2014. július 13.

Tizenegyedik fejezet ~ Hullócsillag

Sziasztok!

~ Na, megjött ez a fejezet is. Meg mondom őszintén nehéz volt a megírása, nem azért, mert nem tudtam mit akarok írni, hanem azért, mert olyan meleg volt, hogy egyszerűen nem bírtam leülni és írni. Persze, egyszer-egyszer rávettem magam, de nem volt könnyű.
~  Az előző részhez érkezett két kommentet és nyolc pipát nagyon köszönöm szépen a küldőknek, nagyon jól esett, mint mindig. Valamint hálásan köszönöm azoknak, akik az előző fejezet óta bekövettek, ugyanis immáron 23-an vagyunk. 
~ Valamint köszönöm a segítséget Leah-nak, aki nélkül a mostani fejezet eleje nem lenne olyan, mint amilyennek eredetileg megálmodtam.
~ Egy hete kikerült egy szavazás, melyet mos lezárok. 23 ember szavazott, és 22-1 arányban az Igenek nyertek, így kijelentem, hogy lesz kulisszatitkos blog, mely augusztusban nyit. Na, ennyi lett volna a szövegelésem mára, jó olvasást mindenkinek. Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. ^^ 


Oké, mondja valaki, hogy álmodom, mert ez nem lehet a valóság. Nincs az az Isten, hogy a bátyám és a kedves kis párja itt álljon előttem, életnagyságban. Ilyen egyszerűen nincs, vagy ha mégis, akkor lenne egy-két keresetlen szavam a Sorshoz, vagy ahhoz, aki fent rendezgeti a szálakat.
Tudom, most mindenki, aki a közelünkben van, és érti is, hogy mi mit társalgunk olaszul, a válaszomra vár, de egyszerűen nem megy. Egy szót se bírok kinyögni. Mondjuk hozzátartozik az igazsághoz, hogy azt se tudom, mit mondjak neki. Lassan fél éve nem beszéltünk, mert bár járt otthon nyáron, egyszer egy hétre, akkor igyekeztem úgy rendezni a dolgaimat, hogy mindig elkerüljük egymást. Megjegyzem, ez kifejezetten nehéz volt, de sikerült. Persze, tudtam én, hogy egyszer összefutunk, de arra nem számítottam, hogy így, és ilyen hamar.
- Mit keresel itt? - nyögök ki végre valami értelmesnek mondható dolgot, mire felvonja a szemöldökét. Úgy fest, hogy nem pont erre a kérdésre számított.
- Mondanám, hogy téged, de ez nem lenne igaz - feleli úgy, mintha engem ez szíven kéne üssön. Hát kérem szépen, ez nem az a világ, ahol én meglepődöm az ilyeneken, talán egy másik, kifacsart univerzumban.
- Megszakad a szívem, mindjárt sírva elrohanok - felelem iróniától csöpögő hangon, mire meglepve vonja fel a szemöldökét.
- No csak, no csak. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz, bár a történtek után, azt hiszem, hogy jobb, ha semmin sem lepődöm meg. Nézd, részben talán megértem a döntésed, de pont Fontana? Azt hittem, hogy ennél jobb ízlésed van - rázza meg elítélően a szemét, mire meglepve vonom fel a szemöldököm. Ez meg mi a fészkes fenéről beszél. Milyen történtek és milyen döntésem? Lassan kezdem azt hinni, hogy Bellán kívül az én családom - örülj Christian, mert magamat is beleértve - őrültekből áll.
- Te meg miről beszélsz? - hallom meg magam mellett Aliona hangját, aki úgy látszik végighallgatta az eddigi, nem túl terjedelmes beszélgetésünket.
- Á, Aliona - vált egy kicsit tisztelettudóbb hangnemre -, téged mindig öröm látni. Lehet, hogy sokszor veszekedtünk, de egészen megszerettelek az évek folyamán. Sajnálom, hogy nem fogadtad el az ajánlatomat, de csak, hogy tudd, még mindig áll.
- Milyen ajánlatot? - kérdezzük kórusban.
- Ugyan - legyint a bátyám. - Felesleges megjátszanod magad előttük, szerintem nyugodtan tudhatják a válaszod, melyet anya tolmácsolt nekünk. Mi szerint…
- Fiam - jelenik meg apa is - Komolyan nem értem, hogy minek kellett idejönnöd, de megtennél nekem egy szívességet, miszerint békén hagyod a húgodat? A történtek után, benne is van annyi tapintat, hogy nem esik neked sikoltozva.
- Apa, apa, apa - csóválja ismételten a fejét. Komolyan úgy viselkedik, mintha ez az elmúlt időben a hobbijává vált volna. - Mindig is tudtam, hogy Julia a kedvenced, de azt nem gondoltam volna, hogy a történtek után is mellette állsz.
- Romeo, szerintem te valami teljesen más világban élsz, nem ebben. Mindenesetre jobb lenne, ha most tényleg elmennél a dolgodra, és békén hagynál minket - tanácsolja apa, mire a bátyám kérdőn néz rá.
