Sziasztok!
~ Sziasztok, meghoztam a hatodik fejezetet, igazából most nem nagyon tudok mit mondani, ez olyan semleges lett, legalábbis az én szemembe. Se nem a legjobb, se nem a legrosszabb munkám.
~ A trailert, továbbra is hírdetem, így ha szeretnétek megnézni, akkor a menüben kattintsatik a "Trailer" fülre.
~ Kivételesen egy gifet raktam be képnek, amit mondjuk nem szoktam, de most semmilyen képet nem találtam, ami illene a fejezethez, így lett ez.
~ No, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást ^^
Szánalmas
vagyok, hogy csak ennyit bírok kinyögni, de más nem megy. Nyár eleje óta várok
erre a pillanatra, de hogy őszinte legyek; nem így képzeltem el. Valami séta,
esetleg egy ebéd, vagy mit tudom én, de ez a variáció biztosan nem szerepelt a
terveim között.
Itt ülök az
edzőm irodájába, aki bemutatja, mint leendő társát.
Szerintem Christian
nem sokat fog fel a történtekből, mert értetlenül pislog rám, az apámra - mert
ha még nem jöttetek volna rá, akkor elmondom; a velünk szemben álló fél
Maurizio Fabbri -, az anyjára, majd újra rám. Komolyan nem esik le neki a tíz
fillér. Bár már látta apámat, de akkor kicsit másképpen nézett ki, mondjuk én
is alig ismertem fel, ugyanis az elmúlt öt évben lefogyott és hajat növesztett,
mert mikor utoljára láttam kopaszodott. Gondolom hajbeültetés, vagy nem tudom,
de valahogy jelen pillanatban nem a haja érdekel a legjobban.
- Na jó,
megtenné, hogy bemutatkozik, mert nekem elképzelésem sincs arról, hogy
tulajdonképpen kivel is állok szemben - töri meg a határozottan kínos csendet
Christian.
- Nem csodálom,
hogy nem emlékszel rám, még kisfiú voltál, mikor legutóbb találkoztuk. Tíz vagy
tizenegy éves lehettél - lép előrébb apám. Komolyan, ésszel fel nem foghatom,
hogyhogy nem veszi észre a hasonlóságot közte és Romeo között. Oké, nincsenek
olyan jóban, de szinte kiszúrja az ember szemét, legalábbis az enyémet
biztosan.
- Sajnálom,
ettől nem lettem okosabb - rázza a fejét a mellettem ülő, miközben én
megpróbálom felszedni az üres kávés poharamat.
- Akkor had
mutatkozzam be, a nevem Maurizio Fabbri - nyújtja a kezét Chris felé, mire az
fél szemmel rám sandít, tudom, hogy miért, így bólintok. Nem ismerjük egymást
annyira jól, de egy ilyen helyzetben annyira adott, hogy az ember mit akar
kérdezni a másiktól.
- Valóban, most
már emlékszem magára - fogja meg apám kinyújtott kezét. - Bár uram, ha őszinte
akarok lenni, akkor nagyon megváltozott.
- Igen -
mosolyog rá -, eltelt az óta pár év. Az emberek változnak - ennél a pontnál
találkozik a tekintetünk. Pár másodpercig farkasszemet nézünk, majd elkapom a
fejem, mert bár mind a ketten hibásak vagyunk, mégis úgy gondolom, hogy én
jobban.
- Rendben -
rondít bele az „idillbe” Aliona. - Most, hogy ezen túl vagyunk, menjetek
öltözni, kevés az idő, sok a munka, mert bár tegnap nem voltatok rosszak, ez
nem lesz elég a nemzetközi versenyeken, csak az utolsó helyekre.
Chris és én
bólintunk, egyikünk sem fogja fel, hogy pontosan mit is mondott nekünk az edző,
kell egy hosszú hatásszünet, mire helyre kerülnek a dolgok. Igazából már
megyünk ki az ajtón, amikor megtorpanok, minek következtében a párom nekem jön.
Lök rajtam egy kicsit, miközben motyog valamit az orra alatt a lányokról és
furcsa szokásaikról. Persze, ezt egy-két káromkodással fűszerezve, de nem
foglalkozom vele, legalábbis most nem.
- Várjunk -
fordulok hátra, miközben az edzőpárosunk női tagjára szegezem a tekintetem. -
Az előbb azt mondtad, hogy nemzetközi szinten? Ez azt jelenti, hogy a szövetség
versenyeztet? Grand Prix szezon, Európa bajnokság és Világbajnokság?
- Nem - mondja
a páros másik tagja, akihez egyébként pont nem szóltam -, ez azt jelenti, hogy
a jogot megkaptátok, élhettek is vele, de ez egyelőre csak a Grand prix
szezonra vonatkozik, már ha valahogy szereztek meghívót. A többi verseny csak a
nemzeti bajnokság után dől el, legalábbis a ti esetetekben.
- Ez azt
jelenti, hogy Jasmine és Marco, valamint a másik páros, akiknek nem tudom a
nevét, automatikusan indulhatnak, de nekünk még bizonyítanunk kell? Valamint
béna meghívókért kuncsorognunk? - fonja össze a karjait Christian.
-
Tulajdonképpen igen, de te is tudod, hogy ez ennél jóval árnyaltabb - rázza a
fejét Aliona.
- Remek, és
ennek mi értelme? - vonom fel a szemöldököm, mert komolyan nem értem.
- Julia, nektek
nem az a dolgotok, hogy megkérdőjelezzétek a szövetség szavát, vagy bárkinek a
szavát, hanem az, hogy csináljátok, amit kell - válaszol egyre türelmetlenebbül
az apám.
- Én kérek
elnézést - mondom, majd amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom a szobát.
Nehogy már ő
legyen türelmetlen velem szemben, mikor pont ő nem hívott vissza. Egyébként meg
mi a francot keres itt? Miért is kellett idejönnie? Egyáltalán Aliona mit
gondolt, hogy megkérte?
Ilyen és ehhez
hasonló gondolatokkal a fejemben trappolok végig a csarnokon először táska
nélkül, majd táskával. Igazából nem nagyon figyelek semmire, csoda, hogy nem
megyek neki senkinek. Sőt, az is csoda, hogy az öltözésnél nem a nadrágomat
veszem felülre, a pólómat pedig alulra. Komolyan, sokszor tapasztaltam már
emberi képmutatást, de ez, ez túlmegy mindenen.
