2015. február 22.

Tizenhetedik fejezet ~ Orosz út

Sziasztok!

~ Először is; sajnálom a majdnem két hónapnyi várakozást, de az élet közbe szólt, hogy költőien fejezhessem ki magam. Ugyanis miután levizsgáztam csak úgy nyakamba szakadt mindent, de ezzel most nem fárasztanék senkit. A lényeg az, hogy elnézést kérek a hosszú várakozásért.
~ Másodszor: köszönöm az előző fejezethez érkezett 20 pipát és 4 kommentet és az új felíratkozó(ka)t. Tudjátok, hogy ezek mindig nagyon sokat jelentenek nekem.
~ Ehhez a fejezethez már nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy rövidebb lett mint az előző, többet olyan brutálisan hosszú fejezetet ígérem nem hozok. Szóval jó szórakozást, remélem tetszeni fog a tizenhetedik fejezet.


Video
- Julija, biztos, hogy fej nem fájni, orvoshoz kell nem menni? - hallgatom Stefi edzőjének, Helgának kissé akcentusos, nyelvtanilag szinte teljesen helytelen mondatát, ám a fejemmel ismét nemet intek, pont úgy, mint az előző három, vagy négy alkalommal.
Mint utóbb kiderült, Marina esésének imitálása kívülről kicsit csúnyábbnak hatott, mint belülről, így amint legjobb barátnőmnek és Helgának sikerült felkaparni a jégről, kiültettek egy székre, és azóta akarnak meggyőzni arról, hogy ha kórházba nem is akarok menni, de a jégpálya orvosához menjek már el. Pedig én pontosan azóta bizonygatom nekik, hogy az égvilágon semmi bajom nincs, azt a kis égést leszámítva, ami a jégen való, nagy sebességű csúszástól keletkezett az alkaromon. A kék-zöld foltokat pedig inkább már meg sem említem, melyek estére a combjaimat fogják borítani a sok eséstől, melyet ma elszenvedtem.
- Hát jó - sóhajt végül lemondóan az ötvenes évei közepén járó, kissé tömzsi finn nő -, ha te mond, én hisz, Julija.
- Köszönöm - bólintok hálásan, mire a nő rám mosolyog, majd néhány finn instrukció elmondása után ott hagy minket Stefivel a lelátón.
- Szerintem pedig a pálya orvosához minimum el kéne menned, ha más miatt nem, akkor agykárosodás gyanújával - pufog mellettem Stefi. - Mert nem tagadhatod, Julia, láttam mit csináltál, direkt rontottad el azt az ugrást. És látod, mi lett a vége!
- Azért kiabálni nem kell - támasztom az állam az előttem lévő szék támlájára. - És igen, szándékosan csináltam, nem tagadom.
- Drágám, elhiszem, hogy fáj, amit Aliona a fejedhez vágott, bár még mindig nem tudom, hogy mi az, mindenesetre nem hiszem, hogy az a legjobb megoldás, ha összetöröd magad. Most hatalmas szerencséd volt, akár a bokád is rámehetett volna. Valaki biztosan fentről vigyázott rád. Még most is hihetetlen, hogy csak a korcsolyád szakadt szét, nem pedig a lábad tört el.
- Ja - dünnyögöm, ám én egyáltalán nem osztom Stefi lelkesedését az iránt, hogy „csak” a korcsolyám szakadt szét. Két nap múlva utazunk Szocsiba, négy nap múlva lépünk jégre a rövid programunkkal. Vagyis nagyjából ennyi időm van egy átlagosan két hetes tortúrára, amit korcsolyabetörésnek hívnak. Komolyan mondom, remek.
- Szóval mi is történt reggel? - jelenik meg Stefi arca a látóteremben, mire ijedten kapom hátra a fejem. Észre sem vettem, hogy lejjebb ment egy sorral, hogy jobban rám lásson. Mindenesetre, amint eljut a tudatomig, hogy mit kérdezett, nyelek egy nagyot. Eddig igyekeztem nem gondolni rá. Talán, sőt, biztosan ezért okoztam magamnak fájdalmat, hogy inkább arra koncentrálhassak a történtek helyet. Vagy egyszerűen csak érezni akartam valamit ahelyett a tompaság helyett, ami akkor lett úrrá rajtam, mikor kijöttem az irodából? Őszintén, nem tudom, de az biztos, hogy egészen idáig nem gondoltam Aliona szavaira. Tehát bármi is volt a tervem, bevált.
- Semmi - felelem kurtán, miközben oldalra fordítom a fejem, hogy kerüljem az immáron előttem ülő lány tekintetét.
- Persze. Szóval mi lenne, ha kihagynánk azt a részt, amikor én háromszor megkérdezem ugyan ezt, te meg háromszor válaszolod azt, hogy „Semmi”? Így most már hivatalosan a negyedik kérdésnél tartunk, tehát mondd el szépen Stefinek, hogy mi bánt.
- Szerinted önző vagyok? - fordulok felé, mire egy meglepett kék szempárral találom magam szembe.
- Tessék? Nem… Vagyis, ez egy bonyolult kérdés a te esetedben.
- Mi ebben a bonyolult? - szalad fel a szemöldököm, szerintem a homlokom közepére, vagy még azon is túl. 
- Hogy is mondjam… Szerintem Aliona kétféleképpen értette, vagyis érthette a dolgot, mert ha jól sejtem, akkor többek között ezt is a fejedhez vágta. Mindenesetre, érthette a magánéletbeli Julia Fabbrira. Ebben az esetben szerintem nincs teljesen igaza, mert szerintem nem vagy önző. Vegyük azt, hogy heteken át képes vagy „túlórázni”, csak azért, hogy segíts egy kibírhatatlan, félig orosz, félig amerikai lánynak, akit én már régen felpofoztam volna a modora miatt. Azonban ha Julia Fabbrit, a jégtáncost nézzük, akkor az edződnek sajnos igaza van. A jégen kicsit önző vagy… Illetve, talán nem is ez a legjobb szó rá, de nem találok mást. A lényeg mindenesetre az, hogy kívülről nézve Chrisszel nem mindig működtök úgy, mint egy csapat. Lehet, hogy neked fel sem tűnt, de az elmúlt versenyeiteken sokszor viselkedtél úgy a programotok közben, mint egy egyéni versenyző. És most kérlek, ne kérdezd meg, hogy ez mit is takar, mert nem tudom elmagyarázni, csak nézd vissza magatokat az interneten, akkor mindent megértesz - mondja el egy szuszra Stefi a kis monológját, vagyis inkább elméletét, melyet én csendben hallgatok.
Nem szólalok meg egyből, egy rövid ideig hallgatom a pálya, mondhatni, természetes zajait. Az edzők kiabálását, a hűtőberendezés bugását és a korcsolyák éleinek a jéggel való találkozásakor keletkező hangot, mely semmihez sem hasonlítható. Miközben ezekkel körülvéve ülünk egymással szemben, jár az agyam. Próbálom felidézni a versenyeken futott programjainkat, az érzéseimet, a gondolataimat, a gesztusaimat, egyszóval mindent. Sőt, kicsit továbbmegyek, próbálom felidézni a Romeoval közös éveink alatt történt dolgokat. Igaz, csak négy évig korcsolyáztunk együtt, de ez így is sok programot jelent, mivel kettőezer-tízig a táncosoknak évente háromszor kellett jégre lépni egy versenyen, nem csak kétszer, ugyanis volt egy kötelező tánc is, ami ma már a rövidprogram része. Szóval, a bátyámmal négy év alatt volt tíz és fél programom, mivel mielőtt konkrétan kidobott, elkezdtünk dolgozni az idei kűrünkön, mely a La Strada zenéjére lett megkoreografálva. De azt hiszem, hogy egy kicsit elkalandoztam. Ez régen volt, de ki tudja, hogy Romeo nem azért ejtett-e, mert úgy gondolta, hogy önző vagyok, csak nem akarta elmondani. Elképzelhető, hogy Chris is ugyan azt gondolja rólam, mint az anyja?
- Mind a kettőt mondta - töröm meg végül a csendet, mire Stefánia érdeklődő kék szemekkel mér végig, várva a folytatást. - Mind a két fajta „önzőséget” mondta. Úgy fogalmazott, hogy a jégen belül és kívül úgy látja, hogy engem nem érdekel senki más, csak saját magam. Mindezt azután, hogy gyakorlatilag lehülyézett, mert nem jutott eszembe, hogy két óra időeltolódás van Szocsi és Milánó között. Mintha én is olyan gyakran járnék Oroszországban, mint ő - kezd el belőlem ömleni a szó -, pedig nagyon jól tudja, hogy nem. Azt meg pláne tudja, hogy a matekkal mindig is bajaim voltak, amiről egyszerűen nem tehettem, pedig te és Romeo vagytok annak a tanúi, hogy többet tanultam azt a tárgyat, mint az összes többit együtt véve. És tudod, látszott rajta, hogy volt valami baja, mert máshogy nézett ki, mint ahogy szokott, és másképpen is viselkedett. Rendben, történt vele valamit, de nem vagyok bokszzsák, amibe csak úgy belerúghat, mert úgy tartja kedve. És tudod, mi a legidegesítőbb? Hogy Chris tud valamit, de nem hajlandó elmondani, mert nem teheti. Persze, fontos a titok, meg minden, de akkor is - húzom fel az állam alá a térdeimet, majd átkarolom a lábaimat. - Lehet, hogy ezt tényleg egy fagylalt mellett kellett volna megbeszélnünk, ahogy eredetileg is mondtad.
- Az biztos, - bólint, majd a jobb kezét az én összekulcsolt kézfejeimre helyezi. - De hidd el, túl leszel ezen. Most lehet, hogy nagy tragédiának tűnik, de ha jobban átgondolod, rájössz, hogy ebben van valami jó is.
- Na, és mi? - nevetek fel keserűen, mert én valahogy semmi jót nem látok a történtekben.
- Az ember többnyire azt bántja, akiről tudja, hogy feltétel nélkül szereti - mondja kedvesen mosolyogva, mire hitetlenkedve rázom meg a fejem.
- Ez marhaság, Chris is ezzel jött, de szerintem nem igaz. Mert az ember nem bántja azt, akit szeret, elvégre a szó néha nagyobb fegyver, mint az ütés.
- Szerintem pedig ez így igaz és…
- Beszéljünk valami másról, rendben? Mondjuk arról, hogy Helga mióta beszél olaszul? - vonom össze a szemöldököm, miközben abban reménykedem, hogy sikerül a témaváltásom, és Stefi leakad a ma történtekről. Bár, szívem szerint azt még nem kérdeztem meg tőle, honnan tudta, hogy Aliona bántott meg, de nem teszem, mert tényleg hanyagolni szeretném a témát, úgy holnap utánig. Vagyis addig, míg el nem indulunk Oroszországba.
- Ahogy akarod - vonja meg a vállát. - Mindig is tudott pár szót, és érti, amit mondanak neki. Elvégre évente két-három hónapot itt van, és valahogy meg kell beszélniük Flippel, hogy mi is olyankor a koncepció, mikor ő Finnországban van, én meg itt - feleli, miközben hátrapillant, hogy megkeresse Filippe Biancit, az edzőpárosának olasz tagját. Sajnos pont háttal van nekem, így nem tudom, hogy megtalálja-e, én mindenesetre látom a férfit, aki éppen a jégen tartózkodik, és egy tíz-tizenkét éves kislány tartását javítgatja.
- Szóval, egy kissé helytelen mondatot mindig is össze tudott rakni, csak eddig én nem tudtam róla - konstatálom a lényeget, mire a barátnőm bólint.
- Igen. Egyébként mit akarsz kezdeni a korcsolyáddal? - fordul ismét felém, mire én a mellette fekvő párra pillantok, majd kifújom a levegőt.
- Azt hiszem nem lesz választásom, az újat kell vinnem a fináléra - mondom, mire Stefi kétszer is végig mér.
- Ugye az a pár be van törve?
- Szerinted? - varázsolok kissé kényszeredett mosolyt az arcomra, mire Stefi a homlokára üt, jelezve: megértette, hogy még egyszer sem volt rajtam az a lábbeli, amiben négy nap múlva versenyezni szeretnék.
- Te ezt egészen komolyan gondolod? - néz rám, lassan olyan nagyra tágult pupillákkal, mint amik azokban a japán mesékben vannak. Én inkább nem válaszolok a kérdésére, csak megvonom a vállam, mert úgy is tudja, hogy nincs választásom, szakadt korcsolyában nem versenyezhetek.

