Első fejezet ~ Új utakat keresve...

Sziasztok!

Előszőr is köszönöm a 4(!) felíratkozót és a két kommentet, nagyon jól estek ^^. Itt az első fejezet, és nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vegyétek úgy, hogy ez is egy bevezetőféleség. Eredetileg jövő héten akartam kirakni, de húsvét lévén úgy gondoltam, legyen ma.
Szóval jó olvasást mindenkinek. Remélem, hogy nektek tetszeni fog. És kellemes húsvétot, sok locsolót és csokitojást!

Furcsa. Az emberek azt szokták mondogatni, hogy ha sokszor látunk egy helyet, akkor mindig felfedezünk benne valami újat, esetleg meglátunk benne valami szépet. Azt hiszem, hogy ez a közhely rám nem különösebben igaz, mert már évek óta járok ide, ebbe az öltözőbe, de még sosem fedeztem fel semmit, amit szeretnék, maximum annyit, hogy itt biztonságban letehetem a dolgaimat, be van kamerázva.

Egyébként büdös van, a vakolat jön le a falakról, amelyek mellesleg sárgák, és nem fehérek. Nyáron - ami valljuk be, Olaszországban elég relatív fogalom - nem fűtenek, annak ellenére, hogy egy jégpályán vagyunk, vagy legalábbis az öltözőket nem fűtik, mert ha jól tudom, akkor a fejesek irodáiban mindig meleg van, nehogy megfázzanak, vagy mi. Persze, ha mi fázunk meg, vagy hasonlók, akkor bírjuk ki, elvégre sportolók vagyunk, és ez a munkánk. Bár ez a „mi” mindössze fejedelmi többes számnak mondható, elvégre a bátyám sosem fázik meg, mert anyám mindig tömi a vitaminjaival, holott már nem is velünk lakik, és huszonöt éves. És igen, itt felmerül a kérdés, hogy én miért leszek folyton náthás, elvégre akkor anyám engem is töm mindenféle gyógyszerrel, nem? Hát nem. Igazából én csak egy megtűrt személy vagyok otthon, ahol egyébként csak azért lakom, mert még nem találtam egy olcsó albérletet. Sajnos sportolónak lenni nem annyira jövedelmező, ha az ember sosem tud fellépni a dobogóra, csak a nemzeti bajnokságon, és ott sem az első, hanem a második fokra. Persze, a második hely se rossz, de ha az ember nemzetközi szinten a tizenkettedik és nyolcadik hely között mozog, az már nem annyira fényes a szövetségnek.

Igen, a drágalátos Olasz Korcsolyaszövetség, ami megmondja, hogy mit, hol és mikor csináljunk. Néha utálom, hogy mindenbe beleszólnak. Párokat szednek szét és raknak össze annak érdekében, hogy jobbak legyünk, mert csak a teljesítmény a fontos, meg az érmek. Aki nem hozza az elvárt szintet, az úgy jár, ahogy. Persze, felesleges ezen gondolkoznom, fogom még ma hallani ezt eleget Romeotól és az anyámtól, mert ők ketten engem hibáztatnak, hogy ott vagyunk, ahol. Tudom, elrontottam azt az Olimpiát két éve, tudom, elestem, és ezért lettünk tizedikek, ezzel három helyet visszaesve, de akkor is. Ez már a múlt, legalábbis számomra és az edzőink számára, de nekik nem. Ők még mindig itt tartanak, még mindig ezt hozzák fel nap, mint nap. Őszintén szólva, eleinte talán fájt egy kicsit, de mára már nem érdekel. Annyiszor mondták már - egyszerre és külön is -, hogy már nem ráz meg.

- Hát itt vaaaaaaagy! - csapódik ki az ajtó egy ismerős kiáltás kíséretében, mire akaratlanul is, de elmosolyodom. Ahogy a folyosóra vezető út felé fordítom a fejem, ott áll a személy, akire számítottam. Alacsonyan, mosolyogva, csípőre tett kezekkel és mosolygó barna szemekkel.
Mia Fontana alacsony, hosszú, szőke hajú, amit többnyire lófarokban hord, mert utálja, ha ki van engedve. Mindig egy csíntalan mosoly játszik az ajkán, még akkor is, ha tizenhárom éves kora ellenére parancsokat osztogat a nálánál sokkal idősebbeknek, olyan hanghordozással, ami akarva - akaratlanul is, de arra készteti az ember, hogy csinálja, amit mond. Most azonban az enyémhez hasonló ruházatban áll előttem. Testhez simuló melegítő nadrág, spagettipántos felső egy cipzáras hosszú ujjúval, mert amíg nem vagyunk kimelegedve, a fentebb kifejtett okok miatt kifejezetten hideg van az egész épületben.

