Harmadik fejezet ~ Csak egy edzés

 Sziasztok!

Köszönöm az előző fejezet kapott két kommentet, nagyon hálás vagyok érte. Hát nem tudom, hogy mit mondhatnék ehhez a részhez, talán csak annyit, hogy jó szórakozást. Valamint a következő fejezet, lehet, hogy késik egy kicsit, mert a hétfőtől érettségizem. De azért mindent megteszek.

Egyikünk sem szól semmit, én nem mártom be Miát, hogy az ő ötlete volt, ő nem márt be engem, hogy én mentem el és kerestem meg. Bár, valószínűleg Aliona ezeket mind sejti, csak tőlünk akarja hallani. A megadott perc olyan lassan telik el, hogy úgy érzem vagy tíz évet öregszem alatta. Fel-alá járkál, mint egy őrmester, aki meg akar félemlíteni, és ami - mit ne mondjak - sikerül is neki, legalábbis az én esetemben. Komolyan, ha egy orosz nő ilyen, akkor milyen lehet egy orosz férfi? Rabszolgahajcsár? Bár, ha teljesen őszinte akarok lenni; nem szeretném megtudni.

- Szóval hallgattok? Legyen. Nem tudom, hogy kinek pattant ki ez az ötlet a fejéből, de egyikőtök sem lehet az evolúció túl magas szintjén, mivel mind a ketten benne vagytok, így vagy úgy. Rendben - sóhajt egy nagyot, ám továbbra sem áll meg. Azt hiszem, hogy ő így oldja a stresszt, vagy vezeti le a feszültséget, vagy fel sem tűnik neki hogy nem áll egy helyben. - Christian a fiam és szeretem, de az elmúlt évek tekintetében alkalmatlan arra, hogy a jégre lépjen, ezt nektek kéne a legjobban tudnotok. Mind a ketten junior bajnokok vagytok - hű, ez burkolva, de egy szép nagy oltás nekem, hát köszönöm. Igen, 14 évesen, még egyéniben bronz érmes lettem  a junior világbajnokságon, közvetlen az előtt, mielőtt mindent ott hagytam azért, hogy a bátyámmal korcsolyázzak, de valahogy igyekszem erre nem gondolni. Bár ki tudja, lehet, hogy semmire sem vittem volna, sok olyan kislány van, aki nagyobb korára elveszti a hajlékonyságát. - Tudnotok kéne, hogy valaki, aki az elmúlt években nem csinált mást, csak rombolta önmagát, az nem képes arra, hogy itt megállja a helyét. Na, erre már nem tudtok mit mondani ugye?

- A…

- Csak próbáljuk meg - fojtom Miába a szót. - Tudom, hogy mit gondolsz, de nézd az én helyzetemet, ennél rosszabb már nehezen lehet. Most mit vesztünk egyetlen nappal? Szerintem semmit. És ki tudja, furcsa egy világban élünk. Talán valami jó is kisülhet belőle. Ha meg nem? Akkor még mindig ott van Thomas.

Ha azt mondanám, hogy az edzőm szeme villámokat szór, akkor szerintem enyhén fogalmaznék, így inkább azt mondom; ha tekintettel ölni lehetne, akkor nem egyszerűen halott lennék, hanem eltűnt személy, mivel egy atomom sem maradna belőlem, amit bárki felismerhet. De tartom magam, vagy legalábbis megpróbálom. Ha az az idióta - mert nem kedvelem jobban, mint évekkel ezelőtt - eljött idáig, akkor csináljuk végig a mai napot, aztán meglátjuk. Ha pedig nem sikerül, akkor még mindig ott a tartalék, ahogy az előbb is mondtam.

- Rendben - nincs választása, mivel már itt van és ezt Aliona is nagyon jól tudja. - Most pedig tűnjetek el a szemem elől - indul el az irodákhoz vezető lépcsők felé. Mi egy pillanatig sem tétovázunk, mert ha azt vesszük, akkor megúsztuk, csak egy kis lelki terrort és szúrós szemeket kaptunk. - Várjatok! Julia, te mégis maradj egy picit - szól utánunk, mire ledermedek. Ezt komolyan gondolja? Az előbb gyakorlatilag felnyársalt a szemével, mit vétettem a világ ellen. Persze, megállok, mert az edző szava szent, erre tanítanak minket kiskorunktól kezdve.

