Hetedik fejezet ~ Tévhitek és tények

Sziasztok!

~ Először is szeretném megköszönni a 4 darab kommentet, ami az előző fejezethez érkezett. Nem tudom, hogy ez nektek mennyire fontos, de én egyéni rekordot döntöttem szóval tényleg nagyon hálás vagyok.

~ Tudom, hogy ma péntek van, de holnap és vasárnap nem nagyon leszek gépnél, így gondoltam ma kirakom a fejezetet, egy kis hétvégi meglepinek, hátha van, akinek szebbét teszi a napját. (Bár, ezt kétlem, de azért hátha).

~ Erről a fejezetről annyit mondanék, hogy nem tudom milyen lett. Az előzőnél legalább azt éreztem, hogy semleges, itt még ennyit sem érzek, ami furcsa, de mindegy. A címről még annyit, hogy ezzel most megszenvedtem, mert ötletem sem volt, végül ez lett.

~ Egyébként szerintem ennek nem lett olyan idegőrlő vége, mint a többinek, egészen könnyen kitalálható, hogy kiről/miről van szó.

~ Még valami; jövő héten nem biztos, hogy hozok új fejezetet, mert 7-én, szombaton szóbelizem emelt magyarból és szerintem arra fogok tanulni a héten, de semmi sem kizárt, mivel már kész a nyolcadik fejezet egy része, így lehet, hogy elkészül, majd meglátjuk ^^

~ Oké, most már nem húzom tovább a dolgokat, jó olvasást kívánok mindenkinek.   

Éppen válaszra nyitná a száját, mikor hangos dudaszó hasít bele az eső csendjébe. Mind a ketten a hang irányába kapjuk a fejünket, így meglátjuk Stefi ezüst BMW-jét, amit begördül elénk. A csudába Stefánia, csak öt kerek perccel kellett volna később érkezned, ha már két és fél órája várok. Hihetetlen, hogy ennyit nem tudott még késni. Mindenesetre mikor visszafordítom a tekintetem a mellettem ülőre, akarom mondani most már állóra, látom, hogy visszavette az eddigi páncélját, megint a régi Christian áll mellettem. Hát, ennyit erről, pedig most több kérdésem van, mint valaha, ami pedig a legrosszabb, nem hiszem, hogy Mia tudja rájuk a választ. Ahogy a párom beszélt, komolyan azt vettem ki a szavaiból, hogy valami nagyon nagy titokról van szó, amit esetleg Aliona tud, de ő sem köt az orromra.

Éppen kelnék föl a kabátomról, amin egész idáig ültem - tudom, nem a legildomosabb megoldás, de hirtelen jobb nem jutott az eszembe, a táskámra meg nem akartam ülni, mert a korim drágább, mint a kabátom -, mikor egy kéz jelenik meg előttem. Másodpercekig meglepve nézek rá és a tulajdonosára, majd megfogom és hagyom, hogy Chris felhúzzon a földről. Ez egy felettébb nemes gesztus, valami olyasmi, amire egy átlagos férfitől számítanék, te tőle nem.

- Köszönöm - mondom még mindig meglepve, mikor elengedem a kezét. Válaszolni nem válaszol, de biccent egyet, ami azt jelenti, hogy „Nincs mit”. A barátnőm szerintem semmit sem érzékel ebből az egészből, mert úgy vágódik oda mellém, mint valami bomba, mosolyogva és kiabálva, sűrű bocsánatkérések közepette a történtek miatt.

- Én tényleg igyekeztem, de az a baleset beállította az egész utcát, kerülni pedig nem volt lehetőségem, mert éppen útfelújítások voltak arra felé.

- Jól van, semmi baj - próbálom nyugtatni, de nem nagyon sikerül.

- Akkor itt rám már nincs szükség. Julia, találkozunk holnap - mondja Christian, mintha Stefi itt se lenne, majd hátat fordít mind a kettőnknek és elindul a saját autója felé.

- Mintha én nem is léteznék - dünnyög az orra alatt a barátnőm, majd sóhajt egy nagyot. - De az a fenék - néz a partnerem után. - Komolyan azért még ezt a stílust is képes lennék elviselni. Esküszöm; kezdelek irigyelni, egész nap nézheted ezt a kilátást, sőt, adott esetben még fogdoshatod is.

- Köszi, de ilyenkor, a jégen kívül, igyekszem elfelejteni, hogy Christian Fontana bármely testrészét fogdoshatom.

- Nem tudod megbecsülni azt, amit kaptál - rázza a fejét, miközben belém karol és elkezd húzni az autója felé.

- Persze - veszem a vállamra a sporttáskám. - Inkább te nem tudod, hogy miket beszélsz.

- Dehogyis nem, nagyon jól tudom, na gyere, derítsük ki, hogy mit tud Mia. Valamint komolyan azt mondtad a telefonban, hogy apád autójával?

- Igen, majd út közben elmesélem - mondom neki, majd gyorsan hátrafordulok. - Chris! - szólok az éppen elmenni készülő fiú után. - Én… köszönöm, hogy itt maradtál velem, holott nem kellett volna - vonom meg a vállam, mire int egyet.

