egész repülőzést.

- Igen, nyolckor indul a vonat, és ha minden jól megy, akkor hét óra alatt érünk Párizsba. Vagyis az azt jelenti, hogy…

- Hogy hajnali háromkor érkeztek meg - sóhajt egyet Mihael. - Tudom, hogy soha nem voltál egy matekos vagy, valószínűleg nem is leszel, de ezt egy általános iskolás is hamarabb kiszámolja, mint te.

- Ha Stefi kegyetlen, akkor te gonosz vagy - lököm oldalba a fiút.

- Most miért?  A fél világ tudja, hogy kettőt meg kettőt is alig tudsz összeadni, mind azon által, én sem gonosz vagyok, hanem őszinte.

- Na persze, annyira nem vagy gonosz, mint amennyire Smiagol kedves a Gyűrűk urában - vonom fel a szemöldököm, miközben ellököm magam a padtól, majd pár pillanatig egyensúlyozom az élvédőimmel fedett éleimen, nehogy visszaessek a padra. Amint biztosan állok a talajon a két ülő barátom felé fordulok, majd sóhajtok egy nagyot.

- Anyád hogy viseli, vagyis inkább te hogy viseled? Mármint érted, mire gondolok ugye? - néz rám nyomatékosan Stefi.

- Persze hogy értem. Hát az elmúlt hetekben eléggé idegesítő volt, ha éppen nem Moszkvában volt, ahová komolyan mondom, nem értem miért nem költözik ki, sokkal egyszerűbb lenne az élet mindenkinek, vagyis nem mindenkinek, de nekem biztosan. Mindegy - rázom meg a fejem. - Szóval, ha otthon voltunk mind a ketten, akkor azt hajtogatta, hogy Romeo meg Irina ezt ilyen, meg olyan jól csinálták. Meg a koreográfusok és a kanadai szövetség teljesen odavannak attól, hogy milyen ügyesek, jók, és a többi. Komolyan, ha lenne egy kis írói vénám, mára már ódát írhattam volna a bátyámról, a párjáról és a legújabb, legszuperebb programjukról.

- Hű - húzza el a száját Mihael. -  Nem lehet túl kellemes. De ugye megkérdezte, hogy ti hogy áltok? - vonja fel a szemöldökét.

- Hát persze - felelem iróniától csöpögő hangon. - Minden vágya az volt, hogy tudja, milyen újításon dolgozunk, mert annyira szurkol nekünk. Hahó, Angyalka - oké, tudom, hogy utálja, amikor így hívjuk, de ha hülyeséget kérdez, mire ne tegyem -, anyámnak az lenne az utolsó dolga ebben az életben, hogy felőlem érdeklődik, de ezt te is nagyon jól tudod.

- Igen - vonja meg a vállát. - De a dolgok akár változhatnak is.

- Akkor sem ennyire gyorsan - veregeti meg a fiú vállát Stefi. - Mind azon által azt hiszem, hogy Camilla már ötven fölött van, ebben a korban a felnőttek már csak elviselhetetlenebbek lesznek, de nem változnak jelentősen.

- Igazad van - fújja ki az eddig bent tartott levegőt, majd barna, kissé mélabús tekintete elidőzik a jégpályán. - Ő kicsoda? - kérdi teljesen váratlanul, pont abban a pillanatban, mikor a tekintetem találkozik Stefiével.

- Kicsoda? - szólalunk meg egyszerre a legjobb barátnőmmel, mire akaratlanul is, de elmosolyodom. Régebben, vagyis tavalyelőtt, még az iskolapadban rengeteg ilyesfajta megmozdulásunk volt. Azóta valahogy leszoktunk róla, vagy nem töltünk elég időt együtt, én nem tudom, de azt el kell ismernem, hogy bizonyos szempontból kifejezetten hiányoznak azok a régi szép idők.

- Az a szőke kislány - mutat egy majdhogynem fekete pontra a pálya tőlünk legtávolabb eső végében. - Egészen idáig még nem láttam, mármint nem csak itt a csarnokban nem, hanem sehol.

- Biztosan csak egy vidéki leányzó, aki egy-két napra felkerül a „nagyok” közé, ha értitek, hogy mire gondolok. Gazdag szülők, hisztis, tehetségtelen gyerek, aki azt hiszi; ő lesz a jövő olimpiai bajnoka - legyint hanyagul szőke barátnőm úgy, hogy meg sem nézi magának a gyereket.

Normális esetben egyet is értenék vele, ugyanis az elmúlt évek alatt nem egy olyan esetet láttunk, amit Stefánia az előbb felvázolt, de szerintem most téved. Ugyan még én sem láttam a lányt semmilyen össznépi eseményen, ahol a versenyzők és az utánpótlás találkozott, azonban így, elég távolról biztosnak tűnik a jégen, biztosabbnak, mint azok az apuci kislányai. Az ugrásai is viszonylag biztosnak tűnnek, bár a dupla axellel még adódnak problémái és szerintem a rittbergere is él hibás, de nem néz ki reménytelennek.

- Hahó - furakodik be a látóterembe egy kéz, mire ijedten kapom hátra a fejem, melynek köszönhetően akkorát koppan a mögöttünk lévő vasban, hogy szerintem az egész stadion hallja. - Hé, jól vagy, nagyon fáj? Én csak azt akartam, hogy figyelj rám, kinyírni nem akartalak. Bár ettől meghalni nem fogsz, csak hülyébb leszel. Ja, bocs. Az már nem lehetsz, tehát relatíve semmi bajod - élcelődik velem Stefi, ám a hangjában mégis felfedezek némi aggodalmat.

- Jól vagyok - dörzsölöm meg a fejem, miközben az immáron előttem álló szőke lányra mosolygok. - Azt hiszem, hogy nagyobb volt a hangja, mind a hatása - mosolyodom el és bár a hangomon remélhetőleg nem hallatszik, csak félig gondolom úgy, ahogy mondtam. Elég nagyot ütött a vas, és fáj a helye is, ám szerencsére nem szédülök, nem látok kettőt a tárgyakból, tehát nagyobb baj sincs.

- Rendben, ezt jó hallani - áll fel Mihael. - Viszont nekem lenne egy világmegváltó ötletem, mi…

- Úgy van Angyalka, váltsd meg az emberiséget - paskolja meg a fiú hátát Stefi, mire minden fájdalom ellenére elnevetem magam.

- Nagyon vicces Stefánia, mindjárt elnevetem magam… Ja nem, mégsem.

- Á, nincs humorérzéked - legyint az említett, mire látom Mihael arcán, hogy mondana, valamit, de inkább ökölbe szorítja a kezét és visszanyeli.

- Szóval mielőtt félbeszakítottak azt akartam kérdezni, hogy mi lenne, ha átmennénk a konditerembe? Ha jól tudom neked Julia - néz rám - még van egy kis időd az indulásig, és egy kis erősítés sosem árt. Te pedig Humor Herold - néz a szőke lányra, aki jelen pillanatban karba tett kézzel és felvont szemöldökkel méregeti őt.

- Azt hiszem, el kell, hogy szomorítsalak, annyira vagy vicces, mint Juliácska, vagyis semennyire.

- Hé - nézek rá szemrehányóan - ne velem példálózz!

- Már egy ideje azt mondogatod, hogy az edződ folton emiatt zaklat, így legalább letudhatnád - fejezi be a mondatot Mihael úgy, mintha a mi kis közjátékunk le sem zajlott volna. Stefivel néhány másodpercig némán mérlegeljük az elhangzottakat, majd szinte egyszerre bólintunk.

- Remek, akkor menjünk, mielőtt másik elfoglalják a működő gépeket - lelkesedik az ötletgazda, mire mosolyogva megrázom a fejem, melynek köszönhetően a pár perccel korábban beütött részbe belenyilall egy kis fájdalom. Amint ez elmúlik, fellököm magam székről, pillanatokig egy helyben állok, ám szédülés veszélye nem fenyeget, így nyugodtan indulok a többiek után, akik már jóval előttem járnak. Ám a pályát és a csarnok egyéb részeit elválasztó ajtó előtt nem tudom megállni, hogy hátra ne nézzek a jég legtávolabbi részére, ahol pont sikerül elkapnom, ahogy a fentebb emlegetett ismeretlen lány térdre esik egy ugrásból. Menni akarok, csak egy lépés lenne, és már kint se lennék, azonban a szőkeség felnéz, pont rám, pont a szemembe. Bár lehet, hogy csak képzelem, elvégre ekkora távolságból nem lehet az ember szemébe nézni. Vagy mégis?

- Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült erre rávenned - veszi el Chris a felé nyújtott sporttáskámat, miközben továbbra is magában morgolódik.

Ami azt illeti, egyet kell, hogy értsek vele. A mai napig sem értem, hogy mi vitte rá arra a cselekedetre, hogy sokadik zaklatás után igent mondjon nekem az ajánlatomra, miszerint Milánóból vonatozzon el velem Párizsba.

Ahogy elnézek a párom mellett, aki éppen a csomagjainkat helyezi be az autója hátsó részébe a tekintetem akaratlanul is, de elmélázik a kissé romos, rozoga és régi jégcsarnokunkon. Ha az ember nappal ránéz, elhúzza a száját és megállapítja, hogy ez az építmény szürkés színeivel és folytonosan omló vakolatával rontja Milánó varázslatos és régies látképét. Azonban most, fél hat környékén, ahogy a lemenő nap narancsos, rózsaszínes sugara rávetődnek a falakra, van benne valami varázslatos, valami megfoghatatlan, ami csak ilyenkor látszik. Azt hiszem, hogy mi korcsolyázók is ilyenek vagyunk.

Azok az emberek, akik kijárnak a versenyek, szurkolnak nekünk, esetleg a holt szezonban még azt is követik, hogy mi van velünk, valójában el sem tudják képzelni, hogy mit élünk át nap, mint nap a pályán. Fogalmuk sincs, hogy azért a pár pillanatnyi csillogásért, amit a versenyeken látnak, mi egészen gyerekkorunktól mennyit szenvedünk. A kezdet kezdetén, mikor egy gyerek a jégre lép, több sérülést szerez, mint a legtöbb sportoló egész pályafutása alatt. Elvégre, ha egy tornász elront egy szaltót, a matracra esik, ha egy kajak-kenus beleborul a vízbe, akkor kiúszik, megszárítkozik és folytatja, ha egy focista elesik, lekezelik a felületi sérülését, majd ismét a pályán. Azonban, ha az ember jégre lép újra kell tanulnia járni, állni, futni, mindent csinálni, elvégre a biztos talaj helyett immáron egy alig három centiméter széles élen kell állnia. Ha egy korcsolyázó elesik, senki sem kapja el, fel kell állnia és újra próbálkoznia, egészen addig, míg nem sikerül állva maradna. Nyújt, ha nyújtania kell, mert nem elég hajlékony egy elemhez, itt nincs olyan, hogy ez nem megy, mennie kell. Vagyis persze, van olyan, de az nem az a csapat, ahol én is játszom. A vágásokat pedig meg sem említem, azok annyira mindennaposak, hogy az ember már észre sem veszi őket, csak amikor meglátja a vért a jégen, a ruháján, vagy bármijén. Egyszóval több fájdalom és munka van abban a három, négy percnyi csillogásban, mint azt bárki el tudná képzelni. Szépek vagyunk, mosolygunk, de valójába már kopottak és leharcoltak vagyunk, mire odajutunk, hogy nemzetközi szinten versenyezzük, de csináljuk, mert ez már nem hobbi, hanem egy életstílus, amire születni kell.

- Na, készen vagyunk - csapja le a csomagtartó fedelét Chris, mire ijedten kapom hátra a fejem, ahol a párom elégedett mosollyal néz az előtte lévő piros autóra. - Akkor akár indulhatunk is, ha kinézelődted magad. Rendben? - kérdi, mire bólintok. - De mielőtt beszállsz, nézd meg, hogy mindened nálad van-e, mert én biztosan nem fogok visszafordulni.

- Persze, hogy minden nálam van, mit gondolsz te rólam, hogy… ó, a francba, bent hagytam az útlevelem.

- Inkább ne akart tudni, hogy mit gondolok rólad, mind a ketten jobban járunk, azt hiszem.

Erre a megjegyzésére inkább nem mondok semmit, csak hátat fordítok neki, majd futva indulok a stadion felé. Hát persze, hogy csak én lehetek olyan idióta, hogy a szekrényemben hagyom azt a kis füzetecskét. Pedig Aliona, Stefi és az apám is nem egyszer szóltak, hogy rakjam el, mert biztosan el fogom felejteni. Rendben, elismerem, igazuk lett, de csak azért, mert Chris úgy félórája neki állt siettetni, azzal az ürüggyel, hogy le fogjuk késni a vonatot, és ember legyen a talpán, aki nem felejt el semmit, ha öt percenként beszólnak az öltözőjébe - ami amúgy nem is az enyém, hanem a női részleg -, hogy siessen. Tehát nem az én hibám a dolog, hanem egyértelműen a páromé. Értitek a logikát, ugye?

Ahogy belépek a csarnokba, kicsit lassítok, nehogy nekimenjek valakinek, elvégre, ha a versenyzők és edzőik már nem, de a karbantartók, takarítók és úgy önmagában a személyzet még itt tartózkodik. Persze, a komplexum maga nyitva van, de a legtöbben - természetesen minket leszámítva – fél négyig, ötig tartják a jeges edzéseket, utána pedig ahányféle edző, annyiféle program. Mi valahogy mindig is furcsán csináltuk. Reggel jeges edzéssel kezdtem, aztán mentem iskolába, majd balett órára, vagy az edzőterembe a programtervezettől függött, végül itt zártam a napomat is, többnyire este tízkor, rosszabb esetben tizenegykor. Akkor utáltam, de így visszanézve azt mondom, kellett nekem az a sok gyakorlás, mert én sosem voltam az a született tehetség, én inkább az voltam és vagyok a mai napig is, aki küzd minden egyes jó pozícióért, tartásért és ugrásért. Egy szóval sosem voltam Mia, vagy Chris.

Ahogy kilököm a bejáratot és a pályát elválasztó ajtót, legnagyobb meglepetésemre halk, orosz szitkozódásnak leszek fültanúja, majd az élek és a jég találkozásának hangja lesz hallható a térben. Halkan csukom be az ajtót, majd lábujjhegyen a palánkhoz settenkedem, hogy lássam, ki az, aki még itt van. Meglepve vonom össze a szemöldököm, mikor a délutáni ismeretlen szőkeséggel találom magam szembe. Most, hogy igazán közelről láthatom a korcsolyázását, azt kell mondanom, Stefi nagyobbat nem is tévedhetett volna. Nem egy Tara Lipinski a lány, vagyis biztos, hogy nem nyerne olimpiát tizenöt évesen, azonban az is biztos, hogy ha az axeljét tudná stabilizálni.

A mozgása szép és kecses, és bár zenét jelen pillanatban nem lehet hallani, játszik az arcával, igyekszik előadni a darabot, ami dicséretes. A forgásai szépek, bár egy-kettő közben el-elvándorol, vagyis nem marad relatíve egyhelyben a jégen. Az a kombináció, amit látok tőle - vagyis egy tripla flip, dupla toeloop - remekül sikerül. Az első kifogástalan, a második pedig szép, ám ha bíró lennék, akkor biztosan visszanézném párszor lassítva, mire eldönteném, hogy hány pontot adjak neki. Mondjuk az ő korában, tíz, tizenegy évesen - legalábbis én annyinak tippelem - örültem, hogy egy dupla, dupla ugráskombinációt meg tudtam csinálni.

Azonban az axellel megint bajok vannak, ugyanaz történik, mint kora délután. Rákészül az ugrásra, behajlítja a lábát, áthelyezi a súlypontokat, majd elrugaszkodik a jégtől. A magasságból és a forgás gyorsaságából ítélve meg kéne, hogy legyen a két és fél fordulat, azonban legnagyobb meglepetésemre a második fordulat után szétnyitja a lábait, majd várja a megérkezést, ami a korábbi próbálkozásokhoz hasonlóan egy eséssel végződik. Mondjuk a fél fordulat kihagyása és az esés nem egyenes ági következmények, általában, de az eddigiek alapján ennél a lánynál mindig azzal jár.

- A fenébe is! - mondja angolul, miközben az egyik fekete kesztyűs kezével egy hatalmasat vág a jégre. - Miért nem akar sikerülni, miért, miért, miért?

- Miért nem forgod ki végig rendesen a két és fél fordulatot, miért hagyod abba kettőnél? - kérdezem tőle ahelyett, hogy fognám magam, lehoznám az útlevelem, majd visszabaktatnék Chrishez, aki minden bizonnyal sushit csinál belőlem, amiért késni fogok.