Aliona megvárja, hogy a lánya elsomfordáljon, majd a falnak támaszkodik, és lassan mér végig, mintha most látna először. Szinte már várom, a parancsokat, melyek arról szólnak, hogy emeljem fel a karom, forduljak meg és mondjam meg a ruhaméreteimet, ám ilyen szerencsére nem történik.

- Biztos vagy te ebben? - szólal meg végre, mire összevonom a szemöldököm.

- Mire is gondolsz pontosan?

- A fiamra. Biztos vagy benne?

- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Sok mindent nem tudok, de ha ő benne van, akkor szerintem megpróbálhatjuk, mert bár tudom, mi a véleményed, de a cseh fiúnál még a fiad is jobb, aki állításod szerint egy szerencsétlen és gyáva és nem méltó ehhez a sporthoz.

- Julia nem…

- Christian a maga idejében bajnok volt, az olimpiát leszámítva mindent megnyert, amit meglehet nyerni, biztos, hogy az évek alatt leépült egy kicsit, de a Christopher mindenképpen jobb kell, hogy legyen, még így is.

- Ezek szerint elég biztos vagy benne - mosolyodik el szemtelenül, amit nem tudok hová tenni, de visszamosolygok, majd mikor int a fejével, hogy mehetek, gyorsan elszaladok, mielőtt megint kitalálna valamit.

Igazából már meg sem lepődöm, amikor Mia az ajtó mögött vár pontosan ugyan úgy, ahogy elváltunk, vagyis öltözködés helyett hallgatózott. Látom az arcán az értetlenséget, mire csak megvonom a vállam, majd elkapom a karját és elkezdem az öltöző felé húzni. Éppen benyitnék az ajtón, amikor az kinyílik, kis híján fejbe vágva engem.

- Sosem gondoltam volna, hogy ehhez van bátorságod - mondja Christian, mert lássuk be, ki más lenne az, aki véletlenül majdnem fejbe vág egy ajtóval, és még bocsánatot sem kér utána. - Amikor tegnap meg jelentél nálam azt hittem, hogy anyám küldött, vagy legalább tud az ötletedről, de úgy néz ki tévedtem - ezek szerint mégis csak észrevette a kint uralkodó néma csöndet, sőt, rá is jött az okára. Bár, az sem kizárt, hogy a beszélgetéseinket hallgatta végig. Ki tudja? Csak ő.

- Azt hiszem, köszönetet kéne mondanom, hogy valamilyen szinten, de kiálltál értem mind…

- Nem miattad tettem - szakítom félbe, mert sejtem, hogy valami olyasmi következne a mondandójában, hogy nem fogja megtenni ilyen vagy olyan okok miatt. - Ne legyél már ennyire elszállva magadtól, csak és kizárólag magam miatt mondtam, amit mondtam. Ha anyád egyből kipenderít, mert amilyen őszinte, gondolom te is tudod, hogy mi a véleménye rólad, akkor nem tudod megcsinálni a kis fogadásunk rád eső részét - mondom neki egy elégedett vigyorral az arcomon. Na, ezt neked!

- Csaltál - lép el mellettünk, edzéshez öltözve, korcsolyával a lábán. - Julia hercegnő - hallom meg a hangját pont azelőtt, hogy kilépne a csarnokba. - Ne hidd azt, hogy nyeregben vagy, mert nagyon nagyot eshetsz. Mius, te pedig ne add oda a lakásom kulcsát minden jöttment szerencsétlennek - kétszer sértett meg két mondaton keresztül.

Mia nagyon jól ismerhet, vagy egyszerűen a mozdulatomból sejtheti, hogy mi a tervem, mert úgy kapaszkodik bele - az egyébként ökölbeszoruló - kezembe, mint egy kis majom. Valahogy nyugalomra intem magam, így a megmaradt méltóságommal és a kis majommal bevonulok az öltözőbe. Gyorsan és szótlanul veszem át a ruháimat, miközben magamban forrongok. Nem mondok semmit, amikor a félig kész Mia elé lerakom a bátyja lakásának kulcsát, mert ugyan nem kérte vissza, de az előbb beszélgetés után úgy gondolom, hogy jobb, ha visszaadom. Ő sem mond semmit, csak becsúsztatja a táskájába, majd folytatja a korcsolyájával való bajlódást, míg én elhagyom az öltözőt.

