2014. május 17.

Ötödik fejezet ~ Tesztkorcsolya és egyéb meglepetések

Sziasztok!

~ Ez neketek nem tudom, hogy mit jelent, de pont ma egy hónapos a blog, ugyanis április 17-én raktam ki a prológust. Azóta kaptam tőletek 9 rendszeres olvasót és egy új barátot, akit enélkül a blog nélkül nem hiszem, hogy megismerek, de kitudja. Valamint több, mint 1500 megjelenítést, tehát köszönöm nektek.
~ A jövőhéten az egy hónapos évforduló alkalmából kaptok majd egy novellát, aminek a témáját eredetileg mag akartam szavaztatni, de rájöttem, hogy ez nem lenne túl jó, mert az egyik túl előre mutató lenne, a másikra pedig szükség lesz, legalábbis szerintem...
~ Valamint; ma befejeztem a blog trailerjét, amit a novellával együtt ti is megláthattok, remélem, hogy tetszeni fog. Na, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást.   


Mia végül mosolyogva, bátran utazott el. Ha előtte lévő nap nem mondja nekem amit, akkor sosem jövök rá, hogy valójában nem akar menni. Miután a repülő felszállt az én, a mi életünkben is egy új fejezet kezdődött, ami a kegyetlenebbnél, kegyetlenebb edzésekről szólt. A napok összefolytak, egy idő után már nem tudtam, hogy mikor milyen dátumot mutat a naptár. Furcsa módon a hónapok észrevétlenül fordultak át egymásba, szinte elmentek mellettem.
Időnk nagy részét az edzőteremben, a jégen vagy a balett teremben töltöttük. Az együtt töltött napok nem nagyon hoztak közelebb minket Christiannal, a kapcsolatunk stagnált egy ideje.  Nem voltunk sem barátok, sem ellenségek. Elviseltük egymás társaságát egy-egy csípős megjegyzéssel fűszerezve. Ezzel ellenben Romeo és Irina, mint a harmónia mintapéldányai edzettek Moszkvában egy profi stáb kezei alatt. Hogy ezt honnan tudom? Mius minden este felhív, hogy részletes beszámolót tartson. Igazából nagyon ráállt erre a kémkedés témára, még képeket és videókat is küldött, bár azoknak az értelmét nem nagyon látom, no mindegy.
Egy szó, mint száz; szépen, lassan teltek a hónapok, velük együtt elmúlt a nyár és beköszöntött az ősz. Ez az iskolások számára azt jelenti, hogy becsöngetnek az iskolába. Nekünk mit jelent? Azt, hogy alig öt napunk marad a szeptember hetedikei tesztkorcsolyázásunkig, ahol kiderül, hogy a szövetség mit is szeretne velünk kezdeni.