Egyébként; most
magamban beszélek? Lehet, hogy jobban hasonlítok anyára, mint gondoltam. Ki
tudja, nem kizárt, lehet, hogy olyan leszek, mint ő és a családom engem is nagy
ívben el fog kerülni, miközben egy pszichológussal öregszem meg. Jó kis
jövőkép, nem?
- Szóval mi van
közted és apád között? - hallom meg a párom mély baritonját, mire olyan
hirtelen kapom fel a kezem, hogy a jobb könyököm teljes erőből bevágom a falba.
Erre hangosan felszisszenek, majd dühömben elfojtok egy átkozódást. Komolyan,
ez mai nem az én napom.
- Semmi -
felelem nemesen és egyszerűen, mire felvonja a szemöldökét.
- Ez mit
jelent?
- Azt, amit
mondtam - fogom egy copfba a hajam. - Eddig azt hittem, hogy ha mással nem is,
de a szövegértéseddel nincs baj. Mindenesetre, ha szeretnéd, akkor szívesen
megmagyarázom neked - nézek rá nyomatékosan, miközben a kezembe veszem a
korcsolyáimat.
- Kedves vagy
Hercegnő, de nagyon jól tudom, hogy mit jelent a „semmi”.
- Ennek szívből
örülök, megyek el mellette, tehát segíthetek még valamiben?
- Ami azt
illeti igen, válaszolhatnál a kérdésemre, rólad és apádról - jön utánam.
- Nincs mire
válaszolnom, nem beszéltem vele kicsit több, mint öt éve, egész nyáron baszott
visszahívni, már elnézést a kifejezésért, pedig a nővéremmel beszélt, nem is
egyszer. Szóval erről ennyit. Ejtsük a témát, ha lehet. Semmi kedvem erről
diskurálni, főleg veled.
- Ugyan miért?
- kérdezi, mire meglepve fordulok hátra.
- Mert minő
meglepetés, pont nem te vagy az az ember, akivel szívesen beszélem meg a
problémáim.
- Hidd el, én
sem veled osztom meg az életem nagy dolgait, de az apád az edzőnk lesz, így
jobb, ha tudom, hogy hányadán állsz vele - túl logikus az érvelése, ez zavar.
Igazából ma minden zavar, így már meg sem lepődöm magamon.
- Maradjunk
annyiban, hogy még veled is jobb kapcsolatot ápolok, mint vele - mondom
idegesen, majd folytatom az utam kifelé.
- Az gáz - hát
szerintem is, főleg úgy, hogy mi éppen csak elviseljük egymást, még barátoknak
sem mondhatjuk magunkat. Bár a kapcsolatunk hatalmasat lépett előre a nyáron,
attól, még ha lehetne, biztos, hogy belefojtanánk egymást kanál vízbe. Azt
hiszem, hogy túlzok, egy eső csepp is elég lenne, legalábbis nekem.
Ahogy kilépek
az ajtón, mosolyogva konstatálom, hogy már nem vagyunk egyedül. Ha nem is
sokan, de páran már vannak a pályán. Köztük
Jesmine Russo és Marco Leoni, az elmúlt években ők voltak az első számú
olasz jégtáncospár, és ha jobban belegondolok, akkor most is ők azok. Eddig
Amerikában edzettek. Igazából irigylem tőlük a kitartásuk, mert már tavaly óta
azt firtatja a világ, hogy mikor vonulnak vissza. Jelen pillanatban a lány 31 a fiú pedig 32 éves, igen,
lehet, hogy egy picit idősek, de valamit nagyon jól csinálnak. Az előző
szezonban másodikok lettek a Grand Prix finálén, elsők az Európa bajnokságon és
harmadikok a Világbajnokságon.
Belemerülve a
gondolataimba figyelmetlenül hátravágom a lengő ajtót, mire hangos
szitkozódásra leszek figyelmes. A francba, Christian mögöttem volt, vagyis van.
Érdekesség, hogy kivételesen nem akartam bántani, ez tudat alatti volt.
- Hé, Hercegnő,
kivételesen nem rám vagy mérges, tehát ne engem bántalmazz, ha megkérhetlek!
- Nem vagyok
Her… Mindegy - legyintek. - És megjegyzem, itt a kivételesen van a hangsúly -
mondom, majd nem foglalkozom vele tovább, inkább csatlakozom az egyedül ülő
Alionához. Nem kérek a páromtól bocsánatot, mert úgyis lesz majd a jövőben
olyan, amiért megérdemli, vegyük úgy, hogy megkapta előre.
Az edzőnk nem
szól semmit, csak rám néz, majd visszatér a papírjaihoz, melyekkel rendszeresen
foglalkozik, és melyekről lövésem sincs, hogy mik lehetnek, mert továbbra is
oroszul vannak.
Kisvártatva
Chris is megérkezik, aki bosszúsan dörzsölgeti az orrát. Vért sehol nem látok
rajta, így szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy nem törtem el semmijét, ami
azért megnyugtat, mert már törött orral lehet korcsolyázni jobb az épp partner.
Mindenesetre az
újonnan érkező morogva ül le mellém, ám hogy mit mond, azt nem értem, mivel se
nem olaszul, se nem angolul beszél, hanem oroszul. Mikor pedig az anyja
papírjaira pillant, meglepetten vonja össze a szemöldökét. Hát úgy néz ki, hogy
az a nap Christian Fontana számára a meglepetések napja, elvégre ma talán
harmadszor éri meglepetés. Az apám, a kapcsolatom vele és a papírok. Igen, ez
pontosan három. Ám a papírokat sem hagyja szó nélkül, így beszélgetésbe
kezdenek az anyjával, de a legnagyobb sajnálatomra oroszul. Komolyan, két
nyelven beszélek folyékonyan, olyan nehéz lenne azon beszélni?