Látom, hogy válaszra nyitja a száját, sőt, azt is hallom, ahogy beszél, azonban a szavainak értelme nem jut el az agyamig, mert a szemem megakadnak a mögötte álló szőke nőn, aki úgy kémleli a körülöttünk lévő embereket, mintha keresne valakit, vagy valakiket. Miközben ide-oda kapkodja a fejét szőke, göndör tincsei táncot járnak az arca körül. Érdekes, így, ahogy elnézem, nem tűnik olyan gonosz párrablónak, mint amilyennek eredetileg elképzeltem. Persze, ismerem már egy ideje őt is és a családját is, de megváltozott az elmúlt években. Magasabb lett, lefogyott és nőiesedett, nem is keveset. Mondjuk egymás mellett versenyeztünk, ugyanabban a szakágban, mégsem találkoztunk, szinte soha. Egyszer-egyszer láttam őt és a volt párját a banketteken, de ezeket az alkalmakat egy kezemen is meg tudnám számolni.
- Ott vannak - mondja váratlanul, mire elkapom róla a fejem és abba az irányba fordítom, amerre ő néz.
Hát persze! Hogy én mekkora marha vagyok. Romeo nem azért van itt, mert annyira el akart jönni, hanem azért, mert Irina akart eljönni, megnézni az unokabátyját és annak feleségét. A bátyám meg gondolom kapva kapott az alkalmon, mert anya adta a fülest, hogy itt leszek. Oké, a vége talán úgy hangzik, mint valami rossz összeesküvés elmélet, de én akkor is így hiszem. Hogy miért? Mert az életemben szereplő rossz dolgok, mondjuk, hetven százalékához anyámnak biztosan köze van. Mindenesetre a történtek ellenére sem hiszem, hogy a célja az életem megrontása, inkább Romeo életének teljes feljavítása, ha fogalmazhatok így. De egy szó, mint száz; szerintem anyám keze is benne van abban, hogy Romeo itt áll előttem.
- Jó, mindjárt odamegyünk, egy pillanat - inti le a lányt a bátyám kissé ingerülten, mire felvonom a szemöldököm. Irina most a párja, vagy a pincsije? - Attól tartok mennünk kell, de ne feledd Julia, a tetteknek súlya van - lép hozzám közelebb, mire automatikusan hátrálok, ennek köszönhetően pedig nekimegyek a mögöttem álló Chrisnek. - Koránt se hidd, hogy ennyivel megúszod. Sosem gondoltál arra, hogy az árulásnak következménye van? Főleg akkor, ha ezt egy ilyennel teszed - mutat mögöttem állóra, aki nem értem, miért áll még mindig egy helyben, ugyanis a bátyám szavai alatt megkíséreltem őt hátrébb lökni, többször is.
- Romeo… - akarom mondani, azonban, mikor a szemeibe nézek, melyek vérben forognak, elhalkulok. A bátyám jelen pillanatban úgy néz ki, mint egy tökéletes szociopata. Félek, bevallom, ha úgy nem is, mint egy kocsonya, de mindenképpen remegek, amit maximum, csak Christian érzékelhet, aki mint mindig, most is a nyugalom élőszobra.
- Gyere már - fogja meg a vállát Irina, miközben próbálja hátrahúzni. Ugyan nem nézek a szőke lányra, de hallom a hangján, hogy őt is meglepte a bátyám heves reakciója.
- Jól van, na - rázza le magáról a kezet -, de nehogy ezt hidd, hogy végeztünk, Julia Valéria - néz közvetlen a szemembe, majd végre hátat fordít nekem. Esküszöm; addig tartom vissza a lélegzetemet, míg ki nem kerül a látószögemből.
- Na jó, valaki el tudja magyarázni nekem, hogy mi történt az előbb? - fordulok a többiek felé, hátha ők tudnak valamit, amit én nem, mert azon kívül, hogy a szívem még most is maratont fut magával nem sok mindent tudok felfogni az előbb elhangozz szavakból.
 - Julia Valéria? - vonja fel a szemöldökét Chris, mire sóhajtok egy nagyot. Jellemző, hogy egy tökéletesen felesleges információt jegyzett meg. És még rám mondja, hogy én vagyok a nem normális.
- Minden gyerekemnek két neve van. Egy, amit mi adtunk a volt feleségemmel és egy, amit a nagyszülőktől örököltek. Romeo Andrea, Isabella Marzia és Julia Valéria. Egyébként én sem értettem semmit, legalábbis abból a kevésből, amit hallottam. Azt hiszem, hogy a fiam túlságosan hasonlít Camillára - sóhajt apám is.
- Ezen ne lepődj meg Mauruzzio, mindig is így volt, csak te eddig nem akartad - vonja meg a vállát Aliona, majd rám szegezi a tekintetét. - Tökéletesen mindegy, hogy mi volt ez az előbbi közjáték, nem szabad, hogy kibillentsen titeket megértettétek?  Mert ez itt semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy maximálisan összezavarja Juliát, aki természetesen belelovalja magát a dolgokba, így holnap tele lesz a kűr apró pontatlanságokkal.
- Biztos, hogy csak ennyi?- kérdezem meglepve, miközben magamhoz szorítom azt a két plüsst, melyeket még a jégről szedtem fel.
- Látod, máris kételkedsz, pedig most hívtam fel rá a figyelmed. Remek lélektani taktika, mit ne mondjak. Látszik, hogy anyád keze is benne van a dologban - csóválja a fejét. - De most ezt hagyjuk, menjetek öltözni, mert már így is késésben vagytok - int az öltözők felé, mire Chrissel egyszerre bólintunk.
Ami azt illeti, tökéletesen igaza van, nem mutatna túl jól, ha elkésnénk az első hivatalos megjelenésünkről a sajtó előtt. Úgy vonulnánk be a köztudatba, mint az olaszok, akik nem tudnak időre odaérni sehová.