Mindenesetre, Stefánia körülbelül fél órával később megláthatja, hogy mennyire gondolom komolyan a dolgot, ugyanis ismételten bemelegítő köröket csinálok a jégen, immáron az új, vakítóan fehér korcsolyámban. Most is ugyanolyan határozott vagyok, mint nagyjából két órával korábban, azonban egy dolog megváltozott. Akkor azért csináltam a dolgokat, hogy fájdalmat okozzak saját magamnak. Igen, kár lenne szépíteni, és azt mondani, hogy minden azért volt, mert meg akartam oldani Marina problémáját, mert nem így van. A jelen helyzet iróniája pedig az, hogy most már nem akarok magamnak fájdalmat okozni, de azt fogok. Mondtam már, hogy mennyire utálok korcsolyát betörni?
Mindenesetre, nincs választásom, így a bemelegítés után felhúzom a kezemre a kesztyűimet, majd neki is megyek az első ugrásnak, ami egy dupla rittberger. Nem sokkal az elrugaszkodás előtt látom Stefi rosszalló, és egyben beletörődött arckifejezését. Azonban azt ő is tudja, hogy két lehetőségem van: vagy most kezdem el betörni a korcsolyám, vagy Oroszországban, a verseny előtti edzéseken. Megjegyzem, egyik se éppen jó lehetőség.
Az ugrásból mindenesetre sikerül megérkeznem, bár kifordulok belőle és a kezem is le kell tennem, hogy ne essek el, de megvan. Ami végül is jó, elvégre nem versenyen vagyok, csak a korcsolyámat próbálom betörni, a lehető leggyorsabb, és lássuk be, legbrutálisabb módon. A továbbiakban több ugrást is „kipróbálok”, ha mondhatom így. Eleinte még a duplákból is sikerül megérkeznem, azonban ahogy telik az idő, egyre jobban kezd sajogni a lábam.
Először a lábujjaimat és a sarkamat dörzsöli ki a korcsolya, bár ezek már nem friss sebek, ezek azok, melyeket az elmúlt hetekben szereztem, hála Aliona intenzív jeges edzéseinek. Szóval, először a régi sebeim újulnak ki, majd ezután szépen sorjában következnek a bokáim - ez közül is inkább a jobb -, melyek véresre dörzsölődnek, és a lábfejeim, amiken jó pár vízhólyag keletkezik, melyeknek legalább a fele ki is durran, amíg a jégen vagyok.
Az idő mindenesetre gyorsan telik a jégen, még úgy is, hogy szinte minden mozdulatnál fájdalom hasít a lábaimba. Mikor felnézek az órára, azt látom, hogy lassan délután két óra, ez pedig azt jelenti, hogy kerek három és fél órát töltöttem a lábam tönkretételével. Persze, ezt nem egy huzamban, meg-megálltam inni, izzadságot törölni és meghallgatni Helga tanácsait, melyek egy részén jót mosolyogtam, mert nem értettem belőle semmit, egy részét pedig megfogadtam, mert hasznos volt.
Mindenesetre tudom, hogy abba kéne hagynom, ugyanis ha a lábam tudna, akkor biztosan kiabálna fájdalmában, én mégis elkezdek hátrafelé koszorúzni. Az utolsó ugrás. Mondom magamnak körülbelül ezredére, ám most komolyan is gondolom. Egynél több esést ma már nem bírok ki. Nadrág van rajtam, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy mikor levetkőzöm, a combomon egy hatalmas, kék-zöld folt fog díszelegni. A tervemhez híven elkezdek hátra koszorúzni, majd mikor késznek érzem magam, hátra lendítem a bal lábam, behajlítom a jobbot, majd egy gyors mozdulattal leszúrom a bal korcsolyám élének elején lévő recéket a jégbe, és már a levegőben is vagyok. Egy jobb napomon még két fordulatot is ki tudnék forogni, azonban most csak egy sikerül, az érkezést pedig inkább ne is említsük. Ugyanis mikor megérkezem a jégre, fájdalom nyilall a lábamba, melynek hatására a térdem reflexszerűen csuklik össze. Mikor a combom a hideg felülethez, ér már meg sem érzem a fájdalmat. Nem próbálok felállni, inkább addig csúszom a jégen, amíg a lendületem kitart. Megmondom őszintén, az a tervem, hogy addig fel sem tápászkodom a jégről, míg Marina szőke fürtjei meg nem jelennek a látóteremben, azonban ezt a tervemet egy másik szőke fürtös keresztülhúzza.
- Na, látom, abbahagytad saját magad kínzását, ennek szívből örülök - nyújtja felém a kezét Stefi, melyet mosolyogva fogadok el. - A kis hárpia érkezéséig még van még egy teljes óránk, ha jól sejtem - húz fel a jégről -, így mi lenne, ha elintéznénk a lábadat, aztán ennénk valamit? Farkas éhes vagyok.
- Felőlem, csak aztán kerüld el messzire a vadászt és a nagymamát.
- Nézd, én legalább embereket eszek, nem pedig engem akar megenni egy öregasszony - vonja meg a vállát, mire játékosan meglököm egy kicsit. Hát igen, jó, ha az ember „mesésen” el tud szórakozni a barátnőjével, még akkor is, ha már falra mászik a folytonos, nevére való utalásoktól.