Úgy fest, hogy ez egy ilyen este, ő nem beszél Stefi jelenlétében, csak int. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor az imént megtörtént köztünk az első normális beszélgetés. Mit ne mondjak, nagyjából négy hónap után ez egy szép eredmény, ha így folytatjuk, akkor két-három év múlva talán barátok lehetünk. De itt továbbra is a talánon van a hangsúly.

- Tényleg apád lett Aliona társa? - kérdezi a barátnőm ezredére is, mire a párnájába bólintok, nem tudom, hogy mennyit fog fel belőle, de miután többször elmeséltem már neki a történetet és mindent kívülről tud, nem hiszem, hogy különösebb megerősítésre lenne szüksége. - Számomra ez még mindig hihetetlen.

- Álmos vagyok - nyögöm a párnába, miközben oldalra fordítom a fejem, hogy lássam Stefánia pizsamás alakját. - Nem aludhatnánk addig, míg Mia nem méltóztat minket keresni? Nekem holnap hétre a jégen kell lennem, és ha jól sejtem, akkor te is csak egy napot kaptál.

- Olyan ünneprontó tudsz lenni - húzza oldalra a száját. - Egyébként, csak nyolc óra, szinte még este sincs, a legtöbb korunkbeli most indul bulizni.

- Igen, de mi sportolók vagyunk, nem egyetemisták, akiknek szinte semmi gondjuk - nyomok el egy ásítást, azonban ez sem segít, mivel a szemeim lecsukódnak, az agyamra pedig jótékony sötétség borul. Tudom, hogy álmodok, azonban azt pontosan nem, hogy mit. Azt biztos, hogy kecskék és korcsolyák szerepelnek benne, de ennél többet nem tudok, mivel mielőtt mélyebben elgondolkozhatnék a jelentésen, vagy belemerülhetnék az álom rejtelmeibe, Stefi hangjára ébredek. Kelletlenül nyögök párat, mielőtt kinyitom a szemem.

- Hé, kelj fel álomszuszék - mondja mellettem egy hang, némi lökdösés kíséretében, mire felé fordulok.

- Hagyj békén, alig aludtam egy kicsit - húzom a fejemre a piros-fehér takarót.

- Persze - rángatja le rólam az imént említett tárgyat a mellettem ülő -, ha te kilenc óra alvást kicsinek tartasz, akkor én mit szóljak a magam öt órájával.

- Mi van? - kérdezem továbbra is álomittas hangon.

- Jól hallottad, hajnali öt van, Mia pillanatokon belül jelentkezhet, mert este nem tudtunk felverni, így gondoltuk megvárunk. Látod, mi rendesek vagyunk hozzád, te is legyél az, kelj fel - kezdi el húzogatni a karom, mire megint felnyögök, de közben az ágyszéléhez mászok, ahol már ki van nyitva Stefi laptopja. Ahogy felnézek, Mia arcát látom, ahogy jóízűen nevet, minden bizonnyal rajtam. Kedves kislány, mit ne mondjak.

- Jó reggelt - integet végül a kamerába. - Örülök, hogy végre felkeltél, bár felettébb mulatságos volt nézni, ahogy Stefánia megpróbált tegnap felébreszteni, de te nem is reagáltál rá. Meg amiket mondott, jobb volt, mint egy kabarét nézni.

- Azt hiszem, hogy nem akarom tudni mik is voltak ezek pontosan. Jobban járok, nem? - ülök fel, hogy láthassam a teljes képernyőt.

- Én azt nem tudhatom - vonja meg a vállát Mius. - De térjünk is a lényegre, mert most jóval kevesebb időm van, mint este lett volna.

- Végre, valahára - telepszik mellém Stefi, majd közvetlen ezután egy pohár kúszik be a látóterembe. - Csak hogy felébredj valamennyire - magyarázza, miközben elveszem a bögrét és belekortyolok. Kávé, az én életmentőm. Mihez is kezdenék nélküle?

- Szóval - kezd bele Mia. - A lány teljes neve Christina Petra Bosco. Elvileg most hét és fél éves, én komolyan idősebbnek néztem, no mindegy. Állampolgárságát tekintve olasz, de az orosz korcsolya szövetség nagyon szeretné magához csábítani, mert az évszázad tehetségének mondják. Egyébként öt éves kora óta korcsolyázik, előtte tornásznak készült. Az ideje nagy részét Moszkvában tölti, csak az ünnepekre megy haza, hát én ennyit derítettem ki - vonja meg a vállát. - Ezek alapján ötletem sincs arra, hogy kicsoda, a neve ismerősnek hangzik, de így hirtelen nem tudom hová tenni. Igazából, mikor hívtál azt hittem, hogy egy ismerősünkről van szó, de nem. Az ő lánya Corina, nem Christina.