- A te hibád lesz, ha nélkülünk kezdik el! - kiált hátra Chris, miközben ismeretlen Amerikai segítőket kerülgetünk.
- Persze, mert én tehetek arról, hogy beakadt a cipzár és nem tudtad lehúzni.
- Nem, az a te hibád, hogy nem maradtál nyugton. Folyton azt kiabáltad, hogy ne húzd, meg ne tépd és hasonlók. Mintha nem csak egy ruháról beszéltünk volna.
- Majdnem kitépted a cipzárját - zárkózom fel mellé, miközben megint kikerülök egy amerikait. - Nem hiszem, hogy jót tett volna neki, mindazonáltal túl drága egy ilyen öltözet ahhoz, hogy csak úgy szétszakítsd - mondom ezt úgy, mintha tudnám, holott csak elképzeléseim vannak róla. A nagy helyzet az, hogy nekem sosem kellett fizetnem semmiért, pedig tudom ám; a korcsolya nem olcsó. Hogy ez hogyan történhetett? A válasz számomra is kicsit homályos, így csak annyit mondok el, amennyiben én is biztos vagyok. Mikor öt évesen elkezdtem a sportot, akkor még apa finanszírozott mindent egy ideig, aztán olyan tizenhét éves korom körül, nem sokkal az olimpia előtt összeveszett Alionával, hogy több jégidő kéne nekünk, mert tökéletesítsük kéne a programunkat, azonban ő közölte vele, hogy akkor azt ki is kéne fizetni. Erre anyám, ha lehet, akkor még dühösebben ripakodott rá, hogy már így is épp eleget költ ránk. Ekkor az edzőnk olyan mondott, amitől majdnem padlót fogtam, ugyanis - szerintem - szemrebbenés nélkül mondta anyámnak, hogy neki csak Romeot kell finanszíroznia, én nem az ő gondja vagyok.
A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy nekem ezt a beszélgetést nem kellett volna hallanom, véletlenül lettem fültanúja, mikor valamelyiküket - már nem emlékszem kit - kerestem, Isten se tudja már, hogy milyen indokkal. Néha napján, leginkább szezonok elején, mikor szóba kerülnek a ruhák és hasonlók mindig elgondolkozom azon, amit akkor hallottam, de eddig még nem volt bátorságom rákérdezni. Hogy miért? Nem tudom, de egyszer kiderítem, mint még sok mád dolgot is.
- Min gondolkodsz? - fordul hátra Chris, miközben lassítja a lépteti.
- Én? Semmin - rázom meg a fejem értetlenkedve, miközben hozzá hasonlóan én is megállok.
- Hát jó - vonja meg a vállát -, csak hirtelen elhalkultál, bár ha jobban belegondolok igazad van - mondja, mire felvonom a szemöldököm -, a te agyaddal valóban nem lehet gondolkozni.
- Te…
- Végre itt vagytok! - kiált fel apám, mikor meglát bennünket. - Már azt hittem, hogy az egész társaság rátok fog várni, de szerencsére szó sincs ilyenről, ugyanis még Stevanováék sem érkeztek meg. Tessék - nyújt felénk ilyen nyakba akasztható kártyákat, amin a nevünk és még pár adatunk szerepel -, ezek biztosítanak belépést a sajtósok közé, mint ahogy azt nyilván tudjátok.
- Igen, és ha elhagyjuk őket, akkor nem engednek be a saját sajtótájékoztatónkra, mekkora marhaság. Persze, ha jobban belegondolok, akkor én abszolút nem akarom ezt az egészet, szóval hová dughatom az enyémet - poénkodik a párom, vagy legalábbis próbál, de senki sem nevet, így reakció híján a nyakába akasztja a belépőjét, majd velünk együtt vár.
Ahogy végigfuttatom a tekintetem a fehér kis folyosón ahol állunk megállapítom, hogy nemrég festették ki, bár ez egy tökéletesen felesleges információ, de az ember kínjában már nem tud mit csinálni, csak ilyen kényszercselekvéseket. Hallom, hogy apa és Christian beszélgetnek, de nem nagyon figyelem, hogy miről, inkább az itt lévő, jelenpillanatban második helyen álló orosz párra függesztem a tekintetem, akik nevetve beszélgetnek az edzőjükkel. Azt hiszem, hogy ikrek, bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de az tuti, hogy valamelyik szülőjük kínai, ezt a szemükből gondolom, mert mind a kettejüknek van egy kis húzottság benne.
Látszik az arcukon a boldogság, elvégre most kezdenek a csúcsra érni, ha fogalmazhatok így. Tavaly csak tízedikek lettek az Európa bajnokságon, most azonban megelőzték nem csak a hazai riválisaikat - a világbajnoki második helyezetteket - , de a legtöbb párt is, akik eddig mindig előttük végeztek. Azt hiszem, hogy jót tett nekik az edzőváltás. Most egy kevésbé híres, de úgy látszik annál ügyesebb edzőpárossal dolgoznak. Apropó edzőpáros. Ahogy érdeklődve kapom ide-oda fejem, furcsállva állapítom meg, hogy Aliona nincs itt, amit egyszerűen nem tudom, hogy hogyan magyarázzak.
- Valami baj van? - hallom meg apám hangját, mire bólintok.
- Nem tudod hol van Al…
- Tényleg - vág a szavamba Chris, a illemtankönyv élő példánya -, igaza van, hol van anya?
- Nos, dolga van - feleli apám láthatóan kissé zavarva és felettébb szűkszavúan, mire összevonom a szemöldököm.
- Milyen dolga? - kérdi a mellettem álló.
- Tudod az… - néz rá nyomatékosan a kérdezett, mire a párom összevonja a szemöldökét, majd pármásodperccel később megvilágosodva bólint.
- Szóval hol van? - szakítom meg a mellettem álló „felismerését”, mert nekem továbbra sincs sok fogalmam Aliona hollétéről.
- Dolga van - feleli immáron Christian, hasonlóan szűkszavúan, mint korábban apám.
Köszönöm, ettől most sokkal, de sokkal okosabb lettem. Mondanám, hogy úgy érzem; titkolnak előlem valamit, de ezzel azt hiszem nem mondtam  semmi újat. Lassan kezdem azt hinni, hogy azért nem mondanak el nekem dolgokat, mert gyereknek tartanak, pedig nem vagyok az. Oké, ha arról van szó, akkor kegyetlenül gyerekes tudok lenni, de attól még megértem, ha komolyan dolgokról kell beszélni. Mindazonáltal, miért van az, hogy Chris az én apámmal titkolózik előttem?
Dühöngő gondolataimból egy jellegzetes orosz kiáltás szakít ki, mire felkapom a fejem. Akkor látom meg, hogy az eddig hiányzó orosz versenyzők is megérkeznek. Mosolyogva, gondtalanul, mintha nem rájuk várt volna csomó ember. Semmi jele izgalomnak, vagy sietségnek. Oké, értem én, hogy jelenleg ők a világbajnokok, de akkor is, mindennek van egy bizonyos határa, amit azért jobb, ha az ember nem lép át.