A lányt láthatóan megijeszti a hangom és a jelenlétem. Hosszú másodpercekig nem is válaszol, csak a meglepően kék íriszeivel vizsgálja az arcom és a felsőtestem, vegyis pontosan annyit, amennyit a palánk túloldaláról lát belőlem. Eleinte bizalmatlanságot vélek felfedezni a szemeiben, majd felismerést, végül pedig egy kis jókedvet, amit nem igazán tudok hová tenni.

- Te vagy az a lány, aki ma beverte a fejét - mondja végül, mire bólintok. Aha, így már minden értek. Tehát azt tartotta olyan viccesnek, hogy bevágtam a fejem a falba. Kedves lánynak tűnik így elsőre, mint ne mondjak. - Mit csinálsz itt? Úgy tudtam, hogy mindenki régen elment.

- Csak itt hagytam valamit, ha annyira érdekel, de még nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. Miért hagyod le azt a fél forgást?

- Mert úgy még ennyire se menne - vonja meg a vállát hanyagul, mire felvonom a szemöldököm.

- Ugye tudod, hogy ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam. Úgy se menne? Akkor hogy akarsz te bármit is elérni, ha azt mondod, hogy nem fog sikerülni?

- Majd egyszer menni fog, de nem most. Majd akkor ráteszem a fél fordulatot, ha a kettő megy. Egyébként is, mit tudsz te erről? Ha jól láttalak téged és a párodat, nem vagytok többek mezei jégtáncosoknál. Azt pedig mindenki tudja, hogy jégtáncos csak az lesz, aki béna az ugrásokhoz - fonja össze maga előtt a karját, mintha ő lenne a világmindenség közepe. Oké, részben igaza volt Stefinek, ez a lány jobban már el se lehetne lényeztetve. – Na, Jégtáncos, erre már nem tudsz mit mondani, igaz?

- Tessék? Ki vagy te egyáltalán?

- A nevem Marina Zlobova, kétszeres amerikai juvenile bajnok, és a tavalyi Triglav Trophy második helyezettje, szintén juvenile szinten. És te ki vagy, Jégtáncos? - vonja fel a szemöldökét, mire nem tudok hová lenni meglepetésemben. Az még rendben van, hogy a gyerekek nem magáznak, elvégre annyira öreg még nem vagyok, de hogy egy minimális tiszteletet sem kapok, az azért már durva. Komolyan, rám van írva, hogy; „Bokszzsák, használd kedvedre”?

- Nos, Marina, az én nevem Julia Fabbri, nem Jégtáncos. Nem tudom, ti Amerikában hogyan szoktátok, de nálunk nem módi a megszerzett eredményeinkkel villogni, ha érted mire gondolok. Valamint a kinézeted alapján kedvesebb kislánynak nézel ki - utalok arra, hogy körülbelül másfél fejjel alacsonyabb nálam, hófehér a bőre, ehhez pedig aranyos gyermeki arc, nagy kék szemek és copfba fogott szőke haj párosul. A ruházatát most nem igen számítanám bele a dolgokba, mert az olyan, mint a legtöbb kislánynak. Fekete ujjatlan póló, fekete leggins, és egy, az előzőekhez hasonló pörgős szoknya.

- Értem - bólint -, tehát ez azt jelenti, hogy mind a két szakágban tehetségtelen voltál - bólint mindent tudóan.

- Nem - felelem a kelleténél talán kicsit ingerültebben -, ez azt jelenti, hogy nem akarok az orrodra kötni mindent, de kérlek, légy a vendégem. Tizenegy éves koromtól rendszeresen második voltam a nemzeti bajnokságon, tizenöt évesen meg is nyertem azt. Kétszer szerepeltem a junior grand prix fináléjában, egyszer harmadik lettem, egyszer pedig negyedik. Három éven át képviseltem Olaszországot a junior világbajnokságon. Egyszer a harmadik helyen végeztem. Érdekelnek a jégtáncos eredményeim is, vagy ennyi elég volt? - vonom fel a szemöldököm. Rendben, nincsenek olyan nagy eredményeim, mint Stefinek, aki a legtöbb junior versenyén a dobogón végzett, de azért ennél a kislányénál mindenképpen fényesebbek, legalábbis jelen pillanatban. Bár, ha az ugrásai úgy maradnak, ahogy most vannak, akkor még egy grand prix-re se jut ki. Mondjuk, ez attól is függ, hogy melyik országot képviseli.

- Értem, majd én leszek az első a világtörténelemben, aki háromszor nyert egymás után junior világbajnokságot.

- Tudtommal még kétszer sem nyert senki - rázom meg a fejem.

- Még, Mia Fontana minden bizonnyal megint első lesz idén, tehát nekem háromszor kell nyernem. Bár, ez azt jelenti, hogy legalább tizenhat éves koromig nem léphetek szenior szintre - gondolkozik hangosan, mire összevonom a szemöldököm.

- Hány éves vagy te tulajdonképpen?

- Tizenhárom - közli olyan büszkén, mintha azt jelentené be, hogy ő Anglia következő uralkodója.

- Remek - bólintok -, most, hogy ezt tisztáztuk én mennék is, van annál jobb dolgom is, minthogy egy pukkancs tizenhárom évessel beszélgessek, aki még azt a minimális tiszteletet sem adja meg nekem, ami már csak azért is jár, mert hat évvel idősebb vagyok nálad. Szóval, szia - intek neki, majd már ott sem vagyok.

Gyors, hosszú léptekkel, és forrongó gondolatokkal jutok el az öltözőig, ahol nem figyelem meg alaposan az egyik padra hányt táskát és a hozzátartozó dolgokat, pedig komolyan mondom, hatalmas a kísértés. Ehelyett inkább az öltöző kopott vakolatát figyelem, miközben szinte vakon forgatom a megfelelő számkombinációra a lakatomat. Annyiszor csináltam már meg ezt, hogy már becsukott szemmel is menne. Mikor a zár egy kattanással jelzi, kiemelem a két is lyukból, majd kinyitom a kék vasszekrényt, melyben a fél életem benne van. Az ajtó belső részén különféle fényképek, képeslapok és emlékek találhatók azokból a városokból, melyekben már megfordultam. Igazából már nem sok üres felületet lelhetünk benne, de ez nem is akkora baj. A felső szekrényen tisztálkodó szereket és hasonló piperéket tartok, mert bármikor bármire szükség lehet. Alatta pedig a legújabb pár korcsolyám, melyet be kéne törnöm, sőt, már be kellett volna törnöm, de egyelőre halogatom. Amerikába még magammal is vittem, de most nem fogom, úgy ítéltem a délután folyamán, hogy ez a pár azt a grand prix-t még kibírja, meg talán a következőt is. Rendben, elismerem, utálok korcsolyát betörni.

A korcsolya mellett tartalék ruhák vannak bent, ha esetleg történne valami, bár erős a gyanúm, hogy olyan régen hozta be őket, hogy vagy már kicsik, vagy megette őket egy nem létező molylepke. Jaj, majd elfelejtem a legfontosabbat, ebben a kis helységben található az útlevelem is, amit direkt az ajtóra csíptettem, hogy ne felejtsem el. Hát ez van. Mikor befejezem a szekrényem tanulmányozását, lekapom az előbb említett tárgyat, becsapom az ajtót, visszarakom a lakatot, azonban az eredeti tervem, hogy ezt követően visszamegyek a kocsihoz, meghiúsul, mivel mikor a padlóra pillantok, észreveszem, hogy egy felfordított polaroid képen állok. Persze, e legtöbb normális ember hagyná a fenébe a dolgot, de én nem, így leemelem a lábam a tárgyról, majd lehajolok és fölveszem azt. Amikor megfordítom, akaratlanul is meglepődöm, ugyanis Marinát látom rajta mosolyogni egy barna hajú, talán kissé kreolos bőrű lánnyal - bár ebben nem vagyok biztos, ezt a fény viszonyok is okozhatják -, amint egymást ölelgetik. Komolyan, ez előbbi beszélgetésünk alapján nem hittem volna, hogy létezik emberi lény ezen a földön, aki ezt a lányt elviseli, természetesen a szülein kívül, de úgy néz ki, tévedtem. Mindenesetre a kép ezen kívül nem túl érdekes, így az öltözőben lévő egyetlen táskához lépek, majd rárakom a tárgyat. Nem reszortom törődni a gonosz kis lelkével, de biztosan fontos neki, így rárakom a dolgaira, majd elhagyom a helységet.