- Ez nem túl sok, igaz Julia? - kérdezi csalódottan a mellettem ülő, azonban én nem felelek neki. Bosco, Bosco, Bosco. Tudom, hogy hallottam már valahol ezt a nevet, még a kislány előtt. De hol? Kortyolok még egyet a kávémból, hátha az löketet ad, de semmi, nem ugrik be. A fenébe a hülye fáradtsággal és a fenébe a hülye reggellel. Mia és Stefi nagyon jól elbeszélgetnek, mikor rájönnek, hogy jelen pillanatban beszámíthatatlan vagyok és a témához se nagyon tudok hozzászólni. Amint kiürül a kezemben lévő tárgy lerakom a laptop mellé, majd eldőlök az ágyon, ám abban a pillanatban, hogy ez megtörténik szinte villámcsapásként hasítanak végig a dolgok az agyamon és majdnem minden a helyére kerül.

- Carolina - ülök fel hirtelen -, az ő családneve Bosco. Carolina Bosco. Tudtam, hogy ismerős valahonnan.

- Ő ki? - néz rám értetlenül Stefánia.

- A csudába, tényleg. Ő valahogy eszembe sem jutott. Carolina a bátyám volt partnere - mondja Mius, miközben eszeveszettül kezd nyomkodni a laptopján, majd pár pillanattal később három linket küld nekünk.

Az első az angol wikipédia róla szóló oldala, melyet átolvasunk, de visszavonulás okot nem találtunk, csak találgatásokat, no meg egy képet, ahol Carolina egy gyereket tart a karjaiban. Lehet akár az övé, akár a nővéréé, akár másé. A következő linken már egy három évvel ezelőtti olasz cikkel találkozunk, ami szintén a visszavonulásukat boncolgatja, és egy gyereket rak a középpontba, akinek - ugyan nem mondja ki tisztán, de eléggé utalgat rá - Christian és Carolina a szülei. A harmadik pedig szimplán Christináról szól, amint a jövő nagy tehetségének titulálják, ebből, igazából semmi újat nem tudunk meg.

- Na, végig olvastuk a cikkeket - nézek a képernyőre -, de komolyan nem értem, hogy miért küldted el. Mármint a wikipédiát én is ismerem, a második szerintem hülyeség a harmadikból pedig nem derült ki semmi új.

- Egyet értek veled, de ha alaposan megnézed az első kettőt. Elvonatkoztatsz attól, hogy ez a lány bármilyen rokonságban is áll velem, akkor rájöhetsz, hogy biztosan elég sok esély van arra, hogy ő tényleg Lina lánya, nem csak egy névrokon. Tehát nincs kizárva, hogy a tolószékes nő Lina, vagy bármely ismerőse. Sokra ugyan nem emlékszem azokból az évekből, de arra biztosan, hogy a bátyám nagyon jóban volt a Bosco családdal.  Mondjuk mikor utoljára láttam Carolinát, akkor még a saját lábán közlekedett és nem kerekeken.

- És mikor is volt az? - kérdezem érdeklődve.

- Várj - kezd el számolgatni - azt hiszem, hogy hat, nem inkább öt éve. De most nézem és az internet azt írja, hogy a nővérének két éve volt egy csúnya autóbalesete, ami derékba vágta a gyors korcsolyás karrierjét. Persze, nem biztos, hogy tolószékbe került, de ki tudja.

- Hát ez sem kizárt, de azért sok minden változhatott annyi idő alatt. Egyébként nem értem, miért zárjátok ki azt a lehetőséget, hogy a lánynak Chris legyen az apja - rázza a fejét értetlenkedve Stefi. - Én egyből erre gondoltam, hogy őszinte legyek. Szerintem ez a legkézenfekvőbb megoldás mindenre.

Mia és én egy rövid másodpercig némán meredünk a mellettem ülőre, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Percekig röhögünk fennhangon, amit Stefánia nem nagyon preferál, így a végén már párnával üt engem, hogy hagyjuk abba.

- Mindenesetre érdekesség - kezdi Mia nevetve -, hogy mióta az eszemet tudom anya és a bátyám minden évben december huszonötödikén és április harmadikán elmennek, szerintem Rómába, vagy egy mellette fekvő kis faluba, egyszer mintha egy ilyet említettek volna. Nem tudom, hogy ez ennyire fontos, de hátha segít.

- Biztos, hogy a kislány miatt mennek! - kiált fel mellettem Stefi.

- Ne kombinálj - teszem a kezem a vállára -, ez még semmit sem jelent, bárhová mehetnek, akár egy kórházba is, vagy mit tudom én.

- Jó, jó, de akkor is az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, hogy Christina Christian lánya. Még a nevük is hasonlít.

- Rendben - sóhajtok egyet kicsit ingerülten -, akkor most képzeld azt a férfit apaként, akivel tegnap előtt beszéltél - mondom, majd várom, hogy megváltozzanak az arckifejezései.

