Tizenötödik fejezet ~ Ne nekik, hanem ellenük

Sziasztok!

~ Nos, mindenek előtt köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és az újabb olvasókat. Örömmel jelentem, hogy így már 42-en vagyunk, ami számomra egy teljesen hihetetlen dolog. A blog kezdetén nem is gondoltam, hogy ilyen sokan lesztek.

~ Nos igen az idő. Kicsit több, mint egy hónapot kellett várni és az egyetemi teendőim miatt és sajnos nem ígérhetem, hogy ez változni fog. Azonban a fejezetek mindig fognak jönni, mert nem hagyom abba. Ezt a blogot be akarom fejezni és tudom, hogy így is lesz.

~ Valamint ez a fejezet megihletett, így az előzővel novellával - és készülő társaival - együtt két novella sorozat is olvasható lesz a blogon, melyek a múltat tárják fel mindenkinek. Erről most részletesebben nem beszélnék, majd valamikor megjelenik egy "Novellák" menüpont, ott majd mindent részletesen elolvashat az, akit érdekel a dolog. De most nem is húzom tovább az időt; jöjjön a fejezet. Jó olvasást kívánok hozzá.  

A szobámban uralkodó sötétség és némaság könnyű lepelként nehezedik rám, mégis úgy érzem, mintha több száz kilós súlyok húznának lefelé. Megmondom őszintén: ha tehetném, akkor zokognék, azonban elfogytak a könnyeim, így csak csendben fekszem az ágyneműn. Az időérzékem már régen elvesztettem. Én úgy érzem, hogy órák óta nem mozdulok ebből a kis helységből, azonban az idő relativitása miatt az sem kizárt, hogy csak percek teltek el. Nem tudom, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nem is érdekel.  Azok után, ami a versenyen történt, talán az lenne a legjobb, ha az életem végéig itt maradnék, ebben a picike helységben. Talán így elbújhatok a szégyen, no meg a sajtó elől.

Igaz, nem vagyok én olyan híres ember, hogy az életemen csámcsogjanak, de egy olyan baklövést, mint amit elkövettem, biztos, hogy címlapon hoznak le, ha mást nem, a nevesebb sportújságok. Komolyan, már látom is a főcímet lelki szemeim előtt: „Az olasz Julia Fabbri tegnap minden magyarázat nélkül megállt a jégen, a rövid program kellős közepén”. A dologban pedig az a szomorú, hogy ez a mondat még igaz is lenne, mert igen, megálltam, de nem akármikor, hanem egy kötelező elem kellős közepén.

Ahogy még jobban - már ha ez lehetséges egyáltalán - belenyomom a fejem az előttem lévő párnába, felidéződnek előttem azok a pillanatok. Elismerem, nem voltam nyugodt, mikor kimentem a jégre, azt is elismerem, hogy minden egyes pillanatban azt figyeltem, hogy az anyám - aki kiállt a palánkhoz figyelni minket - mit szól hozzánk. Tudom, ez hatalmas hülyeség, elvégre akkora szakadék tátong köztünk, mint a Niagara vízesés. Azonban ilyenkor, mikor látom, hogy figyel, feléled bennem egy aprócska remény, hátha megváltozott valami. Persze mindig koppanok, most is így lett, azonban most következményekkel járt a dolog. Ami pedig a legrosszabb a dologban, hogy nem emlékszem arra, miért álltam meg. Ahogy az agyamban kutatok, nem találok mást, csak azt, ahogy elengedem a korcsolyám élét, majd annak a karmaival megállítom magam. Hogy ez után mit vagy kit kerestem, az nem tiszta, de az a pillanat - vagyis inkább érzés - most is bennem van, mikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mit is csináltam.

Önmarcangoló gondolataimat a Carmen jellegzetes dallamai szakítják félbe, mire összerándul a gyomrom, ugyanis eszembe jut, hogy holnap megint ki kell állnom a jégre, és szembe kell néznem mindenkivel. Tehát ennek tanulsága alapján ideje lenne lecserélni a csengőhangomat. Mindenesetre annyi ideig filozofálgatok a kűrünk zenéjén, míg nagyon ügyesen, egy egyszerű mozdulattal lelököm a telefonom, mely hangos csattanással ér földet. Ha nem érzeném magam úgy, ahogy, akkor biztosan ijedten ugranék fel, és ellenőrizném, hogy mi baj történt, így azonban csak a sötétben tapogatózva felszedem a készülékem darabjait, majd kissé unottan konstatálom, hogy az akkumulátor hiányzik. Hát van ez így, majd megkeresem, vagy nem.

Végül a szenvedésem közepette valahogy csak sikerül elaludnom, mivel mikor legközelebb magamhoz térek, már a Nap éledező sugarai világítanak be az ablakomon. Remek, eljött ez a nap is! Még percekig nem mozdulok, csak szótlanul fekszem a takaró alatt.

Ahogy sikerül magam feltornázni az ágyban, két dolgot állapítok meg kapásból: az első az, hogy fájnak a szemeim a tegnapi virrasztástól, a második pedig már szinte ösztönszerű, miszerint kell nekem egy kis koffein. Ez utóbbi számomra olyan, mint másnak a lélegzés, így amint eszembe jut a barnás folyadék íze, minden álmosság kimegy a szememből. Gyorsan feltornázom magam, a rajtam lévő pizsama helyett egy egyszerű melegítőnadrág, póló, edzőcipő és pulóver kombinációt kapok magamra, és már ott sem vagyok.

Óra, illetve mobil híján elképzelni sem tudom, hogy mennyi lehet az idő, de a folyosón lévő emberek számából - mely gyakorlatilag a nullával vetekszik - arra tudok következtetni, hogy éppen csak hajnalodik kint. Lassan és komótosan sétálok a szállodában. A lépcsőknél elgondolkozom, hogy esetleg beszállok a liftbe, azonban végül ez ellen döntök. Időm, mint a tenger, ha akarnék, úszkálhatnék is benne, bár ez jelen pillanatban nem szerepel a terveim között, már csak azért sem, mert nem tudok úszni. Soha senki nem volt, aki vette volna rá a fáradságot, hogy megtanítson. Vagyis de, apa megpróbált, de az ő víz iszonyával összekötve ebből annyi lett, hogy megkért: csak addig menjek be a vízbe, amíg leér a lábam.

Ahogy lejjebb és lejjebb megyek a fokokon, az ébredező város zajai egyre intenzívebben jutnak el hozzám. Valahol útközben, talán az első és a második emelet között fojtott beszélgetés hangjait hallom, azonban a nyelv, melyen a diskurzus folyik, számomra teljesen ismeretlen - vagyis azt tudom, hogy franciául beszélnek, de az, hogy miről, elképzelésem sincs -, így nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a dolognak.