Lefelé menet végig azon gondolkozom, hogy hogyan kerülhetném el a jégpályát és az újabb találkozást, azonban rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen, így kissé kedvtelenül lépek át az elválasztó ajtón. Pár pillanatig fülelek, de nem hallok hangokat. Azt hiszem, hogy megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ami kissé szánalmas, mert azt jelenti, hogy tartok egy tizenhárom éves kislánytól. Mindenesetre nyugodtan és felszabadultan ballagok a nekem kellő ajtó irányába egészen addig, míg egy kicsi és hideg kéz el nem kapja a csuklómat, majd meg nem jelenik előttem a fent említett személy.

- Várj! Én nem… oké, hazugság lenne azt mondani, hogy nem szoktam ilyen kibírhatatlan lenni, mert ez nem lenne igaz. Igen, az sem lenne igaz, hogy nem nézem le a jégtáncosokat, mert de, lenézem őket, mind azon által igazad volt - sóhajt egy nagyot az immáron előttem álló lány, miközben a felsőjének cipzárját babrálja -, tiszteletlen voltam. Most nehogy azt hidd, hogy a kis monológod hatott meg, de végiggondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy anya egy dolgot kért tőlem, mielőtt elengedett, azt, hogy ne hozzak rá szégyent. Az előbb azt hiszem, hogy azt tettem, szóval bocsánat.

- Ö… egy pillanat - rendben, ez a nap meglepetése. Kevesebb, mint fél órája ismerem ezt a lányt, de már sikerült vérig sértenie, nem is egyszer, majd elém áll és bocsánatot kér, de nem azért mert megbánta, amit mondott, hanem azért, mert úgy érzi, megszegte az anyjának tett ígéretét.

- Furcsa vagy, ugye tudod? A legtöbb ember azt mondaná, hogy semmi baj, vagy elküldene a fenébe. Eddig azt hittem, az első kategóriába tartozol, de úgy tűnik, tévedtem. Bár nem nézel ki olyannak, mint aki elküld valakit a fenébe. Kicsit hasonlítasz Sofi-ra.

- Hogy kire?

- Nem vagy kicsit kíváncsi? - vonja fel a szemöldökét. - Egyébként ő a legjobb barátnőm, Sofia Sotskova.

- Értem, ha csak ennyit akartál mondani, én mennék is - próbálom kikerülni teljesen sikertelenül, mivel megint elém áll.

 - Igazából lenne itt még valami. Őszintén remélem, hogy megbocsájtasz, akkor egyszerűbb dolgom lett volna, de így is megpróbáljuk. Szóval a dupla axel… Te meg tudod, vagyis meg tudtad csinálni. Szóval seg… seg… segítség… szóval segítséget szeretnék kérni tőled. Látom, hogy mit akarsz kérdezni - semmit, de nem baj -, miért pont egy jégtáncost kérek erre, nem pedig egy versenyzőt, vagy az edzőmet. Tudod, hivatalosan most egy edzőtáborban, vagy hol vagyok, de Jenny nem velem, hanem az olasz vőlegényével van elfoglalva. Persze, mondtam én anyának, hogy ne hozzá menjünk, de ragaszkodott hozzá, mert ez a nő olyan szimpatikus, no mindegy. Ezek után hinni fog nekem és talán átvisz Anastasia Volkovához.

- A régi szovjet páros korcsolyáshoz?

- Pontosan. Mia Fontanát leszámítva a kor legjobb juniorjai nála vannak, nekem is oda kell kerülnöm, viszont ott tudnom kell tisztességes axelt ugrani, nem csak olyat, ami jó esetben jön össze. Viszont vetélytársat az életben nem kérnék meg ilyesmire, így maradsz te. Az előbb néztem pár videót rólad, és egészen tisztességes versenyző voltál, tehát gondoltam miért ne - teszi zsebre a kezeit. Ha azt mondanám, hogy meglepve nézem Marinára, akkor enyhén fogalmaznék. Konkrétam meg vagyok hökkenve. Én tanítsak ugrást egy egoista, apuci kislányának, aki azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe? Viszont a neve alapján lehet, hogy…

- Ingyen nem dolgozom - fonom össze magam előtt a karjaim.

- Hidd el, a pénzzel nem lenne gond - Remek, nem csak egoista, de gazdag is. Íme, Chris gyerek alteregójának lány változata. Köszönöm univerzum, hogy így versz engem, komolyan nem értem mit vétettem ellened!

- Nem pénzre gondoltam, hanem információra. Ugyan amerikai színekben versenyzel, de orosz vagy, legalább félig, és ha jól értettem, akkor ott akarsz edzeni, ismered a viszonyokat. Lehet, hogy eddig is ott voltál?

- Igen, Moszkvában voltam az elmúlt öt évben, elég jól ismerem a „viszonyokat” - mérget kissé bizalmatlanul. Na, végre nem lenézés és hasonlók. Haladunk, haladunk.

- Christina Bosco, esetleg tudod kicsoda?

- Tudom-e? Nincs olyan orosz korcsolyázó, aki ne tudná. A kis sztár, a jövő reménysége, akit az orosz szövetség mindenáron magához akar édesgetni. Valamint Anastasia legtehetségesebb tanítványa. Egyesek szerint a vérében van a dolog, szerintem csak felfújták őt. Mit akarsz tudni?

- Mindent - vonom meg a vállam, miközben eszembe jut, hogy Chris vár rám, vagy legalábbis remélem, hogy még itt van és nem ment el.

- Azért annyira sokat én se tudok, de rendben, ha csak ennyi kell. Jelen pillanatban tíz éves, jövőre lesz tizenegy - aha, ezek szerint Mia forrása annak idején nem a legmegbízhatóbb volt, akkor hét és félről volt szó. - Vagyis idén tíz éves. Valóban jól korcsolyázik, de ha engem kérdezel, csak a forgásai miatt olyan különleges. Egyébként az anyjával és a nevelőapjával él, bizonyos Vlagyimir Yanovskayjal. Ha ismerős a neve, akkor nem csoda, ő jelenleg az orosz nemzeti hoki válogatott csapatkapitánya. Szóval elég nagyember. Személyiség tekintetében egy elég csendes lány, vagy legalábbis annak tűnik első, sőt talán második ránézésre is, de harmadikra rájössz, hogy nagyon vágyik a rivaldafényre, minden vágya az, hogy folyton dobogón végezhessen, nem mintha nekem nem ez lenne, de akkor is. És ha engem kérdezel, akkor szerintem fejébe szállt az a felhajtás, ami már most körülötte van. Ennyi.

- Azt mondtad nevelő apja van, az igazi apjáról tudsz valamit?

- Hű, te aztán mindenre figyelsz. Egyébként nem sokat, csak annyit, hogy évente kétszer találkozik vele. Egyszer a születésnapján, valamikor április közepén, egyszer pedig karácsony másnapján. Valamint nagyon vastag lehet a fickó, vastagabb, mint apám. Hogy ezt honnan tudom? Egyszerű. A csajnak jobb korija van, mint nekem. Pedig hogy hisztiztem otthon egy olyanért, de apa mindig azt mondta, hogy arra nincs pénz.

- Értem, köszönöm - bólintok, miközben úgy teszek, mintha az utolsó mondatokat nem is hallottam volna. - Akkor jövő hét hétfőn találkozunk ugyan itt, ugyan ebben az időben, jó lesz?

- Igen, csak két hét múlva megyek haza Los Angelesbe, így tökéletes.

- Akkor, viszlát hétfőn - intek, majd immáron tényleg megkerülöm a lányt és már ott sem vagyok. Miközben futok kifelé és a saját lépteim dobogását hallgatom, az elhangzott dolgokon gondolkozom. Érdekes, nagyon érdekes.

Chris tüntetőleg nem szól hozzám, mióta beültem az autójába, vagyis de, mondott egy koránt sem túlhízelgő mondatot, mely szerint egy csiga is legyőzne engem a futóversenyen, ugyanis állítása szerint másfél órát várt rám. Hát sajnálom, nekem nem tűnt annyinak, és ezt neki is megmondtam, de nem reagált rá, csak közölte, hogy kössem be magam, mert ha el akarjuk érni a vonatot, akkor sietnünk kell. Bár azt el kell mondanom, hogy a „sietni” Christian Fontana nyelvén azt jelenti, hogy Formula 1 pilótának képzelve magát, száguld Milánó utcáin, bőven a minimum sebesség határ fölött, úgy, hogy egy darab rendőr sem tapad rá. Persze, ha én csinálnék hasonlót, akkor biztos a Taxiban látható üldözési jelenet ismétlődne meg, Marseille helyet Milánó utcáin.