- Azt hiszem, hogy igazatok van - bólint elmélyülten. - Mindenesetre ennek az utazós dolognak utána kellene járnunk, mert engem izgat, és szerintem titeket is. Ugye? - kérdezi, mire bólintunk, holott éppen mások magánéletében turkálunk, ami kicsit sem kedves dolog. No, mindegy. - Remek - örömködik a mellettem ülő -, viszont nekünk sajnos mennünk kell, mert ha elkésünk, engem kicsinálnak. Komolyan; kegyetlen sport ez a műkorcsolya.

- Rettenetesen - neveti el magát Mia valahol a világ másik felén. - Akkor sziasztok, Julia, ha minden igaz, akkor Skate America után találkozunk.

- Ho… - akarom kérdezni, azonban még azelőtt szakítja a hívást, hogy befejezhetném a mondatot. - Mindegy - nézek Stefire -, te menj fürödni, én addig megiszom még egy bögre kávét - dőlök hátra az ágyon.

Azt hiszem, hogy mire a stadionhoz érünk, még körülbelül háromszor alszom el. Eddig úgy gondoltam, hogy az a legrosszabb, amikor az ember nem alszik két napon keresztül, hát, tévedtem. Az sokkal rosszabb, mikor az embert úgy keltik fel, hogy nem tudta teljesen kialudni a két napos fáradalmait. Értitek, hogy miről beszélek ugye?

Mikor kiszállunk az autóból, egyből felveszem a napszemüvegem, mert az erősnek kicsit sem mondható természetes fény zavarja a szemem. A parkoló mindenesetre üresnek tűnik, illetve nem is tűnik, mert az is. Összesen egy autó található benne, az a bizonyos piros musztáng. Stefi, aki ugyan nem szereti mániákusan a gépjárműveket, de még ő is megáll meglepetésében, mikor meglátja. Pillanatokig nem tud mit mondani, majd kérdő tekintettel fordul felém.

- Kié ez az autó?

- Találj kettőt - sóhajtok egyet, miközben a vállamra kapom a táskám

-  Oh, értem - bólint komolyan Stefi. - Most már komolyan nem tudom, hogy mi a bajod vele? Remekül néz ki, jó a feneke, gondolom a teste sem lehet olyan rossz - tűnődik -, a pénze sincs kevés, ahogy látom és nem utolsó sorban a kocsija egy álom. Jó, a modora nem a legjobb, de ezen még lehet változtatni, minden más megfelel.

- Sze…

- Julija, Stefánia - hallatszik a hátunk mögül egy kiáltás, mire mind a ketten megtorpanunk. Én csak azért, mert szóltak, a mellettem álló pedig azért, mert az edzője rá talált. Persze, ez egyszer úgy is megtörténik, de szereti elodázni a dolgot, amit meg is értek, mert Helga, Stefi edzője egy hárpia, legalábbis az edzéseken, velem mindig kedves. Most is köszön, bár finnül, mert más nyelven nem tud beszélni, szóval elrebegek egy minden bizonnyal felettébb helytelen mondatot finnül - ez az összes finn tudásom -, majd kiveszem a barátnőm kezéből a kávéját - erre már ugye lesz szüksége, Helga nem tűri a koffeint -, majd szépen, komótosan besétálok a főbejáraton. Egyből az öltözők felé indulok, azonban nem jutok sokáig, ugyanis a büfé előtt társaságom akad.

- Szörnyen nézel ki - csapódik mellém Chris, aki olyan fitt, mint aki végigaludta az elmúlt hetet. Hát, jó neki, én nem vagyok ilyen szerencsés, ugyanis pont utána nyomoztam.

- Köszönöm - emelem fel a kávés poharamat, ha jobban belegondolok, ez ma a harmadik adag, azt hiszem, hogy kezdek függő lenni -, öröm a bókjaiddal kezdeni a reggelt.

- Gondolom akkora, mint a te karikás szemeiddel találkozni mindennap. Többet kéne aludnod, vagy nem tudom, de… Vigyázz! - fogja meg a vállam és ránt arrébb az útból, mivel majdnem nekimegyek egy olyan oszlopnak, amit csak öt éves korom óta kerülgetek nap, mint nap. Fáradt vagyok? Á, nem.

- Rendben Hercegnő, van egy ötletem.

- Ha az ötletedben nem szerepelnek az alváshoz, ágyhoz és pihenéshez hasonló dolgok, akkor nem vagyok rá vevő - mondom, miközben megpróbálom elérni, hogy engedje el a vállamat.

- Nem, nem szerepelnek benne, de először is; add ide a kávéd - veszi ki a kezemből a poharam, mire haragosan hátra pillantok -, másodszor; előre nézz, mert a végén hasra esel - húz megint arrébb -, harmadszor pedig; ha részt veszünk a Grand Prix szezonban, akkor szükségünk lesz… - hagyja nyitva a mondat végét.

- Add vissza a kávém, nekem most arra van szükségem.

- Bocsi, már megittam, majd kapsz olyan borzalmas kakaót, amit Miával nonstop isztok, most pedig erőltesd meg kicsiny agysejtjeid egy részét. Szóval mire lesz szükségünk, ha fel akarunk lépni, na?