Mikor végre megérkezem a főbejárat mellett lévő automatához, egy elégedett, nem éppen emberhez méltó morgás hagyja el az ajkaimat. Normális esetben zavartatnám magam az effajta megnyilvánulások miatt, azonban közel s távol egy lélek sincs, aki hallhatna. A gép kínálatát szemlélve kelletlenül állapítom meg, hogy nem szolgálnak semmi olyasmivel, amit éppen szívesen innék. Persze, egy automatától ne várjon sokat az ember, de mikor a szokásos öt-hat kávéfajta helyett találkozik kettővel, azért kicsit meglepődik. Mindenesetre euro centesekből kiválogatom a megfelelő árat, majd rányomok arra a gombra, melyre - a francia szöveg mellett, mikroba méretű betűkkel, de legalább angolul - az van írva, hogy hosszú feketekávé. Határozottan utálom mind a hosszú, mint a feketekávét, azonban a másik gombon nem sikerül megfejtenem a francia hieroglifákat, vagyis nem találtam semmilyen angol szöveget, így az ismeretlenben nem bízva az ismertet választom. A gép szerencsére gyorsan dolgozik, így közel fél perccel később már az oldalának dőlve iszogatom a barna löttyöm, melyet nagy jóindulattal lehet csak kávénak nevezni, azonban a semminél jobb, koffein van benne, ez a lényeg.

Még csak a poharam negyede ürülhet ki, mikor a kinti zajok pár másodpercre megerősödnek, majd a tágas tér, mely a hotel bejáratként szolgál, szinte beleremeg az ajtó csapódásának hangjára. Még én is összerezzenek. Ahogy felpillantok, látom, hogy a portás egy pillanatra felnéz az újságjából, majd mintha nem történt volna semmi, vissza is temetkezik abba. Egy pillanatig azt hiszem, hogy csak a szél játszott az ajtóval - annak ellenére, hogy mikor elindultam lefelé, tiszta volt az ég -, ám ez a teóriám hamar megdől, amikor egy orosz szó (minden bizonnyal egy káromkodás mivel Christ is elég gyakran szoktam hallani, ha éppen ideges az edzések közben) hallatszik, szinte közvetlen a hátam, vagyis inkább az automata mögül. Ismerősnek tűnik, mintha már hallottam volna valahol, azonban az elhangzott szó olyan rövid, hogy megfigyelni is alig van időm.

Normális esetben itt maradnék, hogy kihallgassam - nyelvtudás híján teljesen feleslegesen - a beszélgetést, vagy kifigyeljem azt, hogy ki, vagy éppen kik jöttek be az épületbe, azonban ma se erőm, se kedvem ehhez a dologhoz, így egy sóhaj kíséretében kilépek a kis rejtekemből.  Eredeti célom az, hogy a szobámba menjek, ott megfürödjek, majd szembenézzek a többiekkel, azonban ez a tervem szinte egyből meghiúsul, mivel alig, hogy leteszem a jobb lábam, valaki nekimegy a hátamnak. Persze, nem azzal a kis lendülettel, hanem jó naggyal, melynek köszönhetően pár másodperccel később a földön találom magam, a kiöntött kávém társaságában. Ha ez az eset nem ma, nem most történne, akkor már gyerekesen visítanék, most azonban nem teszem, csak pár pillanatig nézem, ahogy a műanyagból a padlóra folyik a barna lé, majd feltápászkodom a padlóról és leporolom a melegítőnadrágom, bár nagyon jól tudom, hogy igazából semmilyen szennyeződés nincs rajta. Ez csak amolyan reflex.

- Jézusom. Jól vagy?  - hallom meg megint, az ismerős baritont (most már olyan nyelven is, amit értek), melyet immáron névhez és archoz is tudok kapcsolni. Remek! Ha valakivel, akkor vele, vagyis immáron minden bizonnyal velük nem akartam összefutni. Hogy miért? Ennek az oka roppant egyszerű. A tegnap történtek után pont nem Chris gyerekkori legjobb barátja és annak felesége az ideális beszélgetőpartner számomra.

- Igen, persze - bólintok, miközben szembefordulok Alexej Soldatov-val.

- Jé, egy Tündérke! - Remek, még mindig ez a legnagyszerűbb becenév - Hátulról fel sem ismertelek. Egyébként honnan kerültél ide? Mikor előre néztem, még senki sem állt ott, aztán hátat fordítok egy pillanatra, és bumm, már el is ütök valakit.

- Én csak félreálltam kicsit, hogy elrakjam az aprót, amit visszakaptam - intek az automata felé, miközben kisebb bűntudatom lesz a hazugság miatt, bár nem értem miért. Teljesen mindegy, hogy mit mondok. Akár az igazsággal is előrukkolhattam volna, miszerint csak álltam, és bámultam ki a fejemből, figyelve a portást, a lépcsőt, és konkrétan az egész előcsarnokot, miközben két kortyot ittam a kávémból. Bár, szó mi szó: a hangosan kimondott verzió kicsit jobban hangzott.

- Értem - bólint komolyan, mintha valami titkot közöltem volna vele. Miközben ő feldolgozza ezt az őrülten nagy információt, a mellette álló Nataljára pillantok, aki csendesen, de mégis határozottan áll a férje mellett. Nem tudom, hogy keressük-e egymással a kontaktust, de mikor az ő barna szemei találkoznak az én barna íriszeimmel, biztatóan elmosolyodik. Nos, nem vagyok éppen vidám hangulatomban, ám valahogy az én ajkam is egy halovány, de őszinte mosolyra görbül. Mintha így szavak nélkül azt akarná sugallni nekem, hogy ne féljek, minden rendben lesz, ami pedig a legbizarrabb az egészben, hogy egy rövid pillanatig el is hiszem, de csak addig, míg egy sóhaj kíséretében el nem szakítom egymástól a tekintetünket.

- Örülök, hogy találkoztunk, de azt hiszem, hogy jobb, ha most megyek, mert sok dolgom van és… a… szóval sok dolgom van - mondom, ám némán korholom magam, ugyanis ennél meggyőzőbb csak akkor lehettem volna, ha azt mondom, hogy megyek kecskét fejni. Na, igen, azt is annyira hinnék el, mint az előbbi mondatomat, vagyis semennyire.

Igazából, mikor a padlót nézve hátat fordítok, kissé megkönnyebbülök, hogy nem kérdeztek a tegnapról, vagy egyébről, azonban a sors, az a büdös ribanc - ahogy Stefi szokta a rosszabb napjain mondani - nem áll mellettem, ugyanis két lépés után neki megyek férfinek. Ezúttal azonban talpon maradok. Már azon vagyok, hogy közlöm az illetővel, hogy nézzen az orra elé, holott tudom, hogy én vagyok a hibás. Nos, mikor felnézek a férfire, beigazolódik az, amit az előbb a Sorsról mondtam. Hogy miért? Mert konkrétan Christian Fontana-val nézek farkasszemet. Hát, azt hiszem ez sem az én napom!  

Mindössze pár másodpercig bírom a szemkontaktus, mivel érzem, hogy vörösbe borul az arcom, ami jelen esetben a szégyen pírja. Komolyan mondom, soha nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat, mikor nem bírok emelt fővel Chris szemébe nézni és most mégis itt tartunk. Kellemetlen csend ereszkedik a helységre, legalábbis én annak érzem. Egy pillanatra, komolyan szánalmasnak érzem magam, tudom, hogy mondanom kéne valamit, ha mást nem, bocsánatot kérni, mert rontottam, így őt is húztam magammal. Igen, pontosan az ilyen dolgok miatt nem akartam én soha páros korcsolyázni, pedig régebben lett volna rá lehetőségem, tizenegy évesen, de visszautasítottam, erre tessék: itt állok egy hasonlóan lehetetlen helyzetben. De a dolognak az az érdekessége, hogy két éve, mikor Vancouverben estem, nem éreztem magam ennyire rosszul.