Hallom, ahogy elhalnak a Carmen utolsó akkordjai. Próbálok tragikus és halálos képet vágni, elvégre éppen leszúrtak. Amint az utolsó hang is elillan a semmibe várunk még pár másodpercet, majd vége. Christian lovagias módon felsegít, elvégre eddig az ő térdén feküdtem. Mondjuk ez a lovagiasság inkább anyai szigorból, mintsem valós lovagias érzelmekből fakad. Ez pedig annak köszönhető, hogy az első próbán, ahol végigtáncoltuk az egész koreográfiát ennél a résznél a Kőbunkó egyszerűen ledobott a jégre. Félre ne értsetek, nem fájt csak egy picit, de meglepetésemben komolyan ledermedtem. Oké, hogy csak egy eszköz vagyok, de a normális ember vigyáz az eszközeire, vagy legalábbis nem dobja le a jégre csakúgy. Persze, ezt követően Aliona hatalmas kiabálásba kezdett, hogy ha komolyabb bajom esik, akkor ő felkoncolja a fiát, abban biztos lehet. Ennek következtében azóta mindig felsegít.
- Gyertek ide! - int felénk az edzőnk, mire értetlenül nézünk össze. Nem lettünk jóban, de most mind a ketten érezzük, hogy jól futottuk le a programot, persze voltak apróbb pontatlanságok, de azok ilyenkor mindig vannak.
Ahogy a palánk széléhez érek Giuseppe - az az áldott jó ember - egyből felém tart egy vizesüveget, mire egy hálás mosolyt vetek rá. Körülbelül hat órája lehetünk a jégen, ami kimeríti az ember, minden téren. Komolyan mondom; melegem van, pedig biztos, hogy a hőmérséklet nem éri el a tíz fokot.
- Ez nem is volt olyan rossz - tűr egy szőke tincset a füle mögé, mielőtt elkezdene minket kioktatni. - Azonban Christian, ebben a táncban te szerelmes vagy Juliába, de ő nem szeret téged, menekül előled, vagy legalábbis nem foglalkozik veled. Ez pedig azt vonja maga után, hogy ne úgy táncold végig az egészet, mint aki arra vár, hogy végre öljön az ölés pillanata. Egy kis színészi játékot fiam - vágja tarkón a megszólítottat, mire az elmormog egy alig halható igen. Erre Aliona bólint, majd felém fordul. - A te színészi játékoddal semmi baj…
- Persze, mert neki van a könnyebb dolga, azt még én is el tudom játszani, hogy utálom őt, sőt, még játszani sem kéne annyira - fonja össze a karjait a párom, mire mondanék valamit, de megelőznek.
- Nem kérdezett senki, tehát hallgass - szól rá csípősen az anyja, mire elfolytok egy kuncogást. - Ott tartottam, mielőtt csúnyán félbeszakítottak, hogy a te színészi játékoddal nincs baj, azonban az a spárga, az ég áldjon meg, hat éves korod óra balettozol, ha másnak nem, akkor annak flottul kéne, hogy menjen, azonban innen úgy látszik, hogy igen erőlködsz, vagy tévedek.
- Igen is, meg nem is - vonom meg a vállam, mire kapok három értetlen pillantást. - Meg tudom csinálni, de félek, mert a drága fiadnak minden egyes emelésnél remeg a keze, meg szerintem mindene, szóval, ha ő nem remeg, akkor én is rendesen spárgázom - vonom fel a szemöldököm, mert belőlem aztán nem csinál senki hülyét, főleg nem egy spárga miatt.
A mondatomat követen mély csend telepszik a helységre, mintha csak azt jelentettem volna be, hogy megöltem a dalai lámát, pedig nem csináltam semmi ilyet. Christian az anyjával néz farkasszemet, most pontosan úgy, mint hónapokkal ezelőtt a parkolóban, amikor Miával „rajtakaptuk” őket, ha szabad így fogalmaznom. Most vagy ennyire szoros közöttük a kapocs, vagy ugyanarról a témáról van szó? Nem tudom, de azt nem mondom, hogy nem is érdekel, mert ez nem igaz. Érdekel, csak a nyáron nem volt időm nyomozni, mert Aliona - az a szadista - minden pillanatomat lefoglalta, amikor nem itt voltam, akkor otthon aludtam, vagy a kék-zöld foltjaimat borogattam, mert volt belőlük egy pár. Szerencsére - és Mius szerencsétlenségére - anyám ideje legnagyobb részét Moszkvában töltötte, így én édes kettesben maradtam a férjével, aki azért dolgozott, hogy legyen miből kifizetnünk a lakás rezsijét. Kedves egy nő, mi?
- Na, jó - töri meg a csendet Giuseppe. - Szerintem Chris tud határozott is lenni, ha akar. Julia, meg tudja csinálni azt a spárgát, ezt tanúsíthatom, szóval ilyeneken ne akadjunk fent.
- Pontosan - bólint a mellette álló. - Profik vagytok, viselkedjetek is úgy. Na, vissza a jégre - mintha eddig nem ott lettünk volna -, és mutassátok meg azt a rövid programot.
Szívem szerint felnyögnék, de nem teszem, csak beállok a kezdőpozícióba és csinálom, amit kell. Egyszer, kétszer, háromszor… sokszor. Már nem tudom megmondani, hogy ma hányszador hangzik fel a zene, csak a mai napon, de biztos, hogy nem kevésszer. A tökéletesre hajtunk, ezzel mindenki tisztába van, legalábbis a jelenlévők közül, a többiek minden bizonnyal azt hiszik, hogy csak be szeretnénk kerülni a keretbe, de nem, mi jók szeretnénk lenni, ha nem is a legjobbak, de jobbak, mint amilyenek Romeoval voltunk.