- Várjál - hümmögök, miközben elkezd fölfelé rángatni a lépcsőn. - Ruhára! - kiáltok fel, mint aki megvilágosodott - Szükségünk lesz ruhára!

- Gratulálok Einstein - tapsol meg -, Nobel-díjat neked.

- Akkor most megyünk Mariához? - kérdezem, miközben arra koncentrálok, hogy ne essek orra a lépcsőfokokban, melyeken éppen felfelé lépkedünk.

- Nem, először beszélünk a szüleinkkel. Hű, ezt milyen furcsa kimondani, olyan, mintha testvérek lennénk.

- Ilyeneket ne is mondj, nem akarok rémálmokat.

- Mindenesetre nem, először megmondjuk nekik, hogy szereztünk meghívókat, mert szerintem a tegnapi kirohanásod után próbálják bevetni a kapcsolataikat.

- Gondolod? - kérdezem meglepve, miközben feltolom a napszemüvegem, hogy jobban lássam az arcát.

- Tudom - mondja úgy, mintha valami hatalmas nagy bölcs lenne. - Tegnap otthon aludtam, mert anya megkért. Akkor halottam, hogy mindenfelé fejesekkel és rendezőkkel telefonálgat, azt hiszem, hogy sikertelenül, mert elég mérges volt.

- Pedig egy percig még okosnak hittelek - sóhajtok, majd eljut a tudatomig, hogy mit is mondott pontosan. - És te nem mondtad el neki? Miért? - háborodom fel, mert ha nekem tisztességes kapcsolatom lenne az anyámmal és így aggódott volna értem, akkor biztos, hogy szólok neki.

- Nem - löki be előttem az ajtót-, úgy gondoltam jobb, ha ketten mondjuk el. Jó reggelt - köszön a bent lévőknek, akik egyből felénk fordulnak. Én erre a tényre intek egyet, majd elnyomok egy ásítást.

- Nektek is - biccent az asztal mögött ülő Aliona. - Minek köszönhetjük a látogatásotokat? Ahogy látom; még nem nyírtátok ki egymást, jelen pillanatban nem is veszekedtek, szóval meséljetek, mi történt.

- Októberben megyünk a Skate Americára, novemberben TEB-re - jelenti be nemes egyszerűséggel Chris, mire immáron két meghökkent edzővel állunk szemben. Pillanatokig szóhoz sem jutnak a döbbenettől.

- Hogy? Mikor? Hogyan? Miért? - teszi fel egyből a kérdéseit apám, aki pár másodperccel előbb tér magához.

- Meghívóval. Tegnap. Na, ezt a két kérdést nem tudom pontosan, csak tényeket mondok, miszerint Jasmine és Marco tegnap odaadták nekünk, vagyis Juliának a papírokat - lök meg, ami szerintem egy jel akar lenni, de hirtelen nem jut el a tudatomig, hogy pontosan minek is.

- Ne lökdöss!

- Akkor mondom érthetően. Add oda nekik a borítékokat - dobja le mellém a táskám, melyről lövésem sincs, hogy mikor és hogyan került hozzá. A francba, azt hiszem, hogy aludnom kéne, immáron tisztességesen.

- Oké - bólintok kicsit kómásan, így lehajolok és előveszem a borítékokat, majd átnyújtom őket az illetékeseknek. Amíg őket vizsgálják, addig levetem magam az irodában lévő kanapéra.

Apa és Aliona hosszú percekig hümmögnek a különböző lapokat nézegetve, majd halkan megbeszélnek egy-két dolgot. Lehet, hogy Chris érti őket, de én már félig az álmok birodalmában járok. Mikor viszont valaki csap egy hatalmasat az asztalra azonnal felriadok és meglepetten nézek körbe. Igazából semmi sem változott jelentősen, mindössze annyi, hogy az edzőpárosunk női tagja éppen egy telefont vesz el a füle mellől.

- Nem hiszem el, hogy ez a nő nem ér rá holnap, vagy a jövő héten. Évek óta mi vagyunk a legjobb megrendelői. Remélem, hogy büszke magára, mert most miatta kell átszervezni az egész programunkat.

- Miről maradtam le? - kérdezem meglepetten.

- Anya beszélt a ruhatervező nővel és jövő héten elutazik egy hónapra, így csak ma tudunk hozzá menni.

- Aha, vágom és ezzel mi a probléma?

- Mindegy - veregeti meg a vállam -, majd ha magadhoz térsz, akkor rájössz.

- Rendben - szólal meg apám is. - Mi lenne, ha elkísérnénk őket Mariához, elmondanánk a fontos dolgokat és aztán elintéznénk, amit kell, nagyok ők már, el tudják intézni a saját ruhájukat. Végül itt találkoznánk, mondjuk háromkor és ma tartanánk egy egyszerű szárazedzést, vannak még olyan emeléseik és mozdulataik, melyeken finomítaniuk kell.

- Ez… jó legyen, jobb ötletünk egyébként sincs. Nektek megfelel? - sóhajt egyet, mire mi bólintunk. - Fantasztikus, akkor most induljunk, mert az idő csak telik.