Ha tehetném, akkor tovább elemezgetném ezeket a dolgokat, azonban Nati nem hagy rá lehetőséget, mivel mosolyogva mellém lép, és két puszival üdvözli a velem szemben állót, majd pont annyit hátrál, hogy egymás mellett állhassunk. Látom rajta, hogy mondani szeretne valamit, már nyitja is a száját, azonban a férje, aki mögöttünk áll, ebből minden bizonnyal semmit nem érzékel, mert még az előtt megszólal, mielőtt hang jöhetne ki a felesége torkán.

- Na, végre megérkezett a csomaghordó szolgálat, már komolyan azt hittem, hogy sosem ér ide. Ezeket - mutat a földön lévő két bőröndre és a mellettük lévő sporttáskákra - A négyszázötös szobába vigye, ha kérhetem. Jaj, ne nézzen így, természetesen nem barbár népek vagyunk, így kap borravalót, mégpedig egy euro centet csomagonként, ami összesen négy eurocent. Látja, ezért már megéri dolgozni.

- Nagyon vicces, de most ne, Lexi, még reggel van hozzád, és a fárasztó poénjaidhoz, amik egy agyilag visszamaradott hörcsög szintjét is alulmúlják.

- Kár - fordít hátat a megszólított színpadiasan -, pedig én komolyan azt hittem, hogy elénk jöttél le.

- Francokat. Nehogy azt hidd, hogy a te kedvedért fárasztanám magam ilyesmivel. Kerestem valakit - mondja, majd szinte magamon érzem a tekintetét, mire ránézek, vagyis úgy teszek, mintha rá néznék, de valójában mögötte lévő lépcsősorra fókuszálok -, aki meglepő módon nem volt a szobájába. Megkérdezném, hogy mit is keresel itt, de van róla némi sejtésem, így ezt hanyagolom, ig…

- Ne haragudj Christian, hogy félbeszakítalak - emeli fel békítőleg a kezét Natalja, mire fél szemmel látom, hogy a párom megrázza a fejét, jelezve ezzel, hogy semmi baj -, de már a férjem felettébb poéntalan poénja előtt mondani akartam, hogy ti ketten esetleg kimehetnétek abba a kávézóba, amit idefele jövet láttunk. Azt hiszem, hogy nekünk is jól esne valami harapni való, valamint ahogy láttam, Julia kezéből is kilöktél egy poharat, tehát azzal tartozol neki.

- Ugyan, dehogy. Az csak egy féleurós lötty volt az automatából, még csak nem is volt finom - vonom meg a vállam.

- Julia Fabbri nem kér kávét, sőt, még azt se veti fel senkinek, hogy azt elvesztette, ami volt? - kérdi Chris, mire lehunyom a szemem.

- Szóvak kimentek? - tér vissza a kérdéséhez a szőke hajú nő, majd alig egy pillanatig a férje szemébe néz, mire az megadóan bólint.

- Hát tud neked valaki ellenállni, asszony? - nevet fel mély baritonját, majd egy gyors csókot nyom a felsége szájára, mielőtt intene a páromnak. - Hallottad a parancsot, megyünk a boltba.

- A kávézóba - javítja ki a megszólított.

- Akkor oda, mindegy. De gyere, mert az idő pénz, vagyis nem éppen, de az idő nem áll meg, mi nem leszünk fiatalabbak, és én valóban éhes vagyok.

- Felőlem mehetsz, de csak nélkülem. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok úgy ölt…

- Jaj, ne legyél már kislány, csak azok hisztiznek olyanok miatt, hogy mi van rajtuk, mikor az utcára lépnek. Pont megfelel, ami rajtad van, esetleg ha kocogsz mellettem, még azt is elhiszik, hogy reggeli edzésen vagy - utal arra, hogy Chris egy melegítőnadrágban, annak a felcipzárazott hosszú ujjú felsőjében és egy edzőcipőben áll előttünk. - Bár lehet, hogy fázni fogsz, de akkor odaadom a sálamat, és minden rendben lesz.

- Kérlek, az én kedvemért menj vele, nem szeretném egyedül kiengedni, tudod, félek, hogy a végén még eltéved - mosolyog hamiskásan a mellettem álló nő. Erre a gesztusra a párom viszonozza a mosolyt, majd elindul Alexej felé, aki vagy úgy tesz, mintha nem hallotta volna a felesége szavait, vagy valóban nem hallotta őket.

Mindenesetre hatalmas kő esik le a szívemről, mikor Christian végre mögém kerül. Tudom, hogy szánalmas vagyok, amiért így érzek, de ez van. Tényleg rettenetesen szégyellem magam a tegnapi miatt. Ha csak rólam lenne szó, akkor nem érdekelne ennyire a dolog, de így…

- Julia - szól vissza a párom, mire megdermedek -, majd elfelejtettem, tessék - mászik be a látókörömbe a telefonja, mire összevonom a szemöldököm, ám ezt ő nem láthatja, de szerencsére magától is ad magyarázatot a dologra. - Mia, Stefi és a nővéred, aki mellesleg nem tudom, honnan tudja a számom, tegnap este óta azzal zaklatnak, hogy jól vagy-e, mivel nem veszed fel a telefonod. Tehát, légy oly kedves, nyugtasd meg őket, hogy engem békén hagyjanak.

- Rendben - bólintok, miközben elveszem a készüléket, ám továbbra sem nézek a szemébe.

Nem is olyan sokkal, talán tíz, tizenegy perccel később egy liftben találom magam Natalja társaságában. Eleinte azt hiszem, hogy mondani akar nekem valamit, azonban csak nem szólal meg, így még ő a kezében lévő papírokat tanulmányozza, addig én előveszem Chris telefonját, hogy felhívjam Bellát és a többieket. Ahogy a készüléket szemlélem, eszembe jutnak a párom szavai, miszerint „este” zaklatták őt. Őszintén nem tudom, hogy ez a fogalom kinek hány órát jelent, az azonban biztos, hogy tizenegynél nem többet. Ez pedig azt jelenti, hogy mégsem voltam fent olyan sokáig, mint gondoltam.

Ahogy megnyomom az iPhone alján lévő kis gombot, egyből egy képpel és számokat tartalmazó billentyűzettel találom magam szembe. Remek! Odaadja nekem a telefonját, de nem mondja el a kódját. Mivel még csak ötletem sincs a szánkombinációra, sóhajtok egy nagyot, majd szemügyre veszem a „mögötte” lévő fényképet. Meg mondom őszintén, meglep a látvány, mert nála nem erre számítottam. Bár, ha jobban belegondolok, sosem érdekelt, hogy mi a háttérképe, így talán ezért nem néztem sosem. Mindenesetre kedves és nem utolsósorban régi.

Ezt a képernyőt nézve azt hiszem, hogy Christiannal a kapcsolatunkat három szakaszra tudom osztani: az elsőre, amely a találkozásunktól a kanadai olimpiáig tart, aztán van a második, ami az olimpiától addig, míg a párom nem lett, a harmadig pedig konkrétan a jelen. Ha választanom kéne a felsoroltak közül, akkor az egyes számúra voksolnék, mivel én azt tartom a legkiegyensúlyozottabbnak. Természetesen akkor sem hazudtoltuk meg magunkat, de mégis, barátok voltunk. Azt hiszem, akkoriban olyan barátság volt ez, mely a kölcsönös bizalmon és egy közös titkon alapult, mely mai szemmel nem is volt olyan nagy dolog. Persze, mikor még az ember gyerek - legyen hat, vagy akár tizenkét éves -, szereti felnagyítani és eltúlozni a dolgokat, hogy az egy kicsit felnőttesebbnek tűnjön.