Mondjuk, azt el kell ismernem, hogy van előnye is a kettőszáz kilométer per órának, mégpedig az, hogy az általában húsz perces utat sikerül öt perc alatt megtennünk, ez komolyan rekord. Mikor sikerül parkolóhelyet találnunk, a mellettem ülő olyan gyorsan száll ki az autóból, mintha zavarná a közelségem, vagy nem tudom. Bár valószínűbb, hogy még mindig mérges rám a másfél órás kalandom miatt, ami számomra teljesen pozitívan végződött. Végre gazdagabb lettem pár valós forrásból információval, ami jó. Bár előrébb még nem jutottam, de érzem, hogy ezek a dolgok még fontosak lehetnek a jövőben.

- Hé - hallom meg Chris hangját túlságosan közelről is, így mikor az ajtó irányába fordulok legnagyobb meglepetésemre nem az üveggel, hanem a párommal találom magam szemben. - Mire vársz? Tapsra, vagy a vonat indulására?

- Én…

- Remek, akkor gyere - folytja belém a szót, miközben elém rakta a bőröndöm és a táskám.

Inkább nem mondok neki semmit, csak ránézek, és bár eredetileg nem célom, sikerül elkapnom a tekintetét, aminek nagyon örülök. Pár pillanatig farkasszemet nézünk, majd megrázom a fejem és kiszállok az autójából. Nem tudom, hogy ő mit olvasott ki a tekintetemből, de én az övében dühöt, zavarodottságot és mintha egy cseppnyi megbánást is láttam volna, bár ebben nem vagyok egészen biztos.

Amint megbizonyosodik róla, hogy a musztángját biztosan nem fogják ellopni az elkövetkezendő héten, mellém áll, majd a kezembe nyom két papírlapot, pontosabban a jegyeinket, majd két kurta mondattal megkér arra, hogy nézzem meg, melyik vágányon áll meg a vonatunk, amíg ő elintéz egy telefonhívást. A kért számot pillanatok alatt letudom, elvégre egy számot még én is le tudok olvasni, így egyéb dolgom sincs, mint kihallgatni Chris telefonbeszélgetését. Igen, ez egy gyönyörű terv lenne, ha nem oroszul társalogna a vonal másik végén lévő illetővel, azt pedig mindenki tudja, hogy ezzel a nyelvvel ott tartok, mint a legtöbb olasz ember. Igen, nem, köszönöm, vodka, nagymama, himnusz. Pontosan ezt a hat szót tudom kimondani oroszul, azt pedig még egy gyerek is tudja, hogy ennyiből egy értelmes beszélgetést is nehezen lehet összerakni. A nyelvi nehézségeknek köszönhetően nézelődéssel töltöm az időm, bár egy vasútállomás nem olyan izgalmas, mint például egy rét, vagy bármilyen hasonló hely. Kívülről szép az épület, azt meg kell hagyni, sőt, az előcsarnok is gyönyörű. Egy turista biztosan elámul a domborműveken, a megvilágításon és egyéb olyan dolgokon, amiért az emberek az országunkba jönnek. Azonban mikor az ember eljut a „peronszintre”, olyan, mintha egy másik épületbe kerülne. Az egész olyan modern, teljesen elüt a pályaudvar többi részétől, és ezt én nem különösebben szeretem. Ha modernizálni akarják, akkor legyen olyan az egész, ha viszont meg akarják hagyni olyannak, amilyen, akkor hagyják is meg annak, mert a kettő keveréke nem állapot, legalábbis szerintem.

- Rendben, merre kell mennünk? - vált vissza az olaszra Chris, miközben zsebre rakja a telefonját.

- A kilences vágány felé - mutatok a megfelelő irányba.

- Biztos vagy benne? - vonja fel a szemöldökét, mire bólintok. Azért ennyire ne nézzen már szerencsétlennek. - Akkor menjünk - adja ki az indulási parancsot, mintha ő lenne a főnök, bár ha jobban belegondolok, akkor ő az. Ha jobban végiggondolom, akkor sosem fogom neki elmondani, hogy így gondolom, mert az egója már így is a plafont verdesi, nincs nekem szükségem a még nagyobb önbizalmára.

Némán ballagunk egymás mellett, míg meg nem érkezünk a megfelelő jelzésű vágány mellé. Chris egy pillanatra megtorpan, körülnéz, mintha keresne valakit, majd megrázza a fejét és újra elindul. Nem tudom hová tenni ezt a cselekedetét, de már megtanultam, hogy nála soha semmi sem az, aminek látszik, így kivételesen inkább figyelmen kívül hagyom ezt a cselekedetét, megelőzöm - vagyis hagyom, had csinálja a dolgait - és a vonat hozzánk legközelebb lévő ajtajához sétálok. Meglep a rövidebb lépcsősor, mely a járműre vezet, mivel azt hittem, hogy ma már csak alacsony padlós vonatok vannak, de nem csinálok ügyet a dologból, felrakom a bőröndöm, amilyen magasra csak tudom, vagyis az utolsó előtti lépcsőfokra, majd elkezdek felkapaszkodni. Alapjáraton ez nem tűnhet olyan nehéz dolognak, azonban ha az ember hátán egy korcsolyát és minden egyebet tartalmazó edzőtáska van, mely körülbelül a súlyom háromnegyede. Ennek hozományaként történhet meg, hogy nem sokkal a bőröndöm lépcsőfoka előtt valahogy elvesztem az egyensúlyom. Próbálok megkapaszkodni valamiben, azonban a bőröndömet leszámítva a pillanat hevében nem kapok el semmit, így gyakorlatilag minden cuccommal egy esek, vagyis esnék hátra, ha a mögöttem álló egy „Idióta” megjegyzés kíséretében nem lökne előre. Valahogy kinyögök egy köszönömféleséget, majd megmászom a hátralévő két lépcsőfokot. Amint fent vagyunk a vonaton, Chris az órájára néz, majd megkönnyebbülten kifújja a levegőt.

- Öt perc múlva indulunk - mondja, majd rám függeszti a tekintetét. - Nem láttad anyáékat? Azt mondta, hogy ki jönnek elénk apukáddal, mert valami fontosat át kéne adniuk, szer… - a mondatot azonban nem tudja befejezni, mert megszólal a csengőhangja, melyet igazából most hallok először. Ismerősnek tűnik a zene, de hirtelen nem tudom hová tenni, tovább hallgatni pedig nincs lehetőségem, mert végighozza az ujját a készüléken, majd a füléhez emeli.

- Szia. Mi? Én is pont ezt akartam kérdezni, egyébként a vonaton, ti?  Értem - bólint, majd rám néz, ám a tekintete nem sok jót ígér. - Julia ideadnád a jegyeket?

- Persze - nyújtom át neki a két kis papírdarabot. Pár rövid pillanatig szemléli, majd oroszul mond valamit, az anyjának és leteszi a telefont.

- Nem hiszem el - kapja el a karom, majd elkezd lefelé húzni a járműről, pont annyi időt hagy nekem, hogy a bőröndöm fülét el tudjam kapni -, egyetlen egy dolgot bízok rád. Nézz meg egy vágányszámot, de te még ezt is elrontod.

- Nem is - próbálom tartani vele a lépést, hogy ne úgy nézzen ki kívülről, mint ami valójában, vagyis, hogy Chris olyan gyorsan vonszol végig a pályaudvaron, ahogy csak tud. - Igenis kilenc volt ráírva. Láttam már menetjegyet, mindig a legnagyobb nyomtatott számot kell nézni a sarokban.

- Mia is ezt mondta öt évesen, mikor nem tudott olvasni, de arra még ő is rájött, hogy fordítva tartott-e valamit, vagy sem. Úgy fest, hogy te még nem jutottál el erre a szintre.

- Mintha te nem hibázhatnál, csak én - dünnyögöm, miközben befordulunk a megfelelő vonat mellé.

- Hát nem ilyen fontos dolgokban. Szállj fel, keresd meg a szobánkat a hálókocsiban, ezt talán még te is el tudod intézni - nyomja a kezembe az egyik jegyet, majd otthagy. Ha nem lennénk időszűkében, minden bizonnyal megrökönyödve bámulnék rá, így viszont csak megvonom a vállam, és csinálom, amit mond.