- Megjött - sóhajt fel kissé gondterhelten Stefánia, mikor az ajtó egy nagy csattanással csapódik be Marinának köszönhetően. Az amerikai lány először a maga sajátos stílusával méri végig az éppen jégen gyakorló három, juniorkorú jégtáncos párt, gyorsan körbenéz a helységben, minden bizonnyal engem keresve. Mikor találkozik a tekintetünk, csak biccent, mire én intek neki, ezt követően pedig elindul az öltözők irányába, edzőruhát ölteni.
- Milyen kimért - dünnyögi Stefánia, miközben hátradől a lelátó egyik székén. - Komolyan mondom, sosem fogom megérteni, hogy miért foglalkozol vele. Azt meg végképp nem tudom felfogni, hogy hogyan tudod elviselni a stílusát.
- Nyugodtan elmehetsz, elrendezem egyedül is, igazán nem kell segítség.
- Persze - horkan fel nem éppen nőiesen a mellettem ülő -, hiszem, ha látom, ugyanis ezen a hótaposón kívül jelen pillanatban más lábbelit fájdalom nélkül nem tudsz felvenni, ha jól sejtem.
- Igen ez igaz, de…
- Semmi de, ha nem maradnék itt, biztos, hogy a jégről instruálnád őt, nem pedig a palánk mellől. És emlékezz az orvosi javallatra, pihentesd a lábad, amíg teheted, tehát holnap és holnapután pihenteted, aztán reménykedsz, hogy kibírod.
- Valóban? - vonom fel a szemöldököm. - És ki az az orvos, aki ezt javallotta?
- Dr. Stefania Pölkyö - feleli úgy, mintha ez egy teljesen egyértelmű válasz lenne. – A viccet félretéve, szörnyű állapotban volt a lábad, az meg külön nem tett neki jót, hogy a zoknid beleragadt szinte az összes sebedbe és kifakadt hólyagodba. Azt pedig hozzá sem tettem, hogy vannak még olyan vízhólyagok, amik nem durrantak ki. Megmondom őszintén, én olyan lábbal nem állnék ki egy versenyre sem. Azt meg még mindig nem értem, hogy hogyan tudtad ennyire tönkrevágni a lábadat, nekem ez még sosem sikerült, pedig én is törtem már be pár korcsolyát az életem során.
- Szóval Dr. Pölkyö, mi? Mindenesetre igazad van, én is elgondolkoztam azon, hogy vissza kéne lépni, de aztán rájöttem, hogy nem tudnám megtenni. Túl sok energiát fektettünk abba, hogy ez a verseny jól sikerüljön. Az elmúlt heteink az őrült gyakorlásról szóltak. Nem tehetem meg Chrisszel és magammal, hogy ezt eldobom, csak mert elbasztam, és nem törtem be időben a korcsolyát. Valamint fontos ez a verseny, legalábbis nekünk. Gondolj bele, csak két kvótánk van az Európa bajnokságra, és Charlotték nem fogják csak úgy hagyni, hogy a miénk legyen.
- De hiszen sokkal jobban szerepeltetek eddig a versenyeken, mint ők.
- Igen, de nem olyan nagyon sokkal, csak pont annyival, hogy bejussunk a fináléba. Ez nem fogja meghatni a szövetséget, ha esetleg legyőznek minket a nemzeti bajnokságon - rázom meg a fejem. - Csak akkor fog számítani, ha jó helyet szerzünk Szocsiban, mondjuk a negyediket, mert lássuk be: a dobogóra úgyse jutunk fel.
- Nem szeretem, amikor ilyen pesszimista vagy, hidd el, a szövetség…
- Itt vagyok - szakítja félbe Stefi mondatát Marina hangja. – Szóval, elkezdjük még ma, vagy végigbeszélitek az egész napot?
- Te…
- Menj le és melegíts be, a táncosok lassan végeznek, utána két teljes órán át csak miénk a jég - fojtom Stefibe a szót, mert semmi szükségem arra, hogy ők most összekapjanak a kislánnyal. Van nekem ennél nagyobb gondom is.
- Rendben, legalább valamiért megérte még ma is bejönnöm - bólint, majd elindul lefelé, ám pár lépcsőfok után megtorpan, majd hátranéz. - Csinos lábbeli Julia, hol vetted? Az ócskapiacon? - kérdi, mire egy pillanatig komolyan azt hiszem, hogy Stefi nekiugrik, ugyanis a hótaposók, ami a lábamon vannak, az ő tulajdonát képezik.
- Mennyit adnak gyilkosságért? - dünnyögi a mellettem ülő, mire felnevetek. Nos, tudni kell, hogy Stefánia rettentően kényes a cipőire, amikből, azt hiszem, több pár van neki, mint ahány ruha a szekrényében sorakozik.
- Többet annál, amiért megérné bántani - paskolom meg a vállát, majd a társaságában elindulok lefelé, hogy megosszam Marinával a felfedezésemet - vagy inkább csak teóriámat - ami a korcsolyámba került.
A lány eleinte nem akarja megérteni, hogy mire akarok kilyukadni, ám végül Stefi segítségével sikerül a tudomására hozunk, hogy szerintem mit is kéne csinálnia. Nem mondom, az első próbálkozások ismételten eséssel végződnek, ám egy idő után állva marad a lány. Most félreértés ne essék, nem tökéletes az ugrása, mert az érkezés nagyon ronda, vagy élhibás, vagy kifordul belőle, vagy leteszi a kezét, de sikerül. Persze, nem mind, a hibaszázalék még így is nagyon nagy, egyelőre jobban tenné, ha versenyen szimplát ugrana, bár… Ahogy megismertem Marinát, szinte biztos vagyok benne, hogy meg fog próbálkozni vele, ahogy eddig is tette. Mindenesetre, nem húzom el az edzést, vagy gyakorlást, vagy még így, három hét után sem tudom, minek nevezzem. Szóval, másfél óra után elengedem a lányt, aki persze nem akar menni, de Stefivel végül sikerül megértetnünk vele, hogy holnap reggel utazik, ahogy mi is, szóval mindenkinek jót tesz egy kis pihenés, és idő a bepakolásra. Ezzel persze egyetért, így végül úgy válunk el, hogy ő gyakorol, és ha van valami, akkor ír, hív, keres, ahogy tud. Bár, azt hiszem, hogy ez a mai világban egészen megoldható probléma.