- Jézusom, ez de aranyos - mondja mögöttem Nati, mire elmosolyodom. - Ezt a képet még sosem láttam, pedig Chris elég sokat küldött haza az interneten, mert Alexszel megkértük rá. Még mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, azért, mert eleinte nem találta a helyét Olaszországban, így mikor mutogatta a képeket, körülbelül mindenről, mi pedig a világ másik oldalán kiparodizáltunk mindent.

- Ez érdekes - bólintok kissé furcsán.

- Jaj, ne nézz így, akkor nagyon vicces elfoglaltság volt. Szerintem tíz évesek lehettünk, de várj - halkul egy picit, majd bólint. - Igen, mert nem sokkal Christian tizedik születésnapja után költöztek el, és ő még nem volt tizenegy, mikor megszületett a húga, aki egyébként, ha jól tudom, akkor koraszülött volt.

- Aha, de…

- Hölgyeim! - szakít félbe egy felettébb türelmetlen hang. - Megtennék, hogy egy másik helyen folytatják ezt a roppant érdekes beszélgetést? Mert akár hiszik, akár nem a liftet más is akarja használni - dohog tovább az ajtóban álló férfi, akin egy JAOAN feliratú melegítő felső van, mire felvonom a szemöldököm. Mikor utoljára hallottam az országról, még Japan volt angolul, de ez jelen pillanatban édes mindegy. Az öreg olyan apróra húzza egyébként is mandula nagyságú szemeit, hogy egy pillanatra azon tűnődöm, becsukta-e a szemét vagy sem. Ahogy mellé siklik a tekintetem, egy tizennégy, maximum tizenöt éves - szintén - japán fiút veszek észre mellette, aki a sporttáskája pántját szorongatja, miközben hol rám, hol a mellettem álló szőke nőre néz.

- Rendben, rendben Hitoroshi úr - emeli fel békítőleg a kezét Nati -, kérem, nyugodjon meg. Éppen az imént ért fel a lift, még nem volt időnk összepakolni, de már is megyünk - mondja, miközben int, hogy fogjam meg az egyik bőröndöt. Én így is teszek - mert nem akarok összetűzést a japán férfival -, majd kilépek a liftből és elmegyek az úr mellett, ám eközben a tekintetem találkozik a fiúéval, aki így közelebbről már ismerősnek tűnik, tudom, hogy láttam valahol, de hirtelen nem tudom hová tenni az arcát. Mindenesetre félénken int, majd rám mosolyog, mire én viszonzom a gesztust. Így ránézésre olyan kedvesnek és visszahúzódónak tűnik, mint a legtöbb japán versenyző, azonban az apja, edzője, csapatfőnöke, menedzsere vagy mit tudom én, kije, elég mogorvának látszik az első benyomás alapján.

Immáron kínt várom meg Natalját, ki még mond pár békítő szót az idősebb japánnak, majd megvárja, míg becsukódik a lift ajtaja, csak aztán lép mellém. Nem szól semmit, csak elővesz a táskájából egy papírt, pontosabban a versenytájékozót, ahol olyan dolgokat írnak le, hogy hol a jégpálya, hol a szállás. Esetleg, ha ezek messze vannak egymástól, akkor hogyan lehet megközelíteni őket és hasonlók. Valamint a lapon rajta van adott versenyzőnek - bár ez esetben szerintem versenyzőknek - kiutalt szoba száma és emelete.

- Rendben, háromszázharminchat a szobaszám, ha minden igaz. Ez ugyebár ezt jelenti, hogy harmadik emelet, harminchatos szoba, vagyis jobbra kell menni - int a hátam mögé, ahol a huszonhatnál magasabb számot viselő ajtók találhatók.

- Oké - kapaszkodom bele ismét az egyik bőröndbe. – Egyébként, ha nem titok, akkor megkérdezhetem, hogy honnan ismerted azt az urat?

- Persze, nem az - vonja meg a vállát. - Láttad a mellette álló fiút? - kérdi, mire bólintok. - Remek, szóval az a fiú a japánok jövőbeli nagy reménysége. Azt gondolom, tudod, hogy Japán az a hely, ahol a korcsolyához, mint élsporthoz kiválóak a körülmények, többnyire otthon edzenek. Nos, ez a fiú is így tesz, azonban nyáron, volt nekik egy két hetes táboruk Moszkvában. Mondhatnám, ilyen kölcsönös dolog volt, ugyanis utána a mi korcsolyázóink utaztak ki a szigetországba, de ez lényegtelen. Szóval, ebben a táborban ott volt ez a fiú is. Ekkor találkoztunk először vele és az apjával, aki bár most nem úgy tűnt, rendes ember, csak rettenetesen félti a legkisebb gyermekét, így mindenhová elkíséri, amíg annak szüksége lesz rá. Legalábbis nekem ezt mondta, mikor júliusban beszélgettem vele egy kicsit. Kielégítő válasz volt? - mosolyog rám, miközben megáll a megfelelő ajtó előtt. - De nekem is lehet hozzád egy, illetve inkább két kérdésem? Természetesen csak akkor, ha nem baj - mondja nekem háttal, miközben lehúzza a belépőkártyát.

- Nyugodtan - megyek be közvetlen utána a helységbe -, amit csak szeretnél.

- Köszönöm, a lehetőséget és a segítséget is, és bár csak most értünk be, foglalj helyet - mutat körbe a szobában, majd addig nem szólal meg újra, míg le nem ülök egy kényelmes fotelba. – Tudod, eredetileg azért akartam veled kettesben maradni, hogy a tegnapi napról beszélgessek veled, azonban mikor megláttam, hogy hogyan viselkedsz velünk, majd Christiannal, rájöttem, hogy nem azért érzed magad rosszul, amiért én eleinte hittem, így szerintem nem segítene neked, amit mondani készülnék, ezért ezt rábízom arra, akinek ez majd a feladata lesz. De persze ez téged mind nem érdekel, gondolom a kérdésekre vagy kíváncsi, így felteszem az elsőt, mi burkoltan két kérdés lesz. Mikor ismertétek meg egymást Chrisszel, és honnan köztetek az a fene nagy összhang?

- Tessék? - vonom össze a szemöldököm értetlenül. Az első kérdésre már tudnék válaszolni, azonban a másodikat nem nagyon értem. Azt hiszem, hogy Nati tökéletesen érti a zavaromat, mert kedvesen rám pillant, majd magyarázni kezd.

