2014. december 28.

Tizenhatodik fejezet ~ Dupla axel és egyéb katasztrófák

Sziasztok!

~ Először is, megkésve de Boldog Karácsonyt mindenkinek. Remélem, hogy minden kedves olvasómnak az volt a fa alatt, amit szeretett volna. És előre is Sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek.
~Másodszor nagyon köszönöm a pipákat és kommenteket, melyek az előző fejezethez érkeztek, hihetetlenül jól estek. Mindegyiket szerettem olvasni és mindegyikre válaszoltam is. Valamint köszönöm annak a 49 embernek, aki feliratkozott a blogra, el sem hiszem, hogy már ennyien vagyunk. Tudom, szinte mindig el mondom, hogy nem hittem hogy ennyi embert fog érdekelni a blog, de ez így van. Ez a 49 számomra egy hihetetlenül nagy szám.
~ De azért elnézést is kell kérnem, mert megint másfél hónapot kellett várni a fejezetre, ami nagyon sok. A következőt - annak ellenére, hogy vizsgaidőszak van - igyekszem gyorsabban hozni. Mindenesetre ez, a tizenhatodik egy nagyon hosszú fejezet lett és szerintem izgalmas, annak ellenére, hogy nem túl cselekményes (ez talán kicsit paradoxon, de majd megértitek, ha megtiszteltek azzal, hogy elolvassátok ezt a fejezetet is).
~ És jaj képzeljétek a csodálatos Leahtól kaptam egy hasonlóan csodálatos könyvborítót, melyet a Fejezetek menüpont alatt nézhettek meg. Remélem nektek is annyira fog tetszeni mint nekem. Na jó, nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok mindenkinek. ^^

Fontos megjegyzés a fejezethez: Azienda Transporti Milanesi = ATM, vagyis olyasmi mint Budapesten a BKK (régi nevén BKV)
 

Unottan támasztom a tenyerembe az állam, miközben a bátyámat, az anyámat és Irinát nézem, amint az egyik francia főszervezővel veszekednek a gálaprogramok sorrendjéről. Mindezt miért? Mert nem tudják felfogni azt az egyszerű tényt, hogy nem ők az utolsó, záró fellépők, hanem a hazai srác, aki megnyerte a férfiak versenyét. Bár, szerintem az is bántja őket, hogy közvetlen utánam és Chris után kell jégre lépniük. Degradálja és lehangolja őket az a tény, hogy a harmadik helyezettek után kell fellépniük, ez merőben ront az előadás minőségén, hogy anyámat idézzem. Persze, degradálja őket. Le merem fogadni, hogy a bátyám ennek a szónak a jelentését se tudja, egyszerűen zavarja őket, hogy mindössze azért nyertek, mert én, vagyis mi, mert csapat vagyunk. Szóval csak azért nyertek, mert elrontottuk a rövidprogramot.
- Még mindig itt tartunk? - támaszkodik mellém Christopher, mire érdeklődve pillantok le rá. - Manuval elugrottunk reggelizni. Gondoltuk, mire visszaérünk, befejezik, de úgy néz ki, hogy tévedtünk.
- Neked is szia - biccentek felé mosolyogva, majd a tekintetem visszavándorol a jég közepén álló négyesre. - Valamint igen - sóhajtok egy nagyot, miközben elkezdek a pulcsim ujjával babrálni - még ez a téma, és szerintem még egy darabig ez is lesz. Nem ismered te rendesen az anyámat, addig nem fogja feladni, amíg el nem éri a céljait.
- És jelen pillanatban azok mik is?
- Nos, Cseh fiú, feltetted a nap kérdését, mert én se tudom. Amíg kicsit közelebb álltak hozzám, vagy egyszerűen anyám kiabált hangosabban, értettem egy két dolgot. Én ebből azt raktam össze, hogy anyám, és talán Romeo is, bár ebben nem vagyok annyira biztos. Szóval ők ketten azt akarják, hogy ők vagy utolsónak szerepeljenek a gálán, a finálé előtt, vagy ha ez lehetetlen, akkor mi szerepeljünk előbb Chrisszel, mert nekik kellemetlen, ha közvetlen a harmadik helyezettek után kell jégre lépniük.
- Végül is, ha azt vesszük, akkor a kűrt ti nyertétek.
- Igen a kűrt, de a versenyben az összesített pontszámok alapján, éppen hogy feljöttünk a harmadik helyre, másfél ponton múlott a dolog - sóhajtok egyet kissé megkönnyebbülve. Megmondom őszintén, tegnap hatalmas kő esett le a szívemről, mikor vége lett a kűrnek. Mikor jégre léptünk, komolyan, volt egy pillanat, mikor azt hittem, hogy viszont látom az ebédem, ám ez szerencsére nem történt meg. Nem mondom, hogy tökéletes Carment futottunk, voltak benne apróbb bakik, de az a program határozottan jobban sikerült, mint egy hónapja Amerikában.
- Egyébként, hogy hogy ilyen egyedül üldögélsz itt? - tesz fel egy újabb kérdést, ezzel kiragadva a gondolataimból.
- Nem vagyok egyedül, Chris ott alszik - mutatok magam mögé, ahol a párom minden bizonnyal a lelátó legalsó fokán fekszik, a sáljával az arcán, hogy a fény ne zavarja őt, vagyis egy fél órával ezelőtt ezt csinálta.
- Értem - bólint a mellettem álló kicsit furcsán, mintha ez nem lenne teljesen természetes dolog. - Az edzőitek? A szőke hajú nő és édesapád?
- Oh, ők vagy két órája elmentek - legyintek. - Mikor reggel nyolckor meglátták, hogy a díszes kis csapat odavonul a szervezőkhöz, közölték, hogy délre itt vannak, akkor talán már el is kezdhetjük a próbát, ha valami változás van, hívjuk őket. Chris pedig közvetlen ezután nyomta a kezembe a telefonját, majd feküdt le.
- És te?
- Engem egyszerűen csak érdekel a dolgok végkifejlete. Tudod, szörnyen rossz tulajdonságom a kíváncsiság, így ha megtudom, mi lesz a dolgok vége, és hogyan, akkor már azt mondom, hogy megérte az elmúlt két órában itt ülni a palánkon, és a telefonon lévő idióta játékokkal játszani - vonom meg a vállam. Ám azt már nem teszem hozzá a dologhoz, hogy a telefonra én töltöttem le az idióta játékokat, melyeket, ha Chris meglát, szerintem rosszul lesz.
- Értem, így azt hiszem minden világos, illetve majdnem minden. Hol van a te kőkorszaki Samsungod? - vonja fel tréfásan a szemöldökét, mire elnevetem magam. Még a vonaton jegyezte meg, hogy az én kis nyomóképes készülékem, ami arra pont jó, hogy telefonáljak, SMS-t küldjek és zenét hallgassak, kicsit retronak számít egy olyan korban, ahol lassan az Iphone 4 S lesz a legújabb és legmenőbb modell a piacon.
- Jaj, hagy már békén - lököm meg a könyökömmel a vállát. Na, mégis csak jól jön, hogy ő áll, én pedig ülök. Magasabb vagyok! - Annyira aranyos kis telefon, én szeretem, vagyis lehet, hogy csak szerettem, mert tegnapelőtt este véletlen lelöktem a szekrényről, és széteset.
- Várj, hadd találjam ki! Atomjaira tört, mert olyan régi volt, és nem tudod összerakni.
- Idióta - csóválom a fejem tetetett komolysággal. - Mondjuk, abban igazad van, hogy szétesett, de csak a hátlapja jött le, és az akkuja esett ki, amit az óta sem találok, így mindig annak a mobilját használom, akién keresnek - mondom ezt úgy, mintha az olyan sok lenne, holott Belláról, Miáról és Stefiről beszélünk mindössze. Ez a három ember pedig apám és Chris telefonján el tud érni.
- Nem lehetnek könnyűek a hétköznapjaid, ha egy ilyen „remek” párossal kell együtt élned - billenti a fejét Romeo és az anyám felé, aki éppen a karját lengeti és erőteljesen gesztikulál valami furcsa olasz-angol keveréknyelven, amit én sem értek, nemhogy szerencsétlen francia, aki előtte áll.
- Nem olyan vészesek, mint amilyennek most látszanak.
- Persze, hiszem, ha látom - húzza fel meglepve a szemöldökét.
- Na, jó, talán a párváltás óta tényleg kicsit puskaporos otthon a hangulat, de egyébként semmi komolyabb összeütközés nincsen - ferdítem el az igazságot, mert akármennyire is kedvesnek tűnik a mellettem álló fiú, nem fogok neki beszámolni a családom dolgairól. Főleg nem azokról, amik a kellemetlenebb részei az életünknek, ilyen például a kapcsolatom az anyámmal, és újabban a bátyámmal is.
- Jaj, jó is, hogy említed, már akartam kérdezni, hogy mi is volt ennek az oka? Jó, ne haragudj, hogy ezt fogom mondani, de nem voltatok egy világklasszis páros. Mikor szóba került, hogy esetleg összeálljunk, megnéztem az eredményeidet, vagyis eredményeiteket, és ha jól emlékszem, a világbajnokságon a legjobb helyezésetek egy hetedik hely volt, amit az olimpia utáni évben szereztetek.
- Dicséretes, hogy így felkészültél belőlem - ezt a furcsa mondatot -, de rosszul emlékszel. Hetedikek az Európa bajnokságon lettünk, a világbajnokságon nyolcadik hely volt a legjobb eredményünk, tavaly. De ez szerintem teljesen mindegy - vonom meg a vállam. – Én, mondhatni, egy kényszermegoldás voltam annak idején, mikor úgy döntöttek Irinával, hogy befejezik együtt. Bár az okát a mai napig nem értem. Akkor is jók voltak együtt, és utálom bevallani, de most is nagyon jók. Klasszisokkal jobbak, mint mi valaha is leszünk.
- Frászt! Utálom a felesleges pesszimizmust, no meg azokat az embereket, akik lebecsülik magukat. Honnan tudnád, milyen legyen Christiannal? Eddig egészen jók vagytok. Most szereztétek meg a második közös érmeteket. Ez két versenyből két dobogót jelent, ez nem rossz.
- Jól van, na, de ezek Grand Prix-k, nem világversenyek. Ott esélyünk se lesz. Vegyünk, mondjuk egy világbajnokságot. Az eddigi pontszámok alapján mi a hatodik helyen lennénk, Romeoék a másodikon, ugyanis a tegnapi összpontszámuk nem sokkal marad el az orosz címvédőkétől. Persze, ez nem jelent semmi konkrétat, elvégre ez még nem egy lejátszott menet, és márciusig bármi megtörténhet, de érted, mit mondok, ugye?
- Persze, hogy értem, pesszimista vagy. Nézd, ki tudja, mire lehettek képesek Fontana és te. Volt már rá példa, hogy két olyan ember állt össze, akik az előző párjukkal középszerűek voltak, de utána taroltak, bajnokok lettek, akiket senki sem felejtett el.
- Igen történik ilyen, ezerévente egyszer - fújom ki a levegőt.
- Lehettek ti is az az egy pár. Ki tudja, lehet, hogy jövőre majd az olimpiai dobogóról fogsz nekem integetni.
- Persze, esetleg a legszebb álmaimban - nevetek fel keserűen.
Látom, hogy Christopher szólásra nyitja a száját, ám a mondatát már nem éppen tudja befejezni, mert az egyik francia szervező odacsúszik hozzánk, majd elkezd valamit magyarázni, szörnyen gyorsan és iszonyatos francia akcentussal. Komolyan koncentrálnom kell, hogy megértsem az előttem álló férfi szavait, de a lényeget, azt hiszem, hogy sikerül megértenem. Azt szeretné, hogy cseréljünk helyet a szintén harmadik helyen végzett amerikai páros korcsolyásokkal. A férfi persze sűrű bocsánatkérések közepette kéri ezt, mondván, hogy ők eredetileg nem így tervezték, de így alakult és a többi. Nem mondja ki, de érezhetően azt akarja sugallani, hogy anyáméknak így megfelelne a dolog, ezért nagyon örülne, ha belemennék, hogy végre el tudjuk kezdeni a próbát.
- Én, azt hiszem, hogy így…
- Kizárt - jelenik meg a jégen Chris, mire zavartan nézek a fiúra. Az előbb még nem a lelátón aludt? Mindenesetre a fent említett szóba elegyedik szerencsétlen franciával, aki próbálja neki vázolni a helyzetet, miszerint ez lenne a leggyorsabb megoldás arra, hogy anyámék végre leszálljanak róla. - Továbbra sem - válaszolja karba tett kézzel.
- Miért? Mármint nem teljesen mindegy mikor jövünk? Most az az egy fellépő, akit elénk raknak, szerintem nem sokat számít - próbálom menteni a dolgokat, mivel nem tudom, Chris hogy van vele, de jelen pillanatban mindenki minket néz, elég szúrós szemekkel, amit meg tudok érteni. Ők is elég régóta várnak arra, hogy történjen végre valami, ami előremozdítja az ügyet.
- Ezt komolyan gondolod? - néz rám kicsit meglepve, mire bólintok. Pár pillanatig meglepetten méreget, mintha valami másra számított volna. - Te tényleg nem érted, ugye? - vált át olaszra, hogy a közelben lévők ne értsék, amit mond. - Ez most itt egy presztízskérdés. Tudod, a legtöbb helyen a gálát a helyezések sorrendjében adják elő, azonban vannak olyan országok is, például pont Franciaország, ahol az utolsó négy fellépő a fix, akik aranyérmet nyertek. A többiek különböző nézőpontok szerint vannak beosztva. Ez is mindenhol más. Van, ahol a közönség ízlését követi a dolog, kit szeretnek és kit nem, olyat is láttam már, hogy technikai tudás alapján osztották be a versenyzőket, és még megannyi dolgot, amit nem fogok felsorolni. Te így is helyet cserélnél azzal a lánnyal, csak mert anyád és a bátyád ezt akarja? - kérdezi olyan hangsúllyal, mintha én nem tudnám az előbb felsoroltakat, mintha most vennék részt először nemzetközi versenyen.
- Igen, mert azt akarom, hogy vége legyen, hogy végre azt csináljuk, amiért itt vagyunk, ne pedig azon vitatkozzunk, hogy ki mikor adja elő azt a három, maximum négy percet.
Megmondom őszintén, egy részem azt mondaná a szervezőnek, hogy felejtse el ezt az ötletet, azonban egy másik - és jelen pillanatban a dominánsabb - azt akarja, amit mondtam, hogy vége legyen. Borzasztóan elegem van anyám mesterkedéseiből, meg úgy belőle is. Azt hiszem, hogy sosem kérdeztem meg apát, sem magát anyát, hogy mi baja velem. Nem hiszem, hogy valaha is vétettem ellene valamit, sőt, mindig igyekeztem a kedvére tenni, de sosem volt elég. De néha, mikor a híradót hallgatom, ahol olyanokat mondanak, hogy egy anya közvetlen szülés után megölte a gyermekét, majd elásta, úgy érzem, hogy részben még így is szerencsés vagyok, elvégre élek. Ez azt jelenti, hogy anyám, ha nem is annyit, mint Romeo iránt, de valamennyi szeretet biztosan érez irántam.
- Ez az utolsó szavad? - kérdi Chris, mire egy aprót bólintok. - Jobban megváltoztál, mint eleinte gondoltam - rázza meg a fejét, majd a velünk szemben álló franciára néz és közli vele, hogy benne vagyunk a cserében.