- Most, hogy mindenki megjött - csapja össze a tenyereit egy fekete pólós, amerikai nő, aki minden bizonnyal eddig is itt állt, ám eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget -, akár be is mehetünk. Kérem, sorakozzanak fel előttem a következő sorrendben. Fabbri és Fontana…
- Van ám rendes nevem is - dünnyögöm olaszul, hogy a nő biztos ne értsen belőle semmit, miközben beállok elé "Fontana" társaságában.
- … Stevanova és Murin, végül pedig Davidova és Davidov - itt tart pár másodperc szünetet, hogy sorba rendeződjünk, csak utána folytatja -  Köszönöm, most hogy ezzel kész vagyunk, elmondok pár alapvető információt, melyet gondolom tudnak, de azért biztos, ami biztos. Mikor bemennek maguk - mutat rám és Chrisre - ülnek a legtávolabbi helyekre, közvetlen a nevük elé, a többiek utánuk sorban. Az újságírók az én felszólításaimra teszik fel a kérdéseiket, melyekre ha nem szeretnének nem kell válaszolniuk. Egyikük sem igényelt tolmácsot, azonban ha egy szó nem jutna eszükbe a mi nyelvünkön próbálják meg körül írni, az urak és hölgyek úgy is megértik. Van kérdésük? - néz végig rajtunk, mire mindannyian nemet intünk a fejünkkel. - Fantasztikus, akkor menjünk - tessékel be minket az ajtón.
Én még vetek egy utolsó pillantást apámra, aki biztatóan mosolyog, majd egy nagy sóhaj kíséretében, látszólag határozottan követem a párom. Nem tudom, hogy említettem-e már, de szívből utálom az ilyen eseményeket, ugyanis ezeket az embereket néha - sajnos - jobban érdekli a magán életünk, mint a sportteljesítményünk. Persze, a rendező országok többnyire igyekszenek kiszűrni ez ilyeneket, de mindig marad bent egy-kettő.
Mikor mind a hatan helyet foglalunk, a nő fog egy mikrofont, üdvözli a megjelenteket, majd közli velük, hogy ha akarják, akkor most feltehetik a kérdéseiket. Erre egyből minden kéz a magasba emelkedik, mire a nő egy kövérkésebb, középkorú urat állít fel, aki arról kérdezi a jelenleg első helyen állókat, hogy mit is várnak a holnaptól, mire a lány, akinek nem tudom a nevét még kiolvasni se, közli, hogy csak is győzelmet. Állítása szerint ő és Igor biztosak magukban és az új kűrjükben. Eddig se volt szimpatikus ez a pár és azt hiszem, hogy ez után se lesz a kedvencem. A következő kérdés szintén nekik megy, mely a hosszú programjukra kérdez. Ezt a választ már meg sem hallgatom, inkább töltök magamnak egy kis vizet, hogy eddig se unatkozzak, míg a fellengzős válasz el nem hangzik.
A kövérkés úr után egy középkorú nő áll fel, megigazítja a szoknyáját, csak az után függeszti ránk, versenyzőkre a tekintetét, mintha ő tenne szívességet nekünk és nem fordítva.
- Nos - Jézus, még a hangja se szimpatikus - a következő kérdésem a második és harmadik helyezett párhoz szólna. Mit éreznek most, hogy a vártaknál sokkal jobb helyet értek el a rövid program alapján? Mit várnak a holnaptól, meg tudják tartani a pozíciójukat, vagy sem?
Hát a kérdése sem szimpatikus, mintha nem érdemelnénk meg, hogy ott legyünk, ahol. Először Svetlana, a második orosz pár női tagja válaszol neki. Nagyon frappáns a lány, kivágja magát azzal, hogy sok munkájuk a programjaikban, és örülnek az eredménynek és mindent megtesznek. Mind ezt mosolyogva, hát én biztos nem tudnám így megcsinálni, még jó, hogy erre a kérdésre, nem én fogok válaszolni.. Mikor befejezi minden szem rám szegeződik, még Chrisé is. Remek, mégis én beszélek.
- Hát - nagyszerű kezdés -, én úgy gondolom, hogy jók a programjaink, sok munka van bennük minden téren. És úgy gondolom, hogy mind a ketten boldogak és elégedettek vagyunk az eredménnyel és holnap minden megteszünk, hogy megtartsuk ezt a harmadik helyet, de igazándiból arra fogunk törekedni, hogy javítsunk, mert mi nem érezzük úgy; a vártnál jobb helyet értünk el - mondom határozottan a mikrofonba, miközben farkasszemet nézek a nővel. Látom rajta, hogy nem tetszik neki; nem hunyászkodtam meg előtte helyeselve, hogy igen igaza van, bénák vagyunk és szerencsénk volt.
- Az én kérdésem csak és kizárólag Christian Fontánához szólna - áll fel egy harmincas éveinek elején járó férfi, mire a mellettem ülő bólint. - Az ön hosszú kihagyása után, mi vehet rá egy versenyzőt, hogy visszatérjen a jégre?
- Hát nem a partnernőm stílusa az biztos - jegyzi meg nagyon humorosan, mire a jelenlévők felkuncognak. Nagyon vicces, hogy a sajtó előtt is engem éget. - Komolyra fordítva a szót, hiányzott a jég az életemből, valahogy hívott vissza, valamint, ha végiggondolja, akkor minden részt vettem, amint egy korcsolyás részt vehet,  csak egyetlen egy maradt ki - nem mondja a verseny nevét, de mindenki tudja, hogy melyikre gondol. - Azt hiszem, hogy ez ösztönzött leginkább a visszatérésre.
- Értem. Ugye tudja, hogy milyen becenevet adtak önnek a sajtósok? - néz a páromra, mire az bólint, ami remek, mert nekem elképzelésem sincs róla, holott Mia jóvoltából ezer cikket olvastam a Chrisről. - Ön szerint a második karrierje, ha fogalmazhatok így, az is hasonlóképpen alakul?
- Nem, vagyis reménykedem benne hogy nem.
- Köszönöm a válaszait - biccent a férfi, majd ismét helyet foglal.
Az esemény hátralévő részén, mint valami robot válaszolgatok az újságíróknak, és amikor tehetem a mellettem ülőt fixírozom. Mi lehet a beceneve, és mire gondolt, mikor nemet mondott? Mert, ahogy a hangjából kihallottam nem csak a karrierjéről beszélt, túl sok indulat és elfojtott szomorúság csengett ki a hangjából és abból az egy, hirtelen rávágott szavából. Lehet, hogy ezt más nem hallotta, de az elmúlt hónapokban szinte minden napot együtt töltöttünk, ezalatt azt hiszem, hogy elég jól megismertem, ha nem is teljesen, de egy részét mindenképpen.