Ahogy kifelé lépkedek meg kell, hogy állapítsam, csend van, nagyobb, mint ami általában uralkodni szokott a stadionban, ha edzésünk van. Bár, ha jobban belegondolok; a rendszeres hangzavart Romeo és Aliona veszekedései szolgáltatták, melyek egyszerre voltak nevetségesek és hangulatrombolóak is, mert emberek; gondoljatok bele, milyen lehet egy olyan edzés, ahol rendszeresen egymásnak esnek a felek. Így meglepően idillinek tűnik az a látvány, ami végül a palánknál fogad.

Christian a bemelegítő köröket rója, az edzőm - edzőnk? - pedig valami papírokkal szórakozik, melyek oroszul vannak, így ha akarnám, sem tudnám elolvasni őket. Végül egy sóhaj kíséretében megrázom a fejem, megszabadulok az élvédőktől és felsiklom a jégre. Erre már az eddig papírjaiba feledkező Aliona is felkapja a fejét. Pár pillanatig továbbra is hitetlenül szemléli a pályát, majd beletörődően felsóhajt, lerakja az eddigi munkáját és magához int minket.

- Rendben, most hogy mind a ketten itt vagytok; kezdhetjük az edzést. Először fussátok le a bemelegítő köröket, aztán mondom, mi következik.

- Én…

- Nem érdekel - néz a mellettem álló fiára, pillanatok alatt belefojtva a szót. - Amennyire el vannak lustulva az izmaid még egy pár kör nem fog megártani, na egy-kettő - tapsol, mire a fia engedelmesen megindul, én azonban nem mozdulok. Magamon érzem Aliona tekintetét, így leguggolok, mintha nem lenne elég erősen megkötve a korcsolyám. Valójában azonban fülelek és várok, várom, hogy végre meghalljam a korcsolyájának hangját, szerencsére nem kell sokáig guggolnom, így amikor már elég közel van, pont annyira, hogy ne tudjon reagálni, kinyújtom a lábam. Nem kell sokat várnom, pillanatokon belül elvágódik mellettem, mire elégedetten elmosolyodom, pont akkor, amikor a tekintetünk találkozik. Ezt neked! Most gondold át, hogy ki a szerencsétlen.

- Na, ki eshet nagyot? - kérdezem végül, amikor felállok és elsiklom mellette.

- Istenem, mi lesz ebből? - néz ránk Aliona, de egyikünk sem mondd semmit.

A bemelegítés eseménytelenül zajlik, ha leszámítom azt, hogy kigáncsoltam az Alkoholistát, bár most nincs olyan "jó illata", mint a múltkor, szóval vagy nagyon jó dezodort használ, vagy nem ivott az elmúlt 12 órában. Én az utóbbira tippelnék, mert szerintem nem lehet olyan dezodort kapni, ami leplezi az alkoholt jellegzetesen rossz illatát, bár a mai világban minden lehetséges, szóval ezt a variációt sem szabad kizárni. Mindenesetre legközelebb a palánknál találkozunk, ahol Aliona rövid és hathatós utasításokat ad nekünk. Nem koreográfiára táncolunk, nem az ez évi kötelező tánc alaplépéseit gyakoroljuk, csak az alapokat vesszük át, amit a tíz-tizenegy éves kezdőknek tanítanak. Ez picit dühít, de megértem az edzőm szándékait is, felesleges lenne úgy elkezdeni valamit, hogy holnaptól az egyikünk nem biztos, hogy itt lesz.

Furcsa ezt mondani, de egészen jó Christiannal táncolni, mégsem fejlődött vissza annyira, mint ahogy gondoltam volna. Lehet, hogy titokban edzett? Nem tartom túl valószínűnek, de annyira kizártnak sem, elvégre, ha valaki egyszer elkezdett valamit, akkor nehéz megválni tőle, főleg ha szinte minden versenyt megnyert, amit lehetett.