Sajnos az sem
segíti a helyzetem, hogy minden szóra feszülten figyelek, semmit sem csípek el,
amit értenék. Viszont a gesztikulálásukból azonban annyit sikerül leszűrnöm,
hogy ha nem is veszekednek, de valamivel kapcsolatban nincsenek egy véleményen,
azonban mikor hallom elhangzani a nevem, felkapom a fejem. Azért mindennek van
határa, mert ha rólam beszélnek, akkor legalább úgy tegyék, hogy értsem, vagy
ne mellettem csinálják.
Már azon
vagyok, hogy szóvá teszem, mikor megjelenik a másik edzőnk, immáron öltöny,
nyakkendő és egyéb hivatalos ruhák nélkül, egy melegítő nadrágban és egy
cipzáras felsőben.
- Remek,
örülök, hogy mind itt vagytok. Liona kinyomtattam, amit kértél - mondja
lelkesen.
- Miről
maradtam le? - kérdezem furcsán, mert ez emberek nem szokták csakúgy becézgetni
egymást. - Ugye még véletlenül sem lesznek semmiféle új testvéreim?
- Régen
szólítottak így, és köszönöm - hagyja mindenki tökéletesen figyelmen kívül a
megjegyzésem. - Tessék, ezeket nézzétek át. Az egyiknek az idei versenyek
dátumait és helyszíneit találjátok, a másikon pedig a szezonban résztvevő
párok. Ez persze még változhat, de ilyenkor már nem nagyon szokott - nyújtja
felénk a lapokat.
Hozzám először
a versenyes papír kerül, amin nem látok semmi érdekeset, csak egy táblázatot
nevekkel és dátumokkal. Mondjuk, ahogy nézem az olasz szövetség is jó fejekből
állhat, képesek december huszonkettedikei és huszonharmadikai dátumra a tenni
az Országos bajnokságot. A többi viszonylag rendben van, azok nincsenek ilyen
kellemetlen dátumokon, bár a Világbajnokság pont a születésnapomra esik, és ha
jól számolok, akkor aznap futjuk a rövid programot, már ha kijutunk.
Némi
tanulmányozás után kicseréljük a lapokat, így végre hozzám kerül az, amit
érdekesebbnek tartok, mint az előzőt. A jégtáncosok listáját - mert apa ügyelt,
hogy csak azokat nyomtassa ki - országokra bontva olvashatom, így a
Kanadaiakkal kezdődik, minek köszönhetően egyből szembejön velem a bátyám neve.
Ez egy picit meglep, hogy őszinte legyek. Nem, nem az, hogy sikerült nekik, az
kérdés sem volt, hanem az, hogy nem orosz színekben indulnak. Persze, ebben van
logika és nem is értem miért lep meg, ugyanis az első együtt korcsolyázós "ciklusukban" is Kanadát képviselték. Valamint a fent említett országnak eddig nem volt különösen erős jégtáncos
párja, ellenben az oroszokkal, ahol több ígéretes kettős is van, többek között
a tavalyi világbajnokok, akik mindent megnyertek, amit csak lehetett, már csak olimpiai címük nincs. Így végig gondolva nem is értem, hogy miért asszociáltam egyből arra, hogy orosz színekben indulnak. Talán az edzőjük és Irina neve miatt. Mindig elfelejtem, hogy a látszat csal, és csak az apja orosz, az anyja kanadai.
Mindenesetre ahogy tovább
olvasom a listát, azt hiszem, hogy különösebb meglepetés nem érhet, azonban
tévedek, ugyanis a cseheknél egyetlen párként meglátom Christopher Bilek nevét
egy bizonyos Manuela Macedo mellett.
- Christopher
is elindul - mutatom meg Alionának, hátha tud valamit, azonban apám megelőzi.
- Ha arra a
Bilek nevű fiúra gondolsz, akivel eredetileg te korcsolyáztál volna, akkor
igen. Én ugyan nem láttam, de azt rebesgetik, hogy fergetegeset korcsolyázott
ezzel a lánnyal. Hát, nem tudom, de a csehek hosszú ideje nagyon bizakodnak a
sikerben, meg abban, hogy ki jutnak legalább egy Grand Prix-re. Már megindult a lobbizás és a pontgyűjtés. Ha jól hallottam, akkor holnap is indulnak valami kisebb nemzetközi versenyen.
- Értem -
bólintok, majd visszatérek a nevek tanulmányozására.
Igazából ennyi
volt az érdekes, ugyanis a többiek nem nagyon változtak. Páran felnőttek, páran
visszavonultak, de ennyi. Lehet sok sokak számára ez érdekes, de számomra nem.
Mikor apám
közli velünk, hogy az edzésnek vége majdnem a nyakába ugrom örömömben, mivel
túl vagyok életem egyik legkínosabb, nagyjából tizenkét óráján. Mondjuk csak
számomra volt olyan az egész, amilyen. Szerintem Chris semmit sem érzékelt
belőle, ő ugyanolyan volt, mint mindig. De akkor most felmerülhet a kérdés,
hogy miért volt kínos? Hát apám jelenléte miatt, ami csak azért zavart, mert
igazából úgy viselkedtünk egymással, mintha idegenek lennénk egymásnak. Ő
Juliának hívott engem, én pedig Maurizzionak őt. Talán ez neki nem volt annyira
furcsa, de gondoljatok bele; milyen gáz, ha az ember a keresztnevén szólítja a
saját apját. Mondjuk, azt el kell ismernem, hogy apám eddig - ez alapján az egy
alkalom alapján - nem bizonyult olyan rossz edzőnek. Türelmes volt, ha valami
nem ment tökéletesen, akkor megmutatta, hogy hogyan kell. Igazából kiegészítik egymást
Alionával, de akkor is iszonyatosan kellemetlen és kínos volt. Tudom, hogy meg
kéne beszélnem a dolgokat apával, de nem megy.
Azt hiszem,
hogy félek. Nem apától, aki egyébként egy áldott jó ember nagyon jó humorral,
hanem inkább a véleményétől. Elképzelésem sincs arról, hogy mit tennék, ha
közölné; annyira csalódott bennem, hogy már nem tekint a lányának. Jó, tudom. Ő
nem az anyám, még csak nem is hasonlít rá, de ha az embert az egyik szülője
szinte semmibe veszi, akkor komolyan fél, hogy a másikkal is ez történik.