Másnap reggel hét óra harminckor úgy vánszorgom ki Milánói repterére, mint aki a vágósorra készül, nem pedig egy versenyre. Nem akarom tudni, de még csak végiggondolni sem, hogy a buszon, villamoson és metrón mit gondoltak rólam az emberek, mikor egy hatalmas bőrönddel, egy sporttáskával és két ruhászsákkal - amiknek eredetileg be kellett volna férniük a bőröndbe - álltam a legnagyobb reggeli forgalomban. Most nincs akkora szerencsém, hogy fuvart kapjak, pedig egészen kezdtem hozzászokni, hogy ilyenkor vagy az edzőm és Mia, vagy Chris, vagy apa megkönyörülnek rajtam, és kihoznak. Hát, ma nem volt ekkora mázlim, de nem is lepődtem meg, főleg nem a tegnapi vita után. Mindenesetre, mikor megérkezem az előtérbe, a szokásos találkozó pontra, meglepve veszem tudomásul, hogy csak a párom van ott. Sem Aliona, sem Mia, sem annak edzője sincs még itt. Komolyan azt hittem, hogy én leszek az utolsó, aki megérkezik, mivel így is késtem vagy tíz percet.
- Jó reggelt - köszönök gyorsan és szűkszavúan, majd magam elé húzom a bőröndöm, ráterítem a ruhászsákokat, majd ráhajtom ezekre a fejemet. Nem túl kényelmes, de megteszi.
- Neked is Hercegnő. Úgy nézel ki, mint egy élőhalott, ugye tudsz róla?
- Öröm a bókjaidat hallgatni reggelente, ilyenkor érzem azt, hogy már ezért is megéri felkelni - dünnyögöm, miközben lehunyom a szemem. Csak egy kicsit hadd pihenjek! Az éjszakám maga volt a megtestesült borzalom. A lábam nem viselte túl jól, ha bármihez is hozzá kellett érnie, főleg azért nem, mert éjszakára fedetlenül hagytam a sebeket, hogy varosodjanak, ugyanis ezt a kötés alatt nem feltétlen tudják megtenni. Azonban ennek eredményeképpen nem tudtam úgy helyezkedni az ágyamban, hogy ne fájjon. Végül arra jutottam, hogy lecsúszom az ágyam széléig, a bokámig betatarozóm, a lábfejem pedig az ágy és a padló között fog lógni. Igen ám, ez jó ötletnek hangzott, de nem egy olyan lakásban, ahol éjszakánként körülbelül öt fok között stagnál a levegő. Mindenesetre, valahogy csak sikerült elszundítanom, körülbelül két órára, mert persze a reptérnek másfél órára kell lennie Milánó legnagyobb panelrengetegétől.
- Szóval nem aludtál sokat az éjszaka.
- Gratulálok, Sherlock! Erre egyedül jöttél rá, vagy segítség kellett hozzá? - kérdezem, miközben egy kicsit megmozgatom a fejem, mert kényelmetlen a „párnám”. Nem válaszol, aminek örülök, mert ez azt jelentheti, hogy rájött: most nem nagyon vagyok abban a beszélgetős hangulatban. Az álmosságom mellett a lábam is fáj, reggel két fájdalomcsillapítót szedtem be rá, de semmit sem javult. Az egyetlen, ami jónak mondható, az Stefi hótaposója, ami még mindig rajtam van. A bundázott bélés és a puha talp kicsit enyhítenek a dolgon, de még így is szörnyű, már csak azért is, mert muszáj volt zoknit felvennem.
- Figyelj - szólal meg végül Chris, mire egy nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Szóval mégsem fogta fel, hogy most nem vagyok abban a társalgós kedvemben. - Ami tegnap történt, az…
- Nem akarok beszélni róla, sem most, sem máskor - zárom rövidre a dolgot, mire csak valami dünnyögést kapok válaszul. Ó, igen, a tegnapi veszekedés. A lábam okozta fájdalmak miatt már majdnem sikerült elfelejtenem. De csak majdnem. Most viszont a dolog említésének köszönhetően úgy csap belém a harag érzése, mintha frissen történt esetről beszélnénk. Bár, ha jobban belegondolunk, annyira nem is régi a dolog, elvégre tegnap történt.
- Elhiszem, és meg is értem, de…
- Mi de van ebben, Christian? - kérdem, miközben fellököm magam a bőröndről, majd a szemeimet a velem szemben ülő íriszeibe fúrom. - Ha érted és elhiszed, akkor miért feszegeted? Jobban tennéd, ha békén hagynál ezzel a témával. Itt vagyok, minden rendben lesz, megcsinálom, amit kell. Sportoló vagyok, nem fogom bevágni a hisztit. Anyád az edzőnk, természetesen azt fogom csinálni, amit mond. Ha szakmai dologról van szó. Pont.
- De… - kezdi megint, ám szerencsére nem tudja befejezni a mondatot, ugyanis Mia úgy vágódik be közénk, mint valami üstökös. Chris bőröndjét még fel is rúgja, egyenesen a tulajdonos lábára, aki alig hallhatóan dünnyög valamit arról, hogy a húga jobban is figyelhetne, ha már ilyen akciói vannak. Mius mindenesetre nem zavartatja magát, inkább felém fordult és közli, hogy majd szeretne velem négyszemközt beszélni, mert fontos híre van számomra. Egy röpke pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon mivel kapcsolatban akarhat nekem „hírt” adni a mellettem ülő szőkeség, azonban konkrétan semmi sem jut eszembe. Szívem szerint megkérdezném a lányt, hogy mi a jó Istenről beszél, mikor megjelenik Aliona és Sasha, a lánya edzője. Ma láthatóan jobb kedve van, mint tegnap, sőt, jobban is néz ki, bár még mindig nagyon sápadt. Ha jóban lennénk, akkor minden bizonnyal megkérdezném, hogy mi a baj, így azonban csak kifújom a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd a szőke nőre függesztem a tekintetem és várom, hogy mondjon valamit. Ez szerencsére hamar bekövetkezik, ugyanis mikor Aliona konstatálja, hogy mindenki jelen van, akinek jelen kell lennie, a mondandóját gyorsan és tömören mondja, aminek kifejezetten örülök. Bár, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy semmi újat nem mond, csak azt ismétli el, amit tegnap az irodában, majd odaadja a repülőjegyeinket és figyelmeztet, hogy az útleveleket készítsük elő, mintha most utaznánk először repülőn. Az egészben a vicc az, hogy ezt minden egyes utazás előtt elmondja, történjen az busszal, vonattal, repülővel vagy autóval, ha éppen háziversenyről van szó. Ez egészen idáig nem zavart, ám most kicsit igen, és ha tehetném, akkor közbeszólnék, de nem teszem, ugyanis az illem alapjait azért ismerem.
Mikor befejezi a beszédet, mindenki indul a dolgára, vagyis a repülőre. Szerencsére a beszállásnál most nincs probléma, minden úgy megy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Őszintén, azon meg már meg sem lepődök, mikor a két edzőt az első osztály felé irányítják, míg minket a másodosztályra. Már valahogy megszoktuk, hogy mi a háromszékes, összenyomódós részlegen utazunk, míg ők puha fotelokban bort és pezsgőt szürcsölgetnek. Na, jó, ez utóbbi talán kicsit túlzás, de azt hiszem, hogy a lényegen nem változtat, miszerint ők a jobb helyen ülik végig ezt a kereken négy órás utat. Persze, ez ellen nem is tehetek semmit, és igazából nem is akarok, így minden zokszó nélkül foglalom el a helyem Mia és az ablak között. Szeretem Miust, de most valahogy nagyon nincs kedvem vele beszélgetni, így a felszállást követően előszedem a zsebemből a telefonomat - mely repülő módra van állítva -, bedugom a fülhallgatóm a készülékbe és fülembe egyaránt, majd rányomok az első számra, ami az „utamba” akad. Ez a beszélgetés helyett hallgassunk zenét úgy másfél óráig sikerült, pontosan addig, míg Chris el nem ment, gondolom a mosdóba. Na, ez volt az a pillanat, amikor a húga támadást indított ellenem. Pontosabban kihúzta a jobb fülemből a fülest, ezzel kényszeríve, hogy felé forduljak.
- Na, végre, már azt hittem, sosem veszed észre, hogy beszélni szeretnék veled - kezdi el egyből a mondandóját. - De ez most mindegy is, gyorsan mondom, amit szeretnék, amíg Chris nincs itt. Képzeld, tegnap beszéltem Sofival, vagyis inkább ő keresett engem.
- Sofi? A barna, orosz lány, Marina barátnője?
- Igen, igen, de most ne szakíts félbe. Szóval, mikor ott volt velünk Milánóban, beszéltem vele a Christina talányról, persze csak diszkréten, aztán el is felejtődött a dolog. Erre tegnap este kaptam tőle egy üzenetet, vagyis inkább egy pontozólapot az orosz kupasorozat egyik versenyéről, melyen ő is indult. A rövid programokat tegnap futották, a kűrt pedig holnap fogják. Na, érted, mire akarok kilyukadni? - néz rám a nagy, csillogó és ismerős barna szemeivel. Olyan szemekkel, melyeket már biztosan láttam korábban, de most hirtelen nem tudom hová rakni őket.
- Nem - rázom meg végül a fejem. - Elképzelésem sincs arról, hogy mire akarsz utalni. - Oké, ez hazugság, mert sejtem, mit szeretne tőlem, de nagyon remélem, hogy tévedek.
- Hogy lehetsz ilyen? - ragadja meg a karom izgatottan a mellettem ülő lány. - Hát nem érted, hogy ez mekkora lehetőség nekünk? Egy verseny, ahogy az a lány részt vesz, egy olyan országban, ahol mi is jelen leszünk, pont egy olyan napon, mikor nem kell csinálnunk semmit.
- De holnap elvileg edzésünk van, nem? - vonom össze a szemöldököm kicsit zavartan, miközben a bal fülemből is kirántom a fülest. - Anyád ezt párszor a szánkba rágta az elmúlt napok folyamán.
- Igen, eredetileg úgy volt, de a szervezők több edző kérésére megváltoztatták a beosztást. Holnap a junior táncosoké és női egyéni versenyzőké a jég, mivel ők futják elsőnek a rövidprogramokat, a páros versenyzőkkel karöltve. Anya nekem is indulás előtt mondta, azt hiszem, hogy még a reptéren el akarta mondani neked és Chrisnek, de mivel késtünk, már nem volt rá idő. Szerintem Szocsiban fog vele előrukkolni, de ez most végül is nem fontos. Vissza Tinára, mert a bátyám nemsokára visszatér. Szóval, ha van közöttük valami kapcsolat, akkor biztos, hogy ott lesz azon a versenyen, ahogy mi is.
- Kizárt! - vágom rá a kelleténél talán kicsit élesebb hangon, amit mintha Mia észre sem venne, úgy folytatja.
- De miért? Mondd, hogy nem érdekel a dolog! Látod, nem tudod mondani - vágja rá szünet hagyása nélkül. - Tudom, hogy érdekel, és na, olyan jó lenne, ha hárman tudnánk menni. Kérlek - néz rám a végén kiskutyaszemekkel, annak is azzal a tipikus fajtájával, melyre csak egy gyerek képes.
A francba! Konkrétan ez az első dolog, ami eszembe jut, miután Mia elhallgat. A ki cseles tudja, hogy egészen kiskorától kezdve imádom őt, néha úgy érzem, mintha a húgom lenne. Azt hiszem, hogy Amerikában, de az is lehet, hogy máshol, Chris azt mondta, néha úgy érzi, Mia inkább az én testvérem, mintsem az övé. Mondjuk kinézetre sem rám, sem a bátyjára nem hasonlít, kiköpött anyja - kivéve a szemeit -, azt viszont el kell ismernem, hogy viselkedés tekintetében tényleg jobban hasonlít rám, mint a családja bármely tagjára. Bár ennek biztosan köze van ahhoz, hogy gyakorlatilag mellettem nőtt fel, ugyanis szinte mindig ott volt az edzéseken az anyjával. Egészen addig, míg el nem kezdett a mostani orosz edzőjénél készülni. Mindenesetre, nagyon jól tudja, hogy hogyan tekintek rá, és ezt ki is használja. Bár, mielőtt igent mondanék, végigpörgetem az elhangzott dolgokat a fejemben, és egy szónál megakadok.
- Hogy hogy hárman, te, én, és még ki?  - kérdem, ám amint elhagyja a számat a mondat már rá is jövök, ki az „összeesküvés” harmadik tagja. – Stefánia?
- Igen ő - erősít meg Mia. - Na, jössz?
- Hová kell mennie? - érkezik vissza Chris is, mire Mius meglepetten és kissé zavartan néz a bátyjára, aki elfoglalja helyét a legszélső széken. - Nos? - vonja fel a szemöldökét, mintha neki mindenhez köze lenne, amit a húga és én csinálunk.
- A versenyre - mondom én végül a szőke lány helyett. A kérdező pár pillanatig mustrálja az arcom hazugság nyomait keresve, ám mikor nem talál semmit, csak bólint. Végül is igazat mondtam, versenyre hívott, csak azt nem tettem hozzá, melyikre.
- Milyen versenyre? - érkezik a következő kérdés, mire legszívesebben falba, vagy ha mást nem, az előttem lévő székbe verném a fejem.
- A junior nők egyéni versenyre - kapcsolódik vissza társaságunk harmadik tagja is a beszélgetésbe. - Sofi is bejutott a fináléba, és megkérdeztem Juliát, hogy eljön-e velem megnézni.
- És elmegyek veled - sóhajtok végül, mert most már, ha akarnék, se tudnék nemet mondani, elvégre a junior nők versenye helyben lesz, Tináé pedig… Nos, nem tudom, hol, ezt az egy apróságot Mia kihagyta a történetből.
- Nagyon érdekes programotok lesz - feleli Chris iróniától csöpögő hangon, mintha neki olyan remek programtervezete lenne a holnapi napra.
- Hát az is - dobbant egyet kissé sértődötten Mia a lábával a repülő padlóján, vagyis csak dobbantana, ha nem a jobb lábfejemet találná telibe. Úgy nyögök fel, mint egy kutya, ami szerintem jó, mivel egy komplett sikolyos káromkodást folytok vissza, de páran még így is felém fordítják a tekintetüket, többek között Mia és Chris is. Eddig is lüketettek a lábaim, ám a jobb most már éget, és bár nem látok át a csízmán, de abban szinte biztos vagyok, hogy pár hólyag kifakadt, és a sebeken lévő varok is lejöttek. Mintha eddig nem lett volna rossz állapotban a lábam.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom - szabadkozik Mia. - Nem akartam. Ennyire fájt?
- Nem, nem - rázom meg a fejem, miközben kitörlöm a szememből a könnyeket, melyek szintén a fájdalom hatására szöktek bele. - Csak pont rossz helyen találtad el - veregetem meg a lány vállát nyugtatóan, mire az hálásan rám mosolyog, majd előveszi a telefonját, hogy valamelyik rajta található játékkal szórakoztassa magát. Erre én csak megrázom a fejem, majd felemelem azt, melynek köszönhetően Chris hihetetlenül barna szemeivel találom magam szembe, melyek az én íriszembe fúródnak.  Pár pillanatig úgy néz rám, mintha átlátna rajtam, és mindent tudna arról, hogy mi történt most. Mintha tudná, hogy a húga nem csak rossz helyre lépett. Ez azonban nem tart sokáig, ugyanis amikor elszakítja a tekintetét az enyémtől, az érzés is tovaszáll, azonban a helyébe lép egy másik, miszerint valaki végig figyel a repülőúton.