Egy idő után elvesztem az időérzékem, nem tudom, hogy mióta lehetünk a jégen, azt sem tudom, hogy mit miért csinálok, csak követem az edző utasításait. Néha-néha inni állok meg, de nem többre. Legalábbis addig, amíg el nem érünk a tweezle sorhoz. A második forgásnál megállok, és tátott szájjal bámulom Christian. Nem az embert - ahhoz előbb ki kéne hipózni a szemem -, hanem a forgást. Gyors, nagyon is. Sokkal gyorsabb, mint amilyet én valaha is csinálni tudtam.

- Mi van? - áll meg összevont szemöldökökkel. Ó, ezek szerint feltűnt neki, hogy megálltam.

- Semmi, folytassuk - mondom, mert biztos nem fogom neki bevallani, hogy megbámultam egy elképesztően jó mozdulatát, ahhoz előbb le kéne lőni, felkoncolni, végül pedig savat önteni rám. Ja, akkor pedig már nem tudok beszélni, mert nem élek, ez van.

- Ide hozzám! - vétózza meg a tervemet Aliona, mire kifújom a tüdőmben egészen idáig felgyülemlett levegőt, majd szépen odakorcsolyázom hozzá. - Azt hiszem, hogy mára elég - szólal meg végül, mikor Christian is odaér. - Fiam, most tiéd a döntés, mondanám, hogy van időd, de ez sajnos nem igaz, mert neki - int felém - nincs. Mind azon által kapsz egy éjszakát, hogy eldöntsd, mit szeretnél, jól gondolt át.
- Itt nincs mit átgondolni - csúszik le a jégről, majd az élvédőivel kezd babrálni. - Egy edzésről volt szó - egyenesedik fel és néz egyenesen rám - se több, se kevesebb.
- Holnap reggel hétre legyél itt, ha szeretnél valamit kezdeni a korcsolyával és a tudásoddal - mondja az anyja, mintha nem is hallotta volna az előző mondatát.
A férfi erre nem mond semmit, csak az anyjára néz, majd pár pillanatnyi szemkontaktus után fúj egyet, elfordul, felkapja a pulcsiját és az öltözők felé veszi az irányt. Nem tudom, hogy mi zajlott le anya és fia között az imént, de abban biztos vagyok, hogy ennek vége. Megpróbáltam, mindent megtettem. Ma igyekeztem a legjobb tudásomat hozni, nem volt elég, bár lehet, hogy nem kellett volna kigáncsolnom, de megérdemelte, ha az egója nem tudta megemészteni, hogy nem csak ő lehet abban a bizonyos nyeregben, akkor hiába a magas szintű tudása, nem való nekünk a közös munka.