- Ide hozzám…
akarom mondani hozzánk - int felénk Aliona, mire csináljuk, amit mond. Ez már
amolyan napi rutin. A beszédet is csak akkor folytatja, mikor mind a ketten
minden figyelmünket rá fordítjuk. - Nem
volt rossz, de figyeljetek a szinkronitásra, nagyon gyakran szétestek, főleg a
forgásoknál. Chris, az ég áldjon meg, Julia majd meggebed, hogy beérjen, de te
is tudod, hogy nem képes olyan gyorsan csinálni, mint te. Legyél szíves ezt
figyelembe venni, legalább ilyenkor, a versenyek előtt.
- Milyen
versenyek? - teszem fel én a kérdést kicsit ingerültebben, mint szeretném, mire
minden szem rám tapad. - A Grand Prix szezon meghívásos, csak akkor vehetsz
részt, ha meghívót kapsz, vagy ha rendező ország színeiben indulsz, ennyi. Gondoljatok
bele; mennyi az esélye annak, hogy mi meghívót kapunk? Idén semmi, talán
jövőre, a nemzeti bajnokságig pedig van időnk. Szóval ráérünk - vonom meg a
vállam, majd ott hagyom a társaságot. Elegem van mindenkiből, apámból,
Alionából és Chrisből. Hagyjanak engem békén, csak ma, csak most. Tudom, hogy
ezért még fogok kapni, de nem érdekel, ma nem.
Amint a kis
kijárathoz érek, felkapom az oda lerakott elvédőket, melyek nagyobbak, mint az
én korcsolyám éli, így biztos, hogy a pároméi, de nem foglalkozom ezzel,
felrakom az enyémre, majd a pulcsimat hátrahagyva elindulok. Ki vagyok
melegedve, így egyelőre nem fázom. Tudom, ez majd változni fog, de nem érdekel,
az öltözőben van a váltóruhám, addig csak kibírom valahogy.
- Várj! - kilát
utánam Chris, de nem foglalkozom vele, még a csuklómat is kitépem a kezéből,
mikor meg fogja azt. Komolyan nem veszi észre, hogy nem érdekel? Hogy lehet
valaki ilyen… ilyen… nem is tudom milyen.
Mindenesetre a
lépteinek hangját továbbra is hallom magam mögül, ami idegesít. Komolyan, még
az ajtót is megpróbálom hozzávágni, mint reggel, de most nem sikerül. Na ugye,
mondtam én, hogy eljön az a pillanat, mikor ki fogja érdemelni a reggeli ajtós
malőrömet.
Már ökölbe
szorítom a kezem és arra készülök, hogy lekiabálom a fejét, ami valljuk be nem
szokásom, egyszerűen csak fáradt vagyok és frusztrált. A kiabálástól az menti
meg, hogy valaki, vagyis valakik bejönnek utánunk az öltöző folyosójára. Az egy
dolog, hogy Chrissel ordibálok, az meg egy másik dolog; hogy ezt csinálom vele
mások előtt, ezzel leégetve magamat.
- Julia,
Christian! Álljatok meg! - szól utánunk egy kedves és ismerős női hang, mire
érdeklődve fordulok hátra. Már hangról felismerem, de mégis meglep, mikor
Jesmine Russot látom magam mögött, a párja; Marco társaságában. Szerintem nem
csak én nézhetek meglepve, mert mikor mind a ketten feléjük fordítjuk a
tekintetünket, a lány elneveti magát.
- Elnézést -
teszi a szája elé a kezét. - Egy pillanat - nevet tovább, majd két borítékot
csúsztat a mellette álló kezébe.
- Rendben,
akkor mondom én. Először is, ne haragudjatok rá, nem rajtatok nevet, hanem
azon, hogy mondtam valamit és igazam lett. Ne - emeli fel a kezét -, ne
kérdezzetek semmit. Igazából ezeket szeretnénk át adni nektek - nyújtja felénk
az előbb átadott tárgyakat, melyeket bizonytalanul fogok meg, mert bár biztos,
hogy nem bombákat tartalmaz, el sem tudom képzelni, hogy mi lehet bennük.
- Ezek mik? -
teszi fel az én kérdésemet a mellettem álló.
- Meghívók, a
Grand Prix szezon két versenyére. Skate America és Trophée Eric Bompard.
Legalábbis szerintem. Ezek nem feltétlenül személynek, hanem inkább országnak
szólnak.
- De ti biztos
nem akartok indulni? - nézek meglepve. Sok mindenre számítottam a mai nap
folyamán, de erre nem.
- Igen, biztos.
Már csak a jövő évi olimpiáig maradunk, utána vége - miközben ezek a szavak
elhagyják a száját, a szemei furcsán elködösödnek, amit meg tudok érteni. A
korcsolya nem csak egy sport, hanem egy életstílus, amit nehéz ott hagyni, de
jobb a csúcson, mint egy csúnya lejtő után.
- Köszönjünk -
fog vele kezet Chris.
- Nincs mit és
sok sikert - mondja, majd elvezeti a még mindig nevető párját. Komolyan nem
értem, hogy min röhög ilyen jól az a nő, de egyszer szerintem megkérdezem.
Mindenesetre a mellettem állóval meglepve nézünk először egymásra, majd a
kezemben lévő meghívókra. Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy ily módon
fogunk kijutni ezekre a versenyekre. Én komolyan azt hittem, hogy az edzőnknek,
vagyis most már edzőinknek be kell vetniük a kapcsolataikat, hogy beprotezsáljanak
minket, de mégsem.
- Azt hiszem
jobb, ha ezeket magamnál tartom, nagyobb biztonságban lesznek - nézek rá
jelentőségteljesen, utalva ezzel arra, hogy jártam nála, tudom milyen helyzet
uralkodik a szobájában és hasonlók. Igazából az alapján még a kaktuszomat sem
bíznám rá, pedig azok bírják a sivár környezetet, mondjuk, ha jobban
belegondolok, nincs is kaktuszom.
- Felőlem.
- Akkor ezt
megbeszéltük - bólintok, majd hátat fordítok neki és bemegyek az öltözőbe.
- Meg hát.