- Te nem látod magatokat kívülről, legalábbis nem úgy, ahogyan mi, Alexszel. Gondolom sejted, hogy végignéztük mind a két programotokat Amerikában, de nem azt kaptuk, amire számítottunk. Hogy mit vártunk? Egy új párt, akik mindent megtesznek, de minden tudásuk ellenére nem tudnak majd olyan összhangot és szinkront nyújtani, ami az elkövetkezendő pár évben elég lenne bármire is. Erre mit kaptunk? Egy párt, akik a technikai tudásbeli különbségeik miatt még nincsenek mindig szinkronban, de olyan ösztönös dolgokat csinálnak, melyek nem az edzők, hanem az együtt töltött idő tanít meg. Idő, amit nem hónapokban és napokban, hanem években, vagy évtizedekben mérünk. És…

- Tizenhárom - szakítom félbe a monológot, mivel most már tökéletesen értem, hogy mire gondol az orosz nő, ki most olyan értetlenül mered rám, mint én pár pillanattal ezelőtt őrá. - Tizenhárom éve ismerjük egymást, vagy tizenkettő és fél, attól függ, hogyan számoljuk. Ha a másodikat vesszük alapul, akkor én hét éves voltam, ő meg tizenhárom. Tudod, miután ötéves koromban a szüleim elváltak, én a bíróság döntése által apához kerültem a nővéremmel együtt, mi hárman Rómában maradtunk, míg anya és a bátyám Milánóba költöztek.

- Várj, had találjam ki! Hat évesen az Axel Rómában kezdtél el korcsolyázni, Alionánál - hajol előrébb Natalja.

- Pontosan - bólintok. - Persze, ez még nem indokolná, hogy tudomást kéne vennünk a másikról. Én mondjuk tudtam, hogy ki ő, de azt már nem tudom honnan, vagy kitől. Mindenesetre nem akarom annyira elhúzni a dolgot, így ugorjunk egy kicsit, vagyis inkább fél évet előre. Az első igazán személyes kontaktusunk a következő év februárjában volt, mikor Aliona bejelentette, hogy májusban a szezonzáró előadáson mi, kicsik is részt vehetünk, vagyis csak a tehetségesebbek. Nem tudom, mennyire emlékszel, de az első évben  még nem tanítanak ugrásokat, csak forgásokat, amik nekem eleinte csapnivalóan mentek. Folyton elestem mindegyikből, viszont mikor Aliona előállt ezzel a lehetőséggel, úgy éreztem, hogy nekem kell lennem az egyik lánynak, persze tudtam, hogy minden bizonnyal a listája legvégén állok. Így egy hirtelen ötlettől vezérelve aznap este megkértem apát, hogy másnap reggel egy órával korábban vigyen be, mivel az edző néni… Ne nevess, pontosan ezeket a szavakat használtam.

- Sajnálom - kuncog továbbra is az orosz nő -, de olyan aranyosan hangzik, hogy „edző néni”. Kérlek, folytasd, bár úgy érzem, tudom, mi lesz a történet vége.

- Rendben, szóval megkértem apát, hogy másnap vigyen korábban, mert Aliona kivételesen korábban rendelt be minket. Tudod, buta hatévesként nem jöttem rá, hogy pontosan tudja, nem mondok igazat, mert ha valóban ilyen van, akkor papír formátumú értesítést is kapott volna. Mindenesetre akkor bólintott, mintha hinne nekem, majd másnap korábban bevitt. Megmondom teljesen őszintén: nagyon féltem egyedül abban a hatalmas csarnokban. Minden egyes hangra összerezzentem, egészen addig, míg a korcsolyáimmal a kezemben ki nem jutottam a jéghez. Ugyanis csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Lehet, hogy ez most furcsán hangzott, de egy hat évesnek kifejezetten ijesztő egy hatalmas jégpálya, tele ismeretlen takarítókkal, karbantartókkal és hasonlókkal. Akkor találkoztunk először. Ekkor még nem lettünk barátok, csak két amatőr voltunk, akik egymás mellett gyakorolnak egyedül. Körülbelül fél óra után, mikor rájöttem, hogy még annyira sem akarnak a dolgok menni, mint eddig, kissé csalódottan a palánk széléhez csúsztam, majd néztem egy kicsit, hogy mit alkot. Még nem tudtam, hogy mi is az a twizzle sor, csak annyit láttam, hogy tökéletesen, gyorsan és esés nélkül forog. Eleinte le akart rázni, de végül valahogy, talán egy kis gyermeki hisztivel rávettem arra, hogy segítsen. Először arról volt szó, hogy csak addig segít nekem, míg meg nem tanulom tisztességesen a forgásokat, aztán… aztán úgy maradtunk. Két éven keresztül, amíg el nem ment a Milánói kollégiumba, heti öt nap reggelente egy órát gyakoroltunk együtt mindent. Volt, hogy én ugráltam, ő meg kritizált, volt, hogy én álltam be vele jégtáncolni, ami az első pár alkalommal vicces volt, de utána már ment. Persze nem annyira, mint Carry-vel, de gyakorlópótléknak megtettem. Hát, ennyi a történet - vonom meg a vállam.

- És utána, mármint mikor Milánóba járt iskolába?

- Hát egyszer-egyszer pénteken maradtunk bent késő estig, de többnyire szombaton és vasárnap reggel találkoztunk, valamint az ünnepek közti szünetekben otthon volt.

- Várj! - néz rám hirtelen úgy, mint aki most világosodott meg. - Te fested a hajad? Vagy természetesen ilyen barna?

- Sosem festettem, mindig olyan volt, amilyennek nőtt - válaszolom, bár kicsit furcsállom a kérdését, komolyan nem értem, hogy ez hogyan jön ide, mert az én elmémben sehogy.

- Jó, akkor másképpen kérdezem. Mindig ilyen volt a hajad? - kérdi, miközben íriszeit a szemeimbe fúrja. Egy pillanatra komolyan olyan érzésem támad, mintha pont most löktem volna közel valaminek a megoldásához, amit eddig nem értett. Megmondom őszintén; furcsa azt az egészen idáig higgadt nőt most izgatottnak látni.

- Nem, tizenhat éves koromig vörös voltam, az elmúlt három évben barnult be. Tavaly még volt egy kis vöröses csillogása, de mostanra már az is elveszett. A legjobb barátnőm szerint olyan ez, mikor a tejföl szőke gyerekek szépen, lassan bebarnulnak.

A történet vége után csend telepszik ránk. Natalja a gondolataiba merül, miközben komoly arccal mered maga elé, szinte már a saját helyemen is hallom, ahogy forognak az agykerekei, ahogy próbál összerakni olyan dolgokat, melyekhez minden bizonnyal közöm van, de melyekről talán sosem fogok tudni és azt hiszem, hogy jelen pillanatban nem is akarok. Azt hiszem, hogy kezdek fáradni. Christian Fontana régen csak egy egyszerű fiú volt, aki szeretett volna olyan mély élben korcsolyázni, mint a partnernője, és aki hihetetlenül sokszor el tudta mondani ezt egy óra alatt, de mindig mosolygott és sokszor poént csinált belőle, bántó módon, de a többségük miatt általában bocsánatot kért. Ma pedig egy iszonyatosan bonyolult férfi, akiről nem lehet tudni, hogy mikor találod jó kedvében, és mikor rosszban. Egy férfi, akivel történt valami rossz, amivel nem tud megbirkózni, és szerintem a közeli barátainak sem hagyja, hogy segítsenek neki. Annyira más most, mint akkor. Mintha egy másik személy lenne, legalábbis nekem, és talán ezért is kezelem úgy őt, ezért próbálom megismerni most, nem pedig kiindulni abból, akit a barátomnak mondhattam. De hogy mi a közös a múltjában és a jelenében? Az én szememben egy dolog, az hogy Hercegnőnek hív és piszkosul nem érdekli, hogy ez engem az őrületbe kerget. Mikor a tekintetemet Natira emelem, látom, hogy még mindig a gondolataival van elfoglalva, így előveszem Chris zsebemben pihenő telefonját, majd megnyomom a középső gombot és a számokat kezdem fixírozni, mivel tényleg fel kéne hívnom Stefit, Miát és Bellát.