- Igen - rázom meg végül a fejem, miközben felállok, és a falra szegezett törött tükörhöz megyek, hogy összefogjam a hajam. A tekintetem egy pár pillanatig elidőzik a csomagomban lévő „felszerelésen”, ami ahhoz van, hogy tökéletes kontyot csináljak a hajamból, azonban olyan gyorsan vetem el az ötletet, hogy ideje sincs felmerülni. Semmi kedvem szenvedni a rengeteg, de vékony szálú barna hajammal, ami ha frissen van mosva, száll mindenfelé, így csak egy hajgumit kapok fel.

Gyors, mondhatni profi mozdulatokkal fogom össze a hajszálaimat. Természetesen nem tökéletes, nem szép, de egy átlagos öt-hat órás edzésre tökéletes, valamint tapasztalatok alapján tudom, hogy úgyis össze kell majd fognom újra.

- Siess! - kezd el izgatottan ugrálni Mia. Esküszöm, így korcsolyában ez az ugrálás inkább hasonlít valami békáéhoz, mint emberéhez.

- Két perc - mosolygok rá, amikor meghúzom az elkészült remekművemet, hogy a gumi kellően erősen szoruljon.

- Mindig ezt mondod, aztán huszonkettő lesz belőle - forgatja a szemét, miközben leül a hozzá legközelebb eső padra. - Egyébként hol a másik feled? - néz körbe színpadiasan. - Nem szokott késni.

- Nem tudom - kezdem el befűzni az egyik korcsolyámat. - De nem is érdekel. Ha jól sejtem, akkor feltartja a drága anyukánk. - A hangomból csak úgy süt a gúny. Tudom, hogy csúnya dolog, ha az ember így beszél a tulajdon szülőanyjáról, de egyszerűen nem tudok másképpen nyilatkozni.

- Mindegy, nekem nem is hiányzik. Nem szeretem - csücsöríti össze az ajkait úgy, ahogy csak egy gyerek tudja. - Velem mindig olyan gonosz - teszi hozzá.

Ha normális lenne köztünk a kapcsolat, akkor most megvédeném a bátyámat, hogy van egy jobb oldala is, és csak az idegesség miatt kiabál folyton Miával, de ez nincs így. Sem a jobb kapcsolat, sem az idegesség. Romeo Fabbri szereti bántani a kisebb és rosszabb képességű embereket, köztük a padon üldögélő gyereket és engem.

- A bátyám sem szereti - mondja teljesen váratlanul, mire érdeklődve kapom fel a fejem. Mia és az edzőm, Aliona nem túl gyakran beszélnek a kis családjuk harmadik tagjáról. - Mindig elmesélem, hogy miket mond nekem, meg néha azt is, hogy neked. Amikor reagál valamit, azt mondja, hogy ez nem a helyes megoldás, de ahogy az a… Várj milyen kifejezést is szokott használni? Ja, megvan, idióta rohadék. Szóval, ahogy az az idióta rohadék gondolja.

- Mia, anyukád tudja, hogy ilyen mocskos a szád? - vonom fel a szemöldököm, miközben becsukom a sporttáskám, majd jelzek neki, hogy indulhatunk.

- Van egy bátyám - mondja mindent tudó hangon. - Anyukám örülne, ha csak csúnya szavakat tudnék.

- Meghiszem azt - gondolom végig a dolgokat, többek között az utolsó, két évvel ezelőtti találkozásomat Mia hírhedt bátyjával.

Sokak hatalmas tehetségnek és egyben az ország reménységének tartották. Olyan három, talán négy évvel ezelőtt nem volt senki ezen a bolygón, aki legyőzte volna őket, mindenkit maguk mögé szorítottak, aztán hirtelen eltűntek. Nem tudom, hogy mi történt, de senki sem beszél róla, mintha valami hallgatólagos megállapodás lenne arról, hogy ez titok marad mindenki előtt, vagy legalábbis olyanok előtt, akik nem tudnak róla.

- Itt… - akarja kiáltani a mellettem lévő abban a pillanatban, amikor kiérünk az öltözőket és a jégpályát összekötő folyosó végére, ám nem tudja befejezni, mert az edzőm szőke hajkoronája olyan gyorsan libben be a látóterünkbe, hogy igazából reagálni sincs időnk. Mindig is meglepett Aliona gyorsasága, de amikor csak így a semmiből jelenik meg, egyenesen a frászt hozza rám, ránk, mert nem csak én, hanem Mia is felkiált meglepetésében.

- Mi tartott eddig? Nem olyan nehéz egy… Te meg mit keresel itt? - néz rám meglepetten, mire kell pár pillanat, hogy magamhoz térjek. Nem a hanghordozásától, ahhoz hozzászoktam az elmúlt években. Mi ez a kérdés? Tizenöt éves korom óra, hogy elkezdtem a bátyámmal táncolni, ő az edzőnk, sőt, engem egyéni versenyzőként előtte is tanított. A rendszer azonban mindig ugyanaz volt: itt kellett lennünk, vagy korábban lennem minden reggel fél hétre, hogy hétre kellően bemelegedjünk, mert a válogatott kínzásait csak úgy tudjuk végrehajtani.