- De meg ám -
szólok vissza, mert nem lehet az övé az utolsó szó, persze ezt ő is így
gondolja, így jó pár percig kiabálunk egymásnak, míg ki nem nyílik az ajtó,
mire elhalnak a hangjaink, mint nem is lettek volna.
Én nem tudom,
hogy ki jön be és szerintem Chris sem, de egyikünk sem akarja magát leégetni
egy teljesen ismeretlen előtt, még így, név nélkül sem. Azonban itt még maradt
egy nyitott kérdés. Tulajdonképpen kié is lett az utolsó szó?
Emberfeletti
gyorsasággal öltözöm át, nem egy üzenetet hagyva Stefinek, hogy végeztem, jöhet
értem, azonban a szőke lány nem méltóztatok visszahívni, no meg megérkezni sem.
Így történik az, hogy másfél órával az edzés után is a palánk mellett ülök egy
padon, arra várva, hogy valami életjelet adjon magáról. Szerintem a legtöbben
már haza mentek, legalábbis azok közül, akiket én ismerek. Pár junior versenyző
még csúszkál a jégen, de ők sem edzenek már igazán, inkább csak amolyan
levezető köröket futnak.
Valahogy
magamat látom egy tizenkettő, tizenhárom év körüli kislányban, akinek ma
valahogy semmi sem akart sikerülni. Szegénnyel az edzője egyfolytában azon
veszekedett, hogy ugorjon tisztességesen, mert így a versenyeken minden ugrását
élhibásnak fogják minősíteni. A nőnek mondjuk igaza van, pedig a lány szépen,
magasan és ívesen ugrik. Hát van ilyen, de van még ideje, nem is kevés. Nem
kizárt, hogy a jövő olimpiai bajnokát nézem éppen, de az is lehet, hogy pár év
múlva már sehol sem lesz. Ki tudja?
- Julia -
riaszt fel egy hang, mire összerezzenek. Komolyan, mikor lettem én ennyire
ijedős?
- Igen? - kérdezem,
miközben az egyik kezemmel megszorítom a barna szoknyám szegélyét, ezzel
nyugalomra intve magam.
- Azt hiszem,
hogy beszélnünk kéne - mondja apa, miközben letelepszik mellém. Komolyan a
nyelvem hegyén van egy frappáns és kifejezetten bántó beszólás, de inkább
lenyelem.
- Igen -
válaszolom kurtán, mire felvonja a szemöldökét.
- A jelenen
pillanatban a szókincsed ki merül ennyiben, mert ha igen, akkor akár el is
mehetek.
- Tudok
beszélni, ha akarok, de jobbnak láttam nem mondani semmi olyat, amit a jövőben
talán megbánnék, így inkább csöndben maradtam. Emlékezz apa, én vagyok az a
gyereked, aki a legjobban rád hasonlít, legalábbis ezt szokták mondani.
- Mérges vagy,
amiért nem hívtalak vissza?
- Ezt most
kérdezed, vagy mondod? - vonom fel a szemöldököm.
- Nem tudom -
támaszkodik a térdeire -, azt hiszem, hogy mondom. Figyelj - sóhajt egy nagyot.
- Nem egyszer a kezembe vettem a telefonom, hogy fölhívjalak, de nem tudtam mit
mondani. Igazából ez nem csak most volt így, hanem mióta elmentél. Már az első
nélküled ötlött nap után hívni akartalak, de azt hiszem, akkor még túl nagy
volt a sértettségem ahhoz, hogy megtegyem. Aztán pedig már nem voltam elég
bátor, butaság tudom.
- Hát az -
bólintok. - Te mondogattad mindig, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem
egy döntés, hogy van fontosabb a félelemnél. Nem voltam fontos?
- Julia, ez
ennél bonyolultabb, persze, hogy fontos voltál, most is az vagy és mindig is az
leszel, de…
- De mi? Apa
mi? Szerinted mennyi idő kellett ahhoz, hogy megbánjam a döntésem? Elmondjam? -
kérdezem, mire bólint. - Kerek egy hónap, ennyi idő alatt jöttem rá, hogy
anyának csak egy gyereke van, és az nem én vagyok.
- Istenem,
Julia, akkor te miért nem kerestél?
- Mert azt
hittem, hogy így megtartok valamit abból a kevés büszkeségemből, ami még
megmaradt. És azt hiszem, hogy kicsit szégyelltem magam. Te megmondtad, és úgy
lett.
- Örülök, hogy
ezt mondod - mondja, mire meglepetten kapom fel a fejem. - Nem kell azt mondanom,
hogy megmondtam - néz rám, mire elmosolyodom, lehet, hogy ez külsőleg furán
festhet, de én értem, ő is érti, ez a lényeg.
- Nem - rázom
meg a fejem -, nem kell ezt mondanod.
- Most mi
legyen, mert a mai edzésetek nagyon furcsa volt, minden tekintetben.
- Ebben
egyetértek - sóhajtok egyet. - Ott nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk, az túl
régen volt. Én felnőttem, te meg… nos… megöregedtél - vonom meg a vállam
mosolyogva.
- Ej, de
szemtelen lett valaki - lök oldalba a könyökével - Mindenesetre igazad van, mit
szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk egy étterembe, ahol átbeszélhetnénk a
dolgokat?
- Nekem jó -
bólintok mosolyogva.
- Akkor
szombaton érted megyek. Mielőtt megkérdeznéd; tudom, hogy hol laktok, mivel
felteszem, hogy anyád nem költözött el a régi lakásunkból ugye? - vonja fel a
szemöldökét, mire elmosolyodom.
- Valóban nem,
még mindig ott lakunk.
- Holnap
találkozunk Julia - veregeti meg a vállam, majd pár pillanatnyi gondolkodás
után nyom egy puszit az arcomra. Ez nem olyan, mint régen, de haladás, haladás
az elmúlt öt évhez képest, így most elégedett vagyok. Talán egyszer, ha eléggé
igyekszünk mind a ketten, mindent rendbe hozhatunk, vagy ha nem is mindent, de
a legtöbb dolgot. - És lányom, apa vagyok, nem Maurizio, még az edzéseken is - néz
rám tetetett komolysággal, mire elnevetem magam.
- Igen apuci.