A vonaton viszonylag gyorsan sikerül eligazodnom, így nem jelent gondod a hálófülke megtalálása, így mire elindul a vonat már az „ágyamon” ülök. Megmondom őszintén, nincs bajom a kis szobákkal és hasonlókkal, de ez a hely annyira szűk, hogy ketten alig fogunk elférni benne, mikor állunk. Egyébként barátságos szobát kaptunk, fehér falakkal, króm szekrényekkel és beépített emeletes ágyakkal, melyek közül biztos, hogy az alsó lesz az enyém, mivel a felsőt fel sem érem, létrát pedig sehol sem találok. Mikor kellően kigyönyörködöm magam a tíz négyzetméterünkben, úgy határozok, hogy szükségem van egy kávéra.

Ahogy kilépek az ajtón, hirtelen jobban érzem magam, valahogy fel sem tűnt, hogy mennyire nyomaszt a kicsi szobánk. Szinte ugrálok a hosszú, ablakokkal ellátott, félig fehér falú folyosókon. Egy-egy ablakon kipillantok, azonban a tárgyak sziluettjein kívül nem látok mást, mivel olyan sebességgel haladunk, hogy a körvonalak ugyan nem, de a színek már elmosódnak az emberi szemnek. Mégis, ebben a tájban is van valami érdekes, ahogy színek összemosódnak, ezzel valami teljesen újat hozva létre, valamit, amit az ember egészen odáig nem látott. Sokan nem néznék ki belőlem, de szeretem a művészeteket, régen zongorázni is tanultam, bár hamar kiderült, hogy nem sok érzékem van a dologhoz, így két év után abbahagytam, de egy-egy egyszerűbb darabot szerintem még most is el tudnék játszani.

Mikor az étkező kocsiba érek, megszorítom a kezemben lévő pénztárcám, miközben beszívom a helységben keringő illatokat. Ahogy körbenézek csalódottan állapítom meg, hogy egy szabad asztal sincs a helységben. Az eredeti tervem az volt, hogy leülök egyhez, majd írok egy SMS-t a kedves páromnak, hogy jöjjön ide, mert mégis csak együtt vagyunk itt, vagy mi, azonban így ez elmarad. Viszont a kávémat mindenképpen meg fogom inni, így elindulok a pulthoz, ahol ki tudom kérni, vagyis csak tudnám, mivel teljesen váratlanul egy kéz ragadja meg a csuklómat. Először azt hiszem, hogy Chris az, így kissé dühösen fordulok hátra, azonban csalódnom kell, kellemesen.

- Hű, nem akartalak megijeszteni - lép hátra Christopher Bilek. - Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg te vagy az. Egyébként, szia, rég láttuk egymást.

- Bocsánat - kezdek el egyből szabadkozni - fogalmazzunk úgy, hogy összekevertelek valakivel - mosolygok a velem szemben állóra. - Egyébként nem is volt az annyira régen.

- Azért de, sok minden történt azóta, de mi lenne, ha csatlakoznál hozzám az asztalomnál? Sajnos arra kényszerültem, hogy egyedül vacsorázzak, mivel Manu-nak görcsölt a hasa, így bevett egy nyugtatót, mielőtt kijöttem. Szerintem már alszik.

- Szegény lány, jobbulást neki, és köszönöm a meghívást szívesen vacsorázom veled, már ha jól értettem, és ez valóban egy meghívás volt.

- Tökéletesen értette, asszonyom - hajol meg kissé, mire az eddigi mosolyom még szélesebb lesz. - Kérem, engedje, hogy az asztalhoz kísérjem - nyújtja felém a kezét, mikor felemelkedik.

- Köszönöm uram - biccentek mosolyogva, mire már egyikünk sem bírja tovább. A nevetéstől fuldokolva érkezünk meg az asztalhoz. Kell jó pár pillanat, mire mind a kettőnk légzése stabilizálódik, és ismét egymásra tudunk nézni anélkül, hogy bármelyikünk újra kezdené a nevetést.

- Gratulálok - mondja teljesen váratlanul, mire értetlenkedve kapom fel a fejem, mert hirtelen elképzelésem sincs, hogy mire gondolhat. - Amerikában, másodikak lettetek.

- Ja, hogy arra gondolsz. Köszönöm, de inkább Christian érdeme volt az a dolog, mintsem az enyém - legyintek. - Hidd el, ha rajtam múlik, a hosszúprogramban úgy elvérzünk, mint annak a rendje.

- Szerintem csak szerénykedsz - bök felém a kezében lévő kis füzettel, mely minden bizonnyal az étlap lehet. - Remek voltál abban a Carmenben, még képernyőn is érezni lehetett azt a feszültséget, melyet ez a tánc igényel.

- Köszönöm, de te csak hízelegsz - csapok a karjára, mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Ha jobban ismernél, akkor tudnád, hogy nem szokásom. Kíméletlenül őszinte vagyok, mindig.

- Persze, persze - bólogatok, bár nem hiszem el. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a velem szemben ülő, szelíd mosolyú férfi bárkit is leszóljon bármiért, vagy akár egy emberrel is, de kíméletlen legyen. Bár az is igaz, hogy még nem nagyon ismerem, ahogy az előbb mondta.

Meg kell mondjam, a vacsoránk nagyon kellemesen telik. Több mindent tudok meg a velem szemben ülőről, mint amennyit a páromról az elmúlt hónapok alatt. Azonban azt is észreveszem, hogy szegény Christopher-t akaratlanul, de mégis folyamatosan Chrishez hasonlítom, ami egyszerre jó és rossz. Hogy miért egyik, és miért másik, azt igazából nem tudom megindokolni, de így érzem. Mindenesetre az együtt töltött órák alatt megtudom, hogy a velem szemben ülőnek van egy öccse, aki Miánál egy évvel idősebb, Ondrej a neve, és szintén korcsolyázik. Christopher kissé vonakodva, de még azt is beismeri, hogy szerinte a testvére jobban korcsolyázik, mint ő. Erre reagálva elmesélem, hogy nekem Romeon kívül még van egy nővérem, mire láthatóan meglepődik, majd megkérdezi, hogy Bella tulajdonképpen miért is nem sportol, egy olyan családban, mint a miénk. Röviden és lényegre törően elmesélem a „szégyenfoltot”, ahogy anyám nevezi. Bella régen korcsolyázott, tehetséges is volt, azonban ő a sarkára állt, és a karrier helyett tanulni ment, családot alapított, és dolgozik. Azt már nem teszem hozzá, hogy neki az élete is boldog a gyerekivel és a férjével, akin látszik, hogy rajongva szereti a nővéremet. Valamint azt sem mondom el, hogy ezért sokszor irigylem őt, mert komolyan attól tartok, hogy nekem sosem lesz ilyen életem. Néha szinte látom magam előtt a jövőmet, vagyis egy megkeseredett edzőt, aki gyerekeket tanít a Milánói jégcsarnokban, vagy az Axel Rómában, attól függ, hogy mennyire leszek sikeres. Jaj, és majdnem kihagytam a legfontosabbat: lesz egy macskám, vagy egy kutyám, hogy annyira mégse legyek egyedül. Igen, pontosan ilyen kellemesen képzelem el az elkövetkezendő hatvan, hetven évemet. Kellemes kis jövőkép, nem?

A család után kicsit általánosabb témákra terelődik a szó. Olyanokra, mint a kedvencek. Így kiderül, hogy Christopher-rel ugyan az a kedvenc filmünk, az Eredet, Di Caprióval, azonban állatok terén határozottan nem értünk egyet. Neki a kecske a favorit, míg nekem a kutya, ennek köszönhetően pedig egy felettébb magas ívű vita alakul ki közöttünk, mely közben többet nevetek, mint az év eddigi részében.

Legnagyobb szerencsétlenségünkre, vagyis inkább az enyémre a francia vámőrök ezen a ponton szállnak fel a vonatra, így konkrétan az egyik arcába nevetve adom át az útlevelem. Szerencsétlen férfi nem mond semmit, csak megnézni a fényképet, azt hiszem, hogy pecsétel is bele, majd egy „Bon voyage!” kíséretével a kezembe nyomja a kis füzetecskét. Lehet, hogy ez a nevetés a korral járt, mert a velem szemben ülő, már a huszonnegyedik életévét tapossa, és ha jól értettem, akkor decemberben tölti a huszonötödiket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy egy évvel fiatalabb Chrisnél, ami furcsa, mivel első ránézésre, pont fordítva mondanám ezeket a korokat.