 - Nem hiszem el, hogy erre rávettetek - mondom a mellettem álló Stefinek, miközben Miára nézek, aki éppen sorban áll a jegypénztárnál, hogy megvegye a jegyeinket Moszkvába, ugyanis, mint utóbb kiderült, ott tartják Christina Bosco versenyét.
- Ne mondd többes számban, ő volt a bűnös, én nem csináltam semmit.
- Persze, ő. Ha már te is belementél, nem mondhattam neki nemet.
- Ravasz kislány - mosolyodik el a mellettem álló. - Nekem úgy adta elő, hogy te már igent mondtál, de én egyébként is jöttem volna. Chris ide, Chris oda, érdekel, hogy az a Christina Bosco mit tud nyújtani egy versenyen. Veled ellentétben, aki láttad a szintfelmérőjét, én csak egy ritka rossz minőségű videót láttam róla a neten. Bár, megmondom őszintén, abban sem vagyok biztos, hogy ő volt benne - mondja Stefi a kelleténél egy picivel komolyabban. Úgy érzem, hogy erre én már nem tudok mit mondani, így inkább csak bólintok, majd oldalra fordítom a fejem, így még pont látom a piros vonatot, ami elszáguld a leghátsó vágányon. A pályaudvar maga szép, egyszerre mondható réginek és modernek. Ezt azért mondom, mert kívülről az egésznek olyan vár jellege van, köszönhetően az óratoronynak, és a fehér téglából épült falaknak, azonban mikor belép az ember, kettős érzés lesz úrrá rajta, egyszerre vegyül a régi és az új, ugyanis a peronok, a sínek, és maguk a vonatok is csúcstechnikásak. Mia állítása szerint alig egy hónapja fejezték be a teljes felújítást, amit állítólag egy évvel azután kezdtek el, hogy megtudták: Szocsi rendezi jövőre a XXII. Téli Olimpiai játékokat. Az előbbi gondolatra egy kicsit megborzongok. Az előző „játékokról” nincsenek túl kellemes emlékeim, bár, ha azt nézzük, akkor a kötelező tánc és a rövid program jól sikerültek, azok alapján az utolsó előtti csoportban futhattunk, aztán pedig egyenes volt lefelé az út. Szeretném, ha jövőre másképpen lenne. Félreértés ne essék, nem nyerni szeretnék, két lábbal állok a földön, tudom, hogy az lehetetlen. Azzal is tisztában vagyok, hogyha a dolgok papírforma szerint alakulnak, akkor a dobogóra sem kerülünk fel, de nekem nem lesz baj, mert én nem ezért fogok menni. Én azért akarok 2014-ben itt lenni, hogy majd a verseny után, mikor lefutottuk a kűrt, azt gondolhassam, hogy „Ez az, megcsináltuk, kihoztuk magunkból a maximumot”. Ennyi, én csak ennyit szeretnék. Szerintem ez nem olyan nagy kérés.
- Hogy van a lábad? - szakít ki a gondolataimból Stefi hangja.
- Fagyottan - mondom az igazságot, ugyanis tényleg nem érzem a végtagjaimat, sem az orromat, sem a füleimet. Pedig körülbelül egy órája vagyok kint a levegőn, de már most úgy érzem, hogy atomjaimra fagyok, mindezt úgy, hogy a kabáton kívül két melegítő felső és egy pulóver van rajtam, alul pedig egy harisnya, egy leggings és a farmernadrágom, amit alig tudtam felerőltetni magamra. Egyszóval elég jól fel vagyok öltözve, de hát mit tudok tenni, olasz vagyok, a legrosszabb esetben mínusz hét fokos telekhez vagyok szokva, nem a mínusz huszonhét fokoz, ami ebben az országban uralkodik. Persze, korábban jártam már itt egy-egy versenyen, de az mindig tél elején volt, és Moszkvában, ahol állítólag tíz fokkal melegebb van, mint itt, ami mínusz tizenhét fokot jelent.
- Jó, én is meg vagyok fagyva, de te is nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam - forgatja a szemét, mire kissé elmosolyodom.
- Őszintén, éjszaka cseszettül fájt, főleg a jobb. Bár erre szerintem az is rásegített, hogy a repülőn Mia teljes erejéből rátaposott, persze csak véletlen. Az meg már csak hab a tortán, hogy éjszaka zokniban kellett aludnom, hogy Chris ne vegye észre, hogy milyen állapotban van a lábam. Mindezt azután, hogy a fürdőszobában újra bekötöztem.
- Ó igen, a nagy versenyek átka, a közös szoba. Az pedig külön öröm szokott lenni, mikor a párokat egy szobába osztják ilyen-olyan praktikus okok miatt. Legalábbis én ezt hallottam.
- Igen, ez külön „öröm” - vágok egy grimaszt, ám több megjegyzésre már nem futja, ugyanis Mia egy örökkévalóságnak tűnő idő után, mely a valóságban tíz perc sem lehetett, megérkezik a jegyeinkkel.
- Na, jó, a tízórai vonatra vettem jegyet, ami olyan - néz gyorsan az órájára - hat perc múlva itt van. Ez egy gyorsvonat, ami annyit jelent, hogy a moszkvai végállomáson kívül három helyen áll csak meg, ami gondolom, nem érdekel titeket. Az út két óra és húsz perc, ha minden jól megy, és sehol sem várakoztatnak meg bennünket. A verseny egykor kezdődik, a stadion pedig busszal tizenöt percre van a pályaudvartól. Valamint Tina az utolsó előtti futó, így bőven van időnk odaérni, de azért jobb lenne nem késni. Kérdés van? - néz először Stefire, majd rám, ám mind a ketten nemet intünk a fejünkkel. - Remek, akkor menjünk a hetes vágányhoz, ugyanis onnan indul a vonat - indul előre, mi pedig szó nélkül követjük.
Érdekes, mióta tegnap a reptéren leszállt a repülőgépünk, Mia és Aliona - akivel még mindig nem beszélek, és amit szerencsétlen apa, aki kint várt minket, egyszerűen nem tudott hová tenni - valahogy hirtelen nagyon elemükbe kerültek. Úgy pörögnek, mint a búgócsiga, nevetgélnek, mindenkivel beszélgetnek, és a többi. Ez tegnap a nyitóünnepségen volt nagyon látványos, ahol egy pillanatra sem tudtak egy helyben maradni, ellenben apámmal, Chrisszel és velem. Mi remekül elbeszélgettünk arról, hogy milyen hideg van, valamint odáig jutottunk, hogy a hótaposó, hiába fekete és márkás, nem való egy ilyen rangos eseményre. Apám szerintem egy lapos talpú balerina cipőt, míg Chris szerint egy fekete magassarkút kellett volna felvennem. Itt persze mondhattam volna nekik, hogy miért is van rajtam, ami, de ehelyett megjegyeztem, hogy nem keresek stylistot, de ha kiadó lesz ez a hely, majd értesítem őket.
A vonat a legnagyobb szerencsénkre három perccel korábban fut be az állomásra, így hamarabb jutunk fel a melegbe. Persze, a járművön nem lehet több, három, esetleg négy foknál, de a kinti hőmérséklethez képest határozottan fejlődést jelen. Mondanám, hogy meglepően kevesen vannak a vonaton, de ez nem lenne igaz, ugyanis kifejezetten sokan vannak. A legtöbb kabin tele van, alig sikerül olyat találnunk, amiben van három szabad hely, ami láthatóan nem csak engem, de a két barátnőmet is meglepi. Ki a rák gondolta volna, hogy délelőtt tíz órakor tele lesz egy vonat?
Mindenesetre, sikerül találnunk egy fülkét, ahol csak egy nő tartózkodik a hároméves forma kisfiával. Nem mondom, hogy nagy a hely, de pont elférünk öten. Mia a nő mellé ül, mi pedig Stefivel a velük szemben lévő székre telepedünk le. Eleinte még beszélgetünk, azonban ahogy elindul a vonat, én nekidőlök a falnak és inkább hallgatom, ahogy a barátnőim beszélgetnek, miközben az arcom belefúrom a Christől kapott sálba, amit reggel konkrétan hozzám vágott, azzal a felszólalással, hogy Oroszországban, télen a sapka, sál, kesztyű a szentháromság. Megjegyzem, utálom a sálakat, és eleinte nem is akartam elfogadni, azonban úgy voltam vele, hogy jól jöhet, és jól is jött, nem is akár mennyire. Utálom a sálakat, és azt is utálom, mikor Chrisnek igaza van. Egy ideig még nézem és hallgatom, ahogy Mia és Stefi vitatkoznak valamiről, majd mind a ketten elnevetik magukat, ám egy idő után a melegnek és a vonat ütemes, szinte már ringatózásának köszönhetően lecsukódnak a szemeim és álomba merülök. Nem olyan mély alvás ez, ugyanis érzékelem magam körül a valóságot, vagy legalábbis annak egy töredékét, ugyanis hallom a kisfiú sírását, az anyuka nyugtatását, a barátnőim hangját és egy férfi kissé goromba mondatait. Persze érteni semmit nem értek belőlük, már csak azért sem, mert oroszul beszélnek.