Ahogy leérünk a parkolóba szinte mindenki automatikusan megy arra, amerre mennie kell. Vagyis Aliona apa és én egy irányba, elvégre az edzőnőnket egy sofőr hordja, nekem meg nincs autóm. Christiannak pedig van egy musztángja, így ő is megoldja

- Gyere! - ragadja meg nem túl kedvesen és mindenekelőtt teljesen váratlanul a karom Chris. - Te velem jössz.

- De én apával akarok menni - mondom, miközben próbálom kihúzni a kezem a szorításából, de ez nem igen akar sikerülni.

- Úgy volt, hogy a lányom velem jön - szól utánunk apa is, amit hasonlóképpen hagy figyelmen kívül, mint az én szavaimat.

- Hé, engedj már el, szabad országban élünk, mindazonáltal; ismeretlen is lehetnél a számomra, honnan kellene tudom, hogy nem egy szatír vagy, aki bántani akar? - kiabálok eszeveszetten, ezzel felkeltve néhány járókelő figyelmét.

- Te egy őrült vagy, ez már nem kérdés. Mindazonáltal - ereszti el a csuklómat -, kell az a nyomorult kávéd, vagy sem?

- Rendben - egyezem be szinte azonnal -, veled megyek. Majd a ruhaszalon előtt találkozunk! - kiáltok apámék után, egy angyali mosoly kíséretében, mire a két edzőnk meglepve néz ránk. Hát igen, az előbb sikítva tiltakoztam, hogy hagyjon békén, most meg dalolva megyek utána, gyorsan változnak a dolgok, de egy kis kávéért mindent, még a Chrissel való utazást is, egyébként; hé, így beülhetek a piros musztángjába, ez sem utolsó szempont.

Vigyorogva követem a páromat az autójához, amit egészen idáig csak messziről csodálhattam. Sosem volt még bakancslistám, fiatal vagyok még ahhoz, de ha írtam volna, akkor biztos az utazás egy musztánggal pont lett volna az első. Azóta álmodom erről, hogy ismerem az autómárkákat.

- Rendben, az kocsimban szabályok vannak. Nem iszol, nem eszel, nem fújsz orrot és semmit sem csinálsz, ami összekoszolhatja az autó kárpitját.

- Szóval a cipőmet ne vegyem le?

- Nem akartam mondani, de ha megtennéd, akkor nagyon hálás lennék, pont tegnap takarítottam és nem akarom, hogy koszos legyen.

- Ugye most csak viccelsz? - nézek rá meglepve, azonban mikor nem válaszol, majdnem leesik az állam. - Nem érezted a hangomban az iróniát, esetleg a maró gúnyt?

- Akkor ne vedd le, nekem mindegy, csak induljunk már - mondja úgy, mintha ő tenne nekem szívességet, pedig én aztán nem akartam vele jönni, csak a kávé vett rá.

Végül inkább nem mondok semmit, csak beülök az anyósülésre, majd durrogva kikötöm a tornacipőm fűzőit és kibújok belőlük. Igazából nincs hideg az utastérben, így nem fázom vagy ilyesmi, de akkor is zavar, hogy levetette velem a lábbelijeimet. Mindenesetre édes lesz a bosszú, mert nem fogom szó nélkül hagyni a dolgot, az biztos.

Mikor túlteszem magam a megrázkódtatáson, amit ez a furcsa viselkedés okozott elkezdem kiélvezni az autó belsejét. Belül az ülések bőrből vannak, legalábbis Chris ezt mondja hatalmas elégedettséggel a hangjában, mintha másból nem is lehetnénk. Burzsoá Barom. A musztáng belsőtere azonban teljesen lenyűgöz, gyönyörű és jól kivitelezett. Ha eddig nem tudtam volna, hogy egy méregdrága autóban ülök, akkor most biztosan rájönnék.

- Megtennéd, hogy normálisan ülsz? - húz hátra Christian, mire akaratlanul is felmordulok. - Az ég áldjon meg, ne viselkedj úgy, mint egy kutya, ne morogj. És tényleg ülj rendesen, mert ha összefutunk egy rendőrrel, aki így talál, komolyan búcsút mondhatok a jogosítványomnak, amit nem szeretnék.

- Ünneprontó - dünnyögöm, miközben rendesen elhelyezkedem a széken. Amint rendesen ülök a helyemen a mellettem lévő egy rózsaszín mappát dob az ölembe, mire furcsán nézek rá. Valahogy ő nem az a tipikus rózsaszínes fiú.

- Ne nézz így rám, Mia kért meg ma reggel, hogy hozzam el neked.

- Így már érthetőbb a rózsaszín, no meg a fiúbandás matricák is - mondom, majd kinyitom a kezemben lévő tárgyat, azonban abban a pillanatban, hogy meglátom az első papíron lévő írást be is csukom. Na, ez az a tárgy, amit nem a párom előtt fogok végignézni, de nem ám.