A mobiltelefonom csöngése, mint valami kés, úgy hasít bele a lakás csendjébe. Hirtelen nagyon utálom azt a pillanatot, mikor megígértem annak a szőke mini boszorkánynak, hogy segítek neki, valamint magamat is elküldöm a francba, mert vettem egy új akkumulátort a telefonomba. Ha ezt nem teszem, akkor most lenne mire fognom, hogy nem megyek. Igazából a fene gondolta volna, hogy tegnap, mikor a másfél órás út után leszállt a gépünk Milánó repterén, Aliona azt mondja, hogy kapunk egy hét pihenőidőt. Mindezt úgy, hogy kilencven százalékos valószínűséggel bejutottunk a Grand Prix döntőjébe, oda ahová már csak a legjobbak kerülhetnek be. Vagyis inkább azok, akik az elmúlt hetek versenyei alatt annyi pontot szedtek össze, hogy bekerüljenek. Szívem szerint azt mondanám, hogy akik mind a két eseményükön érmet szereztek, azonban nem ritka eset, hogy olyanok is bekerülnek a hat induló pár közé, akik egy második és egy negyedik helyet szereztek. Az egész egy viszonylag egyszerű pontrendszer alapján működik. Hatból két verseny, két helyezés, két pont. Értelemszerűen az első helyezésért jár a legtöbb, utána fokozatosan csökkenek a pontok. A legjobb hatba pedig az kerül be, aki ezek alapján feljebb kerül a listán. Chris és én jelen pillanatban a negyedikek vagyunk.
Mindenesetre, visszatérve az eredeti témára, a halál gondolta, hogy Aliona három héttel a finálé előtt hét teljes nap pihenőt ad nekünk. Ha ezt tudom, akkor biztosan nem hétfő reggel kilencre - vagy nyolcra? - rendelem a pályára Marinát és Miát, aki sajnos nem tett le azon tervéről, hogy csatlakozzon hozzánk. Pedig Isten látja lelkem, én minden megpróbáltam. Egy szó, mint száz, reggel fél nyolc van, én pedig erős késztetést érzek arra, hogy visszaaludjak. Pár pillanatig el is játszom ezzel a gondolattal, sőt, azt hiszem majdnem sikerül is, azonban a telefonom megint megakadályoz benne, így ezúttal a szundi gomb helyett a rendes „kikapcsoló” gombot nyomom meg, majd kikászálódom az ágyból.
Igazából hálát adok az eszemnek, hogy tegnap este volt erőm megfürödni, így most azzal nem kell foglalkoznom, mert, ahogy a szekrényem elé állok, és szemügyre veszem magam az  egészalakos tükörben, legszívesebben betörném azt, mivel úgy nézek ki, mint valami zombi. Fehér bőr, kialvatlan, táskás szemek és kócos, barna haj. Remekül festek, mit ne mondjak. Mikor végigfuttatom a tekintetem a tiszta ruháimon, gondterhelt sóhaj hagyja el a számat, majd lekapom a legelső darabokat, melyek a ruhakupacok legtetején vannak. Így végül közel egy perc múlva egy zöld-fehér csíkos felsőben, egy egyszerű farmerban és egy ciklámen bokazokniban állok vissza a tükör elé. Nem mondom, hogy jobban nézek ki, de az emberi öltözet - ami nem kinyúlt pólóból és rövidnadrágból áll, melyben egyébként már fázom éjszakánként - határozottan sokat dob a helyzeten. A tükör előtt állva egy pillanatig eljátszom a smink gondolatával, azonban gyorsan el is vetem a dolgot, tekintve, hogy végső soron edzeni megyek, ahol aztán semmi szükségem arra, hogy leizzadjam magamról azt, amit most felkennék. Így csak megfésülöm a hajam, majd kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom és a fogaimat, majd gyorsan összedobálom az edző felszerelésem. Mikor a korcsolyára kerül sor, elbizonytalanodom egy pillanatra. Talán az újat kéne vinnem, amit szeptember óta ide-oda cipelek Amerika és Olaszország, valamint a lakásunk és az edzőterem között, de eddig egyszer sem volt rajtam. Pedig szép, fehér és új, ellentétben a másikkal, ami csúnya, szürkülő és régi. Mégis, van egyetlen egy indok a listán, ami az utóbbi felé dönti a listát, ami nem más, mint a kényelem minden téren. Egy új korcsolyát betörni hosszú és fájdalmas dolog. Egy olyan procedúra, ami megviseli az ember lábát, nem is kicsit. Úgy gondolom, hogy az országos és az Európa bajnokság közti bő egy hónap pontosan tökéletes egy új korcsolya betörésére.
Így ezekkel a gondolatokkal, a lassan másfél éve használt párt rakom bele a sporttáskába, majd már otthon sem vagyok, ugyanis mikor az órára nézek, a digitális betűk azt mutatják nekem, hogy fél kilenc van. Ha tehetném, akkor minden bizonnyal eltűnődnék azon, hogy hogyan és mivel töltöttem az elmúlt egy órát, azonban nem tehetem.
Szerencsére kivételesen a Milánói közlekedés is kegyes velem, így közel háromnegyed óra alatt sikerül megérkeznem a főbejárathoz. Tudom, még ez is soknak tűnik, azonban az itteni buszok a menetrendet hírből sem ismerik, vagy ha mégis, akkor pedig dugó van a városban, és egy fél életbe telik az embernek, mire ideér. Valamint a metrón is folyton az ATM ellenőreibe lehet botlani, akik úgy mustrálnak, mintha az lenne minden ember életcélja, hogy ellógja az ellenőrzést. Néha, na, jó, szinte minden nap sajnálom, hogy mi a Gyakorló csarnokban, nem pedig az Agorà Stadio del Ghiacco-ban edzünk, ami határozottan közelebb lenne, mint ez. Nem kéne kétszer átszállnom a metró, busz, metró kombinációval, elég lenne egy metró, és már ott is lennék. Mindenesetre, egy szó, mint száz, ma hatalmas szerencsém van, így pont tizenöt perc késéssel sikerül befutnom, de szó szerint.
Ahogy belépek az előtérbe, majdnem leejtem a sporttáskát - ami időközben a vállamról a kezembe került - ugyanis három kislánnyal találom magam szembe. Igen hárommal, nem pedig kettővel, mint ahogy arról eredetileg szó volt. Sőt, isten igazából csak egyről volt szó, a másodikat nem tudtam lerázni. De a harmadik? Mi vagyok én? Bébiszitter?
- Késtél, méghozzá nem is keveset. Több mint egy órát. Remélem sejted, hogy ez megengedhetetlen egy élsportoló számára. Nem tudom, hogy ti olaszok, hogyan kezelitek ezt, de nálunk megengedhetetlen az ilyesmi - esik nekem egyből Marina, minden féle köszönés nélkül.
- Neked is szia, én is örülök, hogy látlak - biccentek felé. - Hogy telt az elmúlt hétvégéd? Köszönöm, nekem jól.
- Ne kertelj! - pattan fel a székéről, mint valami idegbeteg. - Késtél, pedig azt üzented Miával, hogy nyolc órára legyünk itt, erre ideérsz negyed tízre. Nem érzed ezt kicsit nagy léhaságnak, vagy bunkóságnak? Esetleg ennyibe veszel minket, gyerekeket, hogy azt hiszed, ezt megcsinálhatod? Csak hogy tudd, én nem vagyok gyerek - lovallja bele magát teljesen a témába, mire felvonom a szemöldököm. Ha nem lenne lehetetlen, akkor biztos megfordulna a fejemben, hogy minket elcseréltek a kórházban és ő az anyám vérszerinti lánya, nem pedig én.
- Hé, nyugi! Nem kell egyből nekiesni mindenkinek - sóhajt egyet Mia meglepően fáradtan. - Arról nem Julia tehet, hogy ma reggel elfelejtetted bevenni az ideggyógyszeredet. Egyébként meg teljesen mindegy, hogy mi az időpont, ráérünk egész nap. Gyakorlatilag miénk az egész pálya, mindössze öttől hétig lesz edzés a rekreációs csapat egy részének, pontosabban a kisebbeknek.
- És ez engem hol nyugtat meg? Itt vagyok fél nyolc óta, szerintem teljesen jogos, ha ideges vagyok. Végül is, csak a karrieremről van szó, nem másról.
- Attól, hogy a gyakorlásaink első napján elkések, teljesen mindegy mennyit - na, jó, nem mindegy, mert ha annyi ideje várnék, mint ő, akkor én is ideges lennék, de vagy én jöttem rossz időpontra, vagy Mia mondott rosszat -, nem ezen fog múlni annak a két és fél fordulatnak a sikere.
- Ha te mondod - fújtat egyet, majd a vele szemben ülő barna hajú lányra téved a tekintete, aki egészen idáig megszeppenve ült a helyén. - Ó, egyébként ő a barátnőm, Sofia, ezen a héten nálam van látogatóban, egyenesen Moszkvából - jelenti be úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha nem lenne nekem elég vele és Miussal.
- Ha zavarok, akkor igazán elmehetek - szólal meg viszonylag vékony hangon, szinte már érthetetlen orosz akcentussal, mire majdnem felvonom a szemöldököm, de visszafogom magam. - Én igazán nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek.
- Semmi baj, maradhatsz - mondom, holott legszívesebben az ellenkezőjét felelném, de nem egy ártatlan, vagy legalábbis ártatlannak kinéző gyereken fogom leverni azt, amiről nem ő, hanem az arrogáns kis barátnője tehet. - Én most elmegyek öltözni, körülbelül tíz perc. Utána találkozzunk a tornateremben.
- Ott nincs jég - vágja rá Marina, mintha teljesen hülye lennék.
Szívem szerint kommentálnám a dolgot, de nem teszem, inkább összeszorítom a fogam és elmegyek öltözni. Nyugalom Julia! Ha minden igaz, akkor már csak egy hétig van a városban, csak annyit kell kibírnod vele.