- Helyes -
bólint elégedetten. - Egyébként haza vigyelek? A végén még elázol - utal arra,
hogy a napfényes Olaszországban éppen szakad az eső.
- Nem,
köszönöm, várok valakit, aki elvisz, csak ide kéne már érnie - mosolygok rá,
miközben előveszem a táskámban lévő vizemet.
- Oh, értem,
akkor én tényleg megyek. Egyébként Chris még az anyjával beszélget, de
szerintem hamarosan itt lesz - fordul hátra, mire félrenyelem az italomat.
Pillanatokig fuldokolva köhögök. Én? Chrisre? Ennél nagyobb marhaságot még
életem húsz éve alatt nem hallottam.
- Valamit
nagyon félre értesz. Stefit várom, megígérte, hogy ma elvisz. Én és Christian
éppen hogy elviseljük egymást. Még hogy mi ketten? Apa, hogy jutott ilyen az
eszedbe?
- Hagyjuk -
rázza meg a fejét, azzal az idegesítő, mindent tudó mosolyával. - Azt hiszem,
hogy valami olyasmit akartam rád kivetíteni, ami régen volt.
- Miről
beszélsz?
- Hagyjuk
kicsim, semmi fontosról, akkor holnap találkozunk. Ó és üdvözlöm Stefit -
mondja, majd eltűnik a szemem elől. Azt hiszem ez egy nagyon fura beszélgetés
volt, minden szinten, ami pedig még furcsább, hogy az utolsó pár mondatából az
égvilágon semmit sem értettem.
- Az ég áldjon
meg Stefánia, hogy tehetted ezt velem, ha felhívsz, akkor busszal, vagy apám
kocsijával régen ott lennék - nyögöm a telefonban, miközben az aréna szélénél,
az eresz alat ülve nézem, ahogy az esőcseppek egymás után esnek le a földre.
Szeretem az
esőt, valahogy olyan megnyugtató, valamint ilyenkor valami olyasmi valósul meg,
ami egyébként soha. Ha csak néhány pillanatra is, de az ég és a föld
összeérnek. Furcsa dolog ez, tudom én, de esőben elhiszem, hogy bármi
lehetséges, hogy csodák vannak ezen a kicsiny világon.
- Sajnálom -
zökkent ki a barátnőm hangja. - Mondom; elaludtam, a telefonom lemerült és nem
vettem észre, jelen pillanatban pedig egy forgalmi dugó kellős közepén ülök.
- Jó, mindegy -
nézek fel az égre - a lényeg, hogy úton vagy.
- Pontosan,
most viszont le kell tennem, mert jönnek a rendőrök, szia - teszi le sietve.
Hát igen ez is
rá vall. Mindig, mindenhonnan elkésik, kivéve a versenyeket, de ott is csak
azért jelenik meg időben, mert az edzője rángatja oda, szerintem pórázzal, bár
eddig még sosem láttam rajta.
- Hogyhogy még
itt? - hallok magam mellől egy ismerős hangot.
- Várok
valakit, de ezt akár én is kérdezhetném tőled - nézek Chrisre, aki éppen
mellettem guggol. Mondjuk apám megmondta, hogy mit csinált, de ezt neki nem
kell tudnia.
- Volt egy kis
megbeszélni valóm anyával - vonja meg a vállát. - Semmi különös, csak olyan
anya-fia dolgok - mondja, mintha kérdeztem volna, pedig nem.
- Stefit várom,
azt mondta, hogy értem jön, de elaludt, meg dugóba került és minden baj van
vele - válaszolok a korábban feltett kérdésére.
- Visszaadod az
élvédőimet? - vált hirtelen témát.
- Tessék?
- Tudod,
dühödben felkaptad az első párt, ami a kezedbe került és az az enyém volt.
Normál esetben nem szólnék érte, de mivel a tieid kicsit kisebbek, mint az
enyémek és zavart, hogy őszinte legyek.
- Ó, rendben -
nevetem el magam. Igen, nekem 38-as, neki meg 42-es lába van. Hát, igazából
csak egy kicsit rövidebb az enyém. Mindenesetre előkotrom a táskából a saját
korcsolyáim, majd leveszem az éleken lévő hosszú műanyagokat és felé nyújtom.
- Mondanám,
hogy kérése számomra parancs, de ez nem éppen igaz.
- Kár, pedig
sokkal jobb lenne a viszonyunk, ha mindent úgy csinálnál, ahogy én mondom -
sóhajt, miközben kicseréljük a kicserélendő tárgyakat.
- Álmodik a
nyomor - rázom meg a fejem tetetett komolysággal.
- Hát jó -
mondja lemondón. - Pedig olyan szép világ lenne. Nekem, legalábbis.
- Ez van -
vonom meg a vállam, miközben visszacipzárazom a táskám.
Egy pillanatig
azt hiszem, hogy ennyi, elmegy és visszaburkolózhatok csendes, esős magányomba,
azonban nem mozdul mellőlem, mintha még akarna mondani valamit, ami furcsa. Mi
nem szoktunk beszélgetni, mert ha megpróbáljuk, az mindig veszekedésbe vagy a
másikkal való szemétkedésbe fullad. Persze, ismeretlenek előtt tartjuk
magunkat, de ha négy vagy egy ismerőssel - Mia, Aliona és most már az apám -
kiegészülve több szem között vagyunk, akkor kegyetlenek tudunk lenni.
- Láttam
beszéltél apukáddal - szólal meg váratlanul és kifejezetten halkan, szinte alig
hallom meg a hangját.
- Igen.
- Szűkszavú
vagy, ez két dolgot jelenthet. A beszélgetés nagyon rosszul sikerült, vagy azt
akarod sugallani, hogy nekem az égvilágon semmi közöm a dolgokhoz.
- Én… jól ment
- dőlök neki a stadion falának. - Egyébként - fordulok felé - valóban semmi
közöd hozzá.
- De mégis
válaszoltál, vagyis úgy gondolod, hogy van hozzá közöm.
- Arra nem is
gondolsz, hogy egyszerűen csak le akarlak rázni? - vonom fel a szemöldököm,
miközben kisöprök pár tincset a látóteremből.