- Megnézted, hogy mi van benne? - vonom fel a szemöldököm, miközben a táskámba gyömöszölöm a tárgyat.

- Természetesen nem - fordulunk jobbra az úton - ez a húgom dolga, meg a tied. Komolyan, mit érdekel engem egy ilyen mappa tartalma? Gondolom én bandákról, meg helyes fiúkról vannak benne dolgok.

Persze, minden bizonnyal. Inkább nem kérdezem meg, hogy kettőnk közül kit becsül le ennyire engem, vagy a húgát. Azt pedig végképpen nem kötöm az orrára, hogy még csak a valóság közelében sincsen. Istenem, ha tudná, hogy mik is vannak a nálam lévő mappán, akkor biztos, hogy nem így állna a dolgokhoz.

Milánó utcáin autózunk én pedig nem tudok neki mit mondani, de ami azt illeti; ő sem töri magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen, mint tegnap. Igazából furcsa, hogy úgy ülünk itt az autóban, mintha kevesebb, mint huszonnégy órája semmi sem történt volna, mintha nem ültünk volna ott az esőben, azokról a dolgokról beszélgetve. Furcsa, de visszakívánom azt az állapotot, olyan békés volt és nyugodt, most pedig minden olyan feszült, vagy is inkább furcsa.

- Állj! - kiáltok rá váratlanul Chrisre, aki le is fékez azonban olyan hirtelen, hogy az még engem is meglep.

- Te teljesen megőrültét? - förmed rám egyből. - Meg akarsz minket ölni, vagy mi van?

- Csak megláttam ezt az épületet, és eszembe jutott valami, amit már régóta el szeretnék intézni, de mindig elfelejtem.

- És pont most kell, amikor sietünk?

- Nem mi sietünk - emel fel a kezem - a szüleink sietnek. Jézus, ezt tényleg nagyon furcsa kimondani. Mindenesetre te most félreállsz, én kiszállok, bemegyek abba az épületbe - mutatok egy díszes építésű házra, ami tulajdonképpen a volt gimnáziumom -, te pedig ott - mutatok egy kávézóra - megveszed azt, amivel tartozol nekem. Na?

- Fantasztikus - mondja, ám a hangján érzem a gúnyt és az iróniát. - Kezdem megbánni, hogy velem jöttél.

- Nem én akartam, ha rajtam múlik, akkor most apám autójában vagyok.

- Mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, csak Mia megkért, hogy négyszemközt adjam át neked a dossziéját, így jó volt az alkalom, ennyi. Ez az oka annak, hogy itt ülsz mellettem.

- Remek, de ez nem változtat azon, hogy én most bemegyek oda - veszem vissza a cipőm -, addig te megveszed a kávém.

- Julia - kezdi úgy, mintha egy fogyatékossal beszélni -, az ott egy iskola, ahol pontosan nyolc órakor csöngetnek be, most pedig negyed nyolc van. 

- Tudom - bólintok - oda jártam, de mindenképpen beszélnem kell valakivel, titkárság pedig reggel héttől van - pattanok ki a kocsiból. - Szóval mindjárt jövök.

Látom, hogy válaszol valamit, de ezt már nem hallom, hogy mit, mivel becsukom a kocsi ajtaját. Mosolyogva intek neki egyet, mire megforgatja a szemét. Nagyon valószínű, hogy éppen valami hím soviniszta szöveg jár a fejében, de ezzel nem foglalkozom. Átfutok az autók előtt - mert természetesen nem vártam meg, hogy Christian leparkoljon, csak kiszálltam -, majd belököm az előttem lévő hatalmas fa ajtót, melyen négy éven keresztül jártam ki-be, szinte mindennap. Ahogy belépek, egyből megcsap az ismerős illat. Mindenki azt mondja, hogy utál iskolába járni, én is utáltam, de néha hiányzik egy picit. Valahogy olyan gondtalan volt itt az ember, legalábbis gondtalanabb, mint tizenkilenc évesen.

- Jó reggelt - köszön rám egy ismeretlen hang, mire összerezzenek. Na, ennyit arról, hogy kezdek fejlődni.

- Viszont - fordulok hátra, miközben kicsit szaporán veszem a levegőt.

- Meg tudná nekem mondani, hogy kihez jött? - vonja fel a szemöldökét, egy alacsony és köpcös férfi, aki minden bizonnyal a portás, mert az ő helyén ül.

- A titkárságon szeretnék érdeklődni.

- Mi iránt, ha szabad megtudnom?

- Magának…

- Hagyja békén azt a lányt - lép mellém egy nő, akit hirtelen nem tudok hová tenni. - Gyere - húz arrébb. Ahogy jobban szemügyre veszem az ismeretlen, majdnem leesik az állam, ugyanis rájövök, hogy ki áll mellettem. Nem más, mint Fiona Matierez, a volt irodalom tanárom. Jól megváltozott ez alatt a másfél év alatt, megnövesztette a haját és elkezdett normálisan öltözködni. Komolyan, sosem hittem, hogy egyszer majd így fogom látni, mindig azt hittem, hogy a hatvanas évek ruháiba öltözve fog meghalni. Jó, lehet, hogy ez kicsit gonoszan hangozott, de tényleg így van, vagyis volt.