- A kép. Mikor készül, milyen alkalommal? - töri meg legnagyobb meglepetésemre a csendet, mire az arcára pillantok. Komolyan gondolja, mivel érdeklődéssel figyeli minden mozdulatomat.

- Egy olasz karácsonyi korcsolyaműsoron. Ez volt az utolsó évem, mint egyéni versenyző. Furcsa kompozíciójú kép, nem? - tartom felé a képernyőt, hogy megint megnézhesse. Végül pár másodpercig szemléli, majd bólint. - Eredetileg nem ilyenre terveztük, vagyis a fotós nem ezt akarta. A „terv” az volt, hogy Aliona áll hátul, Carry, Chris és én előtte, ebben a sorrendben, Mia pedig mindenki előtt. Nos, ez már akkor megdőlt, mikor elkezdtük, mivel Carolinát sehol sem találtuk, mint utóbb kiderült, az anyjával volt valahol, mivel dolguk akadt. A többi persze megvalósulhatott volna, de annak már én tettem be, mivel mikor helyezkedtünk, egy óvatlan pillanatban kilöktem Mius lába alól a korcsolyát. Végül persze elkaptuk a bátyjával, de neki annyira tetszett, hogy a két karjánál tartjuk, hogy közölte: így marad. Ezért lehet az, hogy a képen Mia gyakorlatilag rám és Christianra fekszik, Aliona pedig a mi nyakunkat öleli mosolyogva. Majdnem elröhögtük azt a pár másodpercet, amíg ez készült. Én mindenesetre sajnálom, hogy Carry nem lehetett ott, élvezte volna.

- Szerintem ezzel egyedül vagy, én úgy gondolom így utólag, mind Aliona, mind Chris úgy gondolják, hogy boldogabb emlék ez a kép nélküle - közli tárgyilagosan, mire zavartan nézek rá. Az utolsó emlékeim szerint nem haraggal váltak el. Már a nyelvem hegyén lenne a kérdés, hogy miért, mikor az orosz nő feláll a helyéről és mögém sétál. - Tudnod kell, hogy a párod rendkívül szereti az ellentmondásokat. Már egy ideje azt mondja, hogy nem tud, szerintem pedig egyszerűen nem szeretne igazán boldog lenni. Mindenesetre, az elmondásod alapján a kép egy kedves emlék, így próbáld meg beírni azt a kódot, hogy nulla, három, egy, hét.

Furcsa, de hiszek neki. Nem kérdezek semmit, csak beírom a számokat, majd lássatok csodát: feloldódik a zár, és a képernyőn megjelennek az Apple termékekre jellemző kis ikonok. Már volt szerencsém ilyennel találkozni, így könnyedén megtalálom a bejövő hívásokat, ahol négy tétel szerepel. Stefánia P., Húgi, a nővérem és Наталия. Oké, szóval összegezve a dolgokat: három ismerős, és egy cirill betűs szöveg. Elgondolkozom, hogy melyiket hívjam először, mert mind a hármuk mellett szóltak az érveim.

Végül, magam se tudom, hogy milyen módon, Stefire esett a választásom. Minden bizonnyal nem sokat beszélget telefon Chrisszel - mondjuk miért is tenné? - mivel, mikor felveszi a telefont, úgy köszön bele, hogy; „Szia, mit akarsz?”. Azonban miután beleszólok, egyből megváltozik a hangneme, baráti és kedves lesz. A tegnapi esetet nem hozza szóba, legalábbis nem nyíltan, körbekérdezi a dolgot. Így a nyílt kérdések helyett olyan dolgokra válaszolok, hogy jól vagyok-e, várom-e a kűrt, és hogy gondolom, menni fog-e. Stefire ez már gyerekkorától jellemző, szókimondó, néha vulgáris stílusa ellenére alapból nem akar megbántani senkit a kellemetlen, fájó dolgok felemlegetésével, így mondhatni kerülőutat használ. Ezt eleinte nem értettem, sőt, furcsának találtam, hogy miért teszi azt, azonban Mihael egyszerűen megmagyarázta. És - bár sokszor ma is az őrületbe kerget a dolog -, most kifejezetten örülök ennek a tapintatosságának. Mikor végül lenyomom a barátnőmet, egy gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat. Háromból egy megvan.

A következő szám Miáé, aki már kedvesebben köszön a bátyjának a telefonban, de határozottan felélénkül a hangja, mikor a párom helyett én szólok bele. A kicsi lányba nem szorult annyi tapintat, mint Stefániába, így ő konkréten rákérdez mindenre, amire csak lehet. Nem kertel, nem hagy ki semmit, hanem gyermeki őszinteséggel minden kommentál. A furcsa mindössze az, hogy ugyanolyan jól esik nyíltan beszélni a tegnapi rontásomról, mint rébuszokban. Mindenesetre, mikor Mius minden kérdésére válaszolok - még arra is, hogy mit éreztem, mikor tudatosult bennem, hogy a semmi miatt hagytam ki egy egyébként teljesen kötelező elemet -, olyan témára tereli a beszélgetés, amire álmomban sem gondoltam: Marinára. Ugyanis olyan mély és sértett felháborodással kér számon, hogy én mit akarok attól a „szőke borzalomtól”, akit senki sem szeretem, és a többi. Szinte megállás nélkül dobálja a különböző féle szitkokat, engem nem is hagy szóhoz jutni. Szerintem hosszú percek telnek el így, majd mikor befejezi, megkérdezi, hogy ő is jöhet-e velünk. Erre akaratlanul is felszalad a szemöldököm. Mi van? Szívem szerint rákérdeznék a dologra, de nem a saját pénzemen telefonálok külföldre - nem mintha ez eddig nagyon zavart volna -, így annyira mégse kéne megterhelni Chris számláját, így csak mondok egy kissé kétkedő igent, majd pár szó után itt is megszakad a vonal.

- Hű - még hosszú percekkel a beszélgetések után is csak ennyit tudok kinyögni, mire Natalja, aki egészen idáig a szobában pakolászott, hogy otthonosabbá tegye a szobát, rám emeli barna íriszeit.

- Látom kimerített a barátnőddel és a húgoddal való beszélgetés. Tudod, van ez így, az ember a barátait megválogathatja, de a családját már kevésbé. A húgok meg kifejezetten fárasztóak tudnak lenni. Nekem is van egy, most húsz éves, Moszkvában jár egyetemre, és rendszeresen a szüleim idegeire megy, folyton pattog, és ahogy hallottam, a tied sem lehet másmilyen, maximum fiatalabb - mosolyodik el kedvesen, mire zavartan nézek rá. - Valami baj van? Rosszat mondtam, esetleg túl mélyre túrtam a személyes teredben? - néz rám kissé ijedten, mire a helyzet furcsasága ellenére is majdnem felnevetek. Ő? Kispályás a személyes terembe való behatolásra, ezt a művészetet a kedves férjétől kéne eltanulnia, aki alig pár órás ismeretség után olyanokat kérdezett, hogy a két fülem kis híján kettéállt.