- Én is örülök, hogy látlak - mondom végül, mert hirtelenjében más nem jön ki a torkomon.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! - Célratörő, mint mindig, de ezen már meg sem lepődöm. - Az előbb beszéltem anyáddal, aki azt mondta, hogy mától nem vagyok a bátyád edzője, mert kapott egy kihagyhatatlan lehetőséget és már holnap repül is Oroszországba.

- Tessék? - Tudom, hogy a felkiáltásom és a hanghordozásom enyhe hisztériáról árulkodik, de kérem szépen, itt rólam is szó van. - Ezt nem kellett volna velem is megbeszélniük, vagy beszélnie, vagy mit tudom én?

- Szóval nem tudtál róla - mondja ki tényszerűen, amire immáron mind a három jelenlévő személy rájött. - Érdekes. Camilla éppen az imént telefonált, hogy közölje velem a „hírt”. Állítása szerint már tegnap fel szeretett volna hívni, csak elfelejtette. Nem mondom, rosszul esett, főleg tőled, de ha nem tudtál róla, az egészen más, akkor meg van bocsájtva.

- Hát köszönöm - mondom meglepve, mert nehogy már rám haragudjon a családom miatt. - Oda tudnád adni a telefonod? - kérdezem tőle, mivel az enyémet az öltözőben hagytam.

- Minek? - vonja fel a szemöldökét, miközben a kezembe csúsztatja a készüléket, de nem válaszolok, csak megnyitom a névjegyzéket, és megkeresem a nekem kellő számot. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy tényleg Őt kell-e felhívnom, de végül rányomok a „Tárcsázás” gombra. Kicsöng ugyan, de a hívott fél nem veszi fel. Kétszer próbálom újra hívni, de egyszer sem veszi a fáradságot, így dühösen kezdek el kutatni újra a nevek között. Rendben, ha A személy nem veszi fel, akkor B biztosan fel fogja. Igazából nagyra értékelem, hogy Mia és Aliona nem kérdezik meg, hogy kit hívok, és miért is csúszkálok fel-alá a jégen, ugyanis valamikor a második és a harmadik hívás között megszabadultam az élvédőktől, és felsiklottam a pályára. Tudjátok, hogy megy ez, az átlagos ember fel-alá sétál, a korcsolyás pedig fel-alá siklik a jégen.

Amikor immáron negyedszer megnyomom a hívás gombot, reménykedem benne, hogy a vonal másik végén nem okoznak csalódást. Hosszú ideig kicsöng, már azon vagyok, hogy kinyomom, és új hívást kezdeményezek, de váratlanul meghallom azt a kattanó hangot, ami azt jelzi, hogy felvették a telefont. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy végre beleszóljanak a túloldalon. A valóságban nem telhet el több, mint pár másodperc, azonban nekem többnek tűnik, jóval többnek.

- Halló? Aliona? Mondtam, hogy ez egy letárgyalt ügy. Romeo holnap repül Moszkvába, ahol ezentúl a legjobb tanárok foglalkoznak vele. Nézd, hálásak vagyunk azért, amit érte tettél, de te is nagyon jól tudod, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Miért nem mondasz semmit, itt vagy még?

- Szia anya - szólalok meg végül fojtott hangon. Ugyan nem válaszol egyből, de érzem a döbbenetet abból a pillanatnyi csendből, ami beáll közénk. - Lennél olyan kedves és elárulnád, hogy mi a csuda folyik itt? Mert ha jól sejtem, akkor nekem elfelejtettétek megemlíteni ezt az egészet.

- Julia, ezt nem így kellett volna megtudnod, de annyi volt a dolog, hogy kiment a fejemből, hogy szólni kéne neked. Emlékszel Irinára? - Hű, ez felettébb kedves és őszinte volt.

- Persze, ő volt Romeo partnere még junior korában, egészen addig, amíg nem közölte vele, hogy nem elég jó hozzá, és ki nem adta az útját - nyögöm valahogy.