Ahogy belépek a tornateremnek kinevezett raktár ajtaján, egyből Marina hitetlenkedő tekintetével találom magam szemben. Nem tudom, de igazából nem is akarom elképzelni, hogy mi zajlik le a lány fejében, miközben megfordul a tengelye körül, véleményem szerint nem először, de nem is másodszor. Rendben, nem ez a legszebben kialakított tornaterem a világon, de az egész épületben, csak itt található egy viszonylag régi, de még használható dobbantó, egy matrac, ami tavaly lett lehozva a fenti balett teremből, és kissé sárgás, fehéres falak, valamint halovány fény. Mindazonáltal a célra tökéletesen megfelel.
- Mióta csinálja teszt? - nézek Miára, miközben leteszem mellé a korcsolyáim és egy üveg vizet.
- Mióta bejöttünk, de már kezd baromi idegesítő lenni. Eleinte azt is hajtogatta, hogy ilyen nincs, ez rosszabb, mintha a pokolba került volna, de szerencsére az első szólásra abbahagyta. Bár, ez azt jelenti, hogy nagyon lesokkolhatta a hely. Egyébként tényleg, miért ide kellett jönnünk, és miért nem a jégpályára?
- Eleinte oda akartam vinni, de aztán rájöttem, hogy azzal nem megyek semmire, ha szerencsétlennel ötmilliószor megpróbálom megugratni az ugrást, amiből minden bizonnyal egy se fog sikerülni. Inkább megpróbálkozom anyád módszerével.
- Anyáéval? - pillant rám meglepve.
- Igen - mosolyodom el halványan. - Tudod, nem mindenki tanulja meg olyan gyorsan a tripla ugrásokat, mint te. Én hosszú ideig szenvedtem velük. Már elmúltam tizenhárom, mikorra mindegyik, ugyan hellyel-közzel, de sikerült. Te hány éves is voltál, mire minden tripla ugrásod sikerül?
- Tizenegy és tizenkét éves koromra mindet sikerült stabilizálni, legalábbis majdnem mindet - tűnődik el, mire bólintok. Ez így lenne a normális, legalábbis olyan intenzív edzésterv mellett, amilyen Miáé, és az összes olyan kislányé, akiket a szülők, az edzők, vagy éppen az adott ország korcsolyaszövetségének tagjai nemzetközileg akarnak versenyeztetni. Ahogy az elutazásunk napján elnéztem Marina edzését, és hallgattam a szavait, arra a következtetésre jutottam, hogy őt leginkább a szülei támogatják, nem pedig az edzője, vagy az amerikai föderáció. Mindenesetre azon nem változtat, hogy láthatóan a nő, aki állítólag kis kora óta foglalkozik vele, nem szentelt elég időt arra, hogy az ugrásokat rendesen megtanítsa neki.
- Rendben - tapsolok kettőt. - Egy kis figyelmet kérek, az…
- Mit keresünk itt, egyáltalán? Mi ez a hely? - tér észhez a révületéből Marina. - Arról volt szó, hogy az ugrásban segítesz, nem pedig ide hozol!
- Oké - fonom össze magam előtt a karjaimat -, ha véget ért a hiszti rohamod. és esetleg megint hajlandó vagy angolul beszélni, akkor folytatom az előbb félbeszakított mondatom, mely pont a válaszokat tartalmazta volna a kérdéseidre - mondom az immáron oroszul beszélő lánynak, aki erre egyből elhallgat. - Szóval, mielőtt közbeszóltál azt akartam mondani, hogy azért vagyunk itt, mert úgy gondolom, a hagyományos módszert már eljátszottátok párszor az edződdel.
- Párszor? - horkan fel. - Szinte minden nap rám köti azt a hevedert, majd azt kéri, hogy ugráljak, miközben a heveder végére erősített bottal emel magasabbra, hogy meglegyen az ugrás. Nem jött rá félévnyi próbálkozás után, hogy ez nem segít. Egyfolytában azt hajtogatja, hogy ha másnak is sikerült, akkor nekem is fog, ne hisztizzek, hanem csináljam. Nem érti, hogy én nem olyan vagyok, mint mások, mint például ők - mutat a másik két lány irányába, akik egymás mellett ülnek a padon.
- Sejtettem, így gondoltam, más „utat” választok. Engem annak idején így tanított meg az edzőm arra, hogy ki tudjam forogni magukat a tripla forgásokat. A dolog lényege az, hogy a dobbantóról ugrasz el, és úgy forogsz. Lényegében ugyanazon az alapon működik, mint a heveder, ad egy kis plusz lökést, azonban itt te fogod elérni ezt, nem pedig egy külső ember.
- Érdekesen hangzik - hajtja oldalra a fejét - talán még sikerülhet is.
- Talán, azonban alig van időnk, ugyanis ha jól emlékszem, vasárnap utazol.
- Dehogy - legyint. - Elfelejtettem szólni, de változott a terv, december negyedikén reggel megyek haza, ha jól sejtem, pont egy nappal azelőtt, hogy ti elutaznátok Oroszországba. Szóval van három teljes hetünk.
- Rendben, ez azt jelenti, hogy ezen a héten csütörtökig nagyrészt itt leszünk, utána majd összehangoljuk valahogy a kettőnk idejét, ha ez nem sikerül, akkor majd hétvégén fogunk a jégen dolgozni - sóhajtok. Pedig pont ezt szeretem a versenyszezonban, azt, hogy Aliona bár keményebb a hétköznapi edzéseken, a hétvégéket meghagyja pihenőnapnak, mondván, valamikor mentálisan is fel kell töltődnünk, magyarán aludni sem árt néha napján.
- Felőlem - vonja meg a vállát, mint akit már egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondok. - Kezdhetem? - szegezi rám kék íriszeit, mire bólintok, majd hozzáteszem, hogy melegítsen be, mielőtt elkezd ugrálni. Erre persze kapok egy lesajnáló pillantás, melynek tulajdonképpen az az üzenete, hogy; „Sportoló vagyok, tudom mi a dolgom!”.
Míg ő bemelegít, addig én a két kislány segítségével a terem közepére tolom a matracot, közvetlen elé pedig a dobbantót. Ezután Marina első próbálkozásai úgy sikerülnek, ahogy arra számítok. Ismeretlen neki a módszer, így úgy esik-kel, mintha a jégen lenne, azzal a különbséggel, hogy a matracon nem szerez kék-zöld foltokat. Persze, az elmozdul, és néha-néha vissza kell tolnia, de utána folytatja. Úgy három, négyórányi intenzív esés után végre sikerül talpon maradnia. Persze, nem tökéletes, mert ellép belőle, de mi, a lelkes, de közben halálosan unatkozó nézőközönség egy kisebb tapssal jutalmazzuk a teljesítményét. Ennek örömére meghajol, megigazítja a copfját, melyből a hajának kilencven százaléka kihullott, majd folytatja az ugrálást. Jómagam szerencsére készültem, ugyanis mielőtt feljöttem, megálltam a büfénél, és vettem egy szendvicset, azonban Mia ás Sofi nem gondoltak erre, így valamikor három és négy óra között végleg megunják a nézelődést, így korcsolyáik társaságában, egy kurta köszönés kíséretében elhagyják a termet, ezzel magunkra hagyva kettőnket.
Nem sokkal négy óra előtt kezdem azt hinni, hogy Marina egy edzőrobot, ugyanis reggel óta folyamatosan ugrál lefelé arról a dobbantóról, csak néha-néha áll meg inni, illetve egyszer ebédelni, de csak valami apróságot, hogy a forgás közben biztosan ne jöjjön vissza. Én, mikor először csináltam ezt, körülbelül másfél óráig bírtam a tortúrát, utána gyakorlatilag térden állva könyörögtem Alionának, hogy hagyjuk abba, ő pedig vagy kétszer parancsolt vissza, mire végre belement. Azonban, miután második, vagy talán harmadik alkalommal sikerült a három forgásból éppen hogy, de talpra megérkezni, na, én akkor lettem olyan megszállott, mint Marina már az elején. Persze, ő és én különbözőek vagyunk, az előttem ugráló lány úgy érzi, hogy a karrierje, az élete múlik ezen, én akkor még nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, csak egy tizenkét, tizenhárom éves lány voltam. Az megint más kérdés, hogy ezek a tripla ugrások teljesen tökéletesen csak két évvel később sikerültek.
- Mára ennyi elég volt - nézek az órára, melynek kismutatója pont abban a pillanatban ér a négyesre - majd holnap folytatjuk.
- De… még… nem… sikerült… rendesen… megállnom… - lihegi, miközben elterül a matracon. Édes Istenem, folyik szerencsétlenről a víz, alig áll a lábán, de az a legnagyobb gondja, hogy nem sikerült tökéletesen megcsinálnia egy feladatot. Ezek szerint tényleg igazak azok a városi legendák, melyek arról szólnak, hogy az orosz és amerikai versenyzőket gyakorlatilag halálra dolgoztatják a siker érdekében.
- Jó, akkor mondjuk azt, hogy ha osztályoználak, akkor a mai feladatra ötöst kapnál. Így már hajlandó vagy abbahagyni? - vonom fel a szemöldököm, mire már csak csukott szemmel bólint. - Nézd - ülök le mellé némi gondolkodás után a matracra, hátha fáradtan kicsit kedvesebb -, értem én, hogy nagyon akarod azt az ugrást, de azért nem kéne ennyire megerőltetned magad, van időd, még fiatal vagy. Ha csak később érsz be, az se, baj. Vannak olyanok, akik mindenféle junior karrier nélkül robbannak be a köztudatba.
- Leszek valaha olyan jó, mint ők? - nyitja ki félig a szemét, mire kissé zavartan nézek rá, mert elképzelésem sincs, hogy kiket takarhat az „ők” kifejezés. - Mia és Sofi. Leszek valaha olyan jó, eljöhet az a pillanat, mikor legyőzöm őket?
- Nézd, nem fogok zsákbamacskát árulni, mert nem hiszem, hogy ezt várod tőlem, nem vagy egy született tehetség, mint ők. Nem fog tetszeni a hasonlat, de inkább olyan vagy, mint én. Keményen dolgozol minden egyes nyújtásért és ugrásért, ha jól sejtem. Te vagy az első, aki a pályára érkezik és az utolsó, aki elhagyja azt. De tudod, van egy mondás, miszerint a kemény munka legyőzi a tehetséget, mikor a tehetség ellustul, mert azt hiszi, hogy neki nem kell annyit dolgoznia. Akkor az, aki végig keményen dolgozik, felülkerekedhet rajta.
- És ez mikor lesz? - támaszkodik föl a matracon.
- De kis telhetetlen vagy. Egyébként nem tudom, majd egyszer, mikor az élet megfelelőnek találja a pillanatot. Talán már most, bár ezt kétlem, szerintem inkább a jövőben, olyan öt, talán hat év múlva. Persze, nem vagyok jós, nem ígérhetem, hogy ez valóban így lesz.
- Hát jó, de ne foglalkozzunk a jövővel, egyelőre maradjunk a jelennél - áll fel. - Most megyek öltözni, holnap találkozunk, és tegyél meg nekem egy szívességet. Ne késs! Az idő nem telik lassabban - néz rám ismét úgy, mintha ő lenne az Angol királynő, és a világ arra várna, hogy ő parancsokat osztogasson.
Istenem, jó hosszú három hétnek nézünk elébe!