- Julia - lökdösi meg a vállam Stefi, mire csak nyögök egyet, majd ha lehetséges, még lejjebb húzom a nyakam, melynek köszönhetően a sál már az orromig ér. Nem, még mindig nem szeretem őket, de jelen pillanatban melegít, és olyan illata van, mint Chrisnek és… Álljunk csak meg egy szóra! Engem ez az utolsó tény miért is érdekel? Azt hiszem, a havas orosz sztyeppe elvette az eszem. Mindenesetre, nagy nehezen kinyitom a szemem, majd barátnőmre függesztem.
- Jó reggel Csipkerózsika, ideje elhagyni a fedélzetet, megérkeztünk Moszkvába.
- De hiszen csak most indultunk el - dünnyögöm.
- Az a „most” jó két és fél órája volt. Na, gyere - ragadja meg a karom Mia, miközben felhúz a székről - nem szeretnénk elkésni.
- Nem, valóban - törlöm ki a szemeimből az álmosságot, majd fellököm magam az ülésről. Szerencsére nem mi vagyunk az utolsók, aki leszállnak a vonatról, így senki sem bámul meg minket a pályaudvaron, vagy a vonaton. Mindenesetre, mikor meglátok egy kávéautomatát, az az első dolgom, hogy odarongyolok, és veszek egy kissé íztelen, hosszú kávét. Persze, mindezt az én kis orosz szótáram segítségével, mivel még véletlenül sincs a gombokra angolul oda írva a termékek neve. Szpaszibo Rasszíjja, mondanám, ha stílszerű akarnék lenni.
Ezek után megint gyalogolunk egy kicsit a hidegben a buszmegállóig, ahol szerencsére nem várakozik sok ember, ez mondhatni megnyugvást jelent a vonatút után, egészen addig, míg be nem fut a buszunk. Nos, ha én eddig azt hittem, hogy a mi olasz buszaink vannak túlzsúfolva, akkor nagyon is tévedtem. Ahhoz képest, amiben most van részünk, a mi buszaink szellősek. Azt hiszem, hogy ilyenkor szokás mondani, hogy most már tudom, mit éreznek a szardíniák a konzervben. Az út az állomás és a pálya között körülbelül húsz percig tart. Ezen idő alatt számtalanszor löknek jobbra és balra, szitkozódnak nekünk oroszul, melyekre Mia olyan hevesen válaszol, mint ahogy kapjuk őket. Eleinte elgondolkozom azon, hogy megkérdezem, miket vágnak egymás fejéhez teljesen ismeretlenekkel, de aztán úgy döntök, hogy ez teljesen felesleges lenne, ha a lány élvezi ezt a „vitát”, akkor csinálja.
Mikor végre sikerül lekeverednünk a buszról, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szánkat, Stefiét és az enyémet, ugyanis Miust láthatólag nem viselte meg a szardínia lét. Hát, jó neki. A megállótól szerencsére nem kell sokat gyalogolni a havas, sóval leszórt járdákon. A pályát igazából lehetetlen lenne eltéveszteni, nem csak a méretei, és a rajta lévő hatalmas ЦСКА felirat miatt - amiket csak azért ismerek, mert Mia ötmillió plusz egyszer mutatta meg nekem a helyet, ahol moszkvai tartózkodása alatt edzeni szokott -, azonban a fő ismérveim inkább a tömeg és a bejárat mellé függesztett plakát, melyen egy számomra ismeretlen korcsolyás lány díszeleg.
- Itt vagyunk - mondja ki Mia hangosan azt a tényt, mire szerintem már mindannyian rájöttünk.
- És mennyi a belépő? - fonja össze a karjait Stefi.
- Ingyenes. Szerinted ki az, aki fizet azért, hogy kilenc és tizenegy év közötti kislányokat lásson korcsolyázni?
- Jól van, na, azért nem kell leharapnod a fejemet, csak feltettem egy kérdés.
- Én meg csak válaszoltam - vonja meg a vállát Mia, mire a barátnőm rám néz. Gondolom segítséget vár, ám most csalódnia kell, nem fogok közbeavatkozni, lassan huszonegy éves lesz, egy évvel és négy hónappal idősebb nálam. Azt hiszem, hogy egy tizennégy évessel elbír az én segítségem nélkül is. Bár annyit el kell ismernem, hogy Mius hangjában kicsit tényleg nagyobb él volt a kelleténél, de nem vagyok a rokona, hogy ezt felrójam neki.
Szerencsére nem alakul ki veszekedés a két szőke lány között, így nyugodtan indulunk el befelé. Jégpálya lévén nincs bent húsz fok, ám a kinti mínuszoknál mindenképpen kellemesebb a hőmérséklet. A csarnok belülről nem rejt számunkra semmi újat, pontosan olyan, mint a legtöbb pálya. Van jég, lelátó, székek és egy zászló. Ez mondjuk adott esetben nem az országé, hanem az egyesületé, aminek a tulajdonában van a hely. Mikor leülünk, Miának sikerül megállapítania, hogy pont időben értünk oda a kezdésre, ugyanis az első csoport, vagyis az első öt kislány már a jégen melegít. Ha jól emlékszem az internetes listára, akkor öt csoportba osztották őket, úgy, hogy az utolsóban hatan vannak. Ez huszonegy kislányt jelent. Ilyenkor érzem azt, hogy piszok mázlisták az oroszok, nekünk egy átlagos felnőtt bajnokságon vannak ennyien, nem egy egyszerű „kupán”. Persze, tudom, ez a verseny az oroszoknál nagydolog, de akkor is.
A verseny eleinte elég lapos, ha szabad ezt mondanom. A kilenc és tíz évesek nagyon aranyosak, de rengeteget hibáznak. Egyik-másik kislány nagyon merev, de azért egy valamit el kell ismernem, illetve ismernünk Stefivel. Mi ennyi idősen nem tudtunk triplát ugrani, annak is örültünk, ha a dupla sikerült. Ez pedig megint felveti azt a kérdést, hogy miben jobbak az oroszok, mint a világ többi országa? Mit csinálnak annyira másképpen?
Mindenesetre, mikor lemegy az első tizenöt kislány, és Tina csoportja lép a jégre egyszerre mind a hárman megelevenedünk, és olyan intenzíven kezdjük a jeget bámulni, mintha valami nagyon fontos múlna rajta. Most három harci feladatunk van: megtalálni a lány, az anyját és Christ.
- Ott van, a rózsaszín ruhában - ragadja meg izgalmában a karom Mia, mire arrafelé vándorol a tekintetem, amerre mutat, és valóban. A pálya szélén, a palánknál áll egy neonrózsaszín ruhás kislány, aki az edzője utasításait hallgatja, majd határozottan bólint, és már fojtatja is a bemelegítést.
-  Mi ez a ruha? Komolyan mondom, olyan, mint egy tütü, amit lehányt egy csillámpóni. Mire akar korcsolyázni ebben a ruhában, a My litte pony főcímdalára? - tágul ki meglepetten csapatunk harmadik tagjának a pupillája.
- Ne legyél gonosz, te is voltál kislány - rázom meg a fejem rosszallóan. Jó, tényleg nem a legnagyobb főnyeremény az a ruha, de azért annyira nem rossz, mint aminek Stefi akarja beállítani.
- Igen voltam, de… Á, hagyjuk. Egyébként ott van Carolina - int lefelé, mire Miával odakapjuk a tekintetünket.
És valóban, ott tolja egy tagbaszakadt, erős férfi, aki éppen mond valamit, mire a tolószékben ülő nő elneveti magát. Megmondom őszintén, ez egy kicsit sokkol. Igen, tudtam, hogy ez vele a helyzet, számítottam erre, de így látni akkor is, olyan… olyan furcsa. Az emlékeimben az az erőteljes, mosolygós tizenéves lány él, aki Chrisszel korcsolyázott nap, mint nap a római pályákon, és aki sosem félt az újtól. Nem pedig egy törékeny, kerekes székes nő képe.
- Ne bámuld annyira - lök meg oldalról Stefi. - És akkor összegezzük, kettőből három, pont az nincs itt, aki a lényeg lenne. Julia, te véletlenül sem találtad meg Christian-t, ugye?
- Nem, sehol sem találtam meg, de nem emlékszem, hogy felosztottuk volna, hogy ki kit keres.
- Nem is - könyököl Mia az előtte lévő üres székre -, csak ha mi már felfedeztük a lányokat, gondoltuk, te felfedezet a bátyámat, de mindegy is. Kezdődik - mutat a jégre, ahol az első kislány, olyan tízéves forma, már be is állt a kezdő pozícióba fehér kis tütüjébe, nem sokkal ezután pedig megszólal a Hattyúk tava. Ezt követően még két kislányt nézünk meg ezzel a zenével és egyet a Virágkeringővel, mire oda kerülünk, hogy az következzen, akiért végigültük ez elmúlt négy órát.
Christina határozottan csúszik a jég közepére. Először tesz egy kört, rugózik párat a térdeivel, csak az után áll be a kezdő pozícióba. Ahogy kicsit előre hajolok a székben, próbálom alaposabban szemügyre venni a Tinát. Az arcát tekintve a lány kiköpött anyja, egyetlen egy dolog nem stimmel: a barna fürtjei, azt biztosan nem a szőke Carolinától örökölte. Mindenesetre, mikor felcsendül a zene, örömmel állapítom meg, hogy nem Csajkovszkij egy művét hallhatjuk újra, helyette inkább a Don Quiote zenéje köszön vissza. Érdekes választás, az biztos, ebben a korban a kislányok, illetve inkább az edzőik könnyebb darabokat választanak, nem pedig egy paso doble számot. Mindenesetre, Tina próbálja megállni a helyét. Az elemeket tisztességesen végrehajtja, az ugrásai alacsonyak, de gyorsan pörgeti őket, így kijönnek neki a triplák és a duplák egyaránt. Ugyan két ugrást ellép, de a végén az az álló spárgás forgás hihetetlen, még úgyis, hogy látványosan vándorol benne. Egy dolog biztos, az oroszok nem véletlen szeretnék a saját versenyzőik között tudni ezt a lányt, és az is biztos, hogy a töketlenekből álló olasz szövetség nem fog rájuk licitálni, még úgy se, hogy egyelőre hozzánk jár az ISU szintfelmérőre, nem az oroszokhoz. Bár lehet, hogy ennek inkább van köze az anyjához, mint az Olaszországhoz fűződő kapcsolatához. A programja után mindenesetre boldognak látszik, sőt, biztosan az is, ugyanis mikor befejezi, a szája elé kapja a kezét és még egy mosolyt is megereszt a nem túl népes közönség felé. Tudja, hogy az apró hibái ellenére jól futott, nagyon is jól. A mezőnyből eddig csak egy tizenegy éves volt, akit jobbnak mondtunk nála, az a lány pedig egy tripla-tripla kombinációt ugrott a könnyebb fajtából, mondom ezt úgy, hogy ez nekem sosem sikerült, a második ugrásból mindig elestem, de ez most itt nem rólam szól. Visszatérve: Tina végül második lesz az összesítésben, csak a fentebb említett lány előzi meg. És ennyi, mehetünk. Csúnyán fog hangzani, de azt kell mondanom, hogy szerencsére az éremátadót már csak a család és a sajtó előtt rendezik, nem a nagyközönség előtt, mint a nemzetközi versenyeken
- Hát, nem tudom, megérte-e eljönni, és végigülni ezt az egészet - nyújtogatja Stefi az elgémberedett végtagjait, miközben kifelé lépkedünk a többi nézővel együtt.
- Jók voltak a kislányok, de én csalódott vagyok, nem derült ki semmi új. A bátyám nem volt itt, pedig én tényleg azt hittem, hogy eljön.
- Ugyan Mia - karolom át -, lehet, hogy csak én láttam bele túl sokat ebbe az egészbe, talán nem volt semmi, csak szimpla kedvesség Carolina és a lánya felé, akit minden bizonnyal ismert, mert ha utána számolsz, akkor rájössz, hogy a lány még a karrierjük alatt született.
- Ezt te sem hiheted el komolyan? Túl sok az egybe vágó dolog, és… - bicsaklik meg a hangja a csalódottságtól, melyet hirtelen nem tudok hová tenni, ám időm sincs gondolkodni a dolgon, mivel mind a ketten nekimegyünk az egészen idáig előttünk gyalogló Stefinek, aki most olyan mereven áll egy helyben, mint akit odaragasztottak.
- Mi a csuda, miért… - kérdezném tőle, ám mikor kilépek mögüle, belém is fagy a szó, a mellettem álló Mia arcára pedig kiül a reménykedés, azt hiszem, hogy még egy izgatott sikoly is elhagyja a száját. Hát, kinek mi, nekem biztos egy szörnyülködő és meglepett kiáltás szakadna fel a torkomból, mert az utolsó dolog, amire számítottam, hogy Ő ma megjelenik itt a verseny végén. Mert oké, ha el jön rá, mint néző, és látjuk, az egy dolog, de ezt így nem lehet hová tenni. Csak nem véletlenül járt erre, elvégre Szocsiban kéne lennie, ahogy mondjuk nekünk is, de ez már részletkérdés.
- Lennétek olyan kedvesek és el tudnátok mondani, hogy mi is csináltok itt pontosan? - kérdi az előttünk álló Christian Fontana minden köszönés vagy bevezető nélkül.