- Nem, a bátyád nem akart vele korcsolyázni többet, mert… mert nem tartozik rád. - Persze, hiszem, ha rajta kívül bárki mástól ezt hallom. - Szóval tegnap felhívott az edzője, Nikolai Morozov. - Ó, igen, a valaha volt legsikeresebb jégtáncos. Három olimpiai érem ebből kettő ezüst, egy arany, hat világbajnoki arany, és nyolc Európa bajnoki cím, az egyéb Grand Prix első helyeit pedig már meg sem említem. Ő a nagybetűs LEGENDA a sportban, kiskoromban mindig őket néztem, és nekik szurkoltam. Egyes állítások szerint sosem estek el a párjával, Elena Davidovával, bár ennek nem tudom, hogy mennyi igazságalapja van, de így szól a legenda. Igazából meg sem lep, hogy ő edzi Irinát, elvégre annak a lánynak, vagyis inkább a szüleiknek annyi pénze van, hogy Hawaiira is futná. Mármint nem az útra, hanem magára a szigetre. Szóval több, mint valószínű, hogy elég nagy fizetséget ajánlottak Morozovnak azért, hogy foglalkozzon Irinával, de komolyan nem értem, hogy hogyan jön ide a bátyám. - Szóval felhívott, és azt mondta, hogy Irinának szüksége van egy szintjéhez képest kielégítő párra, ő pedig a bátyádra gondolt, természetesen a lány ajánlásával és beleegyezésével.

- De… de... - Erre nem tudok mit mondani.

- Julia, remélem tudod, hogy erre nem mondhattunk nemet. Figyelj, én annak idején jégtáncos voltam, és látlak téged meg Romeot. Ő tehetséges, kiválóak a nyújtásai, hajlékony és kecses, ezzel szemben te, nos… Őszinte leszek: csak visszahúzod. Mindig is kicsit duci voltál korcsolyásnak, nem vagy elég magas, és szépen sem csinálod. Neked ehhez sincs… akarom mondani, ehhez nincs tehetséged. Ha a helyedben lennék, akkor most elgondolkodnék, hogy mit szeretnék kezdeni a jövőmmel. Egyébként este utazunk, hármasban, így mondhatni tiéd a lakás. Ne csinálj rendetlenséget, és vásárolj be. Egy hétig leszünk távol. Hívni nem hiszem, hogy fogunk, már felnőtt vagy, de ha kell valami, akkor a számunkat tudod. Vigyázz magadra - mondja, majd minden magyarázat nélkül leteszi.

- De ez nem így megy - mondom a telefonba, holott tudom, már senki sem hallja.

Anya sosem csinált belőle titkot, hogy hármunk közül ki is a kedvenc gyereke, de azért erre nem számítottam. Ez még tőle is sok. Tudom, elrontottam két éve, de ezt akkor sem érdemlem, sem tőle, sem a bátyámtól, aki nem volt hajlandó elmondani, hogy mire készülnek, mert abban biztos vagyok, hogy nem felejtették el, egy pillanatra sem. Láttam én, hogy valami miatt nagyon izgatott, rá is kérdeztem, de lerázott annyival, hogy nem az én dolgom, ne üssem bele az orrom mindenbe. Bár, ha jobban belegondolok, akkor rá kell jönnöm: ha kérdezek tőle valamit, akkor mindenre ezt mondja.

Hihetetlen. Nem tudom, hogy pontosan mikor is álltam meg, de az tudom, hogy most dermedten állok a jégen, és nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal. Az elmúlt tizenhét évem a korcsolyáról szólt, sosem gondoltam arra, hogy egyszer így kidobnak, és mondhatni hoppon maradok. Sosem volt egyszerű a „testvérmunka”, de valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig azt hittem, hogy örökké együtt maradunk.  Szánalmas és naiv vagyok, ezt nagyon jól tudom, vagy legalábbis ha máskor nem, most rájöttem.

Igazából most kedvem lenne összegömbölyödni az első sarokban, és rojtosra sírni a szememet, de ezt mégsem tehetem. Van némi büszkeségem, még így is. Ha megtenném, amit szeretnék, akkor ennek is búcsút mondhatnék. Valamint sportoló vagyok, több kemény edzésen vagyok túl, és ha azokat túléltem, akkor ezt is túl fogom. Egyelőre nem fordulok vissza Aliona és Mia felé, holott tudom, hogy ha nem is mutatják, de mind a ketten nagyon kíváncsiak arra, hogy kit hívtam fel és mit tudtam meg, így igyekszem gyorsan összeszedni magam, azonban ez nem megy olyan jól, mint szeretném. Csak ki és befújom a levegőt, de egyszerűen nem nyugszom meg.

- Mi történt? Minden rendben? - jelenik meg előttem Mia, aki már nem bírja. Látszik rajta, hogy tényleg érdekli. Hát persze, a gyerekeket minden érdekel.

- Igen, ez egy jó kérdés - sétál mellém az anyja. - Lassan egy órája, hogy letetted. Azóta állsz itt, mint egy szobor. Nézd, én nem vagyok szívbajos típus, és…

- Kirúgtak - szólok bele a mondandójába, mire összevonja a szemöldökét.

- Ez nem új információ, ezt eddig is tudtuk, anyád…

- Nem - rázom meg a fejem. - Engem is kirúgtak! - Amint a mondat végére érek, kínosan felnevetek.