- Ez is
megfordult a fejemben, de még itt vagyok, egyelőre nem kiabáltál rám, szerintem
annyira nagyon nem is akarsz elküldeni, hidd el; ismerlek már annyira, hogy
tudjam; ha valami nem tetszik, akkor teszel ellene, minden módszerrel.
- Valóban,
tehát jobb, ha vigyázol, mert a végén még kilöklek az autók elé, aztán
nézhetsz.
- Úgyse tennéd
- dől hátra ő is. - Szűkséged van rám. Ez megvéd a gyilkos szándékodtól, ha nem
is örökre, de egy időre.
- Valóban, pont
úgy, ahogy neked rám - emlékezetem arra, hogy múltkor még csak egy eszköz
voltam a számára.
- Tusé
Hercegnő, tusé.
- Az isten
szeremére, nem vagyok Hercegnő, csak egy egyszerű lány. Komolyan nem unod még,
hogy így szólítasz?
- Tényleg azt
hiszed, hogy unom, amikor felidegesíted magad?
- Valóban,
hülyeség volt ilyen kérdést feltennem, én kérek elnézést.
- Azt hiszem,
hogy elnézem, bár most nem okoztál komolyabb testi sérülést sem. Érdekel, hogy
még mindig fáj az orrom a reggeli ajtótámadásod óta?
- Nem - rázom
meg a fejem elgondolkodva. - Nem különösebben hat meg.
- Szívtelen
vagy.
- Nálad nem
szívtelenebb - vonom meg a vállam, miközben fejbe vágom a kezemben lévő
üveggel.
- Na, kellett
nekem hiányolnom a sérüléseket - neveti el magát, mire én sem bírom tovább,
belőlem is kirobban a konkrét röhögés. Azt hiszem ez az első alkalom ebben az
életben, hogy a párom megnevettetett, vagy hogy én megnevettetem őt. Komolyan
mondom emberek; fejlődünk.
- Megbántad? -
tesz fel váratlanul egy olyan kérdést, ami nem tudok hová tenni, mivel
elképzelni sem tudom, hogy mire gondolhat. Szerintem nagyon értetlenül
nézhetek, mert kiegészíti magát. - Azt, hogy a jégtáncot választottad annak
idején?
Nem tudom hová tenni
a kérdését, nem érzem, hogy lenne neki apropója, alapja vagy bármije. Azt
tudom, hogy többször is látott egyénileg szerepelni, még régebben, de sosem
mondott rá semmit, szerintem igazából azért nézett meg, mert az anyja nem
hagyott neki más választási lehetőséget és csak végig szenvedte az egészet.
- Nem tudom -
válaszolom végül. - Igazából azt se tudom, hogy a következő dolgokat miért
fogom elmondani neked, de sok mindent bánok, amit abban az időben tettem.
Sajnálom, hogy ott hagytam apát, ő igazán mindent megtett értem. Hogy miért
tettem? Mert a nő, aki a világra hozott közölte velem, hogy a bátyámnak
szüksége van egy párra, azonnal és én vagyok az egyetlen ötlete. Szánalmasan
hangzik nem? Érzelmileg nem tartom az anyámnak, mégis annyira vágytam a szeretetére,
hogy ugrottam, mint… mint… mint nem is tudom, hogy micsoda, talán a házieb a
legkellemesebb és a legkevésbé bántóbb, amit magamra tudok mondani.
- Ne legyél
magaddal ennyire szigorú.
- Hihetetlen,
sosem gondoltam volna, hogy ezt pont a te szádból fogom hallani. Várj - veszem
elő a telefonom -, ismételd meg, had vegyem fel.
- Idióta - löki
el a kezem. - Azt várhatod.
- Jól van na,
csak vicceltem. Egyébként te megbántál valamit az elmúlt évekből? - függesztem
rá a tekintetem, mire jól láthatóan megmerevedik, a tekintete pedig
kifürkészhetetlen lesz. A francba, úgy néz ki, hogy mélyebbre hatoltam, mint
szerettem volna. Várok pár másodpercet, hátha reagál, azonban mikor nem mond
semmit, úgy érzem, hogy meg kell szólalnom.
- Sajnálom, ha
érzékeny pont… - azonban nem tudom befejezni a mondatot, mert félbeszakít.
- Megbántam,
hogy évekkel ezelőtt nem sikerült megvédenem valakit, aki bízott bennem, aki
sok mindent a kezembe helyezett, mégis mindent elrontottam, miattam szenved a
mai napig, miattam lett olyan, amilyen. Ha te szánalmas vagy, akkor én egy
szörnyeteg - temeti az arcát a tenyerébe. Hirtelen olyan szomorúnak és
sebezhetőnek látszik, mintha az utóbbi percekben lehullott volna egy páncél,
amit egészen idáig magán viselt.
- Chris -
érintem meg óvatosan a vállát. - Kiről beszélsz?
Drága Lucy!
VálaszTörlésNa, ide is megérkeztem. Tetszik, hogy végre együtt nevetnek, legalább már nem marják egymást. Szinte magam előtt látom őket, ahogy ezt teszik. Annyira jól írsz, imádtam minden egyes sort, az elejétől a végéig. Az érdekelne, hogy ki volt az a kislány, akit Julia figyelt a palánk mellől? Na meg persze az, hogy kiről beszélt Chris a végén, de szerintem azt sejtem...
Nos, remélem minél hamarabb jössz a friss fejezettel, mert már nagyon várom a folytatást. Sok sikert a továbbiakban! :) ♥
Ölel hű olvasód,
Leah
Drága Leah!
TörlésHarmadszor állok neki válaszolni, mivel sosem engedi elküldeni. Köszönöm a kommented. Tudom, hogy sejted kiről van szó és megsúgom, igazad van, de ezt ne híreszteld :D
Igazán örülök, hogy tetszett a fejezet és nagyon szépen köszönöm a bókot, no meg azt, hogy olvasod a blogomat és rendszeresen kommentelsz. ♥
Ölel,
Lucy
Drága Lucy!
VálaszTörlésSajnálom, egy kicsit eltűntem, de sajnos ez az érettségi időszak átka, viszont végre volt elegendő időm, hogy bepótoljam a lemaradásom. Így egyhuzamban olvasva az elmúlt három fejezetet bőven vannak gondolataim, a történések pedig nagyon izgalmasak és fordulatosak voltak.