- Matierez tanárnő, örülök, hogy látom. Szabad megkérdezem, hogy mi volt ez az előbb? - sandítok hátra az unszimpatikus emberre.

- Ő az új portásunk, a múlthéten állt munkába, elég kellemetlen egy alak, sokan panaszkodnak róla, így azt hiszem, hogy a következő panasznál újra meg kell hirdetnem a pozícióját.

- Magának? - vonom fel a szemöldököm.

- Igen, pont a ballagásotok utáni nyáron neveztek ki igazgatónak, azóta enyém a szék, de ez most nem olyan fontos. Inkább azt meséld el, hogy mit keresel itt, sosem hittem volna, hogy újra találkozunk és pont az iskolában.

- Tudja tanárnő - indulunk fölfelé a lépcsőn -, történtek dolgok az elmúlt pár hónapban, melyeket nem szeretnék részletezni, mindenesetre ezeknek a fényében arra a döntésre jutottam, hogy újraérettségizem az idegen nyelvet leszámítva minden tárgyból.

- Ez egy meglehetősen bölcs döntés - veregeti meg a vállam. - Mivel ez alapjáraton egy olyan iskola, ahová élsportolók járnak nem várunk annyit a diákjainktól, minta rendes iskolák, azonban vannak diákok, akik jóval kevesebbet hoznak ki magukból, mint amit eredetileg tudnak. Te vagy, vagyis voltál az egyik ilyen. Igaz, sosem voltak túl jók a jegyeid, de mindig is tudtam, hogy többre vagy képes.

- Hát, köszönöm, én… - azonban a mondatot nem tudom befejezni, mivel hatalmas csattanás rázza meg az iskola épületét. Ezt hirtelen nem tudom hová tenni, ellenben az igazgatónővel, aki káromkodik egyet - ennyit a tanárokról és arról, hogy ők sosem beszélnek csúnyán -, majd elszalad. Én egy pillanatig meglepve állok a lépcsőknél, megvonom a vállam és a volt tanárom után eredek. Azt hiszem, lehet abban valami, hogy az olaszok veszekednek a leghangosabban és a leghevesebben, ugyanis mire beérem a nőt, eszeveszettül kiabál a gondnokkal, aki egy létra mellett áll, üvegszilánkok gyűrűjében. Szerencsétlen férfi nagyon bűnbánóan néz, de szóhoz nem tud jutni. Valahogy ez a jelenet emlékeztet azokra az óráimra, mikor Charlotte felelt, akkor is mindig ilyen veszekedések voltak.

Ahogy alaposabban szemügyre veszem a romokat, sikerült megállapítanom, hogy egy tablót ejtettek a földre. Óvatosan közelebb sasszézom a földön heverő képhez hátha olyan, melyen ismerős arcok vannak. Ahogy meglátom rajta a kezdő és a végző évet, egyből rájövök, hogy nem akár melyiket ejtették a földre, de nem ám. Pont a bátyám osztályáét. Furcsa, de szinte reflexszerűen kezdem el keresni Romeo képét, azonban sehol sem találom, így leguggolok, hogy jobban lássam az arcokat, de úgy és a nevek között se lelem meg. Valahogy elveszik a maradék harminckilenc diák között.

- Ha a bátyádat keresed, akkor a jobb alsó sarokban találod, a legjobb barátja mellett - mondja mögöttem. - Hihetetlen, hogy az a két fiú mennyire jól kijött egymással, náluk jobb barátokat én itt még nem láttam, vagyis de, téged és Stefániát. Elválaszthatatlanok voltak, bár egymás szöges ellentétei is. Mindig minden csínyt együtt követtek el, ha történt valami, akkor mindenki tudta, hogy őket kell keresni. Bánhatod, hogy egy évet sem jártatok közösen.

- Nem emlékszem - nézek fel a nőre. - Nem emlékszem rá, hogy Romeonak bármikor is lett volna ilyen jó barátja. Legalábbis, mikor én oda költöztem, már csak önmaga volt és folyton azt hajtogatta, hogy az ember senkire sem számíthat csak magára és a családjára.

- Érdekes - tűnődik. Hát, szerintem is, főleg úgy, hogy én még a családomra is csak félig számíthatok.  - Mindenesetre itt van - mutatja meg nekem a keresett képet, melyet idáig elkerülte a figyelmem. Ami azt illet nem csoda, hogy nem ismertem fel a bátyámat, mivel a képen még rövid haja van, valamint ez az iskolai egyenruha olyan életidegen rajta, még akkor is, ha éppen csak a nyakánál látszik egy kicsi. Ahogy félrefordítom a fejem, és elolvasom az állítólagos barát képe alatti nevet, majdnem hátraesem, csak komoly munka árán tudom megőrizni az egyensúlyom. Sok mindenkire gondoltam volna, de Rá biztos, hogy nem.