- Megjöttem! - lépek be a lakásunk ajtaján, bár nem értem, hogy minek jelentem be az érkezésem, mivel ez egy tökéletesen felesleges cselekedet. Hogy miért? Mert abban a pillanatban, hogy zördül a kulcs a zárban, anya már valamelyik sarokból azt figyeli, hogy ki lép be az ajtaján. Ez most sincsen másképpen, a kanapén ül, és meredten engem néz azokkal a barna szemeivel, amiket tőle örököltem. Komolyan, néha olyan érzés fog el, mintha saját magamat bámulnám, ami lássuk be; nagyon ijesztő dolog lenne.
- Szia Julia - lép ki a konyhából anya második férje egy tál tésztával a kezében. Erre a momentumra akaratlanul is, de mosoly kúszik az arcomra, ő francia, de mégis annyira szereti a tésztát, mint egy vérbeli olasz. Talán azért is él ebben az országban, hogy minél több félét megkóstolhasson. Ezt nem viccből mondom, komolyan ezt hiszem, bár szerintem egyszer tett is egy olyan megjegyzést, hogy tényleg ezért jött, de ebben nem vagyok teljesen biztos.
- Szia Pierre - biccentek, miközben lepakolok az előszobában.
- Milyen napod volt ma?
- Ki az új partnered?
Két kérdés, két teljesen más személytől. Ez annyira jellemző rájuk. Pierre szeretne viszonylag normális kapcsolatot ápolni velem, így rendszeresen kezdeményez beszélgetést olyan semmitmondó témákról, mint az időjárás vagy a foci, amit egyébként utálok, de végül is mindegy, hála neki tökéletesen tisztában vagyok a csapatok rangsorával és hasonló dolgokkal. Ezzel szemben anyám mindig lényegre törő, csak akkor kérdez, ha igazán érdekli valami, amit nem tud, és csak akkor válaszol egy kérdésre, ha az neki is hasznos. Igen, a férjével ellentétben ő nem akar velem jó kapcsolatot ápolni.
- Köszönöm Pierre - nézek a szemüveges, kissé kopaszodó, inges férfira, aki kék szemeivel éppen engem vizslat, mint régen, amikor a rendelőjében ültem és arról beszéltem, hogy nem vagyok örült, csak mert anyám annak hisz a „megérzéseim”miatt, amik szerintem mindenkinek vannak. Ó, elfelejtettem volna említeni, hogy két éven keresztül Pierre volt a pszichiáterem? Igen, így találkoztak anyámmal és a mai napig nem értem, hogy egy olyan békés férfi, mint ő, hogy bírja egy olyan perszóna mellett, mint Camilla Testossini. - Azt hiszem, hogy egészen jól. Ma egy-két különös dologra való tekintettel rövidített edzés volt, amit talán jónak is mondhatok. És képzeld, reggel Aliona és Mia kocsival jöttek értem, mert véletlenül erre jártak és Mia rávette őket, hogy álljanak meg - bár azt elfelejtettem megkérdezni, hogy tulajdonképpen, honnan is tudta a címemet, teszem hozzá magamban.
- Akkor végül is jó napod volt - állapítja meg a dili doki.
- Mondhatjuk - vonom meg a vállam, majd anya felé fordulok. - Majd holnap kiderül - bár szinte biztos, hogy azzal a Bilter, vagy mit tudom én milyen nevű cseh táncos lesz a partnerem, azért kitudja, léteznek még csodák az életben. Bár ahhoz, hogy Christian eljöjjön a holnap is, meg azután minden nap hatalmas és megismételhetetlen csoda kéne, olyan, mit az élet nem tartogat minden ember számára, nekem pedig biztos nem.
- Értem - feleli csalódottan, majd minden szó nélkül visszamegy a nappaliba, ahonnan kihallatszanak a televízió hangjai. Ha egy tökéletes család lennénk, akkor most ezen meglepődnénk, de sosem voltunk tökéletesek, így csak tényként tudomásul veszem, hogy fel akarta és továbbra is akarja mérni, hogy a jövőben mekkora konkurenciát jelenthetek a bátyámnak.
- Jó étvágyat! - megyek el a nevelőapám mellett, aki elnyammog valami köszönöm félét, de nem nagyon lehet kivenni a szavakat, így csak tippelni tudok.
A lakásunk kicsi, a szobám pedig még kisebb. Amikor először megláttam majdnem klausztrofóbiás lettem, de szerencsére megúsztam. A szobámnak nevezett lyukra nem különösebben mondhatnám, hogy otthonos. A falai lilák - utálom ezt a színt -, a függönyök fehérek és szinte vibrálnak, ha rájuk nézek annyira elütnek a faltól. A berendezés egy szekrényből, egy ágyból, egy asztalból és egy székből áll. Az undorító falaimon nem tartok képeket, érmeket és okleveleket, mert feleslegesnek tartom. Illetve nem tartom annak, mert a régi szobámban ott voltak szépen, sorban. Apával mindig közösen raktuk be a keretbe és akasztottuk fel, miután beverte a megfelelő mennyiségű szöget a bézsszínű a falba.