- Ezt hogy érted? - kérdezi Mia, miközben a hangján hallom az értetlenséget.

- Ezt nem mondhatod komolyan - horkan fel mellettem nem túl nőiesen Aliona. - Az egy dolog, hogy én tisztességtelen elbírálásban részesülök, de te... Hihetetlen, anyád mindig meg tud lepni, még akkor is, amikor azt hiszem, hogy nincs lejjebb. De elmesélnéd, mi történt? - hallom a hangján, hogy most már őt is kezdi érdekelni a dolog. Erre csak bólintok, majd kezdeném mesélni, azonban egy hangnak sincs ideje kijönni a torkomon, amikor leint. Először nem értem, hogy mit szeretne, de amikor a fejével a sarokba int, bólintok, mert meglátom azt, amit ő is. A gondnok ott áll és nem csinál semmit, vagy legalábbis valami nagyon alibi munkát. Ez most nagyon paranoiásan fog hangzani, de sokan vannak, akik ha nem is kémeket, de afféle besúgókat küldenek egyes csapatokhoz. Persze, itt nem ellenfelekre kell gondolni, hanem az újságírókra, akik mindig ki vannak éhezve a legszaftosabb és a legfrissebb pletykákra. Pedig az ég szerelmére! Sportolók vagyunk, nem holmi sztárok.

Érdekes módon másfél óra múlva a jégpálya melletti kávézóban találom magam annak a három embernek a körében, akik a legtöbbet tették azért, hogy a bátyám és én sikeresek legyünk, és ez a három ember most elhűlve, értetlenkedve, majd pedig felháborodva hallgatja végig a telefonbeszélgetés egész történetét. Elhangzik egy-két kérdés, amelyekre immáron higgadtan válaszolok, majd csend telepszik a helységre. Látom az arcokon, hogy tanácstalanok, nem tudnak semmit sem mondani, vagy hozzáfűzni a dologhoz.

- Szóval, most mit szeretnél csinálni? - teszi fel azt a kérdést a velem szemben ülő Maria, a ruhatervezőnk. Ezen a kérdésen azóta töröm a fejem, hogy lejöttem a jégről.

- Nem tudom. Lehet, hogy anyának igaza van, és keresnem kéne valami új célt az életemnek - vonom meg a vállam, miközben belekortyolok a kakaómba.

- Nem vagy normális, ha azt csinálod, amit mond - közli nyugodt hangon a mellettem ülő Aliona.

- Egyet kell, hogy értsek - tolja fel a szemüvegét Giuseppe, a koreográfusunk. - Julia, én azóta ismerlek, hogy először jégre léptél, és azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagy tehetségtelen. Amióta jégtáncos vagy, a teljesítményed valóban romlott, de ez nem feltétlenül a te hibád. Tudod, egy csapatban ketten vannak.

- Akkor mit tanácsoltok, mi legyen most? - nézek végig rajtuk, mert nekem semmi ötletem sincs.

- Keresned kell magadnak egy új partnert, vagy a szövetségnek kell szólnod. Bár én kihagynám őket a dologból, egyelőre.

- Tudom Aliona, ezen már én is gondolkoztam, de ki lehetne az? Őszintén, neked van ötleted?

- Nincs - mondja halálosan nyugodt hangon. - Még nincs. Figyelj, nagy ez a világ. Valahol biztosan akad egy korcsolyás, aki csak arra vár, hogy felkérjék. Mindenesetre van pár ismerősöm régebbről, körbetelefonálhatok, hogy nem tudnak-e valakit.

- Ez jó ötlet - bólint csapatunk egyetlen férfitagja. - Nekem is vannak ismerőseim szerte a világban, így felhívhatok pár embert, hátha.

- Én ilyet sajnos nem tudok tenni - sóhajt fel Maria, mire megpaskolom a karját.

- Semmi baj, már az is nagyon jól esik, hogy itt vagy. Egyébként az egész világon nincs még egy olyan remek varrónő, mint amilyen te vagy - kacsintok rá, mire hangosan felnevet. Igazából nem bókolni akartam, tényleg ő a legjobb varrónő egész Milánóban, legalábbis szerintem. A ruhái mindig kényelmesek, ott tapadnak és ott nyúlnak, ahol az kell. Amennyiben az öltözékünkre kapnánk a pontokat, akkor biztos, hogy verhetetlenek lennénk. - Nektek pedig köszönöm - nézek Giuseppére és a mellette ülő Alionára.

- Akkor ezt megbeszéltük - kezdi összeszedni az elhozott cuccait az edzőm. - Julia - néz rám. - Egy hét alatt Giuseppe és én megnézzük, hogy mi mit tehetünk, te addig pihenj, relaxálj, gondolkozz, csinálj, amit akarsz, csak ne beszélj az anyáddal - mondja, majd letesz egy kis pénzt az asztalra, és már ott sincs.