A maradék napjaink is olyan gyorsan telnek el, hogy mire észbe kapok, ismételten a B kategóriás autó ülök, kivételesen Mia nélkül, aki csak az első junior Grand Prix után jön haza, immáron Sasa társaságában.  Most csak hárman vagyunk, a komornyik, a szadista és én. Az utunk csendes és… és csendes. Nem vagyok feszült, inkább álmos. Az elmúlt napokban összesen nem aludtam tíz óránál többet, szóval a feszültségnek nem marad idő az ásítgatások között, igazából jól esne egy kávé, de Aliona olyan váratlanul robbant be reggel a lakásunkba - egyébként most sem értem, hogy honnan volt kulcsa -, hogy Pierre és én nem tudtunk hová lenni meglepetésünkben, azt hiszem, hogy hirtelen mind a ketten lefagytunk. Kicsit meglepő, ha egy nő reggel hatkor beront az ember lakásába, hogy indulás, mind ezt úgy, hogy a harmadik helységben tartózkodót csak egy pillanatra veszi észre, pontosan egy köszönés erejéig. Szerintem szerencsétlen embernek elég nagy sokk lehetett ez, még úgyis, hogy anyám mellett él.
- Szóval az a hisztérika elvette az agy dokidat? - szólal meg váratlanul az edzőm.
- Igen, már vagy két-három éve, egészen megszoktam. Eleinte kicsit kínos volt, de ha neki így jó - vonom meg a vállam.
- Mindig azt hiszem, hogy anyád nem lephet meg jobban, de ilyenkor mindig tévedek. Pedig már több, mint negyven éve ismerem.
- Negyven!? Miről maradtam le? Én úgy tudtam, hogy csak akkor ismerkedtetek meg, amikor olasz színekben kezdtél el korcsolyázni.
- Szóval neked ezt mesélte? - nem éppen mesélte, de azért bólintok, mert a részletekbe most nem kívánok belemenni.
- Annyira nem is fontos, még Oroszországban volt, az első Junior Grand prix döntőmön. Tizenhárom voltam, ő tizenhat. Andrej és én egy aranyat és egy ezüstöt nyertünk korábban, így jutottunk be. Senki sem számított arra, hogy győztesek leszünk, nem is történt így, azonban olyanokat utasítottunk magunk mögé, akikre szintén nem számítottak, többek között anyádékat is. Mondanom sem kell, hogy tombolt, ugyanis negyedikek lettek. Váltig állította, hogy a bírók rontottak, majdnem lelökött a dobogóról, azzal a felkiáltással, hogy „csalók”. Az őröknek kellett őt elcipelniük onnan. Kis híján letépte a nyakamban lévő bronzérmet. Megjegyzem elég ijesztő volt.
- Ha eddig nem tudtam volna, hogy anyám nem százas, akkor most biztos, hogy meglepődnék - mondom komolyan, visszafojtva a kitörni készülő nevetésemet, mert ahogy elképzelem a jelenetet, igen is vicces, nem is kicsit
- Neves nyugodtan, az első sokk után én is azt tettem, mert hihetetlen volt, hogy ilyen történik.
Nekem több sem kell, kitör belőlem az elemi erejű nevetés. Nem tudom, hogy mikor voltam utoljára ilyen jókedvű, de az biztos, hogy régen. Ahogy Alionára pillantok, látom, hogy mosolyog, mintha őt is feldobná ez a régi emlék, vagy valami más, de az arca őszinte boldogságot sugároz, olyat, amilyet eddig csak akkor láttam az arcán, ha a lányát nézhette korcsolyázás közben. Nem tudom Mia tudja-e, hogy az anyja mennyire szereti és büszke rá, még akkor is, ha nem ér el semmit. Hogy ezt honnan tudom? Emlékszem a kis szőkeség első versenyére. Alig lehetett hat éves, nagyon izgult, ha azt mondom, hogy remegett, akkor enyhén fogalmazok. Félt, de mikor ki kellett csúsznia a jégre boldogan mosolygott, még oda is intett nekünk. Én visszaintettem, majd az edzőm felé fordultam, hogy kérdezzek valamit, de bennem akadt a szó, mert rövid, akkori tizenhat évem alatt nem láttam még olyan büszkén és boldogan ragyogni ember arcot, még anyámét se, amikor Romeot nézte. Persze, Mius nem ért el helyezést, de remekül szerepelt, jobban, mint én az ő korában.
- Meg jöttünk - szakít ki gondolataim mélyéről a sofőr hangja.
- Remek, akkor indul a mandula - csapja össze a tenyereit a kocsiban ülő harmadik személy. - Remélem, hogy az a Semmirekellő már megérkezett, tegnap szóltam neki, hogy mikorra kell jönnie - mondja, miközben kiszáll az autóból - De ahogy látom, még nincs itt. Te jelentkezz be, addig én felhívom és megkérdezem, hogy hol a francban van - adja ki az utasítás, majd már ott sincs. Meg sem lep, hogy nem érdekli a válaszom, mert tudja; csinálom, amit mond.
Mosolyogva elköszönök a sofőrtől, akinek igazán megkérdezhetném a nevét, elvégre az elmúlt pár hónapban többször is fuvarozott a pályára és haza, ennyit igazán megérdemelne. Miután visszaint, sóhajtva szállok ki az autóból és egy még nagyobb sóhajjal függesztem szemeimet a jégcsarnokra. Hát, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Határozottan, a fekete edzőtáskámba kapaszkodva elindulok felfelé, a sok ember között. Ez a tesztkorcsolyázás egybe van szervezve egy egész országra kiterjedő, hivatalos ISU szintfelmérővel, ami azt jelenti, hogy különféle tájakról jönnek ide, hogy esetlegesen szintet lépjenek, így a reménykedő kislányoktól és kisfiúktól az egészen felnőttekig vannak. Felnőttek persze vegyesen, idegeskedő versenyzők és még idegesebb szülők.
Van egy-két ismerős arc is a tömegben. Leginkább junior versenyzők, akik nemzetközi szinten képviselik az országunkat, valamint régi ismerősök, akik a mai napig nem adták fel a próbálkozást, hogy esetlegesen bekerüljenek a versenykeretbe. Ahogy a tömegben szlalomozok, kiszúrok egy tolószékes asszonyt, aki körül egy hét-nyolc év körüli kislány ugrál fekete ruhában, korcsolyával a kezében, de nem ez a legfurcsább benne, de nem ám. Hanem az, hogy beszélget, méghozzá nem is akárkivel, hanem Christiannal.
Komolyan ledermedek, mert ismerősnek tűnik a nő, de nem tudom hová tenni. Az emberek ide-oda lökdösnek. Jó páran elnézést kérnek, azonban a legtöbben halkan szitkozódnak, hogy mi a fenéért állok az út közepén. Persze, nekik van igazuk, de most hogy magyarázzam meg, hogy a ritka bunkó és arrogáns partnerem kedélyesen beszélget egy tolószékes nővel, meg annak a kislányával. Inkább tartsanak bunkónak.
Szerencsére elég messze vannak, így nem látnak, vagy legalábbis, ha nem pont rám figyelnek, annyira hülye meg nem vagyok, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A szemem gyakorlatilag kiesik a helyéről, amikor a kislány a párom nadrágjának szélét kezdi el rángatni, mire az mosolyogva simítja meg a fejét. Olyan mosollyal, amit még életemben nem láttam, és amitől minden lány elolvad. Mi a franc folyik itt? Már azon vagyok, hogy átvágok az embereken és odamegyek, amikor valaki nem túl kedvesen megütögeti a vállamat, jelezve, hogy figyeljek már rá. Kelletlenül fordulok hátra, amikor pedig meglátom, hogy ki áll mögöttem, majdnem vissza is fordulok. Jelen pillanatban sok emberhez nincs kedvem, ő pedig pont ezek közé tartozik, sőt, hozzá sosincs kedvem.
- Szia Julia, nem hittem, hogy igaz a pletyka, de úgy látszik, hogy mégis - szólal meg Charlotte Commos, mire „kedélyesen” elmosolyodom. Alapjáraton nem vagyok embergyűlölő típus, de a velem szemeben álló lány és a barna tincsei mindig kihoznak a sodromból.
- Milyen pletyka Charlotte? Én nem hallottam semmit.
- Hát persze, hogy nem, elvégre ez profi - nyomja meg direkt ezt a szót - körökben terjed, valamint te és rejtélyes új párod, az a Bilek, vagy ki, nem jelentetek meg sehol. Gondolom gyakoroltatok, hogy egyáltalán emberszámba vegyen titeket a szövetség. Ahogy az interneten láttam, nem valami profi, mondjuk, igazából a te szinteden van, szóval szép páros lesztek.