Hiányzik apa, ha őszinte akarok lenni, hiányoznak az idióta viccei, a nevetése, az, hogy ott szurkol nekem az első sorban egy hatalmas zászlóval a kezében, hiányoznak a verseny utáni éttermi vacsorák, amikor kielemeztük mindenki teljesítményét, többek között az enyémet is. Egyszerűen minden hiányzik, ami ő volt, ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy én rontottam el, ahogy azt már Bellának is mondtam, én hagytam ott, amikor anya egyet csettintett. Hogy miért? Mert balga módon azt akartam, hogy szeressen úgy, mint Romeot, hogy nekem is legyen egy anyukám. De helyette mit kaptam? Azt az életet, ahol most vagyok.
„Csak próbáld meg”
A nővérem hangja hirtelen hatol a fejembe és nem is enged addig, amíg az ágy mellé ledobott táskámból ki nem halászom a mobiltelefonom, majd a megfelelő számot előkeresve rá nem nyomok a hívás gombra. Amíg kicsöng, lehuppanok a virágos ágyneműmre és azon gondolkozom, hogy most mi is adott elég bátorságot ahhoz, hogy meglépjem azt, amihez egészen idáig nem volt merszem.
- Halló…
- Apa…
- …, maga Maurizio Fabbri telefonját hívta, most nem tudom felvenni, mert dolgom van, de kérem, hagyjon üzenetet az instrukcióknak megfelelően. Ha valamely szolgáltatótól keres, gáz, áram ilyesmi, akkor az egyes gombot, ha hivatalos ISU ügyben, akkor a kettes gombot, ha a családom vagy a baráti köröm tagja, akkor a hármas gombot, ha pedig félretárcsázott, akkor a négyes gombot szíveskedjék megnyomni. Most pedig gondolja végig, hogy mennyit számít egy ilyen beszélgetésnél a gomb megnyom. Szóval mit is szeretnél mondani? - mondja a fülembe apa jellegzetes mély baritonja azt a szöveget, amit tulajdonképpen együtt találtunk ki. Ennek az emléknek a hatására könnybe lábad a szemem. Megvárom, amíg elhangzik a sípszó, majd elkezdem a saját üzenetemet.
- Szia apa, Julia vagyok, bár a hangomból szerintem kitaláltad. Én… igazából csak… szóval hiányzol és én… olyan… - elkeseredetten dőlök hátra az ágyamon, mert nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki. - Szóval… nem tudom, hogy mennyire vagy rám kíváncsi, de hívj fel, vagy keress meg. Anya címét tudod vagy… inkább a pályán keress, azt hiszem, hogy ott fogom tölteni a nyár nagy részét… vagy nem tudom. Szóval szia - nyomom ki a hívást. Nos, ennél szánalmasabb üzenetet csak akkor hagyhattam volna, ha zokogva mondom el neki minden bajomat, de azt azért mégsem tehetem, valamennyi büszkeségem nekem is maradt, még előtte is.
Végül lerakom magam mellé a telefonom és a párnába temetem az arcom, hogy valami felfogja a könnyeimet. Nem sírok, legalábbis nem hangosan, utoljára két éve sírtam, az olimpián, azóta nem. Azt hittem, hogy annál rosszabb nem jöhet, úgy néz ki, hogy tévedtem, mert rosszabb mindig jöhet, de jobb is.
Nem tudom, hogy mikor alszom el, csak abban vagyok biztos, hogy a Carmen jellegzetes dallamaira ébredek. Kell egy pillanat, mert hirtelen nem tudom hová tenni a szobát, meg a hangot, meg úgy bármint. Amint sikerül kitisztítanom a tudatom, fáradtan nyúlok a telefonomért. Valahogy lusta vagyok megnézni, hogy ki hív, így egy kurta „Hallóval” veszem fel.
- Neked is jó reggelt - nevet bele a nővérem. - És még mielőtt felugranál, elárulom; viccelek, este kilenc óra van. Csak meg szerettelek volna kérdezni; hogy telt a mai napod, valamint mi volt tegnap az „ítélet”? - nem mondom neki, hogy az én értelmezésemben ezek már tegnap és tegnap előtt történtek attól függetlenül, hogy jelen pillanatban hány óra is van.
- Hát - könyökölök fel az ágyban - erre csak holnap tudok válaszolni, mivel jelen pillanatban én sem tudom, hogy kivel hányadán állok partner ügyileg.
- Ezt úgy érted, hogy többen vannak?
- Igen, van egy cseh meg egy olasz, most csak ennyit mondok, nem szeretnék semmit elkiabálni, az rossz ómen lenne, vagy mi.
- Ahogy gondolod húgi, én szurkolok neked de… egy pillanat - mondja, majd hallom, ahogy a férjével vált pár szót. - Ne haragudj, most mennem kell. Ettore beteg és azt hiszem, hogy felment a láza. Sok sikert.
- Szia, és jobbulást a nagyfiúnak - teszem le a telefont, majd gondolkodás nélkül dőlök vissza a párnámra.
Egy pillanatig eszembe jut, hogy esetleg lefürödhetnék még egyszer - az edzés után már gyorsan letusoltam -, majd felvehetném a pizsamámat, azonban, mikor lehunyom a szemem édes és mély sötétség telepszik a tudatomra.