Érdekes, huszonegy nap hosszúnak tűnik, ha az ember előtte áll, azonban mikor az már mögötte van, olyan rövidnek tűnik, mintha egy nap telt volna el, pedig ez nem így van. Az idő múlik, ezt mutatja az is, hogy ha a naptárra nézek, az már december harmadikát mutat. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi áll mögöttem. A napjaim úgy néztek ki, hogy Marina, edzés, Marina, alvás. Az a szőke kislány teljesen rám telepedett az első másfél hét után. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy megadtam neki a telefonszámomat, így néha még éjszaka is felhív a random kérdéseivel, néha pedig a hisztijével, hogy neki semmi sem fog sikerülni. Olykor már komolyan azon vagyok, hogy elküldöm őt valami melegebb éghajlatra, de aztán eszembe jut, hogy egy gyerekkel van dolgom. Persze Mia, Stefi, Mihael és Chris - aki nem tudom mikor kezdte el nézni a tanítási kísérletemet, de láthatólag élvezi a szenvedésemet - nagyon jókat derülnek ezen, de megérteni, vagy esetleg segíteni egyikük sem akar.
Azt pedig már nem is említem, hogy szerintem Alionának teljesen elmentek otthonról. Mikor a grand prix széria hatodik versenye után kiderült, hogy ötödik helyen ugyan, de bejutottunk a fináléba - ha úgy tetszik, döntőbe -, teljesen megőrült. Idén már másodszorra borította fel a saját edzési tervét, mely annyiban változott, hogy kevesebb táncóra, kevesebb edzőtermi munka, és sokkal több jégen töltött idő, ahol kénye-kedve szerint kínozhat minket. Persze, most biztosan van, aki azt gondolja, hogy túlzok, de ez nem így van.
Mert szerintem az már tényleg bajos, mikor az átlagos napi négy, esetleg ötórás jeges edzés helyett tizenkét órát vagy a jégen, úgy, hogy az edződ olyat vár tőled, tőletek, ami szinte már lehetetlen. Az pedig már a dolgoknak a legalja, ha az ember egy esés után két dolgot tapasztal. Az egyik az, hogy nem tudja, hol kezdődik ő és hol a párja, akivel elesett, a másik pedig az, hogy végül is mindegy már, ugyanis annyira fájnak a tagjai, hogy egy folttal több, vagy kevesebb már igazán nem számít.
Az pedig már külön hab a saját tortámon, hogy a korcsolyám edzésről edzésre rosszabbul fest. Azt hiszem, hogy a jobbnak az orráról már kezd lehámlani a bőr, ami minden, csak nem jó. Mikor ezt megláttam, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy az Oroszországban lévő versenyig betöröm az új pár korcsolyámat, azonban aznap este, mikor beültem a kádba, arra lettem figyelmes, hogy a meleg, fürdőhabos víz csípi mind a két bokámat és a fölötte lévő részt. Akkor vettem észre, hogy a sok edzés és esés közepette már a régi párnak is sikerült kidörzsölnie a lábam. Mondjuk nem csak az enyémet, mert másnap, az egyik szünetünkben láttam, hogy Chris lába is be van kötve, körülbelül ugyanott, ahol az enyém. Pontosan ekkor sikerült megbizonyosodnom róla, hogy nem velem van a baj, ez már tényleg sok.
Persze, most felmerülhet a kérdés, hogy hol van, vagy is volt ilyenkor apám? Hát Svájcban, valami rendkívüli gyűlésen, ami után úgy döntött, hogy még marad egy kicsit elintézni az ügyeit, majd velünk Szocsiban találkozik.

- Elég, elég, elég - kulcsolom össze a karom magam előtt, miközben nézem Marinát, ahogy feltápászkodik a jégről. Mondanom sem kell, hogy már megint elesett, ismét az axelből, és még mindig nem tudom, hogy mit tehetnék érte többet, pedig holnap utazik. - Hagyjuk abba, ennek most semmi értelme. Ne haragudj, de nem tudok teljesen rád koncentrálni. Ne mondj semmit - emelem fel a két kezem, mert látom, hogy robbanni akar -, tudom, holnap utazol, és még mindig semmi eredmény. Nézd, nekünk ma, ha minden jól megy, csak egy rövidített edzésünk lesz, ahol egyszer elpróbáljuk a programokat, majd megbeszéljük, hogy mikor találkozunk szerdán, és hasonlók. De ezután, olyan három körül találkozhatunk, ha szeretnéd.
Lehet, hogy bunkó vagyok, de nem várom meg a válaszát. Minden szabadidőmet, ami mostanában volt, vele töltöttem, nekem is kell egy kis szünet. Így felbaktatok Marina felnőtt és férfi alteregója, vagyis Chris mellé, aki láthatóan pontosan olyan kimerült, mint én. Ennek köszönhetően kivételesen nincs hozzám egy szava sem, csak rám pillant, majd megint hátradönti a fejét. Én erre a gesztusra csak megvonom a vállam, majd leülök egy székre, és onnan nézem, ahogy a szőke kislány megcsinálja az szokásos, edzésvégi levezető köröket. Annyira elszánt, és annyira keményen dolgozik. Azt a fránya axelt leszámítva szépek és magasak az ugrásai, többnyire jó élre is érkezik, de ez nem elég. A fentebb említett elem sikeres végrehajtása nélkül nem sokra mehet. Persze, szimplát ugorhat belőle, az megy is neki, de azzal az erős amerikai mezőnyben semmire sem mehet.
- Minek töröd magad ezzel a lánnyal? Ha engem kérdezel, semmi értelme.
- De nem kérdeztelek, mert nem érdekel a véleményed, ha eddig nem tűnt volna fel - felelem kurtán, majd megint a jégre szegezem a tekintetem, melyen már nem találom meg Marinát.
- Hű, Julia Fabbri, ma harapós hangulatban van, ilyen sem volt még.
Álmos és fáradt vagyok, minden vágyam az, hogy az ágyamban fekve aludhassak, ahelyett, hogy itt üljek a jégpályán, ahol az eddigi életem közel hetven százalékát töltöttem. Néha az ilyen napokon, mikor elegem van mindenből és mindenkiből, szeretnék olyan átlagos életet élni, mint a legtöbb lány. Régebben - többnyire matematika órán - sokat gondolkoztam azon, hogy milyen lehet átlagos életet élni, olyat, amit nem az határoz meg, hogy mikorra kapod a jégidőt, mikor szabad a táncterem és mikor tud fogadni az orvos, vagy éppen a masszőr. Most, ahogy itt ülök, és Chris gúnyolódását hallgatom - ami talán most nem is az, csak már én veszem annak - azon kapom magam, hogy szívesebben ülnék egy egyetem padjában, mint itt.
Mindenesetre úgy érzem jobbnak, ha a mostani hangulatommal nem válaszolok a páromnak, így inkább kihalászom a farmernadrágom zsebéből a telefonom, meg a fülhallgatómat, melyet bedugok a fülembe, majd elkezdem nézegetni a mappákat, melyekbe a zenéimet rendezgettem, azonban a régi olasz slágerek és a modern pop dalok között egy olyat sem találok, ami tetszene. Végül egy kis hezitálás után rámegyek a Korcsolyazenék nevezetű mappára, mely három másik mappát tartalmaz, melyeknek olyan kreatív nevei vannak; hogy Julia, Romeo és Chris. Ezekben vannak azok a zenevágások, melyekre a jégen bármit is csinálok és csináltam, kicsit rendszerezve. Végül, némi hezitálás után azt a kis ikont választom, mely a testvérem nevét viseli, mert abban van az a zene, melyre most szükségem van. Így néhány kattintás után a fülemben megszólal a tavalyi kűrünk zenéje, mely Csajkovszkijtól a Hattyúk tava. Pontosabban a négy hattyú tánca, és kisebb bevágások a darabból, hogy a szám kitegye azt a négy percet, amennyit a kűrnek kell.