- Szerintem meg te és a törött orrod lesztek szép páros - karol át valaki egy ismerős hang kíséretében. Ahogy oldalra nézek az, egyik legjobb barátnőmmel találom magam szemben. Szőke haja kivételesen kibontva omlik a vállára, ezzel szabadon hagyva az arcát, melyet alig látható szeplők borítanak. Kék szeme kihívóan csillog, miközben a velünk szemben állót méregeti.
- Á, Stefánia. Jó látni, hogy épségben hazatértél Finnországból, bár akárhogy nézem; a modorodon nem sikerült csiszolnod. Közönséges vagy, mint mindig. Komolyan nem hiszem el, hogy a szövetség olyan versenyzővel is foglalkozik, mint te.
- Ugyan ribanc, ha egy olyat versenyeztetnek, mint te, akkor én simán elmegyek - nos igen, Stefi apja bokszoló, így ha nem korcsolyázott, akkor az izzadó és káromkodó férfiak között volt az edzőteremben, ahol ráragadt egy s más. Többek között a keménység és ez a beszéd. Ami pedig a legfurcsább; a jégen olyan kecses és nőies, mint egy hattyú, azonban ha beszél, vagyis veszekszik, akkor inkább olyan, mint egy kocsis.
- Egyébként mit is keresel itt? - veszem át a szót. - Nem hiszem, hogy neked és Mihaelnek szükségetek lenne tesztkorcsolyázásra, vagy akár szintfelmérőre.
- Látom te sem vagy túl értesült, tesztkorcsolyázásra jöttem én is, méghozzá nem is akárkivel, hanem Christian Fontanával. Hosszú évek kitartó munkája után végre igent mondott - mondja, mire a szám elé kapom a kezem. Ezt most komolyan gondolja? Csak nagy erőfeszítések közepette tudom visszafojtani a nevetést.
- Kit érdekel? Attól, hogy egy nálad jobb part…
- Ne - állítom le Stefit - semmi szükség erre. Majd meglátjuk, hogy milyenek lesznek a jégen - mosolyodom el magabiztosan. Persze, ő és az én párom, ilyen vicces napom is régen volt már.
- De Julia, hidd el; én nagyon szívesen betörlök neki egyet, nem ez lenne az első eset - szorítja ökölbe a kezét.
Igen, Stefi egyszer valóban betörte Charlotte orrát, még nyolcadikban, mikor Lotte arról áradozott, hogy ő milyen jó mindenben, majd engem kezdett el ócsárolni - valahogy mindig is ez volt a kedvenc szórakozása, főleg az után, hogy másfél évig járt a bátyámmal -, mire Stefi annyira bedühödött, hogy orrba vágta. Szerencsétlennek még védekezni sem volt ideje, mire az osztállyal észbe kaptunk, már ömlött is a vér, a tanárok pedig odasereglettek körénk. Természetesen - az sértett felet leszámítva - mindenki azt vallotta, hogy az egész véletlen baleset volt, így senki sem tudott tenni semmit.
- Nem kell, de tényleg, csak várd ki a végét - suttogom, miközben oldalra sandítok, ahol látom az edzőnket és a páromat közeledni. Szép műsornak nézünk elébe. Ahogy a velünk szemben álló barna hajú, barna szemű lány arcát fürkészem, látom, hogy kezd róla leolvadni az eddigi arrogáns mosolya.
- Hercegnő - remek, legalább nem tudna ilyenkor a rendes nevemen szólítani? - Mi a frászt csinálsz itt kint? Nem arról volt szó, hogy bent vársz minket? - rázza meg a fejét. - Komolyan, rád még egy ilyen feladatot sem lehet bízni. Most inkább gyere, ne pedig minden jöttment szerencsétlennel beszélgess az útszélén
- Máris megyek - mondja Lotte, mire behunyom a szemem. Ez a lány sosem adja fel?
- Ismerjük egymás? - néz rá lesajnálóan a megszólított, majd rám pillant. - Komolyan, nagyon furcsa ismerőseid vannak, még nálad is gyogyósabbak, ami azért nagy szó - megy el mellettünk, mire én mosolyogva nézek a megrökönyödött Charlotte-ra.
- Szia - intek neki, miközben magammal húzom Stefit, aki szerintem még nem tért magához a sokkból.
- Ezt neked ribanc - talál magára, mert bár nem tud semmi részletet, ki nem hagyna egy alkalmat sem, hogy volt osztálytársunkat cukkolja.
Szerencsére Stefániában van elég tapintat, így megvárja, hogy legalább fél méteres körzetben elhagyjuk a meglepett lányt, csak utána kezd sikongatni, és örömködni. Igazából nem tudom, hogy az minek szól, annak, hogy újra itthon van, vagy annak, hogy sikerült jól pofára ejtenünk az esküdt ellenségünket, vagy esetleg mind a kettőnek. Mindenesetre, amíg a félig finn barátnőm örömködik, addig mi aláírjuk a papírokat, majd végighallgatok pár csípős megjegyzést arról, hogy a barátnőm ugyanolyan gyengeelméjű, mint én. Azt hiszem, hogy ezt akár bóknak is vehetem, sőt annak veszem, így nem csinálok belőle ügyet magamnak, talán az a legjobb.
- Jó lenyugodtam, azt hiszem - lép mellém kicsit higgadtabban.
- Szívből örülök, szóval várom a kérdéseidet, mert ahogy sejtem; van egy pár.
- Még szép, hogy van - karol belém. - Most átkozom azt az idiótát, hogy egész nyárra elkobozta a telefonom. Persze, igaza volt, de akkor is. Ma reggelig nem adta vissza, de azért te se vagy semmi, a heti egy leveledben igazán megemlíthetted volna, hogy hű. A modorát leszámítva ez egy A+ kategóriás pasi, remélem ezt tudod. Egyébként van kötetek valami, vagy rárepülhetek?
- Hát te hülye vagy - rázom meg a fejem.
- Nyugi, csak vicceltem - legyint. - Egyébként hogy sikerült rávenned? Charlotte a visszavonulása óta megkeresi, évente többször is, de eddig mindig visszautasította - néz Christianra, aki éppen az anyjával beszélget. - Ugye tudod, hogy most a halállistája élére ugrottál?
- Miért, eddig hol voltam?
- Második voltál, természetesen mögöttem, de most elvetted a helyem - mondja színpadiasan dramatizálva a dolgot.
- Jó reggelt hölgyek - karol át minket Mihael, miközben egy-egy puszit nyom az arcunkra. Igen, Mihael Tessari Charlotte párja a jégen, azonban akkora köztük a különbség, hogy az hihetetlen. Míg a velünk lévő fiú kedves, megértő és a világ egyik legjobb embere, addig Lotte egy hárpia, néha nem értem, hogy hogyan tudnak együtt dolgozni, elvégre a jégen kívül gyűlölik egymást. Én és Chris már legjobb barátoknak számítunk mellettük, szóval azt hiszem, hogy így el tudjátok képzelni a viszonyukat.
- Szia - puszilom meg én is az arcát. - Csak nem tesztkorcsolyázásra jöttél az új pároddal?
- Sajnos nem, de hidd el; én lennék a világ legboldogabb embere, ha így lenne.
- Pedig nem sok választott el tőle, majdnem bevertem a kis barátnőd képét, csak Julia akadályozott meg.
- Kegyetlen vagy - rázza a fejét társaságunk férfi tagja, azonban ez nem Stefinek szól, hanem nekem. - Egyébként ki az a híres párod? - néz körbe.
- Nem a cseh, ahogy az gondolom hiszed, hanem Ő - mutatok a nekünk háttal álló Christianra.
- Na, ez aztán az A++ kategória.
- Én csak A+-ba soroltam, de ez a fenék megérdemli a második pluszt - tűnődik el a barátnőm.
- Szerintem is, van neki valakije, vagy beszélhetek vele.
- Nincs, legalábbis én így tudom, de le kell, hogy lombozzalak. Szerintem hetero.
- Sejthettem volna - rázza a fejét Mihael. - A legjobbak sosem eladók.
- Ne szomorkodj - lököm oldalba. - Sok a hal, még a te tengeredben is.
- Ámen - mondja Stefi, aki jó indulattal is csak ateistának neveznék.
- Azt hiszem, hogy mennem kéne, az emberek elkezdtek beözönleni az öltözőkbe. Szerezzetek jó helyet és nézzétek Charlotte arcát, mikor jégre lépünk. Stef, veled pedig majd beszélünk, most, hogy végre nem vagy elzárva a külvilágtól.
- Rendben Juli, akkor majd beszélünk - intenek utánam mind a ketten, mire felmorranok, utálom, ha így hívnak, nagyon utálom és ezt nagyon jól tudja.
- Várj - szól utánam a fiú, mire gyorsan hátrafordulok. - Liza is bent van, és szerintem nagyon izgul, ha találkozol vele, nyugtasd meg kérlek, mert az edzője nem feltétlen tud vele lenni, hárman vannak itt, így meg kell osztani a figyelmét.
- Persze - bólintok rá azonnal. - Megkeresem a húgodat, ha tudom - amint ezek a szavak elhagyják a számat, már ott sem vagyok, a többi edzőruhába öltözött versenyző, talán nevezhetem így őket, között elvegyülve nyomulok az öltözők felé.