Mikor végre kiengednek minket a szúfolt és állott levegőjű teremből apám mosolyogva fogad minket, majd hasonló gesztussal kérdezi, hogy milyen is volt a sajtótájékoztató. Meglepő módon egyszerre és szűkszavúan válaszoljuk ugyanazt, miszerint elment. Ezt ő bólintva nyugtázza, majd közli, hogy délben Alionával várnak minket a táncteremben, hogy a kűr előtt még egyszer végigvegyük a koreográfiát. Erre jó versenyző módjára rábólintunk, majd mind a ketten megyünk a dolgunkra. Chris elindul a pálya felé, mire nem szólok semmit, csak megvonom a vállam. A párosok rövid programjáig van időnk, így én a kijárat felé veszem az irányt, hogy a szállodában - ami mellesleg szembe van a jégpályával - megfürdöm, majd átöltözöm, csak utána jövök vissza.
Persze, a lényemnek van egy mérhetetlenül kíváncsi része, mely legszívesebben követné a fiút, azonban ez kivételesen nem kerekedik felül rajtam, így nyugodtan, táskával a vállamon indulok visszafelé. A bejáratig egészen jól eljutok. Ott belefutok egy ismerősbe, pontosabban az őrbe, aki akadékoskodott velünk a leszállásnál. Beszélni nem beszélünk, de lelkesen integet, miközben egy melegítős kislányt - gondolom a húgát - ölelget. Én csak mosolyogva intek, majd kilépek a kissé ideg szeptemberi levegőre, ahol elégedetten konstatálom, hogy a morgolódása ellenére Chris megvette neki a jegyet.
- Tündérke, szia - szólal meg mellettem az a jellegzetes orosz akcentusos angol hang. Mikor oldalra fordítom a tekintetem nem mással találom magam szembe, mint a férfivel, aki belekérdezett a nemi életembe.
- Alexej, szia - köszönök neki mosolyogva és kicsit zavarban.
- Nem gondoltam volna, hogy ma még találkozunk, de nem baj, örülök neki - nevet rám, miközben eltünteti a kezében lévő szendvics maradványait. Jelen pillanatban egy „RUSSIA” feliratú melegítő van rajta, de ezt szerintem potom fél órán belül fel fogja cserélni egy fellépő ruha. - Jók voltatok ma, kár azért a pár apró pontatlanságért, ami volt. Jaj, ne nézz így! - vereget vállon. - Nehogy azt hidd, hogy csak te hibáztál, drága barátom is kivette a részét a dolgokból, például a forgásokat ő siette el, legalábbis szerintem. De ez most mindegy is, nem ezért szólítottalak meg. Már tegnap is beszélni akartam veled, csak egyszerűen nem alakultak úgy a dolgok, hogy négyszemközt legyünk.
- Aha - felelem nagyon értelmesen, mert, hogy őszinte legyek kezdem elveszíteni a fonalat.
- Nézd, sajnálom a tegnapi kérdést, kicsit tényleg félreértettem a dolgot, nem akarom, hogy…
- Elég! - szakítom félbe. - El van felejtve oké? Csak ne beszéljünk róla többet, kérlek.
- Ahogy akarod Tündérke - nevet fel öblös hangján, mire felsóhajtok. Van egy olyan Sanda gyanúm, hogy ez a „Tündérke” dolog is rajtam marad. Azonban miközben a nevető oroszt fixírozom eszembe jut valami.
- Mi Chris beceneve?
- Tessék? - vonja össze értetlenkedve a szemöldökét. - Nem tudom, hogy miről is beszélsz pontosan.
- Arra gondolok, amit a sajtó adott neki.
- Ja, hogy az. Hullócsillag, mert Carolinával junior korukban hirtelen robbantak be a köztudatba, majd később ugyanilyen hirtelen tűntek is el. Pont, mint egy hullócsillag az égen.
- Végül is logikus, ha jobban bele gondolok - gondolkozom el.
- Az, de nekem most mennem kell, Nati már SMS-ben zaklat, hogy toljam oda hozzá a seggem, mert készülnünk kell.
- Értem - nevetek fel. - Sok sikert, majd a lelátókról szurkolok nektek.
- Szerintem inkább pihenj - mosolyodik el kedvesen, mire összevonom a szemöldököm. - Holnap nehéz napotok lesz, és elég fáradtnak tűnsz, karikások a szemeid - magyarázza -, de ahogy gondolod Tündérke - int, majd már ott sincs. Esélyt sem ad, hogy esetleg én is elköszönjek tőle. Érdekes egy férfi, azt meg kell hagyni, de valahogy pont illik Chrishez, a folytonos mosolygásával és jó kedvével. Mondhatni szöges ellentétei egymásnak és mint mondani szokás; az ellentétek vonzzák egymást.
Mikor letörlöm az arcomról a bárgyú mosolyt, mellyel eddig néztem utána folytatom utam a szállodai szobám felé. Útközben, már ha nevezhetem így azt, hogy átmegyek az úttesten, a portán beszállok a liftbe, a megfelelő emeleten kiszállok - vagyis először eggyel lejjebb, de ez most mindegy -, majd fél percet gyalogolok a szobámig, na szóval e táv megtétele alatt nem futok össze senkivel, csak egy amerikai egyéniző lánnyal, aki köszön, majd gratulál.
Ahogy belépek a számomra kiutalt helységbe fáradtan ejtem le a táskám a földre, miközben magamban hallom Aliona morgolódó hangját, mely azt skandálja, hogy ne dobáljam a korcsolyám, mert nem tesz jót a nekik. Bár az enyémnek szerintem már mindegy, ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy azt már csak a Szentlélek tartja egybe, de én akkor sem cserélem le. Ennek egy nagyon egyszerű oka van, így húzom az új pár betörését. Mindig is utáltam leváltani őket, mert kifejezetten fáj mire az új annyira jó lesz, hogy versenyezni lehessen benne. Ha engem kérdeztek sok hátránya van ennek a sportnak, de ez az egyik legnagyobb, ugyanis ebben a betörési időszakban, ha nevezhetem így, az ember lába kisebesedik, kihólyagosodik és még sok egyéb dolgot csinál, mely mondjuk teljesen emberfüggő. Van, akinek a talpát szedi szét ilyenkor, de mondjuk Stefinek rendszeresen a bokái bánják.
De visszatérve, miután a táskám a földön landol úgy dőlök el az ágyon, mint valami krumpliszsák. Ahogy a szekrényen lévő digitális órára téved a tekintetem elégedetten állapítom meg, hogy még csak két óra, ami azt jelenti, hogy van kerek három órám a rövidprogramok kezdésig. Ebbe tökéletesen belefér egy óra alvás, egy óra készülődés, magyarán fürdés és átöltözés, majd a maradék egy óra pont kell arra, hogy megvegyem a méregdrága jegyem, majd elfoglaljam a helyem az első sorok valamelyikében. Aha, így tervezem én, és az a terv tart egészen addig, míg le nem hunyom a szemem és jótékony sötétség nem borul az agyamra.