- Nem tudom, hogy mitévő legyek - közlöm a nővéremmel hisztis hangon, miközben rádőlök az asztalra. Aliona holnapra rendelt be az edzőterembe, ami azt jelenti, hogy hat teljes nap telt el azóta, hogy anyámék kiadták az utamat, és elmentek Moszkvába. Az első - vagyis inkább az első olyan, aki nem a sport lévén ismerek -, akinek elmondtam a történteket, az a nővérem, Bella volt. Valahogy felnézek rá, ő az egyetlen a családból, aki szembe mert szállni anyával, aki nem azt csinálta, amit elvártak tőle, aki tökéletes boldogságban él. Bella tíz éve, huszonegy évesen ment hozzá a férjéhez, akivel ma is békés házasságban élnek, van három gyerekük. Három nagyon aranyos kisfiú. Egyszerűen imádom őket, ha velük vagyok - mint most -, akkor normálisnak érzem magam. Valahogy ez a családom többi tagjával nem sikerül.

A lakásuk is olyan megnyugtató, nem nagy, a fiúk is egy szobába vannak bezsúfolva, de attól még ez az egyik legcsaládiasabb kuckó, amiben valaha voltam. Most is itt vagyok, valahogy mindig ide jövök, amikor valami bajom van. Sajnos az utóbbi időben ez egyre gyakrabban megesik, de hát ez van.

- Julia - telepszik le mellém a nővérem legkisebb gyermekével a karján. - Lehet, hogy most kilátástalannak tűnnek a dolgok, de okos lány vagy, biztos kitalálsz valamit, pont úgy, ahogy mindig. 

- Tudom, de… de nem tudom. Mármint az elmúlt héten sokat gondolkoztam a dolgokon, de mindig arra jutottam, hogy elvágtam magam. Megfordult a fejemben, hogy esetleg beiratkozom az egyetemre de…

- De mindent elrontottál, amikor anyára hallgattál, meg arra, hogy elég, ha átcsúszol mindenből, úgysem lesz rá szükséged. Persze…

- Igen tudom, te megmondtad, de akkor anya érvelése sokkal logikusabbnak és valahogy... nos, kényelmesebbnek hangzott. De, szóval… Ha minden szakad, ideköltözhetek hozzád? Tudom, már megbeszéltük, hogy nálatok nincs sok hely, sőt, szinte semmi, de amennyiben nem találunk senkit, annyiban nem maradok otthon. Nem tudnék emelt fővel járni, Bella. Nekem a padló is tökéletesen megteszi.

- Figyelj - teszi le a földre az izgő-mozgó gyermekét. - Ne foglalkozz azzal, amit anya mondott, nincs igaza. Láttalak korcsolyázni, apa is látott. Ő tehetségesnek tartott, sőt, most is annak tart, csak mérges rád. Szerintem is az vagy, bízz magadban. Mindazonáltal, ha feladod az álmaidat, akkor ki fogja megnyerni az olimpiát, és ki fog pénzt adni nekem? - mondja, mire rásandítok a karjaim közül, mivel egészen idáig mondhatni az asztalnak beszéltem. Csoda, hogy értette, amit mondok. Hihetetlen, hogy még emlékszik rá. Tíz éve, amikor elköltözött otthonról közöltem vele, hogy ne féljen, majd megnyerem az olimpiát, és akkor adok nekik pénzt, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak. Igen, akkor még csak kilenc éves voltam, reméltem és hittem.

- Köszi - mosolygok rá. - De egyet nem értek, mármint annyira abszurd. Régen anya is támogatott, amíg egyéni versenyző voltam, az elején a versenyeimre is eljött, de aztán elmaradozott. Tudod, sosem bántam, hogy Romeo a középpont, amíg velünk, vagyis... na jó, velem is foglalkozott, de… de ez a „foglalkozás” szép lassan abbamaradt.

- Julia - dörzsöli meg a homlokát. - Már korábban is akartam neked mondani, de eddig nem találtam megfelelő alkalmat. Anya, szóval, ő nem annyira fekete-fehér, mint amennyire te látod. Figyelj… - Látszik rajta, hogy kínlódik, keresi a szavakat, ami nem jellemző rá. - Na jó - sóhajt egyet. - Ezt nem az én reszortom elmondani, mert nekem sem kéne tudnom, viszont kérdezd meg apát, neki mindig is te voltál a kicsi lánya. Ő válaszolni fog.

- Nem fog, legalábbis szerintem nem. Tudod, őt magamra haragítottam, amikor anya első hívására otthagytam, és ide jöttem - mondom kicsit feszengve, mert ezt a lépésemet azóta bánom, hogy megtettem. Apa mindig is a tenyerén hordozott, mindig mindent megadott nekem, én meg csúnyán cserbenhagytam. Talán a mentségemre szólhat, hogy tizenöt éves voltam, de akkor is, én ugyanúgy elárultam őt, mint most engem anya és Romeo. Talán ezt hívják karmának.