Hiába arrogáns és bunkó karakter Chris, egyszerűen nem tudom nem kedvelni a személyét, talán mert alapjáraton mindig kedveltem az ilyen szereplőket, de nála (is) érzem, hogy tökéletesen megvan erre az indoka. És ez a hatodik fejezet végére be is bizonyosodott, szinte a nyakamat merném rá tenni, hogy az utolsó rövid monológja áll az egész viselkedése mögött, legalábbis részben biztosan. Örülök, hogy Julia apja is megjelent a szereplőgárdában, kíváncsi vagyok, hogyan is alakul majd a kapcsolatuk, de remélem rendeződnek majd a dolgaik, ráfér már szegény lányra, hogy legalább az egyik szülője ne hanyagolja el. Juliat nagyon kedvelem, egy erős, független női karakter és örülök, hogy ilyennek alkottad meg, bár, már mennyit én tudok a jégkorcsolyázásról, ehhez a sportághoz szívósnak kell lenni.
Sok-sok dolog furdalja az oldalamat, remekül tudod felcsigázni az olvasóidat és ez nagyon jó! Bevallom nem is számítottam volna rá, hogy ilyen izgalmakkal teli lesz ez a történet, de Te nagyon jól csavargatod a szálakat. Egyébként szerintem egyáltalán nem lett semleges fejezet, sőt szerintem kifejezetten jó volt, hogy most az érzelmek is nagyobb szerepet kaptak, mármint elsősorban Julia és Chris érzései.
Szeretnék még egy megjegyezést fűzni, hogy úgy érzem a párbeszédekkel néhol pontosan nem vagy tisztában . Ne haragudj, de ez a személyes mániám és kötelességemnek érzem megemlíteni. Sokszor, mikor egy cselekvést fűzöl az adott mondathoz, mármint magához 'a' párbeszédhez, akkor kisbetűvel teszed hozzá azt a megjegyzést, miközben, ha jól tudom akkor a párbeszéd első részét ponttal le kell zárni, a hozzáfűzött cselekvést pedig nagybetűvel kell kezdeni. Itt most nem a mondta és a társaira gondolok, hanem mikor egy teljesen mást teszel hozzá. Nem minden esetben van így, de vannak ilyen esetek, és ha jól emlékszem előfordult már, hogy elrontottad, de ha belegebedek is nem találok rá példát egyszerűen, hiába próbálkoztam. Azt hiszem én magam se igazodnék ki ezen a kis magyarázaton, szóval azt hiszem jobban jársz, ha az interneten vagy egy könyvben utána jársz a dolgoknak, mert sose voltam jó magyarázó ilyen dolgokban... Nekem már automatikusan megy mióta rendesen megtanultam és képtelen vagyok elmagyarázni, hogy miért is van így. Ne haragudj, hogy itt össze-vissza zagyváltam neked a hülyeségeimet, ráadásul még érthetetlenül is, a jó szándék vezérelt!
De egyébként várom a következőt és további sok sikert kívánok Neked!;)
Ölel,
Carlie
Drága Carlie!
TörlésTeljesen megértem, hogy őszinte legyek, én is most érettségizem, így mindig kérdéses, hogy be tudom e fejezni az adott részt.
Először a párbeszédekre reagálnék. Ha első olvasásra nem is, de a másodikra megértettem, hogy mire gondolsz, szerintem azért, mert pár fejezettel korábban pontosan ugyan ezen gondolkoztam, de mikor elhatároztam, hogy utánanézek egy könyvben, felálltam és anya rám sózott valami feladatot, így elfelejtettem, de most csak azért is megfogom nézni, mert már érdekel.
A történethez örülök, hogy tetszett és nem tartottad olyan semlegesnek, mint én. Annak pedig szintén nagyon örülök, hogy izgalmasabb a történet, mint amilyen számítottál, igazából szeretek meglepetéseket okozni az olvasóimnak. Terveim szerint van még pár fordulat a történetben, amire senki sem számít.
Köszönöm a kommented és tanácsod, most már tényleg utána nézek ^^
Ölel,
Lucy
Drága Lucy!
VálaszTörlésÉlvezetes volt olvasni ezt a csodás, hosszú részedet. :) Örülök, hogy a végén Julia tudott normálisan is beszélni az apujával, remek! Vicces jelenetek is voltak benne amik megnevettek. :) Az is jó volt, hogy a végén Chrisszel is tudott emberi módon beszélgetni, ajj én ezt annyira szerettem!! Ó, na és a vége? Ki? Remélem hamar kapok erre a kérdésemre választ! ;) Ja és az előző novella is iszonyat jó volt!!
Puszi, Pippa
Drága Pippa!
TörlésKöszönöm a kommented, örülök, hogy tetszett ez a fejezet, no meg a novella. Igazából, te vagy a második, aki mondja, hogy jó, így már kezdem el hinni, hogy az is tetszik a népnek ^^
Hát, erre annyit mondhatom, hogy ígérem a következőrészben kiderül, de nem úgy, ahogy bárki is számítana rá, hanem egy kicsit csavarosabb módon, és hidd el, mikor kiderül ki az, vagy háromezer új kérdésed lesz a meglévők mellett, legalábbis remélem, hogy ezt a hatást érem el.
Ölel,
Lucy
Szia Lucy! Először is imádom a blogodat! Fantasztikus! Mindig is imádtam a műkorcsolyát és az egyedi blogokat. Ezt sikerült összehoznod. Gratulálok! A design is nagyon szép, imádom ezt is. <3
VálaszTörlésCsak így tovább, várom a folytatást! :))
P.S.: A szereplőknek mi az igazi neve? Szívesen megnézném őket korizás közben. :)
Drága Szυρєя Hєro!
TörlésKöszönöm a kommented, nagyon örülök, hogy tetszik a történet, no meg a blog. A design az én munkám, az első komolyabb munkám, ha lehet így mondani.
Remélem, hogy nem fogsz benne csalódni ^^
P.S.: Anna Cappellini és Luca Lanotte az igazi nevük ^^ Jó videónézés ;)
Ölel;
Lucy