Halk cipődobogásra ébredek, mintha futnának az ajtóm előtt, sőt valószínű, hogy az is történik, mert hangokat is hallok, melyek ha jól tippelek, akkor spanyolul vagy franciául - a két nyelv számomra nagyon egyforma - társalognak, pont az én szobám előtt. A lábam egy része lelóg ugyan az ágyról, de nem foglalkozom vele, csak megfordulok, majd az órára pillantok, hogy megnézzem mennyi időm van még a kezdés előtt. Azonban mikor meglátom, hogy a digitális számok mit is mutatnak valójában összevonom a szemöldököm, mert ebből már maximum az ismétlések visszanézése lesz, ugyanis nyolc óra van. Hát, legalább megfogadtam Alex tanácsát és pihentem egyet ez is valami, nem?
Mikor fellököm magam az ágyon sóhajtva veszem tudomásul, hogy sötét is van, ami mondjuk együtt jár ezzel a kései órával. Így felkapcsolom a villanyt, hogy ne csak az utcáról beszűrődő fények biztosítsanak némi fényt, majd a megfelelő dolgok magamhoz vétele után bezárkózom a fürdőszobába. Itt gyorsan megfürdöm, majd pedig megpróbálkozok a látszólag lehetetlennel, vagyis azzal, hogy kimossam a hajamból azt a sok mindent, amivel délelőtt telefújták. Ez eleinte nem nagyon akar sikerülni, ugyanis az egész egy szép, nagy csomó lesz, nem értem miért. Végül hosszú, hosszú vízben áztatás után, ha nem is teljesen, de nagyjából normalizálódik a helyet.  A hajam ugyan nem tökéletes, de holnap megint befújják majd minden szarral, ha fogalmazhatok így, szóval felesleges lenne még szenvednem vele. Miután megszárítom a loboncom immáron cicanadrágban és egy hosszított, kopott pólóban lépek ki a fürdőszobából, az eddigi viseletemmel, vagy jobban mondva a melegítőmmel a kezemben. Ez utóbbiakat a bőröndöm tetejére rakom, ugyanis holnap ismételten szükség lesz rájuk és bár annyi ilyenem van, hogy egy külön polcot nyitottam nekik a szekrényemben csak egy nadrág-felső kombinációt hoztam magammal helytakarékossági okokból.
Mikor minden a helyére kerül, lehuppanok az ágyamra és az ölembe teszem a laptopom, majd gyorsan felcsatlakozom a szálloda wifijére, mely szerencsére nincs lekódolva, mondjuk, ahogy az áraikat néztem inkább azt mondom, hogy még jó, hogy nincs lekódolva. Az internet szerencsére elég gyors, így pillanatok alatt, pár kattintással elérem az ISU honlapját, ahol immáron a jól megszokott helyen rábukkanok az aktuális verseny eddigi eredményeire. Először a jégtáncosokét nézem meg, ugyanis az első három helyet leszámítva elképzelésem sincs arról, hogy mögöttünk hogyan állnak a többiek. Mikor meglátom a pontokat és a helyezéseket elmosolyodom, mert tetszik, hogy a harmadik helyen szerepel a nevem, de ez után gyorsan tovább futtatom a tekintetemet és meg kell lepődnöm, ugyanis Mihael és Charlotte az ötödikek, hat ponttal lemaradva a negyedik helyen álló oroszok mögött. Ez, ha ez eddigi teljesítményüket nézem, akkor csodálatos, azonban ahogy Lottét ismerem, éppen azon dühöng, hogy hogyan tudtuk megelőzni őket, vagy azon agyal, hogy miként tudja holnap olyan jót futni, hogy fölkerüljenek a harmadik helyre, ami szerintem teljesen lehetetlen, de mindegy.
A hatodik helyen a németek állnak, akik a jelenlegi mezőnyből anyám kedvencei. Szerinte a bátyámék után nekik van a legnagyobb tehetségük és nem érti, hogy a bírók miért pontozzák le őket, folyton-folyvást. Persze, mikor régen erről elmélkedett jobbnak láttam, ha nem szólok inkább semmit, mert az én véleményem akkor is más volt, most is más. Azok, akik ennél lejjebb vannak a világversenyeken és jelentéktelen szereplők, így csúnya, nem csúnya dolog velük nem foglalkozom, inkább bezárom ez ablakot és megnyitom a párosokét, ahol nem ér meglepetés. Alexej és Natalja magabiztosan vezetnek a mezőny többi tagja előtt. Nem hiába ők a világbajnokok, bár szerintem jobban örülnének, ha itt lennének a svéd riválisaik, mert akkor legalább izgalmas lenne a versenyük, nem lenne ennyire egyértelmű az eredmény.
Még gyorsan megnézem a leveleim azon a bizonyos közösségi portálon, ahol a nővéremtől és Miától vár egy-egy üzenet. Ezekre gyorsan és mosolyogva válaszolok, majd lecsukom a gépem. A józanész azt diktálná, hogy egy olyan nap előtt, mint ami rám vár fogjam magam és feküdjek le aludni, de ez nem fog menni, két okból sem. Az egyik az, hogy ugye nemrég keltem fel, a másik pedig inkább lelki eredetű, mi szerint a hosszú program előtt sosem sikerült aludnom. Régebben még próbálkoztam vele, azonban csak forgolódtam egész éjszaka, így, mióta szenior versenyző lettem az adott szálláson mindig megkeresem a közös helységet, vagy az erkélyt - itt most az utóbbit -, majd kiülök oda egy könyvvel. Többnyire ezek ponyvaregények, azonban most egy klasszikust hoztam magammal, pontosabban; Dante Isteni színjátékát. Az emberek remekműnek tartják, de szerintem ez a Dante egy elmebeteg volt. Mindenesetre nincs mit tenni, aki újra akar érettségizni, annak a klasszikusokat is ismernie kell.
A könyvön kívül még felkapok egy fekete, cipzáras pulóvert, meg egy plédet és már ott sem vagyok. Kicsit bolyongok az épületben, mire a második szinten megtalálom a keresett helységet. Ahogy kilépek az üvegajtón, egyből megcsap az őszi, kisség hideg esti levegő, melyet imádok. No, meg az sem utolsó, hogy ilyenkor egyedül lehetek.
- Ni csak, te meg mit keresel itt Hercegnő? - hallom meg a párom hangát, mire megfordulok a tengelyem körül. Na ne, ilyen nincs. Ennyit az egyedüllétről.
- Pont ugyan ezt akartam tőled kérdezni én is - nézek a barna íriszeibe. - Nem számítottam arra, hogy pont itt futunk össze.
- Hát hidd el; én se. De a kérdésemre továbbra sem válaszoltál - vonja fel a szemöldökét, miközben kissé hátradönti a székét, hogy jobban lásson.