- Istenem - forgatja meg a szemét. - Látszik, hogy lélekben még elég gyerek vagy. Higgy nekem, apa már régen nem mérges rád, vagy ha mégis, akkor azért, mert meg sem próbáltad keresni. Vagy tévednék?

- Nem - szegezem a pillantásom a kockás terítőre, mert már annyiszor el akartam menni hozzá, de valahogy sosem volt elég bátorságom a szemébe nézni.

- Látod, csak próbáld meg. Hidd el, ki fogtok békülni, mert bár mind a ketten olyan makacsok vagytok, mint az öszvér, szeretitek egymást.

- Igazad van. Utálom, amikor igazad van.

- Akkor szinte mindig utálod a helyzetet, mert nekem majdnem mindig igazam van.

- Most erre adjak igazat?

- Ahogy gondolod - vonja meg a vállát. - De aludj még egyet a dologra, apával kapcsolatban.

- Jó, jó, jó. Még átgondolom, és Bell - mosolygok rá. - A fiúk nem is tudják, hogy milyen nagyszerű mamájuk van.

- És nagyszerű nagynénjük - puszilja meg a homlokom.

- Ja, nagyon, egy hisztis szerencsétlenség, aki folyton az anyjuknak kesereg.

- Lehet, de figyelj, ha nem találtok senkit, akkor megágyazunk neked a sarokba - neveti el magát, mire hitetlenül elmosolyodom, majd én is vele nevetek, mert az én helyzetemben már nem nagyon lehet mást tenni.

Idegesen babrálom a ruhám ujját. Az elmúlt pár évben felvettem ezt a rossz szokást. Ennek köszönhetően már nem egy kedvencemet nyújtottam ki, de most nem tudok mit tenni. Egyedül ülök az edzőm irodájában, aki késik. Ez rossz jel, mert ő maga a megtestesült pontosság. Az elmúlt években, mióta velem foglalkozik, egyetlenegyszer sem érkezett a megadott időpont után, mindig pontosan akkor toppant be az ajtón, amikor az óra elérte a megadott időt.

Ahogy körbefuttatom a tekintetem az iroda üres falain, meg kell állapítsam, hogy elég kopár. Mindig is tudtam, hogy az edzőm nem az a „mindenhová képeket rakok, hogy emlékeztessenek a múltamra” típus, de erre azért nem számítottam. Igazából úgy érzem magam, mintha egy orvosi rendelőben lennék: üres, fehér falak, két hatalmas könyvespolc, melyeken könyvek találhatók a legkülönbözőbb témákban. Egyes polcokon, ahol van hely, kupák és érmek vannak, melyeket gondolom vagy ő, vagy a versenyzői nyertek.

Az asztala is viszonylag üres, egy számítógép, irattartó és papírok találhatók rajta, valamint egy keret, amiben valószínűleg a szobában fellelhető egyetlen fénykép található. Az asztallal szemben két kényelmesnek nehezen mondható fotel található, melyek olyan kemények, mintha megkövesedtek volna, de ez már csak azért sem találó, mert a szövetek nem kövesednek meg, legalábbis szerintem.

Éppen felállnék, hogy egy kicsit jobbak körülnézzek, vagyis hogy megnézzem azt a fényképet az asztalon, azonban pont ebben a pillanatban hallom meg az ajtó idegesítő nyikorgását, így gyorsan visszaülök a székbe, mintha csak az elgémberedett tagjaimat nyújtóztattam volna ki.

- Elnézést a késésért - mondja fáradt hangon, mire felé kapom a fejem. Ugyanúgy néz ki, mint mindig. Kortalan és tekintélyt parancsoló. - Nos - ül le velem szembe. - Nem fogok kertelni, több ismerősömet is végigtelefonáltam, azonban mindenki lerázott ilyen-olyan indokokkal, amiket ugyan nem hiszek el, de ne legyünk gonoszak, legalábbis nyilvánosan ne. Ha őszinte akarok lenni, akkor szerintem Morozov kavar valamit a háttérben. Én azóta ismerem azt a férfit, hogy jégre lépett, és sosem játszott tisztességesen. Persze, nem tudom, hogy neki mi haszna van abból, ha ellehetetlenít téged, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a célja.

- Aliona, minden tiszteletem a tiéd, de ez olyan… olyan hihetetlenül hangzik. Nem lehet, hogy egyszerűen tényleg nincs senki?