A beosztás szerint korcsoportokban haladunk, vagyis a kicsik kezdik, aztán a juniorok, szeniorok, majd mi. Ugyan régen voltam utoljára ilyen felmérőn, de azt hiszem, hogy az átlagnál kicsit többen vagyunk, főleg az 5-6 évesek korosztályában.
Mondjuk a szervezők viszonylag rendesek voltak, elvégre elhelyeztek egy-egy kis televíziót a „lihegőben” és az öltözők előtt, hogy mi se unatkozzunk. Én jobb dolog híján ezt nézem Liza társaságában, aki kicsit sem izgul, azt mondja, hogy bízik magában.
Egymás után jönnek a versenyzők. Egyik sem kiemelkedően jó, legalábbis egy ideig, egészen addig, míg a tolószékes nővel látott kislány nem lép a pályára. Eleinte csak a kiléte kelti fel a figyelmem, aztán a korcsolya tudása. Bámulatosan csinálja, szinte a képernyőre tapadok. Ugyan hosszam és nem magasan ugrik, de legalább szépen csinálja. Amikor pedig ugrik egy triplát, majdnem leesem a székről. Én ekkora koromban örültem, hogy megvannak a dupla ugrásaim. És a hajlékonysága, állva spárgázik, mint egy tornász.  Amikor vége a kis produkciójának a kamera még követi egészen a palánkig, ahol olyat látok, ami miatt már tényleg kiesem a székemből.
Erre többen is odaugranak mellém, azt kérdezgetve, hogy jól vagyok-e, mire bőszen bólogatok, hogy igen, csak meglepett a kislány tudása. Hazudok, mert a kieséshez a kislánynak nem sok köze volt. Az edzőmnek és fiának annál inkább. Mind a ketten ott álltak a palánk mellett és Christian ugyan olyan mosollyal várta a lányt, mint ahogy kint nézett rá. Mi a franc folyik itt?
- Biztos rendben vagy? - térdel mellém Liza is.
- Persze - állok fel. - Nem tudod véletlenül, hogy ki volt az a lány előbb.
- Christina a neve, a család nevét nem tudom, de azt biztos, hogy az oroszoknál edz. Azt hiszem, hogy tornásznak indult, de végül korcsolyás lett belőle, hogy hogyan azt szintén nem tudom. Talán van valami kapcsolat - vonja meg a vállát. - Annyi azonban biztos, hogy az Orosz szövetség komolyan érdeklődik iránta, ami ritka. Ha a szüleinek van esze, akkor nem hagyják ki, ez a lány még sokra viheti.
- Értem - bólintok, de még mindig nem értem a kapcsolatot, semmit sem értek. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy képzelődöm. Lehet, hogy el kéne beszélgetnem anya férjével, biztos jót tenne.
- Én visszamegyek, te is jössz? - kérdi a mellettem álló.
- Nem, azt hiszem, hogy jobb, ha most magamra koncentrálok - rázom meg a fejem, mire ő megértően bólint.
Igazából egyáltalán nem akarok magamra koncentrálni, de nem ám. Le kell bonyolítanom egy fontos hívást, méghozzá azonnal. Tehát az öltözőbe veszem az irányt, ahol okoz némi gondot megtalálni a táskámat - valamilyen oknál fogva túl sok az egyforma fekete -, ám amint megvan őrülten keresem a telefonomat majd az egyetlen ember számát, aki talán tudhat nekem segíteni. Sajnos alig van egy kis pénzem, így egy SMS-t küldök, amiben két rövid szó áll. Pontosabban: „Hívj fel!”. Nem vagyok benne biztos, hogy visszahív, de ha szerencsém van, akkor pont szünetet tart, vagy isten tudja mit.
Nincs akkora mákom, mert kerek harminc percig járkálok fel-alá, amit mindenki az idegességnek tud be. Egy kedves anyuka még azt is megkérdezi, hogy ne adjon-e valami gyógyszert. Ezt a kedves gesztust mosolyogva utasítom vissza, majd folytatom a járkálást. Mikor felhangzanak az opera dallami, úgy vetődöm rá a készülékre, mint macska az egérre.
- Mia?
- Jézus.
- Nem, csak Julia.
- Nem mondod? Egyébként úgy szólt bele abba a telefonba, mintha hetek óta erre várnál. Egyébként mi volt ilyen sürgős? Képek kellenének, mert…
- Van tolószékes ismerősötök, akinek van egy hat, hét maximum nyolc éves forma lánya?
- Nincs - mondja, mire egy csalódott sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Na jó, most pedig mesélj, mert te nem az a személy vagy, aki ok nélkül felhívatja magát egy ilyen kérdéssel. Szóval, mi történt?
Egy hatalmas sóhaj kíséretében ecsetelem, a délután történéseit a lányról, a nőről, a bátyjáról és az anyjáról. Mius türelmesen hallgatja a mondandómat, néha hümmög, de nem szakít félbe. Kérdéseket sem tesz fel, pedig szerintem lenne neki pár. Mikor a befejezem az egyébként nem túl hosszú történetet csend telepszik közénk. Mind a ketten gondolkodunk. A hívott fél a hallottakon én mag azon, hogy tulajdonképpen mit is vártam ettől a beszélgetéstől.
- Figyelj - szólal meg, de abba is hagyja, mert a távolból meghallom anyám hangját, ami nem a szőke lánynak szól, de jobb a biztonság. - Na, elment. Szóval ma nem, de holnap este legyél gépnél és hozd magaddal a bunyós korcsolyakirálynőt, rá is szükségünk lesz. Ha jól értesültem, akkor ma hazament.
- Már van is terved?
- Persze, meg ötletem is, de most nincs időm, mennem kell, majd holnap mesélek, szia - teszi le a telefont.