- Dehogy - mondom végül. - Csak meglepett a feltételezésed, mármint a húgomról, mert nekem csak bátyám és nővérem van, az előbb Miával beszéltem, Christian húgával. Egyébként miért? Miért akartál segíteni nekem, ahogy korábban mondtad? Kedves nő vagy, félre ne érts, de ha azt vesszük, akkor most találkozunk másodszor.

- Oh, értem, ez esetben bocsánat, csak nekem valahogy olyan családiasnak tűnt a beszélgetés a te részedről, hogy azt hittem. És hogy miért? Ez maradjon egyelőre az én titkom, nem izgalmas úgy az élet, ha mindent tudsz - kacsint rám. - Mindenesetre jó is, hogy emlegetted Christ, mert az előbb néztem meg az időt és lassan másfél órája annak, hogy elmentek négy darab kávéért, meg pár darab süteményért.

- Biztos hosszú a sor - vonom meg a vállam naivan, mire az orosz nő megrázza a fejét, és már nyúl is a telefonjáért, hogy informálódjon, ám pont ebben a pillanatban jelenik meg Alex feje az ajtóban, aki valamiért félve néz körül a szobában. Viszont, mikor konstatálja, hogy nem rossz helyre érkezett - amit egyébként nem tudom, hogy tudna megtenni, elvégre a kártyája csak egy ajtót nyit -, a kék szemei felragyognak, és a szokásos mosolya terül szét az ajkain, mely egyértelműen a feleségének szól.

Végül szinte már emberfelettien gyors léptekkel szeli át azt a kevés távolságot, mely elválasztja Nataljától. Azt már nem nézem, hogy mit csinálnak ők ketten, mivel a hangokból tudok következtetni, inkább a páromra függesztem a tekintetem, aki mindent hoz, amit azalatt vettek, amíg kint voltak. Nem tudom, hogy megérzi-e, vagy csak véletlen, mindenesetre ő rám néz, vagy legalábbis felém fordítja a tekintetét, ám a szégyen, amit az eddigi beszélgetések alatt sikerült elnyomnom magamban, egyszeriben újult erővel tér vissza. Remek!

Alig fél órával a bemelegítés előtt, jégre lépésre készen ülök az öltözőmben, és a párom telefonját fixírozom, mely az előttem lévő kis asztalon fekszik. Tudom, hogy fel kéne még hívnom a nővéremet, tudom, hogy minden bizonnyal megöli az aggodalom, de mégsem visz rá a lélek. Megmondom őszintén; félek. Félek, hogy Bella csalódott bennem, félek, hogy mérges rám, és attól is félek, hogy ettől megutál. Persze, a józanabbik eszem tudja, hogy ez hatalmas nagy marhaság, de ez van. Már vagy háromszor megpróbáltam megnyomni a hívásgombot, de egyszer sem sikerült. Éppen a negyedszerre akarnék próbálkozni, mikor halk kopogást hallok az ajtó irányából, mire összevonom a szemöldököm és az órára nézek. Még kerek huszonöt percem van, Aliona pedig többnyire a bemelegítés előtt utolsó tíz perben kezd el pattogni, hogy mit csináljunk és hogyan, így kizárásos alapon apámra tippelek, akinek még örülnék is jelen helyzetben. Így Maurizzio Fabbri-ban bízva leteszem a telefont, majd két gyors lépéssel az ajtónál is termek, ezzel átszelve azt az őrületesen nagy helyet, amit az öltözésre kaptam.

Mindenesetre csalódnom kell magamban és a Sorsban is, mert apa helyett Christiannal találom magam szembe. Remek! Most pont ő az az ember, akire a legkevésbé van szükségem. Mondjuk nem az a baj, hogy itt van, hanem az, hogy továbbra sem tudok a szemébe nézni, mert úgy érzem, nincs hozzá jogom. És nincs is. Azok után, hogy tegnap magammal rántottam őt is, hogy tehetném meg?

- Szia, segíthetek valamiben? - kérdezem végül, miközben úgy teszem, mintha rá néznék, azonban ehelyett a mögötte lévő fehér falat „csodálom”.

- Na, jó, ez így nem mehet tovább. Nézz rám, Julia!

- Tessék? - szorítom össze a ruhám alját. - De hiszen azt teszem.

- Rendben, most teljesen hülyének nézel engem? Azt figyeltem egész nap, hogy milyen furcsán viselkedsz velem. Szóval, nézz a szembe, had ne kelljen kényszerítenem téged - mondja, de nem teszem meg. Igazából ötletem sincs arról, hogy hogyan tudna kényszeríteni, ám mikor nem mozdítom a tekintetem, hallom a buggyos ingének suhogását, majd hirtelen megérzem az arcomon a hideg tenyerét. Óvatosan fordítja maga felé az arcomat. Persze, ellenkezhetnék, de nem teszem, mert nem akarok jelenetet, és mert tudom, hogy úgyis az lenne a vége, ami most történik. Ahogy az én barna szemeim találkoznak az övéivel, sok mindent szeretnék neki mondani, de mindegyik ugyan azt jelenti: sajnálom. De nem mondok semmit, mivel a látásom elhomályosul és akármennyire is próbálom visszatartani a könnyeket, egy mégis lefolyik. Mindeközben a párom tekintetében is több dolog és érzelem suhan át. Olyanok, melyet értek, és olyanok, melyekről elképzelésem se lehet.

- Soha nem voltál csapát játékos - kijelenti, nem kérdezi, én mégis nemlegesen rázom a fejem. - Julia - a hangja meglepően kedves és gyengéd, ami meglep -, egy csapatban függenek egymástól az emberek. A tagok hibázhatnak, ronthatnak, és ezzel magukkal ránthatják a többieket, akik ezzel a kockázattal minden egyes percben tisztában vannak. Tegnap, mondjuk ki nyíltan: elcseszted. De az tegnap volt, ma meg ma van. Most még sikerülhet szépíteni. Érted mit akarok mondani, ugye?

Nem válaszolok neki egyből, hagyom, hogy a szavai leülepedjenek, mert ez annyira más, annyira váratlan. Amíg Romeo volt a párom, teljesen más volt a felállás. Ha csak egy apró hibát vétettem, anyám egyből nekem esett, hogy tönkretettem mindent. Nem érdekelte, hogy rosszul érzem magam, csak mondta és mondta, hogy mennyire rossz vagyok. Másnap meg újrakezdte, mikor a kűrt olyan lelki állapotban csináltam végig, amilyenben.

Most pedig itt állok, Christiannal szemben, aki sem nem a családom, maximum a barátom, bár mostanában ezt a jelzőt se nagyon használnám magunkra, itt áll előttem és azt mondja, hogy nincs baj, megoldjuk. Már párszor tapasztaltam az elmúlt hónapokban, de az élet annyira furcsa. Néha az támad hátba, akire a leginkább számítanánk, és néha arra számíthatunk a legjobban, akiről képesek vagyunk elhinni, hogy hátba támadhat.

- Julia?

- Értem - bólintok végül, immáron saját akaratomból a szemébe nézve. – Értem, és azt hiszem, köszönöm.

- Rendben, ez kicsit könnyebben ment, mint eleinte gondoltam. Most menj be, hívd fel Bellát, aztán gyere a palánkhoz, mert anya rohamot kap, ha elkésel Hercegnő. Ó, és ne felejtsd el visszaadni a telefonom - ütögeti meg az arcomat, majd már ott sincs.