Csukott szemmel hallgatom a zenét és azt hiszem, hogy el is bóbiskolok, mivel látom magam előtt, ahogy négyen táncoljuk. Marina, Sofi - aki egyébként nem tudom, mit keres az álmaimban, mert alig beszéltem vele, amíg itt volt -, Mia és én. A mozdulatokat tökéletesen egyszerre csináljuk, pontosan úgy, ahogy annak idején egy videóban láttam. Azonban egyszer csak, mikor valahol a közepénél jön a vágás megállunk, majd a sor elején lévő szőke kislány kiválik és elkezdi táncolni Odettnek azt a szólóját, melyre a szerző eredetileg írta a művet.  Legalábbis egy ideig, aztán hirtelen megáll, nekifut, és Isten se tudja, hogyan, csinál egy tökéletes dupla axelt, amiből tökéletesen érkezik meg, úgy, hogy pár másodpercig mozdulatlanul áll meg, majd visszaáll Sofi mellé, és onnan folytatjuk, ahonnan abbahagytuk. Ez az álom, vagy nem is tudom, minek nevezzem, megismétlődik még párszor, majd egyszer csak valamelyik „visszajátszás” kellős közepén egy kellemetlen, de ismerős pityegő hang csendül fel a zene helyett. Ennek hatására az előttem lévő balett ruhás Marina képének helyét sötétség veszi át.

Ahogy megmozdítom a fejem, egyből egy kis fájdalom hasít a nyakamba, ugyanis a világ egyik lehető legkényelmetlenebb pózában aludtam, vagyis szundítottam el, mivel mikor a mobilom kijelzőjére nézek, kiderül, hogy alighogy negyven perc telt el azóta, hogy hazaküldtem a szőke lányt. Mindenesetre megmozgatom a nyakam, hogy kimenjen belőle a görcs, közben elnyomok egy ásítást.
- Jobbra, balra, jobbra, balra - mondogatom, miközben ide-oda hajtom a fejemet.
- Te meg mi az istent csinálsz? Úgy nézel ki, mint aki most szökött az elmegyógyintézetből - közli a Chris, mire felé fordítom a fejem. Remek! Őszintén reménykedtem, hogy az alvásom alatt eltűnt, elment, felszívódott, vagy egyszerűen csak kedvesebb lett, de ilyen maximum az álmaimban történhetne meg.
- Tök mindegy - fújom ki a levegőt. - Aliona ugye véletlenül sem akar korábban jönni?
- Nem hiszem, időpontra ment az… - akad meg hirtelen, mintha valami olyat kezdett volna el mondani, amihez nekem semmi közöm. Erre a tényre érdeklődve húzom fel a szemöldököm és próbálom elkapni a tekintetét, amit most még véletlenül sem enged.
- Szóval mit is akartál mondani, hol van anyukád?
- Itt - hallunk meg egy ismerős hangot, azonban mikor a hozzá tartozó testet keressük, sehol sem találjuk. Jó sok körbekémlelés után már azt hiszem, hogy csak a nagy tárban hallatszó visszhangok szórakoztak velünk, mikor a széksor legaljánál megpillantom az edzőnket, akiről hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy valóban ő az, vagy csak a halovány mása. Ahogy nézem azt a nőt, aki ott áll, akaratlanul is, de ledermedek. Szokásos bundakabátja és farmerja helyett egy egyszerű melegítő felső és a hozzá tartozó tréningnadrág van rajta, a haja pedig szedett-vedett, konkrétan olyan, mintha most kelt volna fel, de talán nem is ez a legfurcsább - még akkor se, ha az elmúlt tizenvalahány évben nem láttam ilyen otthoni, vagy éppen hétköznapi öltözékben, mert legrosszabb esetben is egy farmerben és egy pólóban mutatkozott, melyhez egy ízlésesen összefogott copf párosult. Hanem a bőrének fehérsége, mely a jégével vetekszik, a karikás szemei, melyek olyanok, mintha napok óta nem aludt volna eleget, és az a fáradtág, ami jelen pillanatban az egész lényéből sugárzik, nem természetes. Persze, Alionának is lehetnek rossz napjai, már volt is neki, de én úgy érzem, hogy ez más, hiszen tegnap még minden rendben volt, legalábbis úgy nézett ki, mintha rendben lenne. De ebben sem vagyok annyira biztos, megmondom őszintén, a nagy hajtásban és Marina tanításában teljesen megfeledkeztem arról, hogy a körülöttem lévő embereket figyeljem. De ekkora változást csak észrevettem volna. Vagy nem?
Igazából nem tudom milyen indíttatásból, de Chrisre tévednek a szemim, aki immáron állva nézi az anyját kifürkészhetetlen tekintettel, miközben ökölbe szorított kézzel markolja a rajta lévő farmernadrág szárát.
- Minden rendben? - teszem fel ezt a nevetséges kérdést, igazából ezt sem tudom, kinek, mert láthatóan semmi sincs rendben, és úgy néz ki, hogy az elmúlt három hétben ismételten sikerült elsiklanom valami fontos felett, ami észre kellett volna vennem. Mondjuk az már kiderült életem eddigi tizenkilenc éve alatt, hogy elég figyelmetlen vagyok, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire.
- Igen - mondják egyszerre a jelenlévők, ezzel kirángatva engem a gondolataim világából.
- Oké - bólintok, miközben kettejük között kapkodom a tekintetem, de már nem szólalok meg, mert bármilyen meglepő, egy dologgal tisztában vagyok, azzal, hogy mikor kell hallgatni, és ez most az a pillanat, amikor nekem, mint kívülállónak, azt kell tennem. A csönd kettejük között hosszúra nyúlik, hosszabbra, mint én arra számítok, mindez úgy, hogy egyikük sem mozdul, csak határozottan nézik egymást. Talán a szemükkel kommunikálnak, vagy nem tudom, de az biztos, hogy valami olyasmi történik kettejük között, amit én, a gyerek, vagyis Chris szemszögéből biztosan, nem érthetek meg.
- Menjünk! - fordít végül hátat az edzőnk olyan váratlanul, hogy akaratlanul ugyan, de egy picit hátra kell hőkölnöm, annyira rákoncentrálok a nőre. - Az irodámban megbeszéljük, amit kell. Itt kicsit hideg van.