Az utolsó nyújtásokat végzem a jégre lépésünk előtt. Körülbelül négy és fél órát kellett várni, hogy végre megnézzenek minket, ami konkréten ezt jelenti, hogy mi vagyunk az utolsók. Kintről ugyan még hallani az előttünk lévő páros korcsolyások zenéjének akkordjait, de már nem sokáig. Mikor kint elhalnak a hangok egy nő beszól, hogy mi következünk. Aliona még ad némi instrukciót - főleg a forgásokkal és a szinkronnal kapcsolatban -, majd a palánkig kísér minket, megveregeti a vállunk, átveszi az elvédőink, majd szurkol nekünk, ő ennél többet már nem tehet.
Charistian és én teszünk pár kört a jégen, miközben az arcokat figyelem a lelátón. Stefi és Mihael lelkesen integetnek, Charlotte pedig úgy néz, mit aki legszívesebben most azonnal ide jönne és felnyársalna. A legrosszabb a dologban az, hogy szerintem meg is tenné, ha lenne rá lehetősége.
A körök után beállunk kezdőpozícióba, majd várjuk, hogy elkezdődjön a zene. Hihetetlen, de amit felhangzanak az első akkordok, megszűnik minden feszültségem, a lábam, a karom, az izmaim tudják, mit kell csinálni, én is tudom. Néhol mosolyogva, néhol bosszúsan táncolom végig a kűrt, pontosan úgy, ahogy azt megbeszéltük, ahogy Carmen viselkedik. Tudom, ez nem verseny, de fontos a siker, a megítélés, a minden. Mondjuk a ruhák nélkül szerintem kicsit vérszegény a produkció, de azért jól csináljuk. A forgások egyszerre vannak - legalábbis én így érzékelem -, a spárgám tökéletes és Chris is egy fokkal határozottabban emel, mint a próbákon. Még nem az igazi, de már jobb. Mikor képletesen is, de meghalok a karjaiban még az ő arcán is látok átsuhanni egy elégedett mosolyt, amit remélem, hogy a kűr és nem a képletes halálom okos.
Igazából tévedtem, Lotte most nyársal fel a tekintetével, látom, hogy valamit suttog az anyjának, aki határozottan bólint, majd mind a ketten, vagyis hárman elvonulnak, mert szerencsétlen Mihaelt is vonszolják magukkal, aki ugyan nem akar menni, de belegyezik. Mosolyogva mutatja felém a nagy ujját, mire tátogok neki egy köszönöm-öt. Lehet, hogy nem ő a legprofibb táncos az országban, de az egyik legjobb barátom és sokat számít a véleménye.
- Jó volt - ölel meg az edzőnk, mikor odaérünk hozzá. - Nem tökéletes, de eddig magasan a legjobb előadásotok. Egy kis csiszolás itt, egy kis csiszolás ott és itt vannak a jövő bajnokai - veregeti vállba a fiát is.
- Jó voltál, köszönöm - mosolygok a páromra, miközben továbbra is szaporán veszem a levegőt.
- Te sem voltál annyira vészes.
Hű! Ez kész dicséret volt tőle, nagyjából három és félhónapnyi munka után. Komolyan mondom, ez aztán a teljesítmény. De azért, szégyen, nem szégyen; büszke vagyok magamra, hogy ennyit kaptam tőle, több, mint amit elvártam. Lehet, hogy néha - sőt, mindig - bunkó velem, de azért néha - mondjuk szökő évente egyszer - van egy jó pillanata, mondjuk ettől még senki se higgye, hogy kevésbé érdekelnek a titkai, mert még mindig a kiderítésükön dolgozom.