Hű, ez meglepő volt, és gyors. Még pár pillanatig meglepve, és kissé hitetlenkedve állok az öltözőm ajtajában, majd veszek egy mély levegőt, és csinálom, amit a párom mondott. Ötödszörre lépek be a menüben a hívásnaplóhoz, ám az előző alkalmakkal ellentétben most le is nyomom a hívás gombot.

A telefon kicsöng egyszer, kétszer, háromszor, négyszer és már azt hiszem, hogy nem veszi fel, mikor megszólal az a jellegzetes kis hang, mely ennek az ellenkezőjét jelenti. A nővérem nem szól egyből bele a telefonba, hanem tisztán hallom, ahogy rászól Fabrizziora, a legidősebb fiára, hogy maradjon csöndben pár percre, amíg ő telefonál. Végül a fiú mond valamit, amire a nővérem egy sóhajjal reagál.

- Bocsánat, hogy eddig várakoztattam. Isabella Taviani, miben segíthetek?

- Szia, Bella, Julia vagyok, én…

- Végre! Már azt hittem, hogy nem is fogsz visszahívni. Ezek szerint a goromba partnered átadta az üzenetemet. Hihetetlenül kellemetlen alak lehet, legalábbis az alapján a pár perces beszélgetésünk alapján. De most nem róla akarok beszélni, mert ha jól tudom, akkor lassan jégre kell lépned. Egyébként, a fiúk már nagyon várják, hogy lássanak, ha máshol nem is, a televízióban. Ezzel persze azt akarom mondani, hogy látogass meg minket, ha egyszer lesz időd. De nem is ezt akartam mondani. Jaj, összevissza beszélek itt, és…

- Bells, nyugi. Még van kerek tizenöt perc a bemelegítésig, és még annál is több a programig, mi csak az ötödik jégre lépők leszünk.

- Jó, tudom, tudom, csak… Na, jó - fújja ki a levegőt. - Julia mi történt tegnap? Őszintén. Várj, nem is az érdekel igazából, hanem az, hogy Romeonak, vagy anyának volt hozzá köze? - kérdi hirtelen komolysággal, mire én nem mondok semmit. Tudjátok, mit szoktak mondani: a hallgatás beleegyezés, ezt a nővérem is tudja, mert úgy folytatja a mondani valóját, mintha igent válaszoltam volna. - Sejtettem. Figyelj, tegnap éjszaka sokat aggódtam, és persze gondolkoztam. És lenne egy kérdésem, amire szerintem tudom a választ, de a te szádból szeretném hallani azt. Hogy lépsz ki a jégre, mikor Romeo és anya is ott vannak? Mik a motivációid?

- Én azt hiszem, hogy bizonyítani akarok nekik, meg szeretném mutatni, hogy nincs igazuk. Én igen is jó vagyok, vagy legalábbis tudok az lenni.

- Ettől tartottam. Figyelj, ne így menj neki. Mert így csak az ő malmukra hajtod a vizet. Ez egy verseny, itt versenyezned kell. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne anyáéknak korcsolyázz, hanem ellenük. Ne az elismerésük legyen a célod, hanem a győzelem, az, hogy legyőzd őket.

- De ők a családom, még akkor is, ha néha - a nővérem jól hallhatóan felhorkan a telefonban – na, jó, csak nagyon ritkán, de akkor is.

- Mindig is ez volt a bajod. Túlságosan ragaszkodtál ahhoz az általad elképzelt családi képhez, ami valójában sosem létezett. Lassan húsz éves leszel, Julia, kérlek, ne most, ne is holnap, de ha vége van ennek a szezonnak, akkor nagyon kérlek, gondold át az eddigi életedet, és mindent, ami történt veled. Hidd el, tisztábban fogsz látni, mint most.

- Bella, én…

- Julia, ne, most raktározd el, amit mondtam és majd áprilisban vedd újra elő. Rendben?

- Rendben.

- Akkor most sok sikert - lágyul el ismét a hangja -, én tudom, hogy sikerülni fog, én és a fiúk nézni fogunk téged, titeket. És elhiheted, ők neked szurkolnak, nem Romeonak.

- Köszönöm, még egyszer. Szia, és Bells, szeretlek.

- A viszont hallásra, Húgi és tudod, hogy én is szeretlek - mondja nevetve. - Oh, még egy szóra, kinek a telefonjáról hívsz, és mi van a tieddel?

- A mogorva partnereméről, és ezt most hosszú lenne elmondanom, majd személyesen

- Ahogy gondolod, bár a hangod alapján ez egy hosszú történet lesz - kuncog, majd elhal a hang a vonal másik végén.

Másfél perc. Nagyjából ennyi idő múlva szólítanak minket hivatalosan is a jégre. Aliona és az apám már nem mondanak semmi érdemlegeset, szerintem rájöttek, hogy a jelenlegi helyzetben ez teljesen felesleges. A helyezésünk itt most nem a tartásunk szépségén, a spárgám minőségén, vagy az előadásunkon fog múlni, hanem rajtam, és azon, hogy mennyire birkózóm, vagyis birkóztam meg a tegnap történtekkel, és a családom jelenlétével. Hogy ezt miért így mondom? Mert anya és a kedves bátyám természetesen most is ott állnak, nem sokkal az edzőink mögött, és árgus szemekkel vizslatnak minket, mintha nem is versenyzők, hanem valami látványosság lennénk. Olyan szívesen mondanám azt, hogy nem érdekelnek, nem törődöm velük, de ez sajnos nem megy. Azonban most valami furcsa is történik, nem tudom, hogy a nővérem szavainak hatására-e, vagy csak magamtól, de farkasszemet nézek először az anyámmal, majd a bátyámmal. Hogy miért? Egyszerű kíváncsiságból, érdekel a reakciójuk. Meg kell, hogy mondjam, meglepődök, ugyanis nem azt kapom, amit igazából várok. Anyám csak érdeklődve felhúzza a szemöldökét, mint mikor a cirkuszban valami olyasmi történik, amire az ember nem számít. Romeo azonban elvigyorodik, de olyan gúnyosan, hogy a kezem szinte magától szorul ökölbe. Istenemre mondom, én nem vagyok egy agresszív ember, de most, ha tehetném, akkor odamennék, és egy olyan adnék neki, hogy a faltól kapja a másikat. Persze, én nem vagyok Stefi, így minden bizonnyal alig érezné meg, de azért nekem jól esne az a pofon. Természetesen nem teszem meg a dolgot, nem pattanok ki a jégről, és nem nyargalok oda, helyette inkább megfordulok, mert a fülemet nem kapcsoltam ki, így hallom, hogy Christopher és a párja hetvenhét egész nyolcvanöt század pontot kapnak a kűrjükre, ami első versenyen nem is olyan rossz eredmény.

- Készen állsz? - vonja fel a szemöldökét Chris, mikor felé fordulok.

- Igen - felelem olyan határozottsággal, ami még engem is meglep, de ez van, változnak az idők, új célom van. Letörölni azt a pökhendi vigyort a bátyám arcáról. Egyszerűen csak látni akarom, ahogy Romeo előtt felállok, állunk valamelyik nagy világverseny dobogójára. Ehhez viszont az kell, amit Bella mondott. Ellenük táncolni, és nem nekik…