Egészen eddig a szezonig Aliona irodája olyan volt számomra, mint Mózesnek az ígéret földje. Itt volt szinte mellettem, mégsem mehettem be, mert féltem a következményektől, meg mi keresnivalóm lett volna itt. Idén meg már harmadszor ülök ugyanabban a bőrfotelben, farkasszemet nézve a nővel, aki azóta az edzőm, hogy a jégre léptem, ám most mégis úgy érzem, hogy egy ismeretlen ül előttem. Látom, ahogy beszél, hallom a hangját, azt is értem, hogy mit mond, mégis úgy érzem, hogy nem ismerem. Persze, ez részben igaz is, mert még sosem jártam a házában, a gyerekein és a volt férjén kívül senkit sem ismerek, bár talán Marco Fontana-t elég meredek dolog az ismert emberek csoportjába sorolni, mivel kétszer találkoztam vele még Rómában, és az is odáig terjedt, hogy köszöntem neki. Ezen kívül pont annyit tudok róla, mint más ember, ami szerintem egy kicsit ciki dolog, de arról meg nem tehetek, hogy nem nyílt meg előttem, és nem avatott be a magánélete részleteibe. Amihez talán semmi közöm.
- Julia, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?
- Hát persze - támasztom a tenyerembe az arcom, melynek köszönhetően a könyököm belesüpped a karfa vattával és bőrrel bevont részébe.
- Akkor lennél olyan kedves elismételni, amit mondtam? - fúrja barna íriszeit az én szemeimbe. Hoppá, úgy fest, van, ami most is ugyanolyan!
- Arról beszéltél, hogy holnapután nyolckor indulunk, ezt követően elfoglaljuk a szállást, utána azt csinálunk, amit akarunk. A megérkezést követő nap pedig délelőtt lesz a táncosoké a jég, közvetlenül a lányok után, ahol azt szeretnéd, hogy elsősorban a Carmenre fordítsuk a hangsúlyt, mert ott vannak nagyobb hiányosságaink.
- Nagy vonalakban igen, és hány órakor fogunk megérkezni Sochiba?
- Azt mondtad, négy óra az út, vagyis délre.
- A frászt! - csap az asztalra ingerültem, bár kissé erőtlenül, mert nem szól akkorát az ütés, mint amekkorát várok. Ennek ellenére felkapom a fejem, mert így, a jégen kívül Aliona soha nem emelte fel velem szemben a hangját. - Látom mégse sikerült teljesen rám figyelned. Ideje lenne végre kinőnöd azt az elkényeztetett kislány stílust, amiben talán egész életedben benne voltál. Akkor talán tudnál rám figyelni, és foglalkozni azzal is, hogy mi a fenét fogsz csinálni egy ismeretlen országban, aminek még alapszinten sem beszéled a nyelvét. Ezek mellett miért jártál te tizenkét évig az iskolába? Mert tanulni nem sokat tanultál, az egyszer biztos. Időeltolódás, Julia. Ha jól tudom, akkor tapasztaltad már párszor. De…
- Anya! Nem...                  
- … ezen, talán már meg sem lepődök, mert mondd, figyelsz te magadon kívül másra? Mert sem most, sem a jégen nem tűnik úgy, hogy Julia Fabbrin kívül más is érdekelne ezen a világon. Talán ezért van az, hogy a…
- Értettem - állok fel a székből úgy, hogy remeg a kezem, a lábam, és a hangom is, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarom hallani ennek a mondatnak a folytatását. Talán azért, mert az egy olyan szakadást tudna okozni a kapcsolatunkba, amin ha akarnánk, akkor se tudnánk túllendülni.
Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben azt az embert nézem, akiben eddig mindenkinél jobban megbíztam. Látom, ahogy a szemei elkerekednek a kimondott szavak után, mert rájön mit is mondott nekem valójában.
Igazából nem érzem úgy, hogy nekem bármi mondani valóm lenne, azt hiszem, mindent hallottam, amit hallanom kellett. Igyekszem megőrizni a maradék méltóságom, már ha nekem még van olyanom bárki előtt is, így lassan hagyom el az irodát, nem rohanok ki zokogva. Azt hiszem, hogy Aliona a nevemet mondja, talán magyarázkodni akar, talán csak bocsánatot kérni, de nem érdekel, most nem. Pár nap múlva talán kíváncsi leszek rá, talán meghallgatom a mondandóját, ha még el szeretné mondani, de ez most nem az a pillanat.
Érdekes módon azt hittem, hogy ha kiérek, zaklatottabb leszek, esetleg zokogva rohanok az öltözőig, de nem teszek ilyet. Talán a sokk az oka, talán valami más, de a helyzethez képest meglehetősen nyugodt vagyok, legalábbis külsőleg. Ugyanis a szívem hevesen dobog, az agyamban pedig ezernyi gondolat cikázik, pillanatok az elmúlt évekről, az elmúlt versenyekről. A szemembe folyamatosan gyűlnek a könnyek, de én mindig kitörlöm őket, mert tudom, hogy ha egy elindul, akkor azt követi a többi is. Én pedig erős vagyok, vagy legalábbis próbálom magam annak mutatni.
Úton az öltözőbe összefutok pár emberrel, leginkább névtelen versenyzőkkel és az edzőikkel, akik elsősorban a két hét múlva esedékes nemzeti bajnokságra készítik fel a versenyzőiket, hogy azok jó helyezést érjenek el, hogy a szövetség számoljon velük, mikor embereket kell küldeni a nemzetközi versenyekre. Én mindenesetre kedvesen biccentek és köszönök, mindenkinek, aki szembe jön velem, mert ez így illik. Mikor kiérek a jéghez, intek Stefinek, aki éppen a bemelegítő köröket rója, miközben az edzője finnül adja neki az instrukciókat, melyekből csak az ugrások neveit értem, mást nem. Mindenesetre nekik is köszönök, majd tovább megyek, vagy legalábbis próbálok, azonban van olyan még ezen a kerek világon, akit nem tudok átvetni az álmosollyal és az pont a legjobb barátnőm, ki olyan gyorsan érkezik a palánkhoz és kapja el a kezem, hogy azt a találkozást valószínűleg még két utcával arrébb is hallják.
- Hé, jól vagy? - hajtja oldalra a fejét, miközben kék szemeivel többször is végig mér.
- Ezt akár én is kérdezhetném ezután az ütközés után. Egyébként persze - bólintok -, körülbelül annyira, mint egy hóember a napon.
- Vagyis el akarsz olvadni? - kúszik egy féloldalas mosoly az ajkaira, amit kivételesen nem viszonzok. - Jó bocsánat, nem volt vicces - sóhajt egy nagyot. - Csak megpróbáltam oldani a feszültséget, rossz ötlet volt, sajnálom. Egyébként mi történt, kit kell laposra vernem? Remélem Charlotte a bűnös, mostanában nagyon viszket rá a tenyerem. Hallottad, hogy miket mondott, miért kerültetek be végül a fináléba? Felháborító, persze minden ember magából indul ki.
- Igen, hallottam, de nem foglalkozom vele, már csak azért sem, mert megnéztem, és a bírók nagy része nő volt a versenyeinken. Velük nehezen feküdtem volna össze - vonom meg a vállam.
- Szóval nem ő a probléma. Akkor Christian? Neki is szívesen behúzok. Vagy anyád?  Már bajosabb, de még megoldható, persze, csak ha megengeded. Vagy a bátyád? Na, rá már azóta pályázok, hogy megismertem.
- Nem ők azok, és aki megbántott az sem olyan ember, aki csak úgy megverhetnél.
- Jó - veregeti meg a vállam kedvesen. - Akkor, ha szeretnéd, mondd el, hogy mi történt, de gyorsan, mert azt hiszem, hogy a párod éppen téged keres. Épp az imént látott meg a lelátóról, és szerintem futva közeledik.
- Oké, akkor nagy vonalakban annyi, hogy valakinek sikerült elég rendesen belegázolni a lelki világomba.
- Értem, szóval Aliona volt - vonja le a következtetést, mire fent akadnak a szemeim. - Most meg ne kérdezd, honnan tudtam, majd később, ha egy doboz egészséges fagylalt mellet beszélgetünk, elmondom. Most csak fuss, ha nem akarsz vele találkozni, mert itt van, vagy menj elébe, ha beszélni akarsz vele - tanácsolja, majd hátra kiált valamit az edzőjének, aki az egész beszélgetésünk alatt Stefi nevét és valami finn szöveget kiabált, melynek gondolom az volt az értelme, hogy hagyja abba a beszélgetést. - Sok sikert, majd beszélünk - mondja még gyorsan, mielőtt végleg visszatérne a jégre.

Amint Stefánia eltűnik a palánktól, Chris felé nézek, aki az öltözők irányából közelít felém, pontosan arról, ahová eredetileg indultam. Remek. Megmondom őszintén, minden porcikám menekülni szeretne, azonban lassú és nyugodt léptekkel elindulok felé. Igyekszem úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, elvégre még egy minimum három órás edzést ki kell bírnom vele és Alionával, ami alatt úgy kellene viselkednem, mint egy profinak, vagyis félre kellene tennem azt az ellentétet, ami köztünk van.
Igazából mikor elindulok a párom felé, azt hiszem, hogy ez menni fog, meg tudom csinálni, végig tudok csinálni úgy egy edzést, hogy nagyon mérges vagyok Alionára, azonban ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, úgy érzem, hogy ez nem fog menni. Nem lesz meg az a feltétlen bizalom, aminek versenyző és edző között ugyanúgy meg kell lennie, mint egy pár két tagjai között. Mikor mellé érek, a kezdeti elhatározásommal ellentétben nem mondok neki semmit, csak elmegyek mellette, arra, amerre eredetileg indultam.
Ahogy belépek az öltözők folyosójára, és teszek előre pár lépést, feléled bennem a remény, hogy békén hagy, ám ez olyan gyorsan hull porba, hogy arra szó nincs, mivel meghallom, ahogy az ajtó becsukódik, és mikor megfordulok, nem kell csalódnom. Christian áll mögöttem.
- Ha az imént történtekről akarsz beszélni - ugyan, mi másról akarna? -, akkor nincs mit mondanom.
- Ma elmarad a betervezett edzés - mondja kurtán, mire bólintok, majd hátat fordítok neki, ezzel jelezve, hogy semmi kedvem beszélgetni vele, de nem veszi a lapot, vagy egyszerűen csak nem akarja. - Kérlek, ne haragudj rá, nem akarta azt mondani, és hidd el, nem úgy gondolta, csak mostanában nehéz napjai vannak. Ideges, és…
- Nem érdekel - fordulok megint hátra. - Nekem is voltak nehéz napjaim, van, hogy én is ideges vagyok, de mégsem rajta töltöm ki a dühömet. Nem hordom el mindennek, és nem kiabálom le a fejét azért, mert megfeledkezik egy két órás időeltolódásról.
- Nem érted, semmit nem értesz. De hogyan is érthetnéd, hiszen nem tudsz semmit - rázza a fejét, a hangját pedig nem tudom hová tenni, olyan, mintha egyszerre lenne neki kellemetlen és szórakoztató ez a helyzet.
- Akkor talán be kéne avatnod - tanácsolom szenvtelenül, mert kezd elegem lenni abból, hogy én vagyok az önző, de nekem kéne mindent elnéznem úgy, hogy közben valamit eltitkolnak előttem.
- Sajnálom, de nem tehetem – feleli, és érdekes módon a hangjából igazi szomorúságot hallok kicsengeni, nem pedig a szokásos gúnyt. Néha, sőt, szinte mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Chris nem velem egyidős, hanem lassan huszonhat éves. Ez mondjuk leginkább a viselkedésének köszönhető, azonban most, ahogy itt áll előttem, és olyan mérhetetlen szomorúság sugárzik belőle, melyet én nem értek, annak tűnik, akinek lennie kéne. Egy komoly és érett férfinak.
- Akkor erről ennyit - fordítok neki ismételten hátat, mert ebben a beszélgetésben nem jutottunk egyről a kettőre. Pár pillanatig még várok egy kicsit, hátha van számomra valami mondanivalója, azonban mikor nem mond semmit, elindulok előrefelé. Nyugodtan lépkedek előre, már az ajtónál vagyok, mikor a párom megszólal.
-  Egy valamit ne feledj, az ember többnyire azon tölti ki a dühét, akit szeret, mert tudja, hogy azt utána sem veszíti el.
Azt hiszem, hogy választ vár tőlem, de mikor rájön, hogy ezt biztosan nem kapja meg, egy gondterhelt sóhaj kíséretében elhagyja a folyosót.
- Hát persze - nézek az ajtóra, amin az imént kiment, - én meg az Angol királyné húga vagyok.