Reggel fáradtan, egy jó erős kávé társaságában érkezem az edzésre. Aliona egy szadista, hogy ilyenkor is berendel minket. Bár, arról nem ő tehet, hogy Stefivel egész délután egy kávézóban ültem és az elmúlt nyárról beszélgettem. Arról pedig pláne nem ő tehet, hogy az éjszakát végigbeszélgettem ugyanazzal a hölgyeménnyel. Tömör három hónapnyi kommunikáció mentesség után volt mit megbeszélnünk, no meg tárgyaltunk egy kicsit a Chris, kislány, tolószékes nő esetről is.
Sajnos neki sem volt több ötlete, mint nekem, így abban maradtunk, hogy megvárjuk az estét, amikor is Miával majd kieszelünk valamit, valamint a kis szőkeség elénk tárja az ő tudását. Komolyan, kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne nekünk mondani. Bár ezzel nem vagyok egyedül Stefi - aki ma pihenhet - is tűkön ülve várja az estét.
- Jó reggelt - köszön rám Christian, mire összerezzenek.
- Istenem, a szívem - kapok a mellkasomhoz. - Egyébként neked is jó reggelt - tolom fel a szemüvegem, mire felvonja a szemöldökét.
- Mennyit ittál az este?
- Öröm a bókjaidat hallgatni - dobom le a táskám. - De nem ittam semmit, egyszerűen csak későn feküdtem le, vagyis inkább túl korán, vagyis nem aludtam semmit, ha pontosak akarunk lenni - ásítom el a mondat végét. - Egyébként miért vagy még utcai szerelésben? - utalok a rajtalévő farmerra és pólóra. 
- Anya mondta, hogy várjalak meg, utána menjünk föl hozzá, mert mondani szeretne valamit.
- Remek - dörzsölöm meg a halántékom. - Menjünk - sóhajtok egyet.
Lassan haladunk fölfelé, a lépteink visszhangzanak a kihalt csarnokban, senkit sem rendelnek be ilyen korán, már ha van itt valaki rajtunk kívül. Érdekes, az elmúlt években az edzőnk irodája tabu volt, most meg kevesebb, mint fél év leforgása alatt másodszor megyek oda. Ebben az évben csakúgy döntögetem a rekordjaimat.
Természetesen nem beszélgetünk, közös témánk sincs, reggel pedig nem olyan jó móka egymás torkának esni. Mikor belépünk az ajtón egy ásítás kíséretében köszönök, azonban, mikor alaposabban körbenézek, látom, hogy Aliona nincs egyedül, van vele még valaki, aki nekünk háttal áll. Ismerősnek tűnik, de hirtelen nem tudom hová tenni, még akkor sem, mikor közelebb megyünk és leülünk az asztal előtt elhelyezett székekben.
- Nem húzom sokáig az időt - vág bele egyből a mondandójába sokásához híven in medias res. - Nem fogok nektek indokot mondani, de úgy gondolom, hogy az edzésetek sokkal intenzívebb lenne, hogy nem csak egyedül tartanám, így mától ketten leszünk - igen, ez gyakori, amíg Romeoval dolgoztam is ketten edzettek minket. - Szóval fogadjátok szeretettel az általam választott társat, azt hiszem, hogy már ismeritek - mutat a férfi felé, mire az megfordul.
Eddig álmos voltam? Mikor szembenézek az arcával, minden álom kimegy a szememből, olyan éber leszek, mint az ételére lecsapni készülő vadállat. Még a kávés pohár is kiesik a kezemből, szerencse, hogy már mindent megittam, amit benne volt. Hitetlenkedve törölgetem a szemeim, hátha csak kápráznak, de nem, a férfi nem változik, továbbra is szilárdan áll előttünk, mint valami kőszikla.
- Na ne…
 