Törökülésben ülök a palánk mellett, miközben azzal szórakozom, hogy az ujjammal mintákat rajzolok a farmeromra. Izgulok, de tudom, hogy Chrtistian nem fog eljönni, ezt tegnap nyíltan ki is jelentette, ők is hallották, mégis feszengnek. Bár ez igazából fejedelmi többes, mert Mia az, aki igazán izgul. Ő járkál fel s alá, miközben azt hajtogatja, hogy mindjárt itt lesz, csak dugóba került. Ezzel szemben Aliona maga a megtestesült nyugalom. Csak áll a palánk mellett karba tett kézzel és minket, pontosabban engem néz. Ahogy találkozik a tekintetünk mosolyogva megvonom a vállam, majd felpillantok az órára.
6:55
Még öt perce van, hogy ideérjen, reggel hétkor jár le a „határidő”, ha szabad így fogalmaznom. Nem tudom, hogy mi készteti rá, de Mia abbahagyja a mantra ismételgetését, csak a járkálást folytatja. Ennek köszönhetően olyan csönd lesz a stadionban, hogy minden kis zajt hallani lehet. Hallom, ahogy a gondnok becsukja az egyik ablakot, hallom, ahogy a berendezés hűti a jeget és persze az órát is hallom, amint elüti a másodperceket. Felettébb idegnyugható, mit ne mondjak. (Ugye éreztétek az iróniát?)
6:56
Egy perc telt el és én megint az órára pillantok. Egyre jobban izgulok, ami nem normális, mert tudom, hogy nem jön, de szeretném. Ezt igazából eddig be sem vallottam magamnak. Pedig jó lenne, tegnap is jó volt az edzés, vagy próba. Igazából nem tudom, hogy minek nevezzem, de jó volt. Jobb, mint Romeoval bármikor. Furcsa, de életemben először egyenlő félnek éreztem magam a jégen, nem valami alávetett korcsolyásnak, aki csak azért van ott, hogy a másik sikeres legyen.
- El fog jönni, én tudom - néz rám Mia határozottan. Barna szemeiben csak úgy lángol a hit, amin meglepődöm, nem gondoltam volna, hogy ennyire bízik a bátyjában.
Nem válaszolok neki, csak kedvesen rámosolygok, majd megint az órára pillantok.
6:57
Három perc. Nagy levegőt veszek, majd ki is engedem azt. Egyre inkább kezdem úgy érezni magam, mint egy halálraítélt, akinek a torka körül folyamatosan szorul a kötél. Az egészben az a legrosszabb, hogy nem kéne magam így éreznem, mert tudom, hogy nem lesz itt. Zajra leszünk figyelmesek, mind a hárman. Becsukódik a bejárati ajtó, mire odakapjuk a fejünket - Mia és én, ugyanis Aliona továbbra is úgy áll ott, mint a megtestesült nyugalom -, és várunk, várjuk, hogy a közeledő léptek odaérjenek hozzánk, hogy megtudjuk ki az. Szinte belevájom a körmeimet a térdembe - farmeren keresztül - annyira szorítom a lábam, azonban csalódnom kell. Nem Christian érkezik, hanem a gondnok, aki az imént az ablakkal szórakozott
6:58
Két perc. Hogy oldjam a saját feszültségem, felveszem a mellettem fekvő táskát és kikeresem belőle a telefonom. Természetesen a legmélyén van. Ahogy a kezembe kerül, megnézem, hogy apa esetleg keresett-e, de semmit. Sem egy SMS, sem hangüzenet, a nagy kerek nulla. Illetve nem, mert a szolgáltató küldött egy üzenetet, miszerint valami szerződési feltétek megváltoznak, ha érdekel, hogy mik azok, akkor keressem meg egy weblapon, amit belinkeltek. Lehetek teljesen őszinte: nem érdekel. Feltöltő kártyás vagyok, csak akkor van pénzem, hogy rakok rá, így szinte mindig pár euro centen áll az egyenlegem, amivel semmit sem tudok kezdeni. Ahogy kilépek az üzenetekből, a digitális óra szinte egyből a képembe dörgöli az időt.
6:59…