Azt hiszem, hogy minden sportolóban él egy kis mazochista vonás. Ha ez nem lenne így, nem tudnánk hajnalok hajnalán felkelni azért, hogy aztán fájdalom és minden egyéb közepette órákon át eddzünk. Bennem most pont ez a hajlam erősödik fel, ugyanis ahelyett, hogy hazamennék és pihennék egy kicsit, ahelyett a jégen találom magam, ahol valami olyasmire készülök, amiről biztosan tudom, hogy fájni fog, de már várom is, ami egy kicsit beteges dolog.
Ahogy leveszem az élvédőimet és felsiklom a jégre, szabadnak érzem magam, úgy érzem, hogy repülök. Ahogy körülnézek a hatalmas pályán, kissé mosolyogva állapítom meg, hogy nincsenek sokan, így pont marad elég jég ahhoz, amit tervezek. Először bemelegítek, ahogy azt kell, mert bár szándékosan akarok magamnak fájdalmat okozni, megsérülni mégsem szeretnék, két nap múlva utazom Oroszországba. Amint úgy érzem, hogy elég sok kört róttam a pályán, koszorúzom kicsit, majd elkezdek előre felé csúszni. A súlyt a balról a jobb lábamra helyezem, melyet behajlítok, majd elrugaszkodom a jégről. Axel, a legnehezebb ugrás, mert mikor azt mondjuk, hogy „dupla” az nem két fordulatot jelent, mint a másik öt ugrásnál, hanem két és felet, így eshet meg az a dolog, hogy bár a korcsolyázó elölről indítja az ugrást, mégis hátrafelé érkezik.
Maga az ugrás pontosan úgy sikerül, ahogy várom, egy hatalmas eséssel, de ez nem tántorít el, mert pont ez volt a célom, mikor eldöntöttem, hogy ide jövök. Esni és kelni akartam, erre pedig nincs jobb recept, mint olyan dolgot csinálni, amit lassan öt éve nem csináltam. Sokan azt mondják, hogy olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Ez részben igaz is, az alapok megmaradnak, nem felejtettem elugrani, de ahhoz, hogy az ember meg tudjon érkezni, folytonos gyakorlás is kell. Mindenesetre nem megy el a kedvem, amint abbahagyom a csúszást a jégen, feltápászkodom, letörölöm a cicanadrágom, megigazítom a bokamelegítőm, majd megint lendületet veszek az ugráshoz, mely pontosan ugyanúgy végződik, ahogyan az előző. Eséssel.
Azt hiszem, hogy háromig, vagy négyig számolom az eséseket, onnantól csak várom, hogy mikor találkozom végre a jéggel. Persze, nem mondom, hogy nem fáj a dolog, mert de, van, amikor nagyon is, azonban úgy érzem, hogy a testem fájdalma elvonja a figyelmem a lelkem fájdalmáról. Ám miközben eszeveszetten ugrálok, gondolkozom is Marinán és az álmomon. Az egész annyira furcsa és abszurd volt. Persze, az első héten, mikor a dobbantóval edzettünk, többször is megjegyeztem, hogy olyan kecsesen spiccre érkezik, mint egy balerina, de sosem gondoltam volna, hogy ez valaha visszaköszön rám. Az egyik esésem után már felállni sincs kedvem, inkább az érkezési pózban csúszok tovább egy kicsit, addig, míg kitart a lendületem. Mikor megállok a jégen, kihúzom magam alól a lábam, megdörzsölöm a sajgó térdem, majd Stefire szegezem a tekintetem, aki éppen abban a pillanatban érkezik meg tökéletesen egy dupla axel - tripla toeloop kombinációból, melyet a kűrjében mutat be, ha minden jól megy. Ezt követően egy kis koszorú és lépéssor gyakorlás után belemegy az egyik legnehezebb, három ugráselemet tartalmazó kombinációjába, mely egy tripla lutzot, átvezetésképpen egy szimpla rittbergert, végül pedig egy tripla salchowot, amit nem mindig sikerül kiforognia, például most sem, így nem sokkal később ő is az én szintemen találja magát, a jégen. Azonban Stefánia velem ellentétben nem marad rest, egyből felpattan, és már menne is neki a kombinációnak megint, ha az edzője le nem intené, és oda nem hívná magához. Azt már nem tudom, hogy mit mond, vagy éppen mutogat neki, mert végre valahára feltápászkodom a jégről, majd a palánk azon részéhez csúszom, ahol az egyik pulóveremet, a vizemet és az élvédőimet hagytam. Amint odaérek hozzájuk, az első dolgom az, hogy leveszem a rajtam lévő felsőt, majd megigazgatom a rajtam maradt piros ujjatlant, végül pedig felpattanok a palánkra ahol első dolgom az, hogy igyak, a második pedig az, hogy magamhoz vegyem a telefonom, ahol elkezdem nézegetni az elmúlt három hét felvételeit, melyeket Marina gyakorlásáról készítettem. Azonban most nem úgy szemlélem őket, mint eddig, valahogy mindegyiket a furcsa álmom függvényében látom, azt is, ahol a dobbantóról ugrál, és azt is, ahol a jégen esik. Mind a kettőn gyorsan forgat, magasra ugrik és megfelelően spiccel, és… te szent ég! Hogy én erre eddig nem jöttem rá, pedig többször is megjegyeztem Miának, hogy ha balettozna, akkor egy-egy ugrás után tökéletesen meg tudna érkezni a spicc cipő fa végére. Ahogy kezdek „gyanakodni”, a telefonom becsúsztatom az egyik melegítő felsőm zsebébe, majd mielőtt leugranék a palánkról, a jobb lábamat az ölembe veszem, és spicc pózba feszítem. Ha igazam van, már pedig nagyon valószínű, hogy az van, akkor Marina azért esik mindig, mert nem a korcsolyájának élére érkezik, hanem a fogakra, amik az él elején vannak.
Mindenesetre, ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés, így leugrom az eddigi helyemről, visszaveszem a fekete kesztyűimet, majd besiklok a jég jobb szélére, ahol jelenpillanatban nem tartózkodik senki. Először körbenézek, minek köszönhetően a tekintetem akaratlanul is Aliona irodájának irányába téved. Nyugalom Julia, a mai napod ennél rosszabb már úgyse lehet, szóval most ne rá koncentrálj, hanem a kislányra, akinek még segíthetsz. Ezzel próbálom nyugtatni magam, mielőtt megint nekivágnék a jégnek.
Szerencsére a kis pihenőm nem volt olyan hosszú, így nem kell újra megcsinálnom a bemelegítő köröket, azonban Marina ugrásának imitálása előtt csinálok pár egyfordulatos ugrást, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Mikor végre rászánom magam, és elkezdek hátra koszorúzni, mikor úgy érzem, hogy eljött az idő, jó mélyről kifújom a levegőt, majd megfordulok, a balról a jobb lábamra helyezem a súlyt, majd elrugaszkodom a jégtől. Érzés alapján, a mai napon ez az ugrásom sikerül a legszebbre, talán ha nem akarnám szándékosan elrontani, a mai nap folyamán először sikerülne megérkeznem ebből az ugrásból. Azonban tartom magam az eredeti tervemhez, így mikor kezdem kinyitni az ugrást, mindent megteszek, hogy spiccel érkezzek a jégre. Ez sikerül is, így az él elején lévő karmok beakadnak a jégbe, melynek köszönhetően elkezdek előre esni, azonban olyasmi történik, amire még álmomban sem számítok. Hirtelen az az érzésem támad, hogy a jobb lábam kicsúszik a korcsolyából, miközben pedig erre figyelek, nem emelem magam elé időben a kezem, így már csak pont arra van időm, hogy a fejemet megvédjem a jéggel való találkozástól. Mikor leérkezem, a tüdőmből kiszorul minden levegő, és elhomályosul az előttem lévő világ. Pár másodpercig azt hiszem, hogy az eszméletemet is elvesztem, azonban ez nem történik meg, ehhez nem volt elég nagy az esés.
A hangok alapján úgy gondolom, hogy már nem vagyok egyedül, van körülöttem valaki, vagyis valakik, akik mintha veszekednének. Amikor kicsit fellököm magam, akkor tudom csak száz százalékosan kivenni Stefi aggódó hangját, amint azt kérdezi, hogy minden rendben van-e velem, azon kívül, hogy minden bizonnyal agykárosodásom van, hogy ilyeneket csinálok. De nem válaszolok neki, csak hátrapillantok a jobb lábamra, mert van egy nagyon rossz sejtésem is, ami be is igazolódik, amint meglátom, amit meg kell látnom.
- A francba már - dünnyögöm magam elé, majd a fejem visszaejtem a kezeimre, melyek továbbra is a hideg jégen fekszenek.
Azt gondoltam volna, hogy ez a nap ennél rosszabb nem lehet? Hát tévedtem, most sokkal, de sokkal rosszabb lett.

8 megjegyzés:

  1. Kedves Lucy!

    Már tűkön ülve vártam az újabb részt és végül sikeresen megjött. Utólag neked is boldog Karácsonyt! :) Remélem ,hogy te is mindent megkaptál, amire vágytál a fa alatt. És hát előre is boldog új évet kívánok szintén! :)
    És megnéztem a könyvborítót. Tényleg gyönyörű lett! :)
    Rá térve a fejezetre, mint mindig eseménydúsra sikerült a fejezet. Az a helyzet, hogy bármennyire is akartam megérteni végül is nem esett le, hogy Romeoék, miért akartak cserélni fellépést. Annyi leesett, hogy a pontszámokat befolyásolja erősen, hogy hanyadiként lépsz fel, de másra nem jutottam. Ezt eltudnád magyarázni? Tudom, nehéz felfogású vagyok.
    Örülök ,hogy bepillantást nyertünk Marina edzésébe. Őszintén szólva már kezdem tényleg sajnálni a lányt. Hisz ő csak küzd azért, hogy jobb lehessen, e-helyett mindig orra esik. Szó szerint. Én úgy vagyok vele, hogy a kitartásnak lennie kell eredménynek, de látom, hogy ez nem egyik pillanatról a másikra megy. Őszintén remélem ,hogy Marinának sikerülni fog az ugrás. Igaz,hogy nagy akaratos, olykor idegesítő kislány, de végül is bizonyos szempontból én is ugyan azt az utat járom, csak éppen nem sportban. Mondjuk oda is kéne nekem némi akaraterő.
    A másik ,hogy nem tudom mi történt Alionával ,de megijesztett még engem is. Tudod engem már kezd egyre jobban idegesíteni a dolog, hogy kábé annyit tudok, mint Julia. Valamit titkolnak Chrisék és az edzők ,de eszükbe sincs beavatni Juliát, mert, mintha gond lenne azzal, ha megtudná. Vagy csak egyszerűen védelmi ösztönből nem mondják el nekik, mert valami olyan van a háttérbe, ami érzékenyen érintheti Juliát.
    Mindenesetre nekem sincs fogalmam arról ,hogy Aliona miért vágja Juliához ezeket a szavakat. Tény, ha dühös az ember, akkor nem teljes mértékben hazugságokat vág az ember fejéhez, de akkor se áll össze. Mert igazából én Juliát nem annak ismerném, aki annyira ,,csak én" fajta. Ez már leesett nekem korábban.
    A vége pedig...nem tudom végtére is, hogy Julia azért ment le a jégre, mert így akarta levezetni a feszültségét vagy, mert eszébe jutott az az időszak neki, mikor még ő is Marinához hasonlóan nem tudta megcsinálni az ugrást és most megpróbálja őket újból.
    Tőled hallottam egyszer, hogy jégtáncosoknak a legrosszabb lenni sportolókat tekintve, mivel a jég mindig nyomot hagy.Most, ha nincs ellenedre egy kicsit betekintünk az én hétköznapi világommal ezzel kapcsolatban. A napokba jegyezte meg a bátyám (aki szintén sportol amatőr szinten) mi közbe kézilabdát néztem ,hogy baromira fájhat mindenük, ha kemény padlózatra esnek a játékosok. Na, akkor tudatosult bennem, hogy bizony olykor egy sportolónak több mindent el kell viselnie, mint gondoltam. Gondolok az esésekre. És ebből arra következtetek, hogy itt a végén Juliának egyáltalán nem volt kellemes érzés annyiszor is esnie. Eddig se, de most át is éltem a fájdalmát valósággal.
    Szóval valósággal kínzóak voltak a sorok. És hát a végén próbáltam nem arra gondolni ,hogy mi lesz ebből, de nagyon úgy tűnik, hogy ebből sérülés történt, amire számítottam.
    Na, hát ennyi lenne. Szépen felépítette, most is jó hosszú volt és izgalmas. Nekem nagyon tetszett és én nem bánom, ha egy ha egy hónapra rá jön az újabb fejezet én addig is várok, ha kell.