10 megjegyzés:

  1. Drága Lucy!

    Te jó ég!!!! Imádom, mindegy egyes sorodat!!!! Kár, hogy csak egyszer lehet pipálni. :( :D
    Szóval, minden egyes fejezeted egyre jobb, az elsőhöz képest ez már fényévekre van, a szó pozitív értelmében. Imádtam, minden egyes mozzanatát. Kezdjük is.
    "Csak" a korcsolyája szakadt szét... Banyek, a lába is rámehetett volna. Még mindig nem értem, miért csinálta ezt. Mazochista ez a lány? XD
    Stefit egyre jobban bírom, azt hiszem, ő áll hozzám a legközelebb, de Miát is nagyon imádom. Marina, a kis hárpia... Na, őt nem annyira szívelem, de remélem, hogy a jövőben változni fognak a dolgok. :)
    Chris beszólásai annyira jók XD és ahogy Julia lereagálja őket *.* Wáááá, imádom :D
    Mia taposás... No comment, mintha csak magamat láttam volna. XDDDD
    A kedvencem Stefi beszólása volt: " Mi ez a ruha? Komolyan mondom, olyan, mint egy tütü, amit lehányt egy csillámpóni. Mire akar korcsolyázni ebben a ruhában, a My litte pony főcímdalára?" Hát én itt sírtam be, konkrétan fetrengtem a földön, ahogy elképzeltem a jelenetet. És azért is, mert tudom, hogy a My Little Pony nagyon fontos a számodra. Bár... A My Little Goat még jobb lenne. XDDDD
    Oké, Leah állított magán.
    És a függővég... Te aztán tudod, mivel láncold a laptop / gép elé az olvasókat. Jaj, te lány, annyi mindent lehet tőled tanulni, és hálát adok a magasságosnak, hogy megismerkedtünk, és barátnők vagyunk. *.* :D

    Egy jó tanács: a következővel ne várass meg ennyire minket, mert csoportos öngyilkosságot fogunk elkövetni egyenként. XDDDD

    So... Ja. Tetszett. Sőt. Imádtam. Rajongok érte. Vérben forgó szemekkel kántálom, hogy MÉG MÉG MÉG MÉG!!!! :D

    Remélem értetted, mire akarok kilyukadni. XD

    Sok-sok puszi, és hatalmas ölelés,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Nagyon örülök, hogy még azok után is ennyire tetszik a történetem, hogy Te ismered a történetet mindenestül. Hát nem mazochista, vagyis nem annyira, mert egy kis hajlama, mint olvashattad van rá, de nem annyira vészes a dolog. A történet folyamán nem fog olyan sokszor felbukkanni és ha még fel is bukkan, akkor nem ilyen mértékben, ezt megígérhetem.

      Igazából, nem is értem, hogy miért Stefi áll hozzád a legközelebb, áááá nem *szarkazmus*

      Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy sajnálhatjuk, hogy nincsen My litte goat című mese, mert akkor biztosan arra korizott volna, azt te is nagyon jól tudod. :"DDD

      Hát igen, függővég :D Én igyekszem ez van, hogy sikerül, van hogy nem. Most úgy látom sikerült, aminek kifejezetten örülök :)

      Természetesen értem mire akarsz kilyukadni, köszönöm a kommented és sajnálom, hogy ilyen későn válaszoltam rá.

      Ölel és puszil;
      Lucy

      Törlés
  2. Kedves Lucy!

    Ez is egy nagyon remek fejezet lett. igazi csemegeként olvastam minden egyes sort, hisz két hónapja már nem volt alkalmunk olvasni az írásodat. Épp megmentettél a kiéhezéstől minket. :D
    Visszatéve az eredeti témához, már tegnap este elolvastam, de olyankor kómás vagyok ezért nem igazán tudok megfogalmazni mondatokat. De még így is fenn akadt a szemem olvasás közben, ami nem csoda. Ugye azt gondoltam még a legutóbbi fejezetnél ,hogy törés is történhet, de szerencsére elmaradtunk ettől. Ez megnyugtató. Igazából elvetted kissé a kedvemet, hogy esetleges műkorcsolyázó legyen belőlem (lehetetlen álmok listáján szerepel xp), mert semmi kedvem lábfájáshoz, ráadásul ahogy leírtad tényleg nem lehet szép látvány.Ráadásul Mia rá is tesz egy lapáttal. Hát erre mondják ,hogy ilyen a szerencséje az embernek. Még véletlenül se akkor történne mikor úgy mond nincs semmi baja a Julia lábának.
    A Marina most kiakasztott engem azzal a beszólásával a hótaposónál. Most már legalább eltudom képzelni ,hogy kábé ,hogy öltözködhet ez a kislány.
    Stefi most többet szerepelt benne, aminek örülök, mert eddig rejtegetett előlünk. Hát tény és való, hogy belevaló csaj,én nagyon bírom. :)
    Chris amúgy nagyon tetteti a hülyét, de úgy tűnik ,hogy egy lépéssel mindig előbbre van. Szerintem jól tudja azt is, hogy Juliának gondjai vannak a lábával. Hogy honnan azt még nem sikerült megfejtenem. xd Carolinával kapcsolatban pedig nem számítottam arra, amit végül szerepnek foglalt. Most már értem, hogy miért nem tért vissza a jégre, eddig csak tanakodtam azon, hogy mi történhetett. Ebből letudtam szűrni azt is, hogy Chris talán ezért is érzi magát hibásnak, mert ő is benne volt ebben. A vége pedig...ajj, szokásos gondlat. miért pont ilyenkor? :D De tény és való, hogy a következő fejezetbe számítható egy esetleges vallomás. Vagy Christől, vagy a lányoktól, majd te azt jobban tudod.
    Nagyon jó volt olvasni, végig figyelemmel olvastam. Nagyon várom a folytatást és reménykedek benne, hogy tudsz időt szakítani. Elhiszem, hogy a vizsga időszakok miatt nehezebben megy az írás, éppen ezért örülök annak, hogy megpróbálsz kitartani, hogy tovább írj. :) Szóval hajrá a következő fejezethez!