- Ez amolyan szokás - sóhajtok egy nagyot, miközben én is helyet foglalok. - Sosem tudok rendesen aludni a hosszú program előtt, így aztán többnyire kiölök valahová olvasni, valami nyugodt helyre, ahol a többi versenyző nem zavarhat. Hogy miért nem a szobámban csinálom ezt? Valahogy olyan bezártság érzetem van ott. Nincs tér - vonom meg a vállam
- Értem miről beszélsz - mondja legnagyobb meglepetésemre. - Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de úgy néz ki, hogy van egy közös tulajdonságunk - húzza félmosolyra a száját.
- Hihetetlen - rázom meg a fejem hitetlenkedve -, és még nem jött el a világvége.
- Egy háromnegyed poén. Komolyan mondom; villámsebességgel haladsz, mire betöltöd a húszat, talán egy egészet is sikerül kipréselned magadból. Hidd el, nem olyan nehéz az.
- Nagyon vicces vagy - forgatom meg a szemeimet.
- Tudom, ez az életcélom - biccent. - Egyébként mit olvasol?
- Sejtettem és Dante Isteni színjátékát, érdekel? - vonom fel a szemöldököm.
- Köszönöm, nem. Egyszer már végigszenvedtem a pokol összes bugyrát, sőt, még érettségiztem is belőle. De miért van nekem egy olyan sejtésem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy a múltkor az iskolában jártál. Várj, tovább megyek. Dantét az ember szabadidejében nem olvas, tehát célod van vele. Vagyis,te újra szeretnéd írni a vizsgáidat, azért mert mind pocsék lett, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy megbuktál.
- Bunkó - vágom hozzá az első dolgot, ami a kezembe kerül, vagyis Dantét. - Nem buktam meg semmiből, a matek mondjuk necces volt, de végül abból is meglett a kettes, de ha annyira érdekel, angolból még dicséretet is kaptam.
- Fantasztikus, a többiről meg gondolom; nem akarsz beszélni - néz rám, miközben elkapja a felé dobott tárgyat. A fenébe, hogy nekem még ez sem sikerülhet.
- Hát nem, de ha már itt tartunk, te hogy is teljesítettél? - vonom fel a szemöldököm, reménykedve, hogy nem jobban, mint a bátyám, aki megbukott matekból. Oké, a családunk sosem volt túl erős a számok terén.
- Hát, egyedül az irodalomnál rezgett a léc, de végül csak meglett az ötös, de mondjuk kemény munka volt.
- Állj! - emelet fel a kezem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. - És a többi, a többiből mind… mind… - oké, gyerekesen hangzik, de nem tudom befejezni, persze, ezt ő megteszi helyettem.
- Igen, mindenből ötös lettem, az osztályból hármunknak volt kitűnő érettségi átlaga abban az évben.
Komolyan mondom remek, azt hiszem, hogy írnom kéne egy olyan listát, hogy Christian Fontana, mit NEM tud nálam jobban, de sajnos attól tartok, hogy a női dolgokat leszámítva más nem nagyon kerülne rá, szóval ez is tökéletesen felesleges lenne.
- Mi lenne, ha leszállnánk erről a témáról, nem azért jöttem ide, hogy erről beszélgessek, sőt, egyáltalán nem azért jöttem, hogy beszélgessek, csak olvasni akartam, csendben.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy fogjam be?
- Kérlek, és a könyvet is visszaadhatod - nyújtom felé a kezem, azonban csak nem helyezi bele a kért tárgyat.
- Én viszont most beszélgetni szeretnék - mondja kisfiús hangon, mire összevonom a szemöldököm. Beszélgetni akar? Hát legyen.
- Szóval csak egy eszköz vagyok neked, ezt mondtad - kezdem, mire furcsán néz rám. - Te mondtad az interjún, az a célod, hogy kijuss végre egy olimpiára. Szóval, tulajdonképpen erre akarsz felhasználni, vagyis erre is. A másik dolog az, hogy le akarod magadról vakarni a „Hullócsillag” becenevet. Na, igazam van, vagy igazam van? - nézek rá elégedetten. Ebből vágja ki magát.
- Tévedsz - feleli nemes egyszerűséggel, mire meglepve nézek rá. Ami azt illeti nem számítottam tőle semmilyen reakcióra a meglepődésen kívül. - Nem azért kellesz, hogy kijussak az olimpiára, ami egyébként nem érdekel. Ha eddig nem vetted volna észre, kettőnk közül, te vagy az, aki inkább vágyik a sikerre - támaszkodik a térdére, mire én is követem a példáját, hogy jobban halljam a szavait. - Ami pedig a becenevet illeti, nem akarom magamról lemosni, hogy a te fogalmazásodat használjam, inkább, hogy is mondjam, most szeretném úgy abba hagyni az egészet, hogy ne az legyen a vége, mint akkor. Azt nem akarom, és hidd el, te sem - fúrja a szemeit az enyémekbe, mire szinte el is felejtem, hogy az „eszközös” dolgon megint átsiklottunk.
- Mit Christian, mit nem szeretnék?  - kérdem halkan, hogy ne törjem össze a pillanatot.
- Azt, ami Carolinával történt. Julia, nem akarom, hogy az történjen veled is, értesz engem, ugye? - kérdi mire kissé remegve bólintok. Őszintén mondom, Chris nagyon megijeszt, de nem csak a hirtelen hangulatváltozásai, melyek szerint az egyik percben a tanulmányi eredményemen élcelődik, a következőben pedig gyakorlatilag közli velem, hogy meg akar óvni valamitől, én legalábbis így értelmeztem a szavait. De nem ez a legijesztőbb az egészben, hanem az a mérhetetlen megbánás és szomorúság, ami a párom szemeiben bujkál. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetett három évvel ezelőtt. Persze, ötletem vannak, de… de ez után a beszélgetés, vagyis inkább pár mondat után azt hiszem, hogy szörnyűbb dolog történt, mint azt valaha hittem.
- Mi…
- Hullócsillag, mögötted. Kívánj valamit - szakít félbe Christian, mire érdeklődve kapom hátra a fejem és valóban, ott süvít végig a sötét égen egy apró fénycsóva. Hirtelen nem tudom, hogy mit kívánhatnék, azonban, mikor visszafordulok a párom felé és ismételten a szemébe nézek , mondhatni megvilágosodom, így még gyorsan lehunyom a szemem, hogy el ne halasszam a pillanatot.
„Azt kívánom, hogy…”