- És milyen a híres Christian Fontana párjának lenni? - teszi fel teljesen váratlanul a kérdést nem sokkal azután, hogy az ellenőrök elhagyják a kocsinkat.

- Nem tudom - kezdem el kevergetni az előttem lévő, kissé megolvadt eperfagylaltot. – Tudod, ő olyan tehetséges, néha kevésnek érzem magam hozzá. Jó, ez így kimondva nagyon hülyén hangzik, de így van.

- Szerintem ez nem csak hülyén hangzik, ez egy hatalmas nagy marhaság is. Ha engem kérdezel, egyszerűen kisebbségi komplexusban szenvedsz - mutat rám a késsel, mellyel az előbb még az almás pitéjét vágta.

- Dehogy - rázom meg a fejem. - Maximum alábecsülöm magam, de komplexusaim azért nincsenek.

- Rendben, azt hiszem, hogy ebben kiegyezhetünk. És emberileg milyen? Sok dolgot lehet hallani róla, hideget, meleget egyaránt.

- Chris? - Egy pillanatig el kell gondolkoznom a válaszon, mert nem akarok hazudni, de nem akarok újabb pletykát se csinálni. - Bonyolult - vonom meg a vállam. – Tudod, azt hiszem, hogy sok dolgot megélt már, de konkrétumokat nem tudok mondani, nem olyan nyílt, csak néha mond el egy-egy dolgot a múltjával kapcsolatban, de annak se sok értelme van, egy olyan kívülálló számára, mint én. Mindezen felül őrületesen kedves is tud lenni, ha akar, ami eleinte meglepett, mert… mert meglepett, és kész.

- Értem - bólint. - Tehát nem olyan, mint amilyennek az emberek mondják - feleli, majd a tekintete találkozik az enyémmel és szinte egyből visszakozni kezd. - Ne nézz így! Nem én szoktam pletykálkodni, Manuela mesélte az egyik edzésünk szünetében, hogy az egyik korcsolyás lánytól hallott ezt, azt. Így gondoltam jobb, ha rákérdezek.

- Mit is hallottál, vagyis hallott ő pontosan? - kérdezem érdeklődő - és legnagyobb meglepetésemre kissé számon kérő - hangsúllyal.

- Igazán nem fontos - legyint, miközben feltekint az órára. - Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha mennénk, éjfél múlt, ami azt jelenti, hogy nem sokat fogunk aludni, még így sem.

- Rendben - bólintok, ám a dologba koránt sem törődöm bele, ha kell, akkor magát a lányt fogom kifaggatni az információért. Már éppen nyúlnék a pénztárcámért, mikor Christopher óvatosan a kezemre teszi az övét.

- Hagyd, természetesen a vendégem voltál - mosolyodik el kedvesen, majd feláll, hogy rendezze a számlát.

- Köszönöm - viszonzom a mosolyt, majd az ajtóhoz sétálok, hogy megvárjam, míg fizet.

Ketten indulunk vissza a félhomályban úszó folyosókon. Nem szólunk semmit, azonban nem tudom mikor, de a mellettem lévő férfi az egyik karjával átkarolja a vállamat. Tehetnék ellene, talán tennem is kéne, de meg kell, hogy mondjam, jól esnek a gesztusai, mert egy bizonyos személlyel ellentétben kedvesen, és figyelmesen viselkedik velem. Nem aláz porrá szinte mindegyik megszólalásával.

- Köszönöm az estét, igazán jól éreztem magam - mondja, mikor megérkezünk a Chrissel közös kabinunkhoz.

- Nem, én köszönöm a meghívást.

A gyéren kivilágított vonatfolyosón pár pillanatig azt hiszem, hogy meg akar csókolni, azonban csak egy puszit ad az arcomra, ám az olyan apró, hogy alig érzem. Kissé olyan, mintha a pillanat megállna, de mégsem, minden folyik tovább a medrében, velünk együtt. Ezután a jelenet után még pár pillanatig az ajtónak dőlve állok, próbálom eldönteni, hogy mit is érzek tulajdonképpen, ám ez nem nagyon akar sikerülni, így egy nagy sóhaj kíséretében belépek a sötét kis szobánkba.

Hatalmas robajra ébredek. A másodperc egy törtrészéig azt hiszem, hogy karambolozott a vonat, de aztán rájövök, hogy ilyesmiről szó sincs, elvégre akkor nagy zűrzavar lenne körülöttem és hasonlók, azonban kintről egy-két ember cipőjének a dobogásán kívül semmi sem hallatszik be. Mivel nyögéseket hallok magam mellől, vagyis a földről még kissé félálomban tornázom fel magam az ágyon, miközben a jobb kezemmel a kis lámpa kapcsolóját keresem, mely az ágy mellett található. Valahogy, teljesen a csodával határos módon, sikerül megtalálnom a kis gombot, melyet egyből le is nyomom. Közvetlen az akcióm után két reakció érzékelhető a helységben, az egyik tőlem származik, a másik a földön fekvő Christől. Az én cselekedetem elhanyagolható, mivel azt csináltam, mint amit a legtöbb ember ilyenkor, becsuktam a szemem, mert a hirtelen keletkezett fény zavarta a pupillámat, a párom azonban egy egészen hosszú mondatot mondott el oroszul, melyből csak egy dolgot értettem, a nevemet.

Meg akarom mondani Chrisnek, ha már szid, vagy emleget, úgy, hogy egy helységben vagyunk, akkor már az anyanyelvemen tegye, hogy legyen esélyem védekezni, azonban mikor ránézek még a szavam is eláll, kivételesen nem jó értelemben. Most a száguldó vonat kabinjában elsiklom a felett a tény felett, hogy egy melegítőben és egy ujjatlan pólóban ül közvetlen előttem a földön, mivel a jobb karja és az arcának a jobb fele is véres.

- Mi történt? - kászálódom ki az ágyból.

- Szerinted? Leestem az ágyról. Nem kell Einstein-nek lenni, hogy kitalálja az ember.

- Látom, nem ütötted meg magad különösebben, a nyelved ugyanolyan jól forog, mint eddig - guggolok mellé. - Egyébként én arra kérdeztem rá, hogy hogyan, esetleg miért estél le?

A kérdésemnek köszönhetően végre rám emeli a tekintetét, azt a tekintetet, amit csak akkor látok, mikor az a bizonyos múltbéli hiba kerül szóba, amiről egyszer mesélt, és amiről még csak ötletem sem lehet, hogy mi az. Szívem szerint kérdezgetnék, azonban annyi eszem még nekem is van, hogy egy ilyen esés után nem teszem, így csak sóhajtok egy nagyot, majd megpaskolom az épp kezét.

- Jól van, akkor maradj itt, mindjárt jövök.

Ahogy felállok mellőle, először a saját edzőtáskámhoz megyek, ahonnan kiveszem a zöld törülközőmet, és egy kis tasakot, amit az ágyamra dobok. A magamhoz vett tárggyal a fürdőszobának csúfolt helységbe megyek, ahol megnyitom a zuhanyt, majd aláteszem a törülközőt, és egy részét benedvesítem. Szívem szerint meleg vizet tennék rá, mert az hamarabb elállítja a vérzést, de mire kiérek, úgyis lehűl, tehát nem fárasztom magam ilyesmivel.

Ahogy kiérek, az immáron vizes tárggyal a kezemben, meglepve veszem észre, hogy Chris nem változtatott testhelyzetet. Továbbra is lehajtott fejjel ül a vonat falának dőlve. Annyira furcsa ilyen elesett pillanataiban látnom őt, mert ezt a képet valahogy nem tudom összeegyeztetni azzal a kissé bunkó, arrogáns és nagyképű férfival, aki nap, mint nap szembejön velem. Tudom, hogy már mondtam, de most is elmondom: ilyenkor olyan, mintha két énje lenne. Lehet, hogy ez igaz is. Van egy Chris, akit a világ ismer, és van egy másik Chris, akit a múltban történtek miatt rejt a világ elől. Mindenesetre nem állok ott, mint valami borjú, ami meglepetten bámul az újkapura, hanem átszelem azt az őrületesen nagy, két lépésnyi távolságot, visszatelepszem a korábbi helyemre, majd óvatosam letörlöm a vért a kezéről és az arcáról.