    Ölel Ilona

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ilona!

      Örülök, hogy ennyire tetszett ez a fejezet, és itt is bocsánatot kérek a várakozásért, sajnos kicsit összejöttek a dolgok az elmúlt időben. Igen, többen is azt gondolták, hogy Julia eltörte a lábát, de nem, ilyet nem terveztem be, ennél kicsit másabb lesz a végkifejlete a dolognak, de erről majd a következő fejezetben és utána lehet, majd bővebben olvasni. Hidd el, mint hobbi koris nem töri fel ennyire egy korcsolya az ember lábát, már csak azért sem, mert nincs akkora megerőltetés, mint egy élsportoló esetében. Valamint ezt a korisok nem egyszerre szokták csinálni, hanem szépen, fokozatosan, hogy ne legyen akkora a "kár".
      Igen, Marina nem egy leányálom, de azért neki is van egy elviselhetőbb oldala, amit rejteget, nem is kicsit.
      Dehogy tetteti a hülyét :D És érdekes felvetések, de nem erősíthetem meg, illetve cáfolhatom meg, majd ha eljön az ideje, akkor kiderül, hogy pontosan milyen szerepet is játszik Carolina ebben a képletben. De megígérem hamarosan ki fog derülni, mert nem ez lesz a történet végső csattanója. A csattanó még csak lappang a sorok között, teljesen észrevehetetlenül.

      Örülök, hogy tetszett, igyekszem sietni a következő fejezettel, és sajnálom, hogy késve válaszoltam a kommentedre.

      Ölel;
      Lucy

      Törlés
  3. Drága Lucy!
    Hmm, hmm, hmm... olyan nehéz eldönteni, mégis hol kellene kezdenem, mert bár az elején illene, képtelen vagyok nem a végén, vagyis Chris megjelenésén rágódni, amit egyébként olyan természetesnek vettem, mint hogy a fű zöld, az ég kék, a nap pedig tündöklően sárga. De visszatérve a fiúhoz, kicsit kételkedek benne, hogy Christina a lánya lenne, hiszen a neve miatt meg úgy egyébként is olyan egyértelmű lenne, hogy úgy gondolom, ez már nem lesz igaz. Hiszek benne, hogy valami nagyobbat tervezel, valamit, ami mindenkit meglep. Többek között engem is.
    Örülök, hogy Julia bokájával nem lett semmi, viszont aggódom érte a vízhólyagok és egyéb finomságok miatt. Remélem Chris rájött már, hogy mi a baja, hiszen a repülőn kicsit átlátszó volt a lány kifogása, ráadásul az a tekintet! Biztos tudja, vagy legalábbis sejti, hogy nincs minden rendben.
    A sálas megjegyzések pedig extra aranyosak voltak, nem is értem, miért tetszhet Juliának a fiú illata *szarkazmus*... remélem minél hamarabb kiderül egy-egy titok, és azt is megtudhatjuk, miért volt olyan gonosz az edzőjük.
    Alig várom a folytatást!
    Kellemes hetet!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!

      Meg mondom őszintén; nekem is nehéz volt elkezdeni ezt a választ, mert úgy kellett megfogalmaznom, hogy semmi konkrét ne derüljön ki belőle. De hát akkor kezdjük is.
      Meg mondom őszintén Chris és Tina nevének nincs köze a létező, vagy éppen nem létező rokoni kapcsolatukhoz, igazából eddig bele sem gondoltam, hogy a kettő hasonlít, vagyis az egyik a másikból jön. Tudod Tina nevét az elsők között találtam ki Julia, Romeo és Mia nevével karöltve. Chris neve pedig az egyik, ha nem a legutolsó volt, mivel a prológus közzétételéig nem is voltam biztos a nevében. egyébként érdekesség, hogy végül egy könyv szereplőtől vettem át a nevet, egy olyan könyvből, amit akkoriban olvastam. Mindenesetre ezt lehet, hogy még beépítem a történetbe.
      Nézd, most nem mondhatom el, hogy igazad van-e vagy sem, de azt elmondhatom, hogy Tina csak egy amolyan "figyelemelterelés" Juliának és az olvasónak is. Itt tipikusan a fától nem látja az erdőt effektusra építek. Mert van ott még valami, ami fontosabb, mint Tina, csak Julia - és ezzel talán az olvasók - sem asszociálnak rá.
      Hát a titkokra még várni kell, de azért igyekszem a következő fejezettel. Köszönöm a kommented.

      Ölel;
      Lucy

      Törlés
  4. Kedves Lucy!

    Két hónap az sok idő... minden nap, amikor felléptem a Bloggerre a saját blogjaim írásához, az volt az első dolgom, hogy megnézzem, van-e nálad új rész. Ahogy mindenki, én is azt gondoltam az előző rész végén, hogy Juliának a bokája bánja azt az esést, de szerencsére "csak" a korcsolya... Már korábban is sejtettem, hogy nem lesz jó vége annak, hogy állandóan húzta, halasztotta az új pár betörését, és lám igazam lett...
    Christ nagyon imádom! Fantasztikusak a beszólásai, akárcsak ahogyan Julia visszavág. Imádom a párosukat, de tényleg. Stefit és Miát is nagyon bírom, örülök, hogy sokat szerepeltek ebben a részben, bár bevallom nekem kicsit Chris-hiányom volt. Ez a Christina-Carolina-Christian dolog nekem nagyon gyanús. Van egy sejtésem ezzel kapcsolatban, de nem igazán szeretném, ha igazam lenne. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hozol még ki ebből! :) És térden állva könyörgöm neked, de várass meg minket ennyire a következő résszel! :D

    Ui.: Kértél kritikát a blogodról az oldalunkon (Infinity Critics), és komolyan mondom, még sosem sajnáltam ennyire, hogy épp be voltam telve, így nem tudtam elvállalni, hanem Fran írja. Mindenesetre ódákat tudtam volna zengeni a történet nagyszerűségéről, és hogy mennyire imádom.:) Szerintem barátnőm is hasonlóképp vélekedik majd, majd kiderül, én sem tudom még. Mindenesetre: ami jó az jó. Pont.

    Alig várom már mit tartogatsz még nekünk!

    Ezer csók és ölelés, Vivi
    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Vivien J!

      Igen nagyon sok idő és tényleg sajnálom, hogy ennyit kellett várakozni.
      Igen "szerencsére" csak a korcsolyája és igen, nem lett jó vége, pedig hányszor volt rá lehetősége.
      Sajnálom, hogy hiányoltad a fiút a fejezetből, de megígérem a következőben sokat fog szerepelni, szóval lehet, hogy már túladagolásod lesz belőle :D. És ígérem igyekszem hamarabb hozni a következő részt, talán most sikerül egy-másfél, maximum két hét alatt megírni. Bár mindig ezt tervezem, aztán sosem sikerült.

      UI: Köszönöm a véleményed ^^ Örülök, hogy így vélekedsz a blogomról, remélem, hogy Frannek is így fog tetszeni, ahogy neked ^^

      Ölel és puszil;
      Lucy

      Törlés
  5. Kedves Lucy!

    Egészen véletlenül tévedtem ide pár nappal ezelőtt és bevallom már úgy volt, hogy tovább is megyek, aztán valami mégis arra késztetett, hogy olvassak bele a sztoridba és most, hogy túl vagyok az eddigi összes fejezeten őszintén mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, sőt kijelenthetem, hogy imádom olvasni a soraidat :) már az első fejezet felénél tudtam, hogy ezt nem fogom tudni csak úgy abba hagyni, de néha muszáj volt és ezért kellett több nap amíg elolvastam mindet (ha rajtam múlott volna akkor egyhuzamban olvastam volna az összeset :D). Nagyon szeretem ahogy írsz, imádom az egésznek a témáját és a szereplőket (személyes kedvencem Chris és Mia) :) imádom ahogy csűröd csavarod a szálakat és azt az érzést amit kiváltasz az olvasóból :D az izgalom, hogy sokszor olyan érzésem van, hogy valami készül :D sokszor olyan, mintha egy kis titokzatosságot rejtenél el a sorok között és ez fantasztikus :) most, hogy ide értem iszonyatosan várom a következő fejezetet és remélem mihamarább olvashatom, hogy Juliaék hogyan vágják ki magukat ebből az egészből vagy, hogy ki derül e valami új a dologgal kapcsolatban. :)

    Xxx :)
    Bogi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dráha Bogi!

      Nagyon szépen köszönöm a kommentedet. Örülök, hogy végül maradtál a blogon és ennyire megtetszett a történet, én nagyon igyekszem a maximumot kihozni magamból és a dolgokból is.
      Hű, akkor jó gyorsan olvashatsz, mert abban szinte biztos vagyok, hogy nincsenek rövid fejezeteim, sőt.
      Igen, Mia az egyik, hanem a legjobb karakter a történetben, ha engem kérdezel. Sajnos most nagyon mást nem tudok írni, csak annyit, hogy köszönöm, hogy végig olvastad az eddigi fejezeteket és hagytál nekem egy kommentet <3 Ígérem; igyekszem a következő résszel.

      Ölel;
      Lucy

      Törlés