4 megjegyzés:

  1. Drága Lucy!

    Oda voltam az egész részért, mert egyre több mindent megtudhattunk Chris múltjáról. Érdekes nagyon, az hogy folyamatosan piszkálja, szivatja Juliát, ennek ellenére meg látszik, hogy félti és aggódik érte, szeretem ezt az oldalát! Na de a tesója Romeo, akkora paraszt, már meg ne haragudj, de ahh. Felidegesített, van bőr a pofáján rendesen. Amúgy minden remek volt, főleg a vége, érdekelne, hogy mit kívánt. Nem árulod el csak nekem? :D

    Puszi, Pippa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pippa!

      Örülök, hogy tetszett. Nos igen, lassan felgördül a függöny a rejtett múltról, de azért még van itt sok titok ezen kívül is és vannak olyan szálak, melyek még nem, vagy csak alig láthatóan kezdtek el kibontakozni.
      Hát igen, Romeo az, de hogy megvédjem egy kicsit neki is megvolt az oka arra, amit tett, csak ezt egyelőre én (és Ruta--> ne kövezzétek) tudom és egyelőre titok is marad.
      Hááááááát majd meglátom ^^

      Köszönöm a kommented.
      Ölel;
      Lucy

      Törlés
  2. Drága Lucy!

    Imádtam, úgy, ahogy volt. Tökéletes lett, és nagyon örülök, hogy Chris végre lassan felfedi a féltve őrzött titkát. Alexej hatalmas egy karakter lett, azt már most le kell szögeznem ("toljam oda hozzá a seggem"). Szerintem pontosan eltaláltad a te általad megálmodott karakter és az őt alakító korcsolyázó között az egyensúlyt.
    Hullócsillag... Hát, én majdnem beszartam a röhögéstől először. A magyarázat után már nem volt annyira vicces, de akkor úgy hirtelen hatalmas volt.
    Már nagyon várom a következő részt, és azt is, hogy az a monoklis köcsögtöcskölő pöcs Romeo - akit szívem szerint kiherélnék, néha Chris-szel együtt - dolga kiderüljön. :)

    Ölel,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Örülök, hogy így gondolod, mert igazából kicsit féltem, hogy hogyan fogtok reagálni erre a fejezete. Nagy örömmel hallom, hogy Alexej szimpatikus, mert sokáig kellett gondolkoznom azon, hogy rájöjjek milyen személyiséget is szeretnék neki. Valahogy nem akartam annyira eltávolodni a korcsolyázótól, de egy másik személyt is szerettem volna.
      Hidd el, el hiszem még én is mosolyogtam rajta, holott tudtam, hogy azért nem egy vicces dolog. Oké, nagyjából fél napomba telt, mire röhögés nélkül sikerült elolvasnom a soraidat. Hát igen, Romeo egy paraszt, de meg van rá az oka (vagyis ő szentül ezt hiszi), de azért nem akarom védeni, mert nem éppen van rá szüksége.
      Ígérem sietek a következő résszel.

      Köszönöm a kommented.
      Ölel,
      Lucy

      Törlés