4 megjegyzés:

  1. Drága Lucy!

    Húú, rengeteg kérdés merült fel bennem olvasás közben, és hidd el, a rengeteg kifejezés még kevés is. De alighanem megvárom, amíg a történetben választ kapok rá. ;)
    Imádtam a fejezetet, és azt hiszem, hogy Stefi lesz az egyik kedvenc karakterem Chris után. Hogy miért, azt már te is tudod. :P
    Alig várom a következő fejezetet. Ahogy ismerlek, gyorsan fogod hozni, nem cicózol, aminek örülök. :D

    Ölel,
    Leah

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leah!

      Ez csak természetes, ha nem én írnám a történetet, akkor biztos, hogy nekem is rengeteg kérdésem lenne.
      Örülök, hogy tetszett a fejezet, ezt a részt én is nagyon szerettem írni, valahogy csak úgy jöttek egymás után a szavak, a betűk, a minden. Stefi karaktere egy pörgős lány, ami a szívén az a száján, annyit elárulhatok, hogy ebből később még lesz probléma ;)
      Igen, már a fele kész is van, szóval biztos megkapjátok jövőhéten, de előtte majd jön egy novella ^^

      Ölel,
      Lucy

      Törlés
  2. Drága-drága Lucy!

    Húúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúha! Na ezt ki kellett engednem, mert most annyi minden kavarog a fejembe, mert a te részeidben mindig annyi minden történik, tyűűűűű! Nagyon izgalmas volt az egész rész, máris megkedveltem az új karaktert Stefit, kis pörgős csaj! Aztán meg egyre érdekesebb Chris, komolyan mondom annyit mindent nem tudunk róla, hogy az csak na. Miért vonult vissza? Ki az a tolószékes nő a gyerekével? Honnan ismeri? Miért is lett a párja, mi az indoka? Ajj, remélem hamar válszt kapok ezekre! :D Na és még egy edző? Fura, főleg a főszereplő reagálása...hmm. Lényeg a lényeg, hogy szeretem a blogodat, olyan érdekes és ötletes, na meg egyedi! Várom a folytatást, remélem ki fogom bírni a következőig. :)

    Puszil, Pippa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Pippa!

      Örülök, hogy ennyire tetszenek a részeim, no meg a történet, elhiheted, hogy ez nagyon, nagyon, nagyon jól esik.
      Igen Chris magam a megtestesült TITOK (igen, mint ezt nagy betűvel). A kérdéseidre sajnos most nem válaszolhatok, de megígérhetem, hogy előbb vagy utóbb kapsz választ a kérdéseidre.
      Edző, edző... ki lehetsz? Hidd el, ez nem olyan nagy dolog ^^ ha egy picit belegondolsz a dolgokba simán rájöhetsz arra, hogy ki az.
      Én remélem, hogy kibírod, sőt, nem remélem, tudom, hogy kibírod.

      Ölel és puszil:
      Lucy

      Törlés