Nem mondom, letört a hír, nem kicsit, de azt azért mégis csak abszurdnak tartom, hogy egy ismeretlen orosz híresség mindenkinek azt mondta, hogy hazudjanak az edzőmnek, ők meg szó nélkül azt cselekedték. Nem, ez nagyon durva lenne. Egy ember nem tarthat ennyire a kezében mindenkit, főleg nem az egész világon.

- Azt nem mondtam, hogy nincs senki. Valaki van, egy személy. Christopher Bilek, cseh jégtáncos.

- Még nem hallottam róla - vonom össze a szemöldököm.

- Nem csoda - hagyja egy el gondterhelt sóhaj az ajkait. - Egészen idáig csak hazai szinten ért el eredményeket, országos ötödik lett a párjával. Láttam róla videókat, nem rossz táncos, de nagyon sok munka lenne vele. Technikailag sehol sincs, az emelései sem biztosak, eléggé remeg közben a keze, ha engem kérdezel. Egyébként huszonnégy éves, és tizenkét éves kora óta korcsolyázik. Tessék. - Tesz elém egy aktát. - Ezt nézd át, és holnap, legkésőbb holnapután adj választ.

- Értem, köszönöm - veszem fel az elém tett dossziét, ami a leendő párom adatait tartalmazza.

- Julia - fogja meg a kezem, amikor el akarom venni a mappát. - Nem fogok hazudni, nem vagytok ugyanazon a szinten, szerintem ezt te is érzed, viszont jelen helyzetben nincs sok választásod. Véletlen ide, összeesküvés oda, csak ő van, legalábbis most. Persze, egy év múlva más lesz a helyzet, akkor sok pár fog felbomlani és alakulni az ötkarikás játékok szabályai miatt, de az egy teljes kihagyott szezont jelent. Ezt gondold át. Persze, ha te találsz magadnak valakit, az is jó - engedi el a kezem, mire bólintok.

Igazából nem tudom, hogy most ezzel mit kezdjek, mert nem mondta, hogy fogadjam el, de azt se, hogy nem. Ha úgy veszem, akkor csak a lehetőségeket vázolta fel előttem. Sajnos azt kell mondanom, hogy egyik sem tetszik, mármint egyik lehetőség sem. Nem szeretnék pihenni, viszont az a lehetőség se nagyon vonz, hogy összeálljak azzal a cseh fiúval. Mindenesetre elrebegek egy köszönést, majd elhagyom az irodát, mert már nincs ott keresnivalóm, legalábbis én így érzem. Ahogy kilépek a szobából, megcsap a jégpálya hidege, amire összerezzenek egy kicsit. Megszoktam már ugyan, de most váratlanul ér.

Lassan lépkedek lefelé a kihalt folyosón, ilyenkor többnyire nem sokan vannak itt, elvégre kint tombol az olasz nyár, az emberek a tengerpartra járnak napozni, és nem a jégpályára korcsolyázni. Persze, mindig van néhány kivétel, de azért elég ritka. Valahogy számomra ez a látvány olyan szomorú, én szeretem, ha élet, nevetés és vidámság van a jégen, mert akkor olyan, mintha a pálya életre kelne, és maga is mosolyogna.

Egy pillanatra megállok a korlátnál és behunyom a szemem, hogy magam elé képzeljek egy ilyen pillanatot, azonban még elkezdeni sincs időm, mert egy jéghideg kéz kulcsolódik a csuklómra. Reflexből felkiáltok és hátraugrom.

- Istenem - hallok meg magam mellől egy bosszankodó hangot -, legközelebb megszólítalak, ha ennyire kiakaszt, ha megérintem a kezedet.

- Bocsánat - támaszkodom neki a korlátnak, miközben még mindig szaporán kapkodom a levegőt. - Megijesztettél.

- Rendben, erre én is rájöttem - dől mellém Mia. - Szóval már beszéltél anyával - néz végig rajtam. - Úgy nézel ki, mint a bili füle.

- Tessék?

- Tudod - kezdi el magyarázni, mintha én lennék a gyerek és ő a felnőtt. - Van az a mondás, hogy „le van törve, mint a bili füle”, na, erre mondtam, hogy te vagy a bili füle. De ez most mindegy. Tudod, együtt lakom anyával…

- Még jó, hiszen csak tizenhárom éves vagy - szúrom közbe, mert szerintem a kicsi lány néha elfelejti, hogy igazából ő meg csak egy gyerek, annak ellenére, hogy megnyerte a junior világbajnokságot.

- Mindegy, érdekel, amit akarok mondani? Ha igen, akkor hadd fejezzem be, rendben? Szóval, anya az elmúlt napokban párt keresett neked, mindent felforgatott, amit csak tudott, de ugye csak azt a cseh fiút találta, aki szerény személyem véleménye szerint nem a legjobb, de te tudod. De a lényeg… Necces, amit most fogok mondani, és vagy kilencven százalék, hogy nem sikerült, de van még egy lehetőséged…