    Ölel, Ilona

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ilona!

      Köszönöm és igen. Minden úgy alakul a karácsonyomon, ahogyan én azt eredetileg terveztem.
      Ott csak annyi a lényeg, hogy mivel Romeo és Irina - vagyis inkább Julia anyja - nem akarták (akarta), hogy Juliáék közvetlen előttük szerepeljenek, ezért ment a hiszti nagy vonalakban.
      Hát szerintem mindenki küzd az életben azért hogy szebb és jobb legyen, nem csak a sportolók azért, hogy sikerüljön egy-egy elem. És hát igen, Marina egy ilyen jellem elsőre, de azért - szerintem - egy nagyon szerethető karakter is és valamennyire lehet vele azonosulni is, mert ki ne lett volna olyan helyzetben, mint ő (nem feltétlen sportban, az élet bármely területére gondolok most).
      Hidd el Juliát is idegesíti, és szerintem mindekit idegesít, aki nem tudja az okét annak, hogy miért is viselkedett így Aliona és mit is titkolnak Julia előle (megjegyzem elég sok mindent, és a vicc az, hogy mindet ugyanazzal az indokkal, amit most nem lőnék le, ha nem baj, mert erősen spoileres lenne a további fejezetekre).
      A végén Julia elsősorban azért ment a jégre, hogy levezesse a történteket, eleinte Marina nagyon meg se fordult a fejében, ha mégis, akkor nagyon rejtve. Igen, nem volt kellemes, de végső soron pontosan ezért csinálta, hogy fájjon neki, hogy érezzen valamit, mert ugye mondja is, hogy ennek neki jobban kéne fájnia lelkileg. De erről bővebben a következő fejezet elején lesz még pár szó.
      Hát a végéről most nem mondanék semmit, mert nem minden arany, ami fénylik (vagy mégis?). Egyszóval, hogy Julia komolyabban megsérül, vagy esetleg megússza egy kisebb valamivel... nos ez is kiderül a következő fejezet elején.

      Nagyon köszönöm a kommentedet, mindig egy élmény rá válaszolni, mert hosszú és tartalmas ^^

      Ölel;
      Lucy

      Törlés
  2. Drága, egyetlen, imádni való Lucym!

    Ismét egy fantasztikus fejezettel kápráztattál el minket, amihez megint jócskán megkésve hozom az értékelést. Kérlek, nézd el nekem, ez velem járó dolog. De te már csak tudod, hogyan működök, nem? ;)
    Nagyon örülök, hogy tetszik a borító! :)
    De térjünk rá a fejezetre...
    Romeo-t legszívesebben kiherélném, Camillát meg keresztre feszíteném. Miért csinálnak állandóan fesztivált? Annyira idegesítő, irritáló karaktereket sikerült alkotnod, hogy az már fáj. Néha nem tudom eldönteni, hogy verjem-e szét a képernyőt a faramuciságuk miatt, vagy egyszerűen csak teli pofával röhögjek. De most komolyan. Ennek ellenére nem lenne nélkülük ugyanaz az egész, szóval kellenek ide. Kicsit felkavarják az állóvizet, ezért elnézem ezt nekik. :P
    Marina enyhén szólva lesokkolt, ahogy fogadta szegény Juliát. Nem elég, hogy hullafáradtan ért haza Párizsból, egy meglehetősen nehéz hétvége után, még időt is kell szakítania a kis hárpiára, aki ráadásul nem tiszteli kellőképpen. Ennek ellenére sikerült megszeretnem Marinát, amihez hozzásegített a szorgalma. És áldom az eget, hogy olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy tudom, ki is valójában Marina. Pontosan illik a kislányra a karakter - nagyot néznék, ha a valóságban is ilyen lenne a kis szőkeség. ;)
    Julia egy gyakorló mazochista, ez végérvényesen tudatosult bennem a fejezet végén. Ha egyszer nem megy neki az axel, akkor mi a fenéért erőlteti? Először ezt kérdeztem magamban, aztán rájöttem, hogy valójában mit is akarsz ebből kihozni (nem hiába vagyok a bétád). És azt hiszem, pontosan tudom, mi is történt a végén, és mivel fogok találkozni a következő fejezet elején. Szegény... Már most előre sajnálom a lábát. De az egy kicsit megnyugtat, hogy a partnere is szív a korcsolya miatt. :)
    Ami a fejezetek gyakoriságát illeti... Megéri várni, még akár hónapokat is, hiszen egy olyan különleges, végtelenül egyedi, kiváló szereplőket felfuttató történetet társz elénk, aminek nincs párja ezen a világon, én mondom neked. Persze, azért azt nem mondom, hogy két hónap múlva szeretném olvasni a fejezetet, mert tudod, milyen mohó vagyok. Szóval mielőbbi folytatást szeretnénk. :P
    És nagyon imádom, hogy ilyen hosszúak a fejezeteid. Szeretnék egyszer én is ilyen terjedelmeset írni. ;)

    Hatalmas ölelés, egy koccintás kíséretében,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Hát igen, most ők ketten az idegesítő duó, erre nem tudok mit mondani főleg neked, aki a blogom történetének nagy ismerője vagy. És rendes vagy, hogy elnézed nekik a dolgokat, mert hát igen. Erre mondják azt, hogy minek az embernek ellenségek, ha ilyen családja van.
      Hát igen, Marina egy elkényeztetett apuci kislánya, aki úgy hiszi, hogy mindenki úgy fütyül, ahogy tapsol. Sokan tolerálják, sokan nem. Ha én vagyok Julia helyében, biztosan másképpen kezelem le a kislányt. És igen, ahogy nézem egy-egy videón Simát én is úgy érzem, hogy ennél jobb alakot nem is találhattam volna neki. És meg mondom őszintén ez alatt a fejezet alatt átértékelődött a kislány karaktere és kicsit más sorsot kap, mint eredetileg szántam neki. De erről majd később, és máshol ;).
      Hát igen, de kinek nem volt már olyan pillanata, hogy nem tudta mit is érezzen, vagy hogy érezze, így valami hülyeséget csinált (nem, itt nem az érvágásra, meg ilyesmikre gondolok...).
      Azért igyekszem nem több hónapig kotlani egy fejezeten, de majd meglátjuk hogy alakul.

      Ölel (és koccint veled);
      Lucy

      Törlés
  3. Kedves Lucy!
    Megkésve, de szeretnék Boldog Karácsonyt, és még idejében: Boldog Új évet kívánni! Remélem ebben az évben már lesz elég időd pihenni, és minden hasonló. :)
    Szeretném elmondani, hogy nagyon szeretem a történeted, és mindig izgatottan kezdek bele a fejezeteidbe, és ez a lelkesedés ki is tart olyan félidőig. Aztán oldalra nézek, máris eltelt húsz perc, a görgető pedig még sehol sem tart. Ilyenkor jövök rá, hogy nem vagyok oda a hosszú fejezetekért, legyenek azok bármilyen jók, ugyanis ez nem egy könyv, ez egy blog. Sajnálom, de nekem ez túl sok volt. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem várom a folytatást vagy ilyesmi, mert ez nem igaz. Jaj, sajnálom, hogy össze-vissza beszélek.
    Rákanyarodva a történésekre: én már az első pillanatban megcsapkodtam volna a szőke kislányt, és egy másodpercre sem éreztem volna bűntudatot. Annyira nagyra van magával, és ha ez egy álca is, mely egy érző szívet takar... néha átlépi azt a bizonyos határt. Hálásnak kellene lennie, hogy Julia foglalkozik vele, pedig én biztos vagyok benne, hogy alvásra szenteltem volna az időm az ő helyében. Aztán ott volt Aliona... bárcsak tudnánk már, hogy miért ilyen feszült. Nagyon érdekelnek a háttérben mozgó szálak, mondjuk Chris elmagyarázhatná, mi történik pontosan. Annyira megörültem, amikor Julia után futott, és az őszinte érzelmek, amelyek kiültek az arcára! Hát semmi kétség, hogy az a részlet a kedvencem az egész fejezetből. Sajnálom is, hogy Chris olyan keveset szerepelt! :(
    Izgatottan várom a folytatást!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!

      Teljesen igazad van! Mikor befejeztem a fejezetet tudtam, hogy ez most nagyon hosszú lett, csak sehol sem tudtam megvágni. Tudod velem ez a baj, hogy mikor elkezdek egy részt tudom hová szeretnék eljutni... persze simán elvághattam volna a részt máshol, de valahogy úgy érzetem, az nem az lenne, amit én találtam ki. Mindenesetre ígérem, hogy ennyire hosszú fejezet nem fog érkezni, mert ez most tényleg brutál hosszú lett ><.
      De akkor maga a fejezet cselekménye.Hát igen, pont az előbb írtam Leahnak, hogy én is biztosan megcsapkodtam volna, vagy ha mást nem, akkor megkínoztam volna az edzés alatt. De hát az elkényeztetett emberek nagy része ilyen, elvárja, hogy minden a szerint alakuljon, hogy ő mit gondol. De lesz még róla és a viselkedéséről szó, egyébként ahogy én látom majd egy egészen elviselhető kislány lesz a történet végére.
      Hát igen, van a történetben egy rejtett vonulat, amit már a történet eleje óta feszegetek a papírokkal és egyebekkel. És igen meg mondom őszintén kicsit én is várom, hogy kipattanjon a dolog, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fognak szólni hozzá az olvasók, de az még nem most lesz sajnos.

      Köszönöm szépen a kommented, igyekszem a folytatással (ami nem lesz ennyire hosszú, mint ez volt ^^).

      Ölel;
      Lucy

      Törlés
  4. Kedves Lucy,
    Nagyon szeretem a blogod és érdekelne van e több ìràsod is és ha igen hol talàlom őket?
    Egyébként imàdom a történetet és a szereplőket.
    Szuper vagy és csak ìgy tovàbb a jövőben is.
    Puszi
    Manka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna!

      Nagyon örülök, hogy tetszik a blogom. Igyekszem a következő fejezettel/fejezetekkel. És sajnos most nincs több írásom, legalábbis a neten, de nyár és ősz környékén tervezek még egy történetet elindítani. ^^
      Köszönöm a kommented!

      Ölel;
      Lucy

      Törlés