- Egy része kész - töröm meg az éjszaka egyre elviselhetetlenebb csendjét. - Nem tudom, hogy mivel vághattad meg magad, de szerencsére nem ment olyan mélyre, mondhatni csak felületi sérüléseket szereztél, vagy, hogy jobban fogalmazzak, nagyobb volt a füstje, mint a lángja - mondom tovább a mondandómat, azonban választ, nem meglepő módon nem kapok rá, igazából nem is várok, csak nekem kell hallatnom a saját hangomat, hogy megnyugodjak, azonban ez nem nagyon akar sikerülni. Már csak azért sem, mert még mindig magam előtt látom Chris véres kezét. - Most lekenem egy kis betadinnal - teszem félre a törülközőt, amit minden bizonnyal dobhatok is ki, de jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekel -, ami lehet, hogy csípni fog - folytatom a beszédet, miközben magamhoz veszem a korábban az ágyamra dobott tasakot -, de az is lehet, hogy nem. Ez ember és seb függő - rendben, azt hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy befogjam, mert egyre nagyobb hülyeségeket beszélek.

Az időközben betadinnal átitatott vattapamacsot, ha lehet, akkor az előbbinél még jobban remegő kézzel érintem meg vágás vonalát, majd láthatóan teljesen egyeletlen csíkban húzom végig a seben, így vagy kétszer végigmegyek a vállát konkrétan a könyökével összekötő seben, mire az egész barnás színben játszik. Az arcával szerencsére jobban járok, mivel az ott lévő kis sebet egy mozdulattal sikerül le kennem.

- Köszönöm - kapja el a kezem Chris, pont akkor, mikor utoljára végig akarom simítani az arcán lévő seben, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele, legalábbis ezzel hitegetem magam.

- Így… szóval nincs mit - nyögöm ki nagy nehezen, miközben úgy méri végi a térdelő alakomat, mint keresne valamit. Hogy mit, na, arról fogalmam sincs, de nagyon érdekelne, viszont azt is tudom, hogy nem fogja elmondani, talán soha. Ebben a számomra feszült csendben telnek a percek, de a csuklómat csak nem akarja ereszteni. Már majdnem azért kezdek el imádkozni, hogy történjen valami, mikor megcsörren a telefonom az ébresztőóra.  - Fél három van, el kéne kezdenünk készülődni, alig harminc perc múlva Párizsban leszünk - mondom, mire megrázza a fejét, majd végre elengedi a kezemet, mely úgy hullik a földre, mintha nem is egy ember, hanem egy rongybaba végtagja lenne.

- Lehet, hogy Romeo szavaiban volt némi igazság, talán részben tényleg miattad tettem, amit tettem - mondja, mielőtt eltűnik a fürdőszobában, gondolom azért, hogy lezuhanyozzon, amíg én felöltözöm, de nem mozdulok. Akarok én, de nem tudok. Eddig azt hittem, hogy nem értek semmit? Tévedtem, mert eddig volt valami fogalmam arról, hogy mire gondolhat. Most viszont nem értettem a szavaiból semmit.

Ha tehetném, akkor minden bizonnyal belevájnám a körmeim a palánk szélébe, miközben a bátyám és Irina éppen futó produkcióját nézem. Az ebédem hottentottát jár a gyomromban, miközben azon gondolkozom, hogy melyik irányba meneküljek, de sajnos egyik irány sem tűnik jónak, mert négy ember mindig az utamban lenne. Ezek közül hárman marasztalnának, a negyedik pedig közölné, hogy pontosan olyan szerencsétlen vagyok, mint amilyennek gondolt. Jaj, elnézést, ezt már közölte is velem tegnap előtt, mikor részvettünk az első párizsi edzésünkön. És ez csak a kezdet volt, ezek után olyan árgus szemekkel figyelt minket, és természetesen a hibáinkat, hogy még az sem kerülte el a figyelmét, ha bal lábbal léptem a jobb helyett, és mindig szóvá tette Alionának a dolgokat, természetesen akkor, amikor én ott voltam.

Mikor véget ér a számuk, és felhangzik a közönség tapsa anyám hangos, talán a közelségünk miatt kissé megjátszott éljenzése mellet, megint a gyomromra teszem a kezem, miközben ismételten a menekülési útvonalakat pásztázom. Azonban, hogy költői legyek; üt az órám, ugyanis apám a derekamra teszi a kezét, majd óvatosan a jég felé tol. Tudom, hogy ellenkezhetnék, ha szeretném, de nem teszem, mert ez itt már nem csak az én munkám. Ha visszakozom, akkor Chris elmúlt hónapjait is kidobnám a kukába, amit nem szeretnék.

Mikor sikerül megszabadulnom az élvédőktől és úgy érzem, biztosan meg tudok állni a lábamon, a tekintetem pont találkozik Romeoéval, aki Irina vállát ölelgetve közeledik felénk. Hirtelen eltűnik az eddigi mosoly az arcáról, miközben vádlón és hihetetlenül sértetten néz rám. Mikor mellém érnek, nekem jön. A külső szemlélőknek minden bizonnyal véletlennek tűnhet a dolog, de én nagyon jól tudom, hogy direkt csinálta. Szerencsére egy kis apai segítséggel sikerül megtartanom az egyensúlyom, és odacsúsznom a palánkhoz, ahol az edzőink megpróbálnak minket ellátni az utolsó tanácsaikkal, azonban nem hallom a hangjukat, csak azt látom, ahogy a szájuk mozog, de a szavak értelme nem jut el hozzám.

- Itt vagy? - paskolja meg az arcom Aliona, mire szerintem olyan tekintettel nézek rá, mint aki most ébredt egy hosszú téli álomból. - Rendben, ezt egy határozott nemnek veszem, azt pedig már megkérdezni is felesleges, hogy hallottad-e, amit mondtunk. Tered el a figyelmét és sok szerencsét - veregeti meg végül Chris vállát, majd apámmal együtt átmennek ahhoz az ajtóhoz, ahol majd kijövünk a program után.

- Nagyon jók voltak. A Jenkee polka rész különösen jóra sikeredett, és az a kék ruha pedig tökéletes volt. Esélyünk sincs - temetem az arcom a kezembe, miközben a bemondó kéri a bírókat, hogy adjanak pontot a bátyáméknak.

- Rendben, akkor most mi lenne, ha nem arra figyelnél, hogy mit mondanak a hangosbemondóban?

- Remek ötlet, de mit csináljak, ugyanis nem iparkodsz elvonni a figyelmem - vonom fel a szemöldököm szinte már vádón.

- Kérdezz valamit, bármit - ajánlja fel, mire az állam gyakorlatilag a jeget súrolja. Itt van a nagy lehetőség, bármit kérdezhetek. Bár az már kérdéses, hogy őszintén válaszol-e. Igazából ezer, megy egy kérdés fordul meg a fejemben, azonban én a lehető leglényegtelenebbet teszem fel az összes körül.

- Mi a csengőhangod?

- Mi van? Tényleg kérdezhettél volna bármit, hogy nekem… vagy is… te azt akarod tudni, hogy milyen zene szól a telefonomból, amikor hívnak?

- Igen - bólintok halálosan komolyan.

- Tényleg nem ismerted fel?

- Csak ismerős volt, de azt hogy kinek a mije, azt nem tudtam volna megmondani.

- Te nem vagy igaz - rázza a fejét hitetlenkedve. - De ha ennyire tudni akarod, az Asturias Isaac Albéniztől.

- Aha, valahonnan ez is ismerősen hangzik, de most hirtelen nem tudom hová tenni.

- Meglepődtem volna, ha ezek után tudod.

- Na, hisz… - azonban a mondatom nem tudom befejezni, mert a közönség tapsa és a gépes bemondó hang megakaszt.

- Köszöntség a jégen Olaszországból Julia Fabbrit és Christian Fontanát!

Az elmúlt gyomorgörcs kezd visszatérni, így azt hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat a lepattanásra, vagy legalábbis lenne, ha Chris engedné, de nem teszi, helyette - mint aki sejti, milyen gondolatok pattognak a fejemben - megfogja a csuklóm, majd elindul befelé. Így nekem sem marad választásom. Ahogy elhelyezkedünk a jég közepén, oldalt egymásnak, pont úgy állok, hogy lássam apáékat, és legnagyobb szerencsétlenségemre az anyámat, aki nem sokkal hátrébb áll, mint ők, és karba tett kézzel figyel pontosan engem. Menni fog ez Julia, menni fog! Ez az utolsó gondolatom az előtt, mielőtt elkezdik